Az elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Szeptember 2., Évközi 22. vasárnap
Lk 14,1.7-14 – A helyes (ön)értékelés
Mennyire jól ismeri Jézus az embert! Kivagyiságát, törtetését, s rögtön szóvá is teszi. Persze, ahogyan szinte mindig, most is ellentétpárokban, eltúlozva fogalmazza meg ítéletét.
Nem arra gondol, hogy mű-alázattal keressük meg az utolsó helyet, hiszen maga mondja, hogy az első helyre vezetett embernek „becsülete lesz az egész asztaltársaság előtt”. A jó hírnév, az elismertség Jézus szerint is hajtóerő, amely mozgatja, előre viszi az embert. Bizony sokat számít mindnyájunknak, hogy mit gondolnak rólunk az emberek, mennyire elégedettek velünk, mennyire néznek fel ránk, mennyire dicsérnek. Van ennek jó meg rossz oldala egyaránt.
Talán azt kellene időnként megkérdeznem magamtól: Nem az a célom, hogy öncélúan előtérbe helyezzem magamat? Nem a „kapcsolati tőkéből” akarok élni, és sikeresnek lenni? Nem az előkelőkhöz, a befolyásos emberekhez akarok dörgölődzni, vagy kölcsönösen adott „lakomákkal” akarok barátokat szerezni?
Mindezeknél sokkal értékesebb lenne, ha az irgalmasság cselekedetei fémjeleznének, a jótetteimmel emelkednék ki.
Néri Szent Fülöp mondja a róla szóló filmben az akkori pápának, amikor az dicséri őt: „De hát én nem csináltam semmit!” S a pápa válasza: „Hát akkor azt csináld tovább!” A szent tudta, hogy milyen csekély az, amire futja életében! „A mindenséggel mérd magad”, ne a barátaiddal, ne is az átlagemberrel, s végképp ne a bűnösökkel!
Ha tudom, hogy mennyire jólesik a dicséret, akkor érthetem meg annak a fontosságát: nekem is el kell ismernem másokban a jót, még a kicsi törekvést is. Sokkal többet ér észrevenni, és értékelő szavammal növelni a másik embert, mint kritikámmal irányítani, terelgetni.
Segíts, Uram, alázattal elfogadni az emberek elismerését, ha azt megér-demeljük, segíts, hogy helyén kezeljük, s ne keressük önmagáért, és segíts észrevenni, amikor dicséretükkel csak hízelegni akarnak nekünk – nehogy hamisságukkal becsapjanak minket! Hiszen végül csak a Te értékítéleted számít!
[Csiky Lajos, Budapest]
Szeptember 9 ., Évközi 23. vasárnap
Lk 14,25-33 – Gyűlölni mindent?
„Lehoznám néked a csillagokat is az égből…” Így énekel a slágerben a szerelmes, eltúlozva, mi mindent tudna megtenni kedveséért. Felfűtött érzelmi állapotában az ember mindent vállalni tud, ahogyan Péter is mondta az utolsó vacsora végén: „A halálba is elmegyünk veled!”
Jézus valami hasonlót kíván hallgatóságától. Megdöbbentő, hogy nem a tanítványairól van szó, hanem mindenkiről, aki hozzá jön. Nekik kell teljesen odaadniuk magukat, nekik kell mindennel és mindenkivel szembefordulniuk, hogy elkötelezettségük nyilvánvaló legyen.
Jézus teljesen ki akar sajátítani magának. Egy-ügyűnek akar, a szó nemes értelmében. Gyűlölni mindenkit, aki el akar téríteni az útról, levágni kezemet, kivájni szememet, ha bűnbe visz. Sem a hozzám közel álló emberek, sem a magam vágyai nem akadályozhatják meg a cél elérését.
Nagyon nem szimpatikus az, amit Jézus mond. Nyílván túloz a megfogalmazással, de az is világos, hogy nem babra megy a játék. Nagyon komolyan kell venni felszólítását: sem az egyéni önzés, sem a bűn, sem a butaság nem lehet elég erős hozzátartozóim részéről, sem a magam kényelme, önzése nem szakíthat el Krisztus szeretetétől, nem téríthet le az útról.
Talán van életünknek egy-egy pillanata, amikor nagy nekibuzdulással odaadjuk magunkat, megfogalmazzuk felajánlkozásunkat, „megtérünk”. Csodálatos élmény ez, minden olyan könnyűnek és egyszerűnek tűnik. A gond az, hogyan tudjuk megőrizni odaadottságunkat. Hajlamosak va-gyunk arra, hogy később, kicsinyenként, szép lassan visszavegyünk mindent, amit már egyszer odaadtunk. Szerelmünknek is mindent oda-adnánk először, aztán mégis lassan az önérvényesítés hatalmasodik el rajtunk: nehezen mondunk le kedvenc szórakozásunkról, nem tudunk nemet mondani kicsinyes önzéseinknek, ragaszkodunk kivívott kivált-ságainkhoz. A Jézusnak odaadott életben is jöhetnek a megalkuvások: „Azért ezt már csak nem kívánhatja tőlem…!”
