A Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig tartó napi elmélkedések az ország különböző tájairól sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Február 17., Nagyböjt 2. vasárnapja
Mt 17,1-9
"...elváltozott előttük, arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény."
Az elmúlt vasárnapi evangéliuma pusztáról, böjtről, kísértésről tanított, a mai örömhír hegyről, örömről, megdicsőülésről. A pusztában, a kísértések között nehéz megtapasztalni az Isten jelenlétét és dicsőségét - de a hegyen úgy érzi az ember, mintha közelebb lenne az Istenhez. A hegy segít a kiemelkedésben, a felülemelkedésben – vágyakon, gondokon, mindennapi nehézségeken – mindazon, ami lefelé húzza az ember. A fizikai emelkedés segíti a szellem emelkedését is.
A színeváltozás hegyén Jézus három tanítványa jelenlétében és szemeláttára színében elváltozott, úgy ragyogott, mint a fizikai Nap. Péter, Jakab és János életre szóló élményben részesült. Átélhettek valami transzcendens történést – megtapasztaltak valamit a szellemi világ fényéből, melegéből, ragyogásából. Nem csoda, hogy egyből tartósítani akarták ezt az állapotot – sátorkészítéssel. Pedig ez az állapot nem tartósítható egyenlőre, csak megerősítést kaphattak ezáltal az elkövetkező időszak megpróbáltatásaihoz. A Mester szemléltette nekik azt, amit eddig csak szavakkal tanított: „Én vagyok a világ világossága…” Megmutatta nekik, hogy nem alaptalanul beszél, megmutatta nekik az Ő Nap-szerűségét. Ő a szellemi világ Nap-ja, ugyanolyan szerepet tölt be a szellemi világban, mint a fizikai Nap a fizikai világban.
Útkereső emberségünk számára ma is, nekem is, Neked is – felkínálja magát, mint életadó világosság, mint meleget adó világosság, mint útmutató világosság. Ennek a világosságnak a fényében megtalálhatja az ember a számára járható Utat, felismerheti az Igazságot, és kibontakoztathatja az Életet. A szellemi világ Napja (akárcsak a fizikai Nap) személyválogatás nélkül adja melegítő, éltető, leleplező és útmutató fényét annak, aki túl tud lépni a fizikai, anyagi vágyain, akiben felébredt a szellemi utáni vágy.
Az ember nem a hegyen él, onnan le kell jönnie. De időről időre visszamegy, hogy megfürödjön az Isten jelenlétében, benne mossa tisztára arcát, hogy a hegyről lejöve tükrözni, sugározni tudja másoknak ezt a fényt („Ti vagytok a világ világossága…”)
Add Uram, hogy életünk ne csak „puszta” legyen, hanem „hegy” is, a megdicsőülés hegye!
[Miklovicz Panni, Nőtincs]
Február 18., hétfő
Lk 6,36-38
Jézus tanításaiban talán az igazán meglepő, hogy a gonosz nem feltétlenül odakinn van, hanem először magunkban kell keresni, és leszámolni vele. Ha igaz mind az, amit mondott, akkor mi is hibásak vagyunk abban, hogy még nincs itt az Isten Országa. Vajon hány embert ítéltünk már el? Képesek vagyunk-e igazán megbocsátani, ha egyszer tényleg megbántottak? És vajon tényleg ilyen egyszerű-e mindez? Vajon tényleg működőképes-e a tanítás? Mindig ezek jutnak az eszembe, ha Jézusra gondolok. Vajon ő tényleg hitt-e abban, hogy lehetséges és a világ jobb lesz, az által, hogy benne az emberek jobbá válnak. Vagy csupán azt akarta, hogy törekedjünk rá, mert már azáltal is jobb lesz sok minden. Mert az biztos, hogyha minden ember megfogadná Jézus szavait, mennyország lenne itt. Képes erre minden ember? A válasz talán, hogy mi, képesek vagyunk-e komolyan venni a tanítást? Én szeretném megfogadni tanácsait, de néha nagyon nehéz.
[Ifj. Kiss Gábor, Pilisborosjenő]
Február 19., kedd
Mt 23,1-12
Nem csak a farizeusokról mondható el, hogy „minden tettükben az vezeti őket, hogy az emberek előtt feltűnjenek… hogy szívesen elfoglalják a főhelyeket… és szeretik, ha a tereken köszöntik őket az emberek”. Magamon is észreveszem néha, másokon meg sokkal inkább.
