A Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig tartó napi elmélkedések az ország különböző tájairól sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Május 4., vasárnap - Urunk Mennybemenetele
Mt 28,16-20
Elment, mégis itt van!
Emlékszem, gyerekkoromban Jézus mennybemenetelének történetéből az angyalok bíztató szavai ragadtak meg legjobban: „Ez a Jézus … úgy jön el ismét, ahogyan most … a mennybe ment” (ApCsel 1,11). Tudtam, persze, hogy ez a visszatérés a világ végén fog bekövetkezni, de ez nem érdekelt, csak maga a tény: vissza fog térni, de jó lesz!
Azóta benőtt a fejem lágya, de ez a lelkesítő gondolat nem lohadt, csak átalakult. Egyrészről megerősödött, és az apostoli korból örökölt, teológiailag megalapozott „maranatha”-vággyá formálódott; de másrészről tudatosult bennem, hogy nem kell a világ végéig várni: reálisan sokkal konkrétabban valósul ez a vágyott találkozás. Eucharisztiában, közösségben, igében, utamba kerülő rászorulókban, de mindenekelőtt abban a szünet nélküli Jézus-kapcsolatban, amelyre felkínálja a lehetőséget, és amit úgy szoktak nevezni, hogy „a jelenlétében élni”.
Ha test szerint itt maradt volna, akkor erre nem lenne lehetőség. Anyaghoz, testhez kötötten csak ott lehetne megtalálni őt, ahol a teste van. Milyen jó, hogy megtanított rá: az igazi valóság az anyagon túli valóság!
Utolsó intézkedését hallottuk a mai evangéliumban. A bemerítés szertartása, amit mi keresztelésnek nevezünk, létezett már őelőtte is. Ebben az intézkedésében magáévá teszi (és ettől lesz az „keresztelés”-sé = krisztusivá, kereszténnyé tevéssé), de kiegészíti azzal, hogy akit bemerítenek, azt ne csak vízbe, hanem magába a Szentháromságba merítsék. Így kerülünk egy teljesen más, anyagtól független világba. Így leszünk mi őbenne és ő mibennünk (vö. Jn 14,23!).
Ne az égre bámuljunk hát, mint a tizenegy ott az Olajfák hegyének tetején! Attól nem jutunk előbbre, még kevésbé jut előbbre a világ. Tegyük a feladatunkat, amelyet a távozó Jézus ránk bízott! És közben élvezzük, hogy itt van, elérhető közelségben, már most!
[Tarnai Imre, Nagyoroszi]
Május 5., hétfő
ApCsel 19,1-8; Jn 16, 29-33
Hamarosan akasztják, aki mondja: Bízzatok, én legyőztem a világot! A tanítványait kellett bíztatnia, bennünket már nem. Mi tudjuk, hogy legyőzte. Azzal, hogy nem tette magáévá a világ szellemét. Keresztre is feszítette őt a világ. Nekünk arra kell bíztatnunk magunkat, hogy mi sem tesszük magunkévá azt, amit Ő visszautasított.
Ha önmagunk bíztatása sikerül, akkor tesszük az ellenkezőjét annak, amire a világ bíztat. Ha naponként kérjük, várjuk a Lelket, akkor meg tudjuk mutatni, hogy Jézus Istenének kedvéért a világnak ellenkezője vagyunk. Jaj de nehéz ez. Jézusnak is nehéz volt, de ő tudott hallgatni a Lelkére. Ő meg tudta ítélni, hogy mi tetszik Atyjának. Ítélt, és a lelkiismerete alapján tette ezt.
A világméretű tőkés társaságok is kérik, hogy bízzunk bennük. Miként az elmúlt félszázadban kérte tőlünk ezt a Párt. Hiába kérte. Nem léptünk be, ügynökké sem lettünk. Lehet, hogy történelmet csináltunk vele? Lehet. De ha bíztunk volna benne, most csak szégyellhetnénk magunkat. Így meg nem kell.
