Az elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Június 3., Szentháromság vasárnapja
Jn 16,12-15
Az elmélkedést az folyóirat aktuális számából vettük át.
Minden, ami Atyámé, enyém. … A Lélek az enyémből kapja, amit kijelent nektek.
Dadog az Isten! Próbálja emberi szavakkal elmondani azt az egységet, amiről sem kifejezésünk nincs az emberi nyelvben, még kevésbé tapasztalatunk róla. Még a legcsodálatosabb házasság is közelíti csak azt az eggyéválást, amely a Szentháromságos Isten állandó létformája.
Ötévenkénti érettségi találkozós tapasztalatom, hogy semmilyen szakmai siker, társadalmi szerepvállalás, anyagi és fizikai jólét nem teszi boldoggá, kiegyensúlyozottá és megelégedetté az embereket, ha nincs mellette harmonikus párkapcsolat, családi élet.
Ebből következően, óriási biztonság és boldogság uralkodhat az isteni világban! Nem tudom ennek mi hogyan leszünk részesei, ha odakerülünk, ahol „sok hely van”, s ahol már „helyet készített” nekünk barátunk, Jézus, de kíváncsian és reménykedve várom ebbe a számomra ismeretlen egységbe jutásomat.
Az Igazság Lelke kinyilatkoztatja nekünk majd azt a sok mondanivalót, amihez Jézus idejében még nem voltunk elég erősek – ígéri az Ige.
Azt gondolom, kinek-kinek változik, jó esetben fejlődik az érzékenysége arra, hogy „mit bír el” az isteni üzenetből. Jó lenne minél többet felfogni a – minket boldogságra teremtő – Atyánk szavaiból, mert bizony nem jó felé halad ez a világ! Mindannyiunk felelőssége, hogy belső szobánkban csendet teremtve egyre jobban ráhangolódjunk a folyamatos „isteni adás”-ra, s akár a prófétai szó és tett nem igazán kellemes küldetését is vállalva próbáljuk kicsit emberibbé–istenibbé tenni a világunkat, leginkább közvetlen környezetünket!
[Kőszeginé Rihmer Melinda, Pécs]
Június 10., Úrnapja
Lk 9,11b-17 - „Ti adjatok nekik enni!”
Sokan, sokféleképpen képzelték már el a kenyérszaporítás eseményét. Láttunk égre emelt szemekkel imádkozó Jézust, akinek fohászára egy csapásra csordultig lett kenyérrel minden kosár. (Minek volt ott ilyen rengeteg kosár?) Volt olyan filmrendező, aki úgy ábrázolta a történetet, hogy ahogyan osztották a tanítványok az ételt, úgy szembesültek mindig azzal, hogy az utolsót adják, és mégsem fogyott el. (Akkor hogyan lett maradék is?) A számtalan elgondolás között vannak olyanok is, amelyek úgy vélik, hogy Jézus imája voltaképpen a szíveket nyitotta meg, s az ajándékozó kisfiú láttán mindenki elővette és megosztotta a saját kis elemózsiáját, ami így mindenkinek bőven elég lett. (Három napi hideg élelemmel mentek Jézust hallgatni?) És egyáltalán, hogyan került oda ötezer ember az akkori közlekedési viszonyok mellett és, hogyan lehetett mikrofon nélkül hallhatóan szólni hozzájuk?
Nem tudom, nem értem, de talán nem is fontos, hogy értsük a csodát. Sem az akkorit, sem a mostaniakat. A fontos az, hogy nekünk mi dolgunk, ha Jézus küldetésében járunk. Hogyan tud Jézus rajtunk keresztül hatni a szeretet erejével a világra?
„Ti adjatok nekik enni!” Attól tartok, ez a felszólítás mindannyiunknak szól! Nemcsak a csúnya multinacionális cégeknek, a milliomosoknak, a hatalmukat őrizgető politikusoknak. Félő, hogy nekik nemigen van fülük a világ nyomorának a meghallására. Jézus szava ma is – napi 24 000 éhen haló testvérünk kiáltásával – elementáris erővel hangzik felénk. Felénk, akik szeretjük bebiztosítani nemcsak a mai napot, hanem a holnapit is, nemcsak a mienket, hanem a gyerekekét is, akik, ha adunk is, inkább csak a feleslegesből stb. Hányan sikoltják ma is a bibliai béna szavával: „Nincs emberem” – aki segítene rajtam.
Aki ma nem lát szükséget a földgolyón, az vak. Aki nem tudja, hogyan lehet segítséget eljuttatni olyan területekre, ahol a kisbaba éhen hal anyja elapadt emlőjén, az tudakozódjon, mert számtalan lehetősége van az ínséget szenvedőkön való anyagi segítésnek. Saját környezetünkben is egyre gyakrabban találhatunk olyanokat, akiknek a mindennapi is gondot okoz. Legalább ilyen fontos lenne, hogy felemeljük szavunkat az igazságtalan, kizsákmányoló struktúrák ellen, amelyek újratermelik a nyomort. Akármilyen reménytelen küzdelemnek tűnik, Isten erejét és bölcsességét magunkba szíva, s minden jóakaratú emberrel összefogva semmi sem lehetetlen.
S mivel nemcsak kenyérrel él az ember, legalább ilyen fontos, hogy „mi adjunk enni” lelki eledelt is. Vigaszt, reményt, bátorítást, ölelést, útmu-tatást, mikor mire van szükség! Hát bizony, az Istenbe kapaszkodó ember manapság sem unatkozhat!
[Kőszeginé Rihmer Melinda, Pécs]
Június 17., Évközi 11. vasárnap
Lk 7,36–8,3 - „Bocsánatot nyertek bűneid… Menj békével!”
