Az elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Október 7., Évközi 27. vasárnap
Lk 17,5-10 – Botránkoztassunk csak, és botránkozzunk!
Erkölcsi felháborodást okozni nem szabad. Az effajta felháborodás okozá-sára találtuk ki az elítélő jelentésű megbotránkoztat szót. Ezzel szemben viszont erkölcsileg felháborodni felette nemes dolog: a megbotránkoztató viselkedésed váltja ki belőlünk a pozitív, a dicsérő jelentésű megbotrán-kozás szót. Azaz okozni nem szabad, csinálni nagyon dicséretes: Ne botránkoztass! és Botránkozzál! Személy-közeli példa: Cigizéseddel meg-botránkoztatsz engem, magam megbotránkozom cigiző magatartásodon. Jézus-közeli példa: Falánk és borissza magatartásoddal megbotrán-koztatsz bennünket, mi pedig botránkozunk magatartásodon, Rajtad. Kaifás-közeli példa: Jézus megbotránkoztatja a főpapokat azzal, hogy Isten Fiává teszi magát, azok meg megbotránkoznak, és Golgotára küldik.
Mindez Jézus tanítása volna, aki számunkra a minta: ő mutatja, hogyan viselkedjünk. Ha mintáját követjük, akkor nem fogunk senkiből erkölcsi felháborodást kiváltani? Nem így áll a dolog. Hanem hogyan? Úgy, hogy botránkoztatunk és botránkozunk. Példa: Jézus viselkedése megbotrán-koztatta, s egészen a gyilkosságig háborította föl a főpapokat, írás-tudókat és véneket. Bizony megbotránkoztak rajta, és keresztre küldték. Más példa: magam is megbotránkoztam az elvtársak rendet csinálni akaró, és ezért engem megbotránkoztató intézkedésein. Ez a botrán-kozásom meg az elvtársakat botránkoztatta meg. További példa: csak úgy halkan megbotránkoztam azon az egyházrendünkön, melyben a klérus kizárja a rendcsinálásból az Isten népét. Ez pedig megbotrán-koztatta a klérust, amely 15 évre elzárta előlem a nyilvános (a templomi) papi működést. További példa: megbotránkozom a globális kapitalizmus mindenkit kifosztani akarásán, de mivel erőim gyengülvén nem tudok eléggé hatékonyan botránkozni, egyelőre még nem botránkoztattam meg annyira az elvtársakból kapitalistákká vedlett honfitársaimat, hogy oda is üssenek.
Következik-e ebből valami? Igen. A kicsinyeket (Lk 17,2) nem szabad megbotránkoztatnunk. A nem-kicsinyeket pedig minden erőnkből meg kell botránkoztatnunk. Ütést is kiváltóan, ahogyan Jézus is megbotrán-koztatta a főpapokat, írástudókat és véneket. Politizál ez a Jézus? Bizony ezt teszi. Állást foglal a szegények mellett. De hát ezt tette Jon Sobrino is. Meg is botránkoztatta vele a Hittani Kongregációt. Fejére is ütöttek. Kik? A nem-kicsinyek. Mikor? Még a tavaszon. Ki emlékezik még rá? Hogy emlékezhessünk rá, ahhoz át kellene festeni az alakját. Nem-kicsinnyé. Ahogyan Jézussal tettük és tesszük. Övé a hatalom, az ország és a dicsőség… Kié? A kicsinyé, akit keresztre feszítettek a nem-kicsinyek.
[Bulányi György, Budapest]
Október 14., Évközi 28. vasárnap
Lk 17,11-19 – Istennek nincs választott népe
Nem akadt más, csak ez az idegen? Nem, csak ez idegen akadt. Ez a gój. Sőt, rosszabb annál: ez az eretnek, aki nem jár föl Jeruzsálembe a temp-lomba, aki külön-szentélyt épít a Garizim hegyén. Mért kell ezt Jézusnak egyáltalán szóvá tennie? Mért kell szóvá tennie a rablók kezébe esett ember története kapcsán is, hogy a zsidó pap nem, a zsidó levita nem, csak a szamáriai ember az irgalmas? Van ebben a Jézusban valami nem-zeti elkötelezettség? Ha a nemzeti elkötelezettség nemzeti elfogultságot jelent, akkor nincs. Nem is lehet ilyen abban, akinek nem kevesebb a célja, mint az emberiség egybegyűjtése az Isten Országában.
