Az elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Július 1., Évközi 13. vasárnap – Keresztelő Szent János születése
Lk 9,51-62 – „Hogyan (ne) legyünk logisztikusok?”
Jézus Jeruzsálembe készül. Bizonyára sejti, hogy ott veszélyek leselkednek rá, s mégis elindul ezen az úton. – Vállalom-e a küldetésem, kitartok-e egy jó ügy, felismert hivatásom mellett, ha ez konfliktusokkal, veszélyekkel jár? A kockázat vállalásában meddig merek elmenni?
Mielőtt elindul, követeket küld, hogy előkészítsék az útját, megszervezzék a szállást, az étkezést, hírét vigyék érkezésének. Mivel nem magányos utazó, maga és kísérete elszállásolása, étkeztetése külön szervezőmunkát igényel. (Így van ez ma is, ha tábort, zarándoklatot, lelkigyakorlatot vagy egyéb közösségi rendezvényt szervezünk.) Jézus előrelátó. Tervszerűen teszi a dolgát. Nem aprózza el magát, hanem megosztja a feladatokat barátaival. Megbízik bennük, hogy ezt a fontos szervezőmunkát ők is jól el fogják végezni. Nem pontosan úgy, ahogy megbízójuk tenné, de azért jól. – Mennyi ajándékba kapott időt pocsékolok el amiatt, hogy a rögtönzések eluralják az életem? Terveimhez mereven ragaszkodom-e? Megosztom-e a munkát, a feladatot az enyéimmel?
A követek elindultak, hogy szállást készítsenek. Oda mentek, ahova küldték őket, és azt tették, amivel megbízták őket. Nem kértek látványosabb feladatot, és nem morogtak, hogy miért pont Szamáriában kell szállást keresniük (pedig feltehetően nem rajongtak a szamaritánusokért). – Hogy állok az alázattal, amikor nem osztom, hanem kapom a feladatot? Az Úr rendelte helyemen vagyok? Nem feledem-e, hogy neki szolgálok? Azt végzem-e, amit Ő szabott ki?
A szamaritánusok nem adnak szállást Jézusnak, mert Jeruzsálembe készül. Talán tiltja a vallásuk, talán múltbeli sérelmek miatt, esetleg mindkét okból zárkóznak el. – Nálam kap szállást? Kikkel szemben kérek felmentést a felebaráti szeretet alól? Miért?
A derék apostolok felháborodtak, hogy a szamaritánusok nem fogadták be a Mestert. – Vajon lobogok-e még annyira Jézusért, hogy képes vagyok felháborodni, ha őt elutasítják? Tudom-e uralni az indulataimat? Tisztító-e a bennem lobogó (pislákoló) tűz, vagy emésztő? Illés próféta mégoly szent haragja, vagy Jézus szelídsége a jellemzőbb a lelkivilágomra?
[Ruff Ferenc, Mór]
Július 8., Évközi 14. vasárnap
Lk 10,1-12.17-20 – A 72 tanítvány elküldése
Az Úr Jézus kiválasztott tanítványai közül hetvenkettőt, akiknek hitét erősnek ítélte. Olyanokat választott, akikben megbízott, hiszen előfutárul küldte őket oda, ahova aztán ő is menni szándékozott. Azokban a városokban még nem ismerték őt, talán éppen csak hallottak róla. Ha a tanítványok szégyent vallottak volna, később már őt sem ismerték volna el arra jártában. Tehát nagy volt a tét.
Az Úr bizonyára nem „lesz, ami lesz” alapon választott közülük, tudta, kiben mi lakozik. De vajon a kiválasztottak is tudták-e, hogy képesek lesznek a rájuk bízott feladat becsületes elvégzésére? Vagy megerősítette őket az a tudat, hogy ha Tanítójuk méltónak találta őket bizalmára, akkor kicsik ők ahhoz, hogy megcáfolják az ő véleményét. Vajon volt-e, aki visszautasította őt, hogy „Uram, én nem vagyok alkalmas, küldj helyettem valaki mást”? Voltak kételyeik? Hiszen még az apostolok sem voltak mind biztosak abban, ki is ő pontosan, és mit is akar valójában. Hát hogyan képviseljék őt így az emberek előtt? Talán elég volt, hogy az általuk addig megismert igazságról tegyenek tanúságot hitelesen?
Elküldte őket minden nélkül, segítségül csupán társukat adva nekik, és nem utolsósorban a Gondviselést. Milyen nagy ráhagyatkozás és mély bizalom kellett akkor a tanítványok részéről, hogy ők mégis kivétel nélkül, és meg nem futamodva elindultak és végigvitték, amivel megbízták őket!
Pedig bizonyára nem fogadták őket mindenütt tárt karokkal, és nyitott lélekkel. Hisz Jézus is felkészítette őket arra, hogy lesznek helyek, ahonnan eljőve tanácsos még a port is lerázniuk, amely a lábukra tapadt. De a hírt, hogy közel van Isten országa, még itt is tudomására kellett hozniuk az embereknek. Ezután már rajtuk állt, mit kezdenek, vagy nem kezdenek ezzel a tudással. Lehetett olyan város, ahonnan valóban így kellett eljönniük? És vajon volt-e, ahol utólag elgondolkodtak szavaikon?