Gondban vagyunk, hogy miként söpörjük el a tőkéseket? Ne legyünk gondban! Az urak rendre beadják a kulcsot. Nem olyan gyorsan, ahogyan szeretnénk, de azért hamar. Unokáink látni fogják. Isten söpri el őket? Úgy is mondhatnánk, ha volna Istennek seprűje. Maguk végeznek magukkal. Gyerekkoromban úgy mentették át magukat, hogy a tengerbe kellett szórni termékeiket. Aztán jönnek helyettük majd az új urak. Remélem, hogy szerényebbek lesznek, mint elődeik.
De mindez nem a mi dolgunk. A mi dolgunk más. Mi? Aki magyartanár, ilyenkor leveszi a polcról a választ: Szabó Lőrinc versét: SEMMIÉRT EGÉSZEN.
Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom éri, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab volt odakint,
és nem tudok örülni csak
a magam törvénye szerint.Nem vagy enyém, míg magadé vagy: még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.Félek mindenkitől, beteg s fáradt vagyok;
kívánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsitíthass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért az ellentétje vagy.Mert míg csak kell egy árva perc, külön neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.Kit törvény véd, felebarátnak még jó lehet;
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd;
és én majd elvégezem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.
Hatalmad van a társad így szeretni. Ebből lesz a fél tucat gyerek, s a jövő. S megint nem kell majd szégyellnünk magunkat nemzetünk, az emberiség és Jézus Istene előtt.
[Bulányi György, Budapest]
Május 6., kedd
ApCsel 20,17-27; Jn 17,1-11a
Teljesítménycentrikusak. Jézus is, Pál is. Meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy példaképeink teljesítményre törekedtek. Ez jól is hangzik, meg rosszul is. A kitűzött célt határozottan, fáradhatatlanul megvalósítani akaró emberről mindig elmondhatják, hogy egyoldalú, más elképzelésekkel szemben érzéketlen, igyekvő, erőlködő ember. Az erőlködés pedig nem szép, nem elegáns, nem mély, nem elég lelki, szellemi tevékenység, szóval gyarló dolog. Ennyit a dolog egyik oldaláról. Ha az a célunk, hogy gondozzuk és felneveljük a gyerekeinket, akkor a napi munka után fáradtan, kialvatlanul próbálhatjuk megnyugtatni a beteg kisgyereket. Aki hajlamos a fejfájásra, az tudni fogja, hogy erőltetni kell a virrasztást, megtalálni az alkalmas szavakat, símogatást. Az álomba szenderülő gyerek nem fog embertelenséggel vádolni minket. Ez meg a dolog másik oldala.
Cseppben a tenger. Nem kell azt mondani, hogy gyenge a példa. Aki gyermekei felépítése révén akarja felépíteni önmagát, az hosszú időre tűzött ki megvalósítandó célt és ennek a célnak bőségesen van nyers materiális és – hogy úgy mondjam – intellektuális, szellemi oldala. Nagyon sok más célt is kitűzhetünk a szeretet ege alatt. És mindegyikért keményen megdolgozhatunk. Lehet, hogy a célok összehasonlíthatatlanok, az odaadottság azonban létrehozza a közös nevezőt.
Némelyik cél vonzó, könnyű dolgozni érte, a másiktól szívesen megszabadulnánk, de lelkiismeretünk nem hagy nyugodni, belső kényszer hajt minket. Két példaképünk is átélte ezt a feszültséget, miért akarnánk azt gondolni, hogy a tehetséges lelki ember elkerülheti a gyötrődést. A szép dolgok ilyenkor születnek, az érzéketlennek mondott ember ilyenkor válik költővé és kezd beszélni életünk törékeny cserépedényéről és himnuszt mondani a szeretetről. Pál megérti Jakabot és Schütz Antal is tudja, hogy puszta vallási címke nem elég az üdvösségre, ahhoz érdemszerző cselekedetek is kellenek. Így, konzervatívan fogalmazva. Életünk egymásra következő szakaszaiban újra és újra elhatározzuk, hogy teljesítményre törekszünk és változatos eszközökkel gyűjtjük az olajat, hogy világosságunk legyen.
