A Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig tartó napi elmélkedések az ország különböző tájairól sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Március 16., Virágvasárnap
Mt 26,14-27,66
A szenvedés idején mutatkozik meg igazán a lélek mélye
Jézus szenvedéstörténete mindig megrendítő olvasmányom. Mégpedig azért, mert olyan élesen kirajzolódik Jézus belső világa, hogy ennél világosabban semmi ki nem tudná fejezni.
A passióban kevés a szó, de annál több a lélekemelő jelenet. Jézus esetében is igaz, a próbák nem tesznek rosszá, csak nyilvánvalóvá teszik, hogy milyenek vagyunk.
Jézus emlékezetessé tette tanítványainak a halála előtti utolsó találkozást.
Az utolsó vacsora ihletett pillanatai a tanítványok lelkébe égették Isten Országának alapszabályait, Jézus tanítását. Jézus ekkor is bemutatta: aki hatni akar az emberekre, az legyen egyszerű, alázatos és szegény. Talán nem véletlen, hogy az utolsó vacsora emléke kétezer év óta is elven és hatékony. Jézus ekkor elmondott végrendelete olyan lehetett, mint mikor őseink búcsúztak családtagjaiktól. A haldokló apa megáldotta gyermekeit, lelki útravalót mondott, adott mindenkinek, így távozott a földi életből.
A Getszemáni kert magányában Jézust az otthontalanság érzése gyötörte, nem a halálfélelem.
„Azután bánat és otthontalanság kezdték gyötörni. Így szólt hozzájuk: Bánat fogja körül a lelkemet, míg csak a halál el nem jön.” Mt 26,37-38
Az utolsó vacsora megrendítő közösségéből a legnagyobb magányosságba csöppent Jézus. Ő tudta, hogy kiút csak fölfelé van, ezért imádkozott egész lelkéből az Atyához. De a kelyhet ő sem vette el tőle. Jézus is belátta: áldozat kell ahhoz, hogy erőteljes élet fakadjon. A jellem igazi értékét a próbák mutatják meg.
Jézus a legnagyobb emberi méltósággal viselte a szenvedést, a kínzást, a megpróbáltatást.
Megőrizni emberi méltóságunkat, mikor igaztalanul vádolnak, mikor megaláznak, gúnyolnak, testi-lelki szenvedést okoznak, ez szinte emberfeletti. A legderekabbak azok, akik elviselik mások tökéletlenségeit, bántásait. A szellemi és erkölcsi nagyság ezekben a pillanatokban mutatkozik meg.
Jézus méltóságához hozzátartozott a némasága. Vannak olyan pillanatok, amikor a csend vádlóbb minden szónál. Amikor már csak védekezni lehetne, vagy minősíteni, az emelkedett lélek hallgat.
Jézus nem utálta meg a kínzóit, és azokat sem, akik halálra adták.
Tudta, hogy Isten Országa csak a vállalt szenvedés útján valósul meg. A világi és vallási hatalmasok képtelenek voltak elviselni az ő eszméit, koncepcióját.
Akik nem szeretik az igazságot, azok a hazugságot gyakorolják. Ilyen hazug érv volt Kaifásé: „Ti nem értetek semmit. Nem látjátok át: jobb, hogy egy ember haljon meg a népért, mintsem az egész nép elpusztuljon.” Jn 11,30
Ezek a hatalmon lévők ideológiái. Ugyanilyen érvelés volt, amikor azt mondták nekem (nekünk) egyházi elöljáróink, hogy a kommunista hatóságoknak azért kell engedelmeskedni, hogy az egyház élni tudjon. Hányszor hallottam: kisközösségi munkánkkal veszélyeztetjük az egyház és az állam jó kapcsolatát. Jézus eszméitől teljesen idegen gondolatok ezek. Ilyen közegben csak a szenvedésen át vezet az út, Isten Országa csak így épül.
Jézus a szenvedésben nem veszítette el a fejét, a türelmét, a szeretetét.