A bűnös asszony elmegy a farizeus házába, s illatos olajjal és könnyeivel keni meg Jézus lábát, s hajával törli szárazra.
A farizeusok nemigen hívogatták Jézust. S ha igen, miért? Valóban kíván-csiak voltak üzenetére? Vagy „menő” volt egy híres prófétát vendégül látni? Vagy ellenőrizni akarták, hogy a zsidó hitnek megfelelő tartalmakat hirdet-e Jézus? Nem tudjuk. Az azonban biztos, hogy ez a farizeus nem bánt vele vendéghez illően: nem mosta meg úttól poros lábát, nem üdvözölte baráti csókkal bejövetelekor, s nem kente meg fejét olajjal. Ugyanakkor a bűnös asszonyt nem kergettette el a szolgáival. Csak úgy besétálhatott egy úri házba. Talán kíváncsiak voltak, hogy mit tesz Jézus? Elzavarja-e, felismeri-e, hogy parázna asszonnyal van dolga, akinek szolgálatait igénybe vették ugyan a férfiak, de nyilvánosan nem illett vele társalogni? (Bár kibontott hosszú hajával – az akkori korban – nem sok kétséget hagyhatott mesterségét illetően.)
És Jézus elfogadta a meghívást. Nem mondta, hogy „meszelt sírokhoz nem térek be. Nem akarom, hogy egy kalap alá vegyenek vele. Előbb vál-tozzon meg, aztán majd beszélgethetünk!” Elment, mert hívták, s remél-te, hogy valamilyen formában el tudja mondani személyre szóló üzenetét.
Igen aktuális Jézusnak ez a viselkedése. Fanyalgásaink, előítéleteink ugyanis sokszor bénítóan hatnak prófétai küldetésünkre. „Velük” nem megyünk együtt a polgári engedetlenségi alkalmakon, „amazokkal” nem fogalmazunk együtt levelet, „nekik” úgysem érdemes mondani semmit stb. Ez még nem lenne feltétlenül baj, de a vége sajnos többnyire az, hogy a nagy elhatárolódás közepette nemigen teszünk semmit.
S a bűnös asszony, akinek sokat bocsát meg az Isten? Mi indíthatta erre a látványos tettre? Hallotta Jézust már korábban is, szavai elértek szívéhez, megbánta eddigi életét, s más úton kezdett járni? Olyannyira, hogy még az őt mélyen elítélő, szupervallásos farizeus házába is be mert menni?
Jézus nagyon megdicséri hitét, s abból fakadó szeretet-cselekedeteit. Pél-daként állítja a ház ura elé. Újra láthatjuk az élő hit és a tettek elvá-laszthatatlanságát.
Jaj nekünk, ha helyettünk a kövek beszélnek! S jaj nekünk, ha ama utolsó számadáskor Jézus azt mondja majd nekünk: „Éhes voltam, és nem ad-tatok ennem, beteg voltam, és nem látogattatok meg…"
Adj, Uram, tisztánlátást, erőt, kitartást és sok humorérzéket a nehézsé-geken való könnyebb átlépésekhez, az Úton járáshoz!
[Kőszeginé Rihmer Melinda, Pécs]
Június 24., Évközi 12. vasárnap – Keresztelő Szent János születése
Lukács 1,57-66.80 – „…ezeket a szavakat írta rá: János a neve”
Keresztelő János csodálatos foganása, apjának, Zakariásnak sok hónapos némasága, névválasztása, majd ajkának hatalmas dicsőítésben való megnyílása örömteli döbbenettel töltötte el Erzsébeték környezetét.
Zakariásnak mond valamit az Isten, de ő nem hiszi. Nagyon magamra ismerek ebben a magatartásban. Én is sokszor próbálom meggyőzni Atyámat, hogy amit sugall, az nem egészen jó, nem időszerű, nem fogja meghozni a várt eredményt stb. S hiába bizonyosodott már be számtalan esetben, hogy Neki volt igaza, újra és újra okosabb akarok lenni nála.
Zakariást Isten némasággal sújtotta hitetlenségéért. Valószínűleg ilyenkor nekem is az lenne jó, ha hosszabb csendbe burkolóznék, hogy minél tisztábban halljam a Hangot. S akkor talán én is olyan határozottan tudnék kiállni a nekem szóló üzenet mellett, mint tette Zakariás, amikor nevet kellett adnia Jánosnak. Isten nem vitatéma! Akkor sem, ha a környezet merőben mást vél jónak! Így lesz, mert Isten utasítására így döntöttem, s ettől nem téríthet el senki és semmi!
Erzsébet és Zakariás talpraesett, klassz embert neveltek Jánosból. A pusztában élő, tanítványokat vezető, a zsidóság vallásos vezetőit is kioktató Keresztelő nem volt apuci-anyuci elkényeztetett késői fiacskája. Látta a jót, s nehézségek árán is ragaszkodott hozzá!
Uram! Egyre nehezebb elkülöníteni a búzát a konkolytól, s számos körülmény nehezíti a jó melletti megalkuvásmentes elkötelezettséget is. Pedig jó lenne, ha megbízható, kitartó embereid lehetnénk! A biztosan Tőled jövő gondolatok mellett örök életre elkötelezettek, a kétségesek esetén nyitott szívű, érdeklődő, Rád, a testvérekre és felebarátokra figyelő, változtatni is képes tanítványok.
Igaz sajnos az is, hogy gyermekeink Benned gyökerező növelése is bonyolultabb az időhiány, valamint a média, kortárscsoport és többnyire, sajnos, az iskola ellenkező hatásai miatt. Adj, Uram, bölcsességet, hogy legalább a lényeget át tudjuk adni nekik: csak Beléd kapaszkodva és a szeretet törvényeit betartva lehet tartósan boldogan élni!
[Kőszeginé Rihmer Melinda, Pécs]