Természetes vágyunk, hogy elismerjenek, tiszteljenek, szeressenek minket. Csakhogy elismerést, tiszteletet, szeretetet nem lehet elvárni, kikövetelni. Illetve lehet, de az olyan is. Ezt csak ki lehet érdemelni. Hogy mivel? Ha a mások szolgái leszünk. Ha a háttérben meghúzódva segítünk másokon. Ha úgy tesszük a jót, hogy nem verjük nagydobra, ha nem dicsekszünk vele.
Hol lehetünk naggyá ezzel a viselkedéssel? Hát evilágban aligha. Elég ehhez Jézus példáját nézni. Az egyszerű, szegény vándortanító, aki semmire sem vitte, és csúfos halált halt, - és a farizeusok, akiknek „mindenük” megvolt, elismertség, pénz és hatalom.
A sorrendiség csak egy másik országban fordul meg. A köztünk élő Isten országában és az időtlenben. Választanunk kell, hogy hol is akarunk nagyok lenni. Itt is, ott is nem lehet.
[Kissné Kosztolányi Klára, Pilisborosjenő]
Február 20., szerda
Jer. 18,18–20.; Mt 20,17–28
A hatalom szeretete és a szeretet hatalma
Olvasom a napi Olvasmányt: Összeesküvés Jeremiás ellen. Olvasom az Evangéliumot: Jézus másodszor jövendöli meg szenvedését. Az elsőben Jeremiás háborog azon, hogy „vajon rosszal szokás-e fizetni a jóért?” A másodikban Jézus figyelmezteti tanítványait, hogy őt „halálra ítélik és megölik”. Megállapítom, hogy van hasonlóság a két szövegben, mert mindkettőből a szenvedő próféta szól.
A napi Evangélium folytatódik Zebedeus fiainak történetével. A mennydörgés-fiak anyja fiaival együtt azt kéri Jézustól, hogy ha elérkezik a Messiás királysága Izraelben, akkor a fiúk kapják a két főminiszteri posztot. Gondoltam, megnézem az Olvasmány folytatását is. Megdöbbenve olvasom, hogy régi kedvenc prófétám hogyan imádkozik. Voltak eddig is fenntartásaim a prófétákkal szemben, de ez most nagyon sokkolt. Ezt olvasom:
„Figyelj rám, Uram, és halld meg ellenségeim szavát! Vajon rosszal szokás-e fizetni a jóért? Miért ásnak hát vermet nekem? Emlékezzél! A színed elé álltam, hogy közbenjárjak értük, és elhárítsam a haragodat róluk.
Juttasd ezért fiaikat éhínségre, és hányd őket kardélre! Asszonyaik váljanak gyermektelenné és özveggyé, férjük haljon meg dögvészben, az ifjaikat meg járja át a kard a harcban! Kiáltozásuktól hangozzék a házuk, amikor hirtelen rájuk küldöd a rablók csapatát. Mert vermet ástak, hogy megfogjanak, és tőrt vetettek a lábamnak…”
Így imádkozik Isten prófétája! Átkot mond ellenségeire és azok egész családjára. Belegondolok, mit kér Jeremiás az Istentől. A gyerekek haljanak éhen, az ifjak kerüljenek kardélre, az asszonyok veszítsék el gyermekeiket és váljanak özveggyé, férjüket vigye el a dögvész, házukat fosszák ki a rablók, és sikoltozásuktól visszhangozzon a lakás. Mindezt miért? Mert a próféta ellen összeesküvést szőttek ellenségei.
Látom magam előtt a két prófétát, és hallom a két kérést.
Értem én, nagyon értem! Hát persze, a két próféta: Jeremiás a bosszúálló Jahwé prófétája, Jézus pedig a szerető- megbocsátó Abba Prófétája.
Értem a két kérést is. Nagyon összecseng. A Zebedeus mama és fiai is a hatalom szeretetében égnek. Az igazságosztó hatalom imádatában, mert csak ez az igazi hatalom! Amely üt, büntet, megtorol. A mama, a két fiú, de többi tíz sem értett meg semmit Jézusnak a szeretet hatalmáról való beszédéből.
Én azt gondolom, értem ezt a názáreti Prófétát, és igazat is adok neki. Tudom, hogy a hatalom szeretete nem a szeretet hatalma. Tudom, hogy az igazi hatalom a szereteté, a megbocsátásé. Tudom azt is, hogy semmi közünk nincs nekünk a Jeremiásokhoz.