Ebben mutatkozott meg az igazi méltósága. A bűnbánó latorral szóbaállt. A legnagyobb szenvedések közepette is az Országról beszélt neki. Halála pillanatában pedig imádkozott a gyűlölködőkért, a gúnyolódókért, a halálra adókért, a keresztre feszítőkért. Ez az igazi emberség és méltóság.
[Vincze József, Pázmándfalu]
Március 17., hétfő
Jn 12,1-11
Jézus gondtalanul is tudott együtt vacsorázni tanítványaival és barátaival. Értékelni tudta azokat a ritka és fontos pillanatokat, amikor együtt lehetett azokkal, akiket szeretett, és akiknek az ő társasága is fontos volt. Júdás azonban megszakítja a gondtalan együttlétet. Megszólalt a lelkiismerete? Vagy egyszerűen csak nem tudta megbecsülni a barátaival töltött időt, nem tudott kikapcsolódni? Jézus erre azzal a bizonyos sokat idézett mondattal válaszolt: „...a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek!” Úgy érzem ez a mondat újra és újra emlékeztet minket azokra az értékes percekre, órákra, amiket szeretteinkkel tölthetünk. Ilyenkor rájuk kell odafigyelnünk, nem a nyomasztó gondjainkkal foglalkoznunk, hogy tudjunk majd mire emlékezni, ha egyszer nem lesznek velünk.
[Kiss Anna, Budapest]
Március 18., kedd
Jn 13,21-33; 36-38
Jézus szavai kemény és fájó szavak. A Mester most nem arról beszél, hogyan kell jónak lenni, most nem az igaz emberről van szó, nem a szőlőtőről és nem a császár adóforintjairól. Húsba vágók a mondatok, melyek ellentmondást nem tűrnek. Egy közületek, elárul engem. Megdermedés, felháborodás, értetlenség kavarog a tanítványokban. Olyant hallanak Jézustól, amit legkevésbé sem szeretnének.
Halljuk magunkban ma is ezt a mondatot – és a tanítványokhoz hasonlóan mi is felháborodva körbenézünk, meglepődve találgatunk, hol van az Iskarióti, ki lesz az, ki elárulja Jézust? De senki nem felel. Magunkba kell hát néznünk. Jézus mellett nem lehet közömbösen elmenni. Mindenkit megérint, mindenkit megszólít. Ha találkozom Vele, már nem tudok olyan lenni, mint tegnap voltam. Elindít bennem valamit, ami ezután nem hagy nyugodni. Az ember minden döntésével két út között választ, választhatom a jézusi utat, vagy a nem jézusi utat, de köztes utat nem, mert olyan nincs. Színt kell vallanunk, és nem csak a végén, amikor már „minden mindegy”, hanem ma, holnap és tegnap is azt kellett volna tenni. Minden cselekedetemen, gondolatomon és megnyilvánulásomon keresztül tanúsítom, hogy milyen helyet foglal el Jézus az életemben. Vagy beengedem Őt a világomba, vagy elárulom. „Előtted két út áll, lehet élet, lehet halál, hát válaszd, amíg lehet, válaszd az Életet!” – énekli Sillye Jenő egyik dalában.
A Jézussal való találkozás az emberből azt hozza ki, amilyen valójában. Péterből hevességet, ami egyszerre jelent most felháborodást (Ki az, akiről beszél?) és lelkesedést (miért nem követhetlek most?). Jánosból érzelmességet, odaadó figyelmet és szeretetet, Júdásból pedig a dacos ragaszkodást a saját álláspontjához. Föltehetjük hát a kérdést: mit hoz ki belőlem a Jézussal való érintkezés? Lelkesedést és elszánt tenni akarást, mint Péterből? Odaadó szeretetet és figyelmet, mint Jánosból? Vagy mint Júdás, én is örök elégedetlen vagyok, és azt hiszem, hogy a világot a saját elképzeléseim árán tudom csak megváltani?
Ha igazán hiszek Benne, az Ő útját járom, rábízom magam, és nem dönthetek júdási módon.