Aztán majd elszámolunk. Elmondtunk-e mindent, amit tudtunk, hallottunk, elrejtettünk-e valamit életünk igazságaiból? Esetleg nem mondtuk, csak csináltuk és az utánunk maradt emlékezet, majd igazolja törekvésünket. Jó lenne tudni, hogy valamit elfogadtak, elismertek abból, amit át szerettünk volna adni. A következő nemzedék általában új utat keres magának, nem szereti ha rátukmálnak valamit. De legalább a dolgok megítélésének módját hagyhatnánk rájuk. Az okos szülő örül annak, ha vannak témák, amikben szót értenek, vannak témák, amikről beszélni tudnak az otthont elhagyó gyerekeikkel. A közös szálakon él tovább a hagyomány, ami átörökít hasznos, napi szokásokat, a világ alapvető szemléletét. Talán.
Hitetlen vagyok? Nem, csak realista. Az úgynevezett főpapi ima után nem nyílt meg az ég, nem szólalt meg szózat, hogy minden úgy lesz, ahogy a könyörgő Jézus szeretné. Nem is lett úgy, és a két ezredév és mai életünk mindennapjai bizonyítják az evangéliumi teljességre törekvők igyekezetének valóságos eredményeit, Pál „csoportmunkájának” gondjait. Ne csukjuk be a szemünket és törjük tovább magunkat. A feladatokért, a teljesítményért. Sok szépség és jóság fogja szegélyezni életünk ösvényét.
[Merza József, Budapest]
Május 7., szerda
Jn 17,11-19
Jézus megőriz minket az Atya nevében. Megőriz minket az elfogadott tanítás által és a szeretetáramlás egységében. Beburkolja övéit ebbe a védőköpenybe, hogy fölemelje őket evilág biológiai és anyagi értékei fölé. A világból nem akarja kivenni őket, hisz nem azért születtek, hogy védekezésből elpusztuljanak, hanem azért, hogy tanúságot tegyenek az Ige igazságáról szavaikkal és tetteikkel.
Csak akik nem evilágból valóan kell, hogy éljenek ebben a világban, azok a gonosz igen erős támadásainak vannak kitéve. A gonosz szándéka, hogy szétszakítsa ezt a jézusi védőburkot, és a maga szolgáivá tegye még a leghűségesebbeket is. Ezért kell Jézusnak könyörögnie az Atya védelméért.
Mihelyt kicsit is kételkedünk, mint Péter a vizenjáráskor, merülni kezdünk. Mert a kételkedés és a félelem igen nagy kísértés.
Minden történelmi kor hajlamos volt arra, hogy azt mondja: most a legrosszabb. Mi sem tudunk mást tenni. A Mammon hatalma dühöng, s akit nem tud haverjává vagy rabszolgájává tenni, azt szörnyen megbosszulja.
20 évvel ezelőtt tanúságtevés volt hitünk megvallása és az erőszakmentesség.
Most hitem szerint tanúságtevés, ha nem állunk be a Mammon szolgálatába. A kísértés óriási, majdnem kikerülhetetlen.
Manapság nincs meg a tisztes szegények társadalmi rétege. Aki szegény, eltapossák, elveszti lehetőségeit. Amíg a tisztes szegény becsületes munkával el tudta tartani a családját, s volt reménysége, hogy a gyermekének is megadatik ez, addig ma nem csak meggazdagodni, de munkához jutni sincs remény.
Míg hitünkért kész voltunk a börtönre s a vértanúságra, vajon most az evangélium igazságáért kész vagyunk-e akár a nyomor vállalására is?
Jézus soha nem ígér könnyű utat.