A tanítványok nagy örömmel eltelve tértek vissza Jézushoz. Megtapasztalhatták nevének erejét, láthatták a nép között az ő hatására végbement testi-lelki gyógyulást. Beigazolódott minden, amiben addig hittek és reméltek. És mindennek tevékeny részesei lehettek. Nem általuk, de rajtuk keresztül nyilvánult meg az Úristen hatalma. Szája és karjai voltak ott, ahol az embereknek fülük volt a hallásra, szemük a látásra, nyitottságuk az igazság befogadására.
[Pisch Éva, Mór]
Július 15., Évközi 15. vasárnap
Lk 10,25-37 – Rosszra jóval fizet
Azzal kezdődött, hogy egy törvénytudó felállt, és odalépett Jézushoz, hogy próbára tegye.
Milyen lehetett Jézusnak állandóan ebben a légkörben élni? Mindenhol a nyomában voltak a nyomorultak, és mindenki a saját nyomorúságára követelte a megoldást, még imádkozni sem hagyták – és még ez a rosszindulat is! A besúgók állandóan keresték, hogy hol köthetnek bele, mi miatt jelenthetik fel. Indokot kerestek, mert elhatározták, hogy vesztére törnek, de hát valamilyen mondvacsinált okot keresni kellett. Nagyító alá tették minden mondatát. Csapdát készítettek neki, olyan kérdésekkel, amelyekre nem lehet jól válaszolni: Szabad-e a császárnak adót fizetni? Mi lesz azzal, akinek hét házassága volt itt: a feltámadás után ki lesz a felesége? Ez vette körül Jézust, ilyen közegben kellett mozognia. (Nem szörnyű? Ilyen szándékkal hallgatni az élet Igéit, hogy hol lehet belekötni?!)
Erre a kötekedésre mégsem olyan a fogadj Isten, mint az adjon Isten. Jézus szelíden olyan válaszokat ad, hogy tátva marad a kérdező szeme-szája. Jön ez a kötekedő, próbára tévő ember, aki csak magát akarja igazolni, de Jézus ember számba veszi. Válaszol a kérdésére, foglalkozik a problémájával, és elmond egy csodálatos példázatot.
Erre csak Ő képes, és csak Ő tehet képessé minket is. Tőlünk ez tellene: amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten. Ahogy te, úgy én… (és még büszkék is lennénk magunkra).
Jézushoz bárhogyan közeledsz, benne ugyanazzal a szeretettel találkozol. Ez fegyverzi le a rosszindulatot. Válaszol, sőt sokkal többet is elmond, mint ami a szerencsétlen kérdés mögött van. Nem zavarja, hogy milyen indulattal kérdezték, hanem felhasználja a lehetőséget az evangélium hirdetésére.
Engedjük, hogy növekedjen bennünk Jézus, hogy ne lehessen olyan indulatokat előhozni belőlünk, mint amilyen indulattal esetleg hozzánk közelednek!
[Virág Péter, Mór]
Július 22., Évközi 16. vasárnap
Lk 10,38-42 – Mária és Márta
Jézus a tanítványokkal vendégeskedik Márta házában. Este van, hamarosan vacsoraidő. A tűzhelynél Márta kipirult arccal sürög-forog, ételt készít. A tűz már csak alig pislákol. Márta kissé bosszúsan feltekint, szemével Máriát keresi: „Hol ez a leány a tűzifával?!”
Sok itt az ember. A faluból is bejöttek néhányan. Jézus fáradtan, hátát a falnak támasztva ül, és halkan beszél. Lábánál, egy nyaláb rőzsén ül Mária, és egész lényével figyeli a Mester minden szavát. Mártát elönti a méreg, és méltatlankodó szavakat intéz Jézushoz.
Az Úr azonban így válaszol: „Márta, Márta, sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít, de csak egyre van szükség. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszti el soha.”
Jézus szavainak olvasásakor mindig ráismerek magamban Mártára. Belesüppedtem a napi rutinba, ahol a fő hangsúly a „gondon” és a „nyugtalanságon” van. Imára vagy egy röpke elmélyülésre egy-egy fárasztó nap után már semmi energiám. Tele vagyok „gondokkal”, ami sok esetben szorongást, „nyugtalanságot” vált ki belőlem. Éppen ezért imáim is csapongóak, több bennük a kérés, mint a hálaadás. Csak hadarom a magamét.
Reggel: Mi vár rám aznap? Miben kell a munkahelyemen nagyon kitennem magamért? Mi kell elintéznem? Mihez kérem az Úristen áldását, segítségét?
Este: Milyen volt, mennyire sikerült a mai napom a reggel elképzelthez képest? Ha jól, rövid hálaima, mert már majdnem lecsukódik a szemem, és holnap ismét kemény napom lesz.