[Garay Márton, Dunakeszi]
Március 19., szerda
Mt 26,14-25
Mindig azon gondolkozom, amikor ezt a szakaszt olvasom, hogy miért árulta el Júdás Jézust? Ha nincs más ötletem, akkor csak azzal nyugtatom meg magam, hogy „azért, mert ezáltal teljesedett be az írás”. Pillanatnyilag nem kielégítő számomra ez a válasz. Ha nem Júdás, akkor valaki más teszi meg ugyanezt. Miért tette?? Kellett neki a pénz? Megunta a szegénységet? Vagy csak a társaságot kezdte nehezen viselni? Ott is hagyhatott volna mindenkit, és hazamehetett volna. De nem tette. Vagy talán csak ennyire felbosszantotta az a felismerés, hogy Jézus másfajta királyságról beszélt neki 3 éven keresztül, mint azt ő a legelején képzelte? Ezek szerint ez csupán egy „szimpla” bosszú volt. Elég véres… Olyannyira véres, hogy Júdás maga is beleőrült a legvégén. Utólag belátta a saját hibáját.
A másik kérdés, ami ilyenkor mocorog bennem, az az asztalnál lévő párbeszéd: „Bizony mondom nektek, egyiktek elárul engem.” […] Erre Júdás, az árulója is megkérdezte: „Csak nem én vagyok, Mester?” „De te vagy!”, felelte. Ha ilyen nyilvánvalóan megmondta Jézus, hogy Júdás elárulta, akkor a többi tanítvány miért nem tett valamit? Vagy ennyire eltanulták már Mesterüktől az erőszakmentességet? Vagy talán ennyire el tudták fogadni egymás gyengeségeit? Nem tudom a választ a saját kérdéseimre.
Talán mégis csak jó válasz az, hogy „így teljesedett be az írás”.
[Bajnok Zsuzsanna, Budapest]
Március 20., Nagycsütörtök
Lk 4,16-21
Helyszín: Názáret.
Vasárnap reggel van.
Zakeus és Izsák beszélgetnek a piacon:
- Te, képzeld, tegnap voltam a zsinagógában.
- Na, és volt valami érdekes? Én sajnos nem tudtam elmenni, épp ellett a kecském.
- Igen, ott volt Jézus is. Tudod, József fia.
- Melyik Józsefnek, a kereskedőnek?
- Nem, az ácsnak. Már régóta nem itt laknak, csak úgy erre járt a barátaival.
- Igen, és mi lett belőle?
- Hát ő a Megváltó. Tegnap felolvasta Ézsaiás jövendölését, aztán mondta, hogy beteljesedett az Írás. Ő a Felkent.
- Hm, nahát!.. A József fia? Mik vannak!
- De hát igazán itt volt már az ideje! Én nem csodálkozom, tényleg gyönyörűen beszélt!
- Ó, kár hogy nem voltam ott. Szóval ő a Megváltó?
[Bitter Janka, Mór]
Március 21., Nagypéntek
Jn 18,1-19,42
A nagypénteki evangéliumi szakaszról nekem mindig Óbudavár jut eszembe: az elmúlt tíz-egynéhány évben a 3. generációból jópáran ott (ill. később a Piaristáknál) töltöttük a húsvéti előkészületeket. Az óbudavári napok több célt is szolgáltak: a kertrendezés, szőlőmetszés, a külső-belső tavaszi nagytakarítás mellett, a reggeli zsolozsmák, az esti ismerkedős, elmélyülős beszélgetések, imák meghitt hangulatot teremtettek. De a legjelentősebb program mindig a Passió „betanulása” volt: az evangélium átolvasása, szerepek kiosztása, majd többszöri elpróbálása megfelelő hangerővel és artikulációval. Szerettem ezeket az együttléteket. Segített eltávolodni a főváros mindennapjaitól, átkapcsolt egy másik világba, ahol az egyének szerepe háttérbe szorult valami magasabb rendű cél érdekében. A passió szövegét egy idő után már szinte kívülről fújtuk, de most elolvasva, újra hangsúlyos lett Jézus következő mondata: „Én azért születtem és azért jöttem a világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. És mindaz, aki az igazságból való, hallgatja az Én szavamat.” Pilátus vissza is kérdez: „Mi az igazság?”, de erre már nem vár választ, visszamegy a zsidókhoz. Jézus egész életét rááldozta, hogy megmutassa nekünk az igazságot. Nem foglalkozott semmi mással, csak azzal, hogy nekünk az igazat mondja, az Isten Országát megmutassa. Hirdette az Örömhírt, mert tudta, hogy ez az egyetlen öröm az emberek számára. Pilátus nem értette, hogy Jézus mire gondol, jelentéktelen közhelynek hihette ezeket a szavakat. Megdöbbentő Jézus nyugodtsága, annak ellenére, hogy tudja, mi vár rá a következő órákban, és nem lehet biztos benne, hogy szövegelésének csupán kicsiny szikrái is valaha lángra kapnak.