„Amint te küldtél engem a világba, úgy küldöm én is a világba őket” - mondja kivégzésének előestéjén.
Aztán jön a bíztatás: értük szentelem magam, hogy ők is szentek legyenek az igazságban. Kell-e bárkinek is, akinek valamennyi bizalma van, ennél nagyobb bíztatás. Jézus megtart a burokban, szenteknek remél bennünket, s ennek biztosítéka önmaga odaszentelése. Ne féljetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek!
Május 8., csütörtök
Jn 17,20-26
„Legyenek mindnyájan egyek!”
S ha egymás lelke tájait bejárva
Rábukkantunk egy nekünk idegen,
Ismeretlen istenség templomára:
Oltárát virággal szórtuk tele,
És szóltunk csendesen: Bár nem az enyém,
Szenteltessék meg mégis a neve.
Reményik Sándor: „Az ismeretlen Istennek”
Az ember egyik legalapvetőbb, kiirthatatlan vágya az egység: egységben akar lenni a másik emberrel, végső soron minden emberrel, az egész emberiséggel. Ez leginkább közvetett, „negatív” módon bizonyítható: az ember nem viseli el a másságot; saját képére és hasonlatosságára akarja formálni a másik embert, minden embert; csak akkor érzi jól magát, ha a másik is olyan, mint ő.
Az emberi egység konkrét megvalósítási kísérleteinek lényege minden korban az volt (legalábbis a mi civilizációnkban), hogy azonos istent kellett imádni, azonos módon. Jézus korától elindulva és néhány példán szemléltetve: Először volt a császárkultusz, és a császárszobra előtt bemutatott áldozat. Azután lesöpörve a homoiúsziosz („arianizmus”) híveit, a homoúsziosz eszméje vált istenné, s azt kellett egyre homogénebb módon imádni („katolicizmus”). Ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg minden politikai totalitarizmusban is, hívják azt akár hitlerizmusnak, akár sztálinizmusnak. Korunk istene a Fogyasztás, őt kell mindenkinek azonos módon imádnia – ha nem akar a „vesztesek” közé kerülni.
Ezek a kísérletek tehát azonos eszme (lehetőleg) azonos módon történő imádásával akarnak egységet teremteni. Vallási nyelven úgy is mondhatjuk: dogmatikai (és liturgikus) egységet akarnak, mert azt képzelik, hogy így teremthető meg az emberiség egysége. Ez azonban illúzió, mert amíg világ a világ, mindig pontosan annyi istenkép („dogmatika”) lesz, ahány ember – ezen az alapon tehát soha nem lehet megteremteni az emberiség egységét.
Az egység megteremtésének egyetlen reális útja van, a jézusi: „Amint te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy legyenek egyek ők is…” Hogyan egy az Atya és Jézus? A szeretetben, a szeretet: a feltétel nélküli másikért élés által.
Számunkra sincs más út. Egy család egysége, a Bokor egysége, az Egyház egysége, egy nép egysége, az emberiség egysége – mind-mind csak és kizárólag a szeretet által lehetséges. Mihelyt még valami mást is az egység kritériumává akarunk tenni, vége az egységnek.
Kérdés: Megelégszünk-e ezzel a Jézus elgondolása szerinti egységgel?
[Gromon András, Pilisvörösvár]
Május 9., péntek
Jn 21,15-19
Alapvető emberi vágy, hogy amit csinálunk, az folytatódjon. Az ember érzi, az erői fogynak és szívesen átadná már a stafétabotot másnak. Természetes módon a gyermekének, barátjának.
És ekkor jönnek a csalódások: sokszor amit az ember alkotott, nem kell senkinek. A fiak nem folytatják a szülők mesterségét, nem akarnak ott lakni, sőt a szellemiség sem kell már. A mindenki mindent újrakezd nagy emberi és anyagi veszteség. Mindenki vándorol. A faluból a városba, a városból a világ másik részére. A gyerekkor apucijából a kamaszkorra fater lesz, a negyveneseket meg nemcsak a munkaerőpiac, az utódok is leírják. A boldog társadalmakra jellemző csak a folytonosság. S míg egy kisipart, vállalkozást talán folytatnak, de mi folytatni való van egy mai átlagos konzum életben?