De ezen a ponton megállok. Semmi közöm Jahwéhoz és az ő prófétáihoz?! Nem támad-e bennem is jeremiási harag az ellenem vétőkkel szemben. Nem hozatnám-e le én is sokszor az istennyilát az igazságtalanságot tevőkre?!
Istenem! Elszörnyedek az emberen. Azt kérdezem: az Igazságosztás indulatát soha nem töri, nem törheti meg az emberben, bennünk az Irgalom hatalma?! Soha?!!
[Kovács László, Budapest]
Február 21., csütörtök
Jer 17, 5-10., Lk 16,19-31
Lk 16,19-31
Ábrahám így felelt: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor, ha a holtak közül támad is föl valaki, annak sem fognak hinni.”
Én vajon hallgatok a prófétákra, Jézusra? Meg akarom hallani az üzenetet? Vagy csak azt hallom meg, amit szeretnék?
És mennyire figyelek oda másokra? Meghallom amit a párom, gyerekeim, szüleim, testvéreim mondanak? Azt hallom, amit üzenni szeretnének?
Jer 17, 5-10
Jeremiás elég keményen szól. Én így fogalmaznám meg az üzenetet, amit értettem belőle:
Bízzunk egymásban bátran, de egyenrangúként bízzunk. Vehetünk példát másokról, de ne helyezzük őket magunk fölé, ne istenítsük őket. Ne hozzájuk mérjük magunkat, hanem az egyetemes isteni mércéhez. Csak Isten van felettünk, mindenki más egyenrangú velünk. A mércének kell tehetségünkhöz képest megfelenünk, nem embertársaink elvárásainak. Ezért ne másokhoz képest, vagy mások szemével mérjük magunkat! Hogy ki különb, az úgyis csak felülről látható, a szívekbe, vesékbe látó szemmel.
Február 22., péntek
Mt 16,13-19
Kinek tartják az emberek az Emberfiát? Ez a kérdés ma is feltehető. Kinek tartják az emberek ma Jézust? A katolikus egyház a megtestesült második isteni személynek, akiben együtt van a teljes isteni és emberi természet is, van, aki nagy prófétának tartja, és van, aki egyszerű Isten-kereső embernek, aki meghallotta és megértette az Isten akaratát. Mondhatjuk, hogy ez egy dogmatikai kérdés, és nem kell vele foglalkozni. Én azonban azt hiszem, ha Jézust-követőnek tartjuk magunkat, akkor nagyon is hatással van az életünkre az, hogy mit gondolunk Jézusról. Ha a megtestesült Istennek gondoljuk, aki mindenható, hibátlan és bűntelen, nem érezzük magunkra nézve teljesíthetőnek tetteit; ő megtehette, de a mi lehetőségeinket ez meghaladja. De ha vesszük a bátorságot, hogy mítosztalanítsuk az evangéliumok Jézusát, akkor előttünk állhat egy kereső, az Isten hangját meghalló, a felismert igazsághoz hűséges ember, akit követhetünk.
Február 23., szombat
Lk 15,1-3, 11-32
A tékozló fiú
Jézus egyik legszebb és legsajátabb példabeszéde. A régi és az új gondolkodásmód, az igazságosság és a szeretet ütközésének egyik legszebb példája.
A történet bármely főszereplőjének helyébe könnyen behelyettesíthetem magam, hiszen fiú is, testvér is, apa is vagyok.
Mégis, mai fejemnek mit üzen ez a példabeszéd?
Mára az apa szerepe áll hozzám a legközelebb. Nekem is vannak gyermekeim, akiket nagyon szeretek. Azonban már megnőttek. Életük önálló, beleszólási lehetőségem alig, vagy semennyire sincs. Számomra az értük aggódásról, elengedni tudásról és visszafogadásra készségről, és a szeretet igazságosságon túlmutató erejéről szól ez a történet. Belül azért imádkozom, hogy soha ne kerüljön sor bármely gyermekem kudarcára! De ha netán mégis megtörténne, akkor szeretettel, őt erősítve tudjam viszszafogadni!
Vasárnapi elmélkedések
2007. június
2007. július
2007. augusztus
2007. szeptember
2007. október
2007. november
2007. december
2008. január
Nagyböjti elmélkedések 2008.
2008.02.06.-02.09.
2008.02.10.-02.16.