Hogy lángra kapnak-e, ez rajtunk is múlik! Mi nagyon előnyös helyzetben vagyunk a Pilátusokhoz képest, mert ismerjük az igazságot, de még így is nehéz a megvalósítás. Főleg, hogy a legkülönb tanítvány, Péter is meghátrált, amikor a saját bőrére ment volna a Jézust-ismerés. Mi is félthetjük a bőrünket, Jézus ezzel együtt is szeret minket, de szerintem megkérdezné hogy, mi az, amit mégis meg tudunk tenni? Mit tudunk magunkból ajándékozni?
Márcus 22., Nagyszombat
Jn 20,1-9
KIO 50b/b3: „Szombat. A választott népnek talán legfontosabb törvénye. A párhuzamos helyeket nem számítva legalább hat különböző alkalommal ütközik össze a Messiás a szombat miatt népével. [...] Különös a Messiás érve a szombatnapi gyógyítás igazolására: az Atya Országában nincs munkaszüneti (szeretetszüneti) nap. [...] Az Országban az Országért végzett cselekedetek szempontjából nincs különbség nap és nap között. [...] Az anyagi javak keresése ezen a napon még képtelenebb dolog, mint más napokon; de a többi napokon is képtelenség. Viszont segíteni a rászorulón - a legszebb megszentelése a szombatnak.”
Valamiért Mária Magdolna és a többi asszony kivárta Jézus sírhelyének felkeresésével a szombat elmúlását. Lehetséges, hogy nem tévedtek, és tényleg nem az volt aznap a legfontosabb feladatuk, hogy rögtön intézkedjenek a sír el- és berendezésével kapcsolatban.
Úgy látom, az életünkből kicsit kikopott a „szombat” (vasárnap?) megülése. És van egy olyan rossz érzésem, hogy nem azért, mert a többi napot ugyanúgy megszenteljük, mint a szombatot; épp ellenkezőleg: a hetedik napot ugyanúgy nem szenteljük meg, mint a többi hatot.
Igen, igaz az, hogy minden nap teljesen szentnek kell lennem. De ha egyszer nem sikerül a hét folyamán, akkor legalább ezen az egy napon próbáljak meg jobb lenni, mint a többi nap voltam! Sokszor érzem azt, hogy az élet mókuskerék – anyagi dolgok (munka), barátok, család, Országbeli ügyek kavargó körforgása. Jó lenne – s valószínűleg jót is tenne –, ha a hét egy napján a mókuskereket megállítanám, a futó projekteket (bármi is legyen az) felfüggeszteném és csak arra figyelnék, hogy a hét ezen különleges napján vajon mi lehet az, aminek Istenem legjobban örülne? Ja, és természetesen az is jó lenne, ha ilyenkor nem lennék rest ezt meg is tenni.
[Bajnok Kristóf, Budapest]
Vasárnapi elmélkedések
2007. június
2007. július
2007. augusztus
2007. szeptember
2007. október
2007. november
2007. december
2008. január
Nagyböjti elmélkedések 2008.
2008.02.06.-02.09.
2008.02.10.-02.16.
2008.02.17.-02.23.
2008.02.24.-03.01.
2008.03.02.-03.08.
2008.03.09.-03.15.