Szereti-e ez a Jézus meg a Jézus-fajta egyáltalán a hazáját, a nemzetét? Nem, ha a haza- meg a nemzetszeretés egyet jelent a nemzeti elfo-gultsággal. Az Isten embere – az Isten tolmácsa. S az Isten nem zsidó. Az Isten nem görög. Az Isten nem angol. Hát mindezt még elviselem. Nem is okoz nehézséget, mert nem vagyok sem zsidó, sem görög, sem angol. S az, hogy nem is magyar az Isten, azt is elviselem? Kénytelen vagyok, ha egyszer Jézusnak, és nem Szent István királyunknak vagyok a tanítványa. Isten nem partner az egyiptomiak vízbe fojtására, nem partner Koppány négyfelé vágásában sem. Istennek az egyiptomi is meghívottja, s a minden bizonnyal az még az ősmagyar vallású Árpádfi, Szerénd fia, Koppány is.
Persze az Isten tolmácsai nagyon kellemetlen emberek. Kiknek? Hát azoknak, akik nem az Isten módján, a mindenkit hívás, a mindenkit át-ölelni akarás módján gondolkodnak. A tolmács meg csak mondja és mondja a magáét, és az Istenét, s szemébe vágja saját nemzetének – s elsősorban annak –, amit az Isten Lelke diktál neki. Ezt:
Vándor állj meg! Korcs volt anyja vére / Más faj állott a kihunyt helyére,
Gyönge fővel, romlott, szívtelen; / A dicső nép, mely tanult izzadni
S izzadás közt hősi bért aratni, / Névben él csak, többé nincs jelen. Meg ezt:
Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja / Szülötti bűnein leszáll;
Szelíd sugárit többé nem nyugtatja / Az ősz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblű nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa, / Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.
Ezeket a verseket egy magyar ember írta. Egy nemzetét nem szerető magyar? Nem olyan. Az írta, aki a himnuszunkat is írta. De nem gondolta, hogy a magyar volna Isten választott népe. Illenék már tudomásul venni, hogy a zsidó sem az. Ja, hogy ők ezt gondolták magukról? Hát ez így van. De Jézus soha nem mondta, hogy a zsidó volna az Isten választott népe. Mást mondott. Mit? Elvétetik tőletek az Isten országa, bár ti azt gondol-tátok, hogy kibéreltétek azt magatoknak.
A Bokor is addig az Istené, amíg hűséges ahhoz, amit tanult Tőle. És csak addig. Ha Makkabeusok módjára kezd viselkedni, akkor már nem az övé. Ha lefekszik a hatalomnak, még kevésbé az.
[Bulányi György, Budapest]
Október 21., Évközi 29. vasárnap
Lk 18,1-8 – Üdvbizonytalanságban mi mást tehetnék?
Már mért kell mindenkor imádkoznunk, s bele nem fáradnunk abba? Hát azért, mert amíg imádkozunk, addig nem csinálunk semmi rosszat. Hát azért, mert harapófogóba kerültünk, mint Jézus, amikor javas embernek akarják kihasználni Kafarnaumban; mert megindul feléje az ötezer férfi, hogy királlyá tegye őt; mert Péter sem akarja tudomásul venni, hogy nincsen tovább: az Emberfiának emberek kezére kell kerülnie; mert mégiscsak nehéz önként Kaifás kezébe adnod magadat; mert nem semmi a fulladásos halál a kereszten. Mert ki kell választani a Tizenkettőt, a tanítványok javát, akikkel majd mindig együtt leszel: akik majd elárulnak, megtagadnak, meg tíz felé szaladnak, amikor eljön az órád, a Getsze-mániban. Mert az embernek rossz gondolatai jönnek. Még Jézusnak is, amikor az jut eszébe, hogy talál-e hitet-hűséget, amikor majd újra eljön.
Onnan lészen eljövendő… – ez a krédónkba is bekerült. Hinnünk kell, hogy lesz valami végelszámolás. Már mért ne hinném? Aminek kezdete van, annak vége is szokott lenni. A szcenírozás képeit nehéz elképzelnem. De magát az elszámolást a befejezés tartozékának gondolom. Milyen lesz ez a befejezés? Megeresztem a fantáziámat.
a./ Nagyon szomorú: éppen felrobbantjuk a Földet, s megszűnik minden emberi élet.
b./ Nagyon felemelő, mert az emberiség rájött végre arra, hogy szeret-nünk kell egymást. Sikerült az Isten kísérlete.
c./ Közepes: Isten abbahagyja a kísérletezést velünk, mert látja, hogy nem jutunk többre, mint amennyire eddig is jutottunk, s ezért valami újat készít nekünk – új eget s új földet, ahol mások lesznek a beválási feltételek és tartalmak.