Vigasztalhat, hogy Jézus a kereszthordozása példáját említi: ő is háromszor esett el, s volt, hogy más vitte helyette a keresztet. Nem az a baj, ha elesünk, hanem az, ha nem állunk fel újra.
Jézus végül megfontolt tervezésről beszél. Persze nem akar egyikünket sem lebeszélni életművünk neki tetsző felépítésétől, inkább arra figyelmeztet, hogy nagyon figyelembe kell venni emberi gyengeségeinket, nagy szükség van az aszkézisre, önfegyelemre, az állandó felfelé tekintésre.
Segíts, Uram, úgy figyelni Rád, hogy mindennap meghalljam hívó szavadat, és semmi se tudjon eltántorítani attól az elhatározásomtól, hogy egészen a Tiéd legyek!
[Csiky Lajos, Budapest]
Szeptember 16., Évközi 24. vasárnap
Lk 15,1-32 – A nagyobbik fiú
Fontos a bevezetés: vámosok és bűnösök jönnek Jézust hallgatni, a farizeusok és írástudók zúgolódnak emiatt.
A három történetben Jézus nagyon éles szembeállításokat alkalmaz: száz juhnál többet ér egy elkallódott, egy elveszett drachma többet ér tíznél, a tékozló fiú miatt sokkal nagyobb az öröm, mint a megbízható testvére miatt. Talán ezzel is ki akarja fejezni azt, hogy ő valóban a bűnösökhöz jött, nekik hozott örömhírt, vigasztalást, reményt. Ezzel a túlzó kifejezés-móddal akarja megmutatni, hogy milyen irgalmas az Atya, s mennyire keresi a megtérő bűnöst. Ezzel emeli magához a hallgatóság egyik csoportját.
Azonban, ha jobban megfigyeljük a példabeszédeket, az első kettőben burkoltan, a harmadikban pedig kendőzetlenül a magukat igaznak tar-tókról, a szűkkeblűekről is szó esik. Mondhatjuk úgy is, hogy a tékozló fiú megható története csak részben szól az irgalmas apáról, sokkal inkább arról, hogyan próbálja meggyőzni az idősebb méltatlankodó fiút.
Remélhetőleg nem vagyunk tékozló fiúk, bár bizonyára kevesen mond-hatjuk el, hogy a kapott lehetőségekkel, képességekkel, az „örökséggel” jól sáfárkodtunk, nem tékozoltunk el semmit. Nyilvánvaló azonban, hogy inkább a nagyobbik fiú helyébe képzeljük magunkat. S bizony a mi igazságérzetünket is zavarja, hogy elég belátni a rosszat, akár egy élet eltékozlását is, s az atyai öröm máris óriási. Pedig mi mennyit tettünk Istenért és az Ő ügyéért, országáért, kitartóan dolgoztunk, sok mindenről lemondtunk…
Miért tudja megkeseríteni a szánk ízét Isten „igazságtalansága”? Hiányoljuk a „gödölyét”, már itt a földön azokat a jutalmakat, amikre titkon vágyunk (jószerencse, anyagi boldogulás stb)? Nem elég nekünk sem, nem éljük át eléggé, hogy mindig Vele lehetünk, s igazából mindene a miénk (Lelke, ereje)?
Fel kellene nőnünk Hozzá! Meg kellene tanulnunk Vele együtt örülni a megtérőn, s bízni abban, ami pedig időnként nagyon nehéz, hogy bűn-bánata gyümölcsöt terem.
Bár azt hiszem a példabeszéd után, hogy Jézus akkor örülne a legjobban, ha nem is a nagyobbik fiú helyébe képzelnénk magunkat, hanem, ha mindent megtettünk érte, akkor is csak azt mondanánk: „Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk”, s esténként az állandó megtérés és önvizsgálat jegyében, bocsánatát kérve térdelnénk oda Atyánk lábához.
[Csiky Lajos, Budapest]
Szeptember 23., Évközi 25. vasárnap
Lk 16,1-13 – Az ügyeskedőké az Isten Országa?
A példabeszédbeli intéző nagyon ügyes! Valójában sikkaszt, okiratokat hamisít, és őt dicséri Jézus! Nyilván nem az előbb említettek okán, hanem okossága és leleményessége miatt.
A hamis mammon arra való, hogy az örök hajlékba bejuttató barátokat szerezzünk vele. Elgondolkoztató azonban Jézus szava: a hamis mammonban és a más vagyonában is hűségesnek kell lenni, hogy az örök értékek ránk bízassanak.
Hogyan tudjuk ezeket a dolgokat szépen összeegyeztetni?