Ne legyünk tehát langyosak, semmilyenek. Tudjunk égni és lelkesedni ügyekért, tudjunk áldozatokat hozni, valamivé válni, önmagunkat „beteljesíteni”!
Jézus is érezte, hogy ennek az Útnak a vége a Golgota. Jó, jó, voltak a tanítványok, de valakire rá kell bízni az ügyet, az eszmét, a mozgalmat, a többieket. Kire lehet ezt bízni? A szeretet ügyét a jobban szeretőre lehet bízni. Aki úgy szeret, hogy az életét is ráteszi a folytatásra. Ráteszi, mert belátta, hogy jó. És Péter vállalja, teszi egészen az ő golgotájáig.
Érdemes megnéznünk, hogy milyen feltételei vannak, hogy eljussunk a folytatás igényéhez. Először fel kell építenünk azt az ideát, azt a szellemiséget, mely vonz másokat. A szellemiséghez a személyiségnek is párosulni kell. Nekünk magunknak is vonzónak kell lenni. Tartalom és forma egységét, a hitelességet kell kialakítanunk. És a tanítványokat, legyenek azok vér szerinti vagy lelki gyermekek lépésről-lépésre, önállóságot is hagyva kell nevelni. Ahogy Jézus is tette.
És nem kell görcsösnek lenni, hogy minden csak úgy lehet, ahogy én elképzeltem. Rugalmasság és bizalom a tanítvánnyá tevés két újabb lépcsője. Az élet törvénye a változás és a mozgás. Bízni és elfogadni kell, hogy mindenki hozzá teszi majd a maga személyiségét, látását az ügyhöz. És idejében kell tenni, amikor még párhuzamosan lehet irányítani. Jézus sem a kereszten biccentett Péternek: hogy te vagy ezentúl a főnök.
Mint az élet minden területén a váltásban is vannak kegyelmi idők. Ezek a bizalom és a közös munka pillanatai. Bizony hangulatok és érzelmek is. Az élet teljessége. Hiszen a mi, a Bokor ügye is erről szól. Generációk rotálódnak az idő kerekei között. A közös ügy, az Isten Országa az elődök munkáján, rájuk emlékezve épül tovább. De új kihívásokra, új választ ad. Él, ahogy az Isten.
[Garay Bandi, Dunakeszi]
Május 10., szombat
Jn 7,37-39
A zsidók sátoros ünnepe idején történt a mai evangéliumi eset. Az italáldozathoz a Siloe tavából (csatornájából) hozták a vizet ,- melynek csodatevően gyógyító hatást tulajdonítottak-, hogy meghintsék vele az oltárt, szakrális tisztulás céljából. Az evangélista ebbe az ünnepi környezetbe helyezi a Jézus ajkára adott beszédet az élő vízről, annak messiási jelentőségéről. Az élő víz természetes és fogyasztható vizet jelent, olyan vizet, mely alkalmas arra, hogy éltessen. Olyannyira éltető volt ez a víz, hogy Kr.e. 700-ban a Gichon forrás vizét egy 533 méter hosszú, sziklába vájt alagútban vitték be a városba, hogy ellenséges ostrom idején éltetni tudja a város védőit. (Építészeti teljesítmény: akkor és ott, „s” alakban, szembe fúrással megépítették ezt az életet jelentő vízellátást.) A valóságos életet jelentő víz szakrális jelentőségű vízzé is magasztosul.