S ezzel vége is a fantáziámnak, s arra gondolok még, hogy csak kell lennie valami sorsbeli különbségnek a jók és a rosszak között, a csak hívottak, de pozitív választ a hívásra nem adók és a pozitív választ adók között. A balga és az okos szüzek között, a hívottak és a választottak között. Választott népek nincsenek, de választott egyének vannak. Ezek azok, akik a pozitív választ adták, akik összegyűjtötték a szükséges olajat, akik a keskeny úton jártak stb.… Mert hát mégiscsak az a helyzet, hogy üdvbizonytalanságban élünk mindannyian, akik emberek vagyunk. Az összes szentek is abban éltek Te, Jézusom, ez alól kivétel voltál, sohase gondoltál arra, hogy majd nem tetszel az Atyának.
Azt hiszem, hogy főleg üdvbizonytalanságunk miatt nem szabad bele-fáradnunk az imádságba, és újra és újra el kell mondanunk, szerkesz-tenünk valamiféle imádságot, amilyet most próbálok megfogalmazni:
Istenem, meghívtál engem, s tudod, hogy egész életemben sohasem akartam kevésbé tetsző lenni a szemedben, mint amennyire tudtam. Nagyon bízom benne, hogy elég lesz színed előtt ez az én jószándékom. Elméletileg tehettem volna ugyan többet is, de a gyakorlatban csak annyi sikerült, amennyi. Kérlek, őrizz meg engem továbbra is e Neked tetszeni akarásban. Adj erőt, hogy mindig azt akarjam tenni, ami a Te akaratod. Akkor is, ha ez rendre kevésbé sikerül, mint amennyire Te is, én is szeretném. Tudod, hogy a sikertől függetlenül is a Tied vagyok én egész szívemből, s igazán semmi mást nem akarok, minthogy megfeleljek annak, amire megteremtettél engem. Ámen.
[Bulányi György, Budapest]
Október 28., Évközi 30. vasárnap
Lk 18,9-14 – Istennektetszően, vagy csak istennektetszőbben?
Jézus mindig bántja azokat, akik kiállítják magukról az erkölcsi bizonyít-ványt, pedig ő is kiállította magáról: Az Atya nem hagyott magamra, mert mindig azt teszem, ami neki kedves (Jn 8,29). Magát viszont sohasem bántotta ezért. Szegény farizeus is csak ezt teszi, amikor caddik-dikaiosz-istennektetszőnek, Isten akaratát tevőnek gondolja magát. Annak, amit változatlanul igaznak fordítunk, hiába ostromoltam a változtatásért már közel negyven éve szentírás-fordítóinkat. (Na, majd a hálás utókor tesz valamit.) Minő alapon magasítja meg magát a szegény farizeus? Hát erkölcsi és vallási cselekedetei alapján: nem rabol, nem tesz törvénybe ütközőt, nem tör házasságot, megfizeti az egyházi tizedet és hetenként kétszer böjtöl is. Tisztességes és vallásos ember, ami a vámosról nehezen mondható el. A vámos adót szed a megszállóknak – hazafiatlan, s ennek következtében minden bizonnyal aligha töri magát azért, hogy megfeleljen a zsinagóga elvárásainak. Maga is beismeri, hogy bűnös.
Felette problematikus részünkről a pálmát ide vagy oda adnunk. Jézusnak semmi gondja ezzel. Ő adja a vámosnak. A teljesítménye alapján? Nem. Jézus is tisztában van azzal, hogy ez teljesítmény a bányászbéka feneke alatt van, ha viszonyítja a farizeuséhoz. A bűnbánata alapján. S ez meny-nyit ér? Jézusnak sokat. Reményt nyújt Jézusnak, hogy a vámos egyszer majd tanítvány lesz. A farizeusról meg azt gondolja, hogy sohasem lesz az. Jól gondolja-e Jézus? Majd elválik.
Számomra az a kérdés, hogy kihez hasonlítok én magam? A farizeushoz vagy a vámoshoz? Hajlamos vagyok arra, hogy összegyúrjam e kettőt, s kivegyem mindegyikből az előnyös vonásokat. A farizeuséból a teljesít-ményeket, a vámoséból meg tökéletlensége megvallását. S arra is, hogy erre az utóbbira tegyem a hangsúlyt. S arra is, hogy ne úgy fordítsam a szöveget, hogy a vámos istennektetszőként ment haza imádsága után, a farizeus azonban nem. Hanem így fordítsam: a vámos istennektet-szőbbként ment haza, mint a farizeus.
Mert vigyáznunk kell. Magam azért mégis sokkal inkább a vallásos és tisztességes emberek kategóriájába tartozom, mint a hazafiatlan, az ellent kiszolgáló, a nem vallásosak körébe. Tehát érdemes hajolnom az általam ajánlott irgalmasabb fordítás felé, mely azért a farizeusok fejéről sem vesz le minden keresztvizet. Az eredeti görög szöveg megengedi mind a két fordítást.
S te kedves Olvasó, melyik fordítást választod magadnak?
[Bulányi György, Budapest]
2007. június
2007. július
2007. augusztus
2007. szeptember