A hétköznapi életben hajlamosak vagyunk arra, hogy ügyeskedjünk, ki-játsszuk a szabályokat: alkalomadtán jegy nélkül utazzunk a járműveken, próbálunk úgy elszámolni, hogy lehetőleg ne kelljen adóznunk, kegyes hazugsággal kisebbítjük jövedelmünket, ha támogatásról van szó stb. Hamar megtaláljuk a felmentést is: igazságtalan az adórendszer, mások még sokkal inkább elkerülik az adózást, én jobbra fordítom az anyagiakat, odafent úgyis elherdálják a közvagyont…
Pedig nagyon éber lelkiismerettel kellene figyelnünk önmagunkat: hol van az a határ, ameddig még becsületesek, „hűek” vagyunk, s hol kezdődik a megalkuvás, az ügyeskedés, a becstelenség, s valóban olyan magasztos és jó-e az a cél, amely érdekében szabad törvényt, szabályt szegni, ügyeskedni.
A példabeszéd utolsó mondata egyértelmű: Nem szolgálhatunk a mammonnak! A pénz, az anyagi javak csak eszközök, hogy jót tegyünk velük, Isten jóságára emlékeztessük vele az embereket, nem lehetünk a rabjai.
Az alap a becsületesség, erre épül a szeretet, a jóság, a bőkezűség. Ha az elsőben megbukunk, ha kiderül hűtlenségünk, hiteltelenné válhatunk.
Adj, Uram, érzékeny lelkiismeretet, hogy tiszták maradhassunk, ne haso-nuljunk e világ mammonimádatához, s bármikor odaállhassunk az emberek, s főleg Teeléd: hűek voltunk a ránk bízott értékekkel!
[Csiky Lajos, Budapest]
Szeptember 30., Évközi 26. vasárnap
Lk 16,19-31 – „… ott fekszik a kapunk előtt”
A mennyben vigasztalódnak majd a szegények, szerencsétlenek??? Hány évszázadon át csitította, békítette a nyomorultakat a túlvilági boldog-sággal a vasárnapi prédikáció?! Nem alaptalanul nevezte Marx a nép ópi-umának a vallást!
Ebben a példabeszédben egyértelműen a gazdag ember a kiemelt figura. Nem tudunk meg róla semmi rosszat: nem bánt senkit, nem lop, csak él azokkal a lehetőségekkel, amik adódtak a számára: olyan kiváltságokat élvez, amik keveseknek adatik meg: bíborba, bársonyba öltözik, dúsan lakmározik… De az idilli képbe belerondít a következő mondat: „A kapu előtt ott feküdt a fekélyekkel teli koldus.” A gazdag nem tesz semmi rosszat, mégis a pokolba jut: nem vette észre, nem akarta észrevenni a nyomort!
A történet további részében, a párbeszédben világlik ki aztán, hogy mennyire önmaga körül forog a gazdag, mennyire a csicskásának tart min-denkit.
Az is világossá válik azonban, hogy Isten nem akar felülről belenyúlni a dolgokba, nem akar felülről rendet csinálni, nem akarja megszüntetni az igazságtalanságokat. Még csodatevő küldötteket sem akar már küldeni, hiszen fülünkbe csenghet a korábban élt próféták szava: „Az igaz vallá-sosság az, hogy oszd meg kenyeredet az éhezővel…!”
Sokan próbálkoztak már a történelem folyamán, hogy erőszakkal tegye-nek igazságot, hozzanak egyenlőséget, de a forradalmak sem hoztak megoldást, bár néha úgy tűnik, még ezek is több eredményt értek el, mint Isten népe. Hiszen a szegénységből evangéliumi tanácsot csináltunk, a radikális kezdeményezések eretnekbélyeget kaptak, nem tudtuk békésen megtéríteni a gazdagokat, viszolygunk a testvéri életközösségek létre-hozásától.
Sajnos nem lehet nyugodt a lelkiismeretünk, sem Magyarországon, sem világméretekben gondolkodva! Nem mondhatjuk, hogy nem mi vagyunk a gazdag, aki kiváltságait őrizve nem veszi észre a kapuja előtt fekvő Lázárt!
Hát akkor hogyan üdvözülhetünk? Istennél minden lehetséges, mondja Jézus. Még az is, hogy napról napra erőt véve önmagunkon, próbálunk odafigyelni a rászorulókra, megtalálni azt, amiről lemondhatunk, amit oda-adhatunk. Kereshetjük az egymáshoz közelebb húzódás testvériesen osztozó formáit, a kontinenseken átnyúló adakozás egyre hatékonyabb módjait, nem feledkezve meg a mellettünk élő vagy határainkon túl nél-külöző honfitársainkról. Így épülhet lassan-lassan az Isten Országa, mert amíg a kapunk előtt fekszenek a koldusok, addig még nagyon messze van.
[Csiky Lajos, Budapest]
2007. június
2007. július
2007. augusztus