Tekinthetem mindennapi rohanásomat a mai világ tipikus melléktermékének? Mennyire vagyok felelős azért, hogy nőként őrlődöm egy multinacionális nagyvállalat estig tartó feladatai, a házimunka, a család elvárásai között? Próbálok mindezen kihívásoknak száz százalékig megfelelni, de valahogy sehogy sem sikerül. A munkahelyen visszaléptem a vezető pozícióból, de ennek ellenére a komoly feladatok továbbra is megtalálnak. Munkahelyváltás? Ugyan hova? Hiába néztem körül, mindenhol hasonló a taposómalom. Otthon maradni háziasszonyként, mivel csak egy szem gyermekkel áldott meg az ég, nem tudok. A világ rögtön megkiabálna, és talán ki nem mondva, de léhűtőnek titulálna. Az elmúl időszak változásai miatt a család hosszú távon nem bírná el jelentős életminőség-romlás nélkül (és sajna, ebbe a férjem sem egyezne bele).
Gyönyörű szocialista családmodell, némi vadkapitalista beütéssel! Nesze neked, női emancipáció!
Családi elvárások? Igyekszem, igyekszem. A gyerekkel esténként gyakran leülünk tanulni, vagy kicsit beszélgetünk. Megvallom, többször idegesít, hogyha valamit nem ért, esetleg már huszadszor meséli ugyanazt, a feladatát pedig még mindig nem végezte el. Türelmetlen vagyok vele, és ezért utálom magamat! Másoknak sikerül ebben az ördögi körforgásban rendben lenni önmagukkal, a környezetükkel? Mit csinálok rosszul?
Jézus így imádkozott az apostolokért: „Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól.”
Jézus saját példájával megtanított bennünket arra, hogy a világ gonoszsága, a körülményeink nem befolyásolják, nem befolyásolhatják boldogságunkat. Szeretni, megértőnek lenni, a jót akarni, a jóra törekedni mindenkinek életfeladata és a valódi hivatása. A „mi a fontos” szemléletén kell változtatnunk! A „hogyant” mindenkinek magának kell kidolgoznia. Ezt a munkát Jézus nem tudja helyettünk elvégezni. Segítséget kapunk tőle bőven, csak…
Le kell raktunk a lába elé a rőzsénket, rá kell ülnünk, és figyelnünk kell végre egész lényünkkel a Mester szavát!
[Vargáné Erika, Mór]
Július 29., Évközi 17. vasárnap
Lk 11,1-13 – „Taníts meg minket imádkozni!”
Jézus „egyszer”, „valahol” imádkozott. Nem volt különleges az alkalom, csak olyan mindennapi. A tanítványok látták őt. Látták, hogy történik Valami. Talán nem hallották, mert csendben imádkozott, vagy messze voltak. Csak látták… Látták, ahogy imádkozik. Úgy imádkozott, mint még senki. Látták, hogy ez az ima más, nem az, amit gyerekkorukban tanultak, nem az, amit új igehirdetők mutattak, és nem is olyan, mint amit János tanított a tanítványainak. Jézus imája összekapcsolódás volt. Egyesülés. Összekapcsolta a mennyet a földdel, önmagát az Atyával. „A te akaratod az én akaratom – a te szereteted az én szeretetem – a te erőd az én erőm – a te fényed az én fényem.”
Ez a fény Jézusból messzire sugárzik, elindít, és magához vonz. Szeretet, Erő és Akarat. Az apostolok akarták Jézus imáját, akarták azt a szoros eggyé levést az Atyával, ami olyan varázslatosan vonzó. Azt hitték, hogy ha megtanulják a szavakat, elnyerik ezt a csodát… Ehhez nekik még idő kellett: sok vándorlás, sok tapasztalás, sok kérdés, sok válasz, keresztre feszítés, feltámadás, és 50 nap. És a szavak mögött felismert mérhetetlen szeretet, amely összeköti az alkotót az alkotással. A lényeg, az eggyé levés.
Nem létezhetünk a mi Atyánk nélkül, meg kell szentelnünk a Nevét, hisz minden Ő általa lett. Az Ő országára vágyunk, az Ő kenyerére, az Ő bocsánatára, az Ő óvó védelmére, az Ő határtalan, személyre szóló szeretetére. Ha megtanulunk jól imádkozni, közel kerülünk az Atyához. Olyan közel kerülhetünk, mintha nem is külön lennénk. És ha tudunk így imádkozni, akkor mindenki látni fogja, hogy ott valami történik. Valami nagyon jó…
Jézus mindent elmondott és megtanított nekünk, amit tudnunk kell. A mi dolgunk az állhatatos kitartás, a szüntelen vágyakozás, a folyamatos „odagondolás”, a ráhagyatkozó, gyermeki szeretet.
És legyünk nagyravágyók! Ne kenyérért, halért, tojásért forduljunk Mennyei Atyánkhoz, hiszen Ő ennél mérhetetlenül nagyobb ajándékot tartogat számunkra: Szentlelkét!
[Bitterné Altmár Gyöngyi, Mór]
2007. június