Az ősegyház 100 körül az éltetést Jézusnak tulajdonítja. Olyannyira kötődtek személyéhez, hogy minden Reá vonatkoztatható jelenséget Reá is vonatkoztattak. Minden Reá emlékeztetőből az Ő emlékét ápolták. Szinte megvalósul a jézusi biztatás, mi szerint mindenben lássuk meg őt, minden ami körülöttünk van emlékeztessen Reá: „én vagyok az ajtó, a világosság, a kenyér, a bor, a manna, az ivóvíz…”
Akit nagyon szeretünk (hit-hűséggel) az velünk, bennünk él a mindennapok folyamán. Ősegyházi testvéreink utódjaiként vizsgáljuk meg, hogy a mi mindennapjainkat hogyan szőjük át Jézusunkra emlékeztető elemekkel, azok tudatosításával? Az élő vízzé válás a mindennapok nyelvén azt jelenti, hogy éltetésére legyek környezetemnek. Jézus éltet, hogy én is éltessek… Úgy legyen!
[Király Náci, Érd]
Éreztétek már, amikor túráztok a hegyekben milyen erő tölti el a lelketeket? Éreztétek már, hogy hívja, vonzza az embert, hogy felszaladjon az út melletti hegy tetejére? És amíg felérsz, addig észrevétlenül erő és öröm tölti be a szíved, a „jó menni”, „ jó élni” leírhatatlan boldogságával. Fönt a hegytetőn a fákon, a sziklákon csillog a nap, a tiszta kék ég és a friss levegő átmossa a lényed. Akkor ott megpihensz, felülsz egy fára, vagy a tövébe egy kőre, és csak vagy. Ott vagy, és ott az Isten. És az a pillanat örök. Ott átélhetem a közvetlen áramlást, a lélek felfrissülését.
Aztán le kell menni a hegyről, néha szaladni kell, mert jó leszaladni. És mire leér az ember, már tudja hol kell keresni a forrást, ha legközelebb is megszomjazik.
Mert megszomjazunk, igazi élő vízre szomjazunk, amit nem lehet pótszerekkel helyettesíteni.
Aztán megyek a munkahelyre és közben megfigyelhetem az embereket, megfigyelhetem az útszéli fákat, épületeket. És néha befelé pillantok közben, megtalálhatom ismét a rejtett forrást, hiszen hordom magammal.
A kérdés hogy miből élek, mi éltet? Mert a gondok, a problémák ettől nem tűnnek el, a feladatok, a napi küzdelem önmagammal és az adódó nehézségekkel nem tűnnek el, megoldásuk is csak rám vár. Nem baj hogy vannak megoldandó problémák, ezeken keresztül is növekedhet és erősödhet az ember. Láttam, látok a környezetemben roskasztó súlyokat cipelőket, akik kiszáradva csak a közvetlen lépéseikre tudnak figyelni. Szomjaznak és éheznek. Lehet segíteni nekik, de a Forrásra maguknak kell rátalálniuk.
Jézus azt mondja hogy menjünk hozzá. Csak rá kell találni. A Forrás létezik, megtalálható és felismerhető. Mert a Forrás attól lesz élő, hogy áramlik. Áramlik a szívekben, az ember lelkében, és megnyilvánulhat bárhol a teremtett világban.
Hát számomra a természetben elsősorban. De hallottam zenében, éreztem a barátság erejében, és felfedeztem mély szomorúságban is. Hálás vagyok érte az Istennek!
[Cserey Zsuzsanna, Sashalom]
Vasárnapi elmélkedések
2007. június
2007. július
2007. augusztus
2007. szeptember
2007. október
2007. november
2007. december
2008. január
Lélekváró elmélkedések 2008.
2008.02.06.-02.09.
2008.02.10.-02.16.
2008.02.17.-02.23.
2008.02.24.-03.01.
2008.03.02.-03.08.
2008.03.09.-03.15.
2008.03.16.-03.22.
2008.03.23.-03.29.
2008.03.30.-04.05.
2008.04.06.-04.12.
2008.04.13.-04.19.
2008.04.20.-04.26.
2008.04.27.-05.03.
