A Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig tartó napi elmélkedések az ország különböző tájairól sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Február 24., Nagyböjt 3. vasárnapja
Jn 4,5-42
A mai napra „rendelt” szentírási szakasz olyan hosszú, hogy aki ezt végigolvassa, az már talán nem is kíván róla elmélkedni. Másrészt meg számos gondolatot felvet, amin eltöprenghetünk. Pl: Jézus szakít a rossz hagyományokkal (keresztül megy a zsidók által megvetett emberek által lakott Szamárián); bizalmas beszélgetést kezdeményez egy olyan nővel, aki nem elég, hogy szamáriai, hanem „fogyasztja” a férjeket is; Jézus számára egy ilyen furcsa szituáció is alkalmas arra, hogy a szerető Istenre irányítsa a figyelmet; szemléletes példával mutatja meg, hogy az Ő tanítása életadóbb, mint a sivatagban az ivóvíz; Jézus észreveszi a szamáriai asszonyban a nyitottságot, ő pedig felismeri benne a prófétát; a visszatérő tanítványok furcsának találják a helyzetet stb.
Válasszunk ki a lehetőségeink közül egyet és próbáljuk kibontani, a sorok között is olvasva. Amikor e mondatok leíródnak (még novemberben), odakünn mínusz 8 fok van. Úgyhogy szívesen elképzelem a forró, félsivatagi környezetet benne a két különös szereplővel. A sivatag is, az ember is kívánja az életadó és életfenntartó vizet. A természet ki van szolgáltatva az időjárás szeszélyének, az embernek pedig fáradoznia kell, hogy vízhez jusson. Jézus kortársainak abban a környezetben pedig különösképpen fáradozniuk kellett. Úgyhogy mindenki megfelelő fogalmat alkothatott a víz jelentőségéről. (Egyébként úgy tűnik számomra, hogy manapság is növekvő jelentősége van a jó minőségű ivóvíznek) Akkor is (most is) figyelemre méltó Jézus ajánlata az „élő vízzel” kapcsolatban. Ebből inni és többet nem megszomjazni, ez aztán az ajánlat! Megörül ennek az asszony is, mert gyakorlatiasan egyből rájön, hogy többet ezen a területen nem kell fáradoznia. Egyúttal ékes példáját adja annak, hogy az ember a saját gondolkodási rendszere alapján értelmezi a hallott dolgokat: "Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen ide járnom meríteni." Pedig lehet, hogy jobban járnánk - a szamáriai aszszonnyal együtt -, ha az Isten gondolatrendszerébe próbálnánk belehelyezkedni és eszerint értelmeznénk a történéseket.
Talán az életfeladataink között a legfontosabb az, hogy át tudjuk alakítani a gondolkodási módunkat: a földhöz, az anyaghoz tapadt szemléletünket az „égre figyelő” stílusra és tartalmakra kell lecserélni az életünk során. Kívánom a kedves olvasónak, hogy ne fusson ki az időből, és jelenthesse a „projekt” végén, hogy nem töltöttem haszontalanul az időm!
[Miklovicz László, Nőtincs]
Február 25., hétfő
Lk 4,24-30
Sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint a saját hazájában.
Jézust a szülővárosában ellenségesen fogadják, sőt meg is akarják ölni.
Miért e nagy gyűlölet? Jézus valamikor egy volt közülük, az ács fia. Az adott közösségen belül meg volt írva a sorsa.
Mit képzel magáról? Különb nálunk? Bizonyítson!
Talán mi szeretjük a különleges, szabálytalan embereket, akik felrúgják a tradiciókat és másként tesznek, beszélnek, mint ahogyan az elvárható lenne?
Pedig ők azok, akik előbbre viszik a világot, bár sokszor az életükbe kerül.
[Kovács Zoltán, Karancsalja]
Február 26., kedd
Mt 18,21-35
Akkor odalépett hozzá Péter és megkérdezte: „Uram, ha vét ellenem embertársam, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?” „Mondom neked - felelte Jézus - , nem hétszer, hanem hetvenhétszer.”… Nem kellett volna néked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én megkönyörültem rajtad?
A „krisztusi megbocsátás” parancsa közhelyszerű, már az alsós hittanosoknak is a könyökén jön ki… Egészen addig, amíg csak leckeként kell „fújni”, vagy amíg a saját kisebb-nagyobb vétkeink számára remélünk megbocsátást.
De, ha tényleg bántás ér bennünket? Ha véletlenül, vagy szándékosan, jogosan vagy jogtalanul megvádolnak, megsértenek, megbántanak? Meddig bírom védekezés és visszabántás nélkül? Hiszen senki sem szereti, ha bántják, s a védekezés nagyon is emberi dolog. A világ pedig fel is erősíti ezt a tényt: bolondnak, sőt gyakran felelőtlennek tart, ha nem fizetünk a rosszért rosszal, nem veszünk elégtételt sérelmeinkért.
Van-e jól kidolgozott, átimádkozott önvédelmi „technikám”? Készülök-e a megpróbáltatásokra, nehogy úgy járjak, mint a példabeszéd könyörtelen szolgája? Imádkozom-e a nekem nem kedves emberekért is? Próbálom-e edzeni a lelkemet, hogy képes legyek jóakarattal és szeretettel fordulni a számomra nehezen elviselhető emberek felé is?
[Bajnokné Benyhe Judit, Budapest]
Február 27., szerda
MTörv.4,1.5-9; Mt 5,17-19
„Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a prófétákat, hanem, hogy beteljesítsem.”
Milyen törvényről lehet szó? A mózesi törvényekről? Amelyek az áldozatbemutatást, a tisztátalanságot, a föld felosztását, a gyilkosság büntetését, vagy a leányok öröklődését szabályozza? (Móz.IV.) Vagy a farizeusok ezerféle szabályáról? Ezekről senki sem gondolhatja, hogy Jézus egy „i” betűt sem szeretne elhagyni belőle (hány lépést szabad tenni, lehet-e szombaton gyógyítani vagy kalászt, tépni). Talán a Tízparancsolatról beszél Jézus? Akkor mire valók lettek volna a próféták, és az Ószövetségben felhalmozott rengeteg tudás, információ, tanúságtétel, ha ezt 10 mondattal le lehet írni?
Én másfajta törvényre gondolok. Arra a törvényre, ami a lelkébe van írva minden embernek, akár tud róla, és hisz benne, akár nem. A szeretet törvénye, az élet tisztelete, - hit a gondviselésben, - az Istengyermekségben, - az élet utáni életben, - az emberi jóságban… és még folytatnánk. Isten belénk írta a lényeget és ezerféle módon próbált minket olvasni-tanítani. Tízparancsolattal, Ószövetségi történetekkel, a próféták szavával. Amikor Jézus eljött beteljesíteni a törvényt, a zsidók már megtanultak olvasni, csak még nem tudták hogy kell az olvasottakat érteni és megélni. Jézus megmutatta. Elénk élte és egy másfajta életszemléletet hozott a világba. Itt helye van minden Isten teremtette dolognak, tettnek, gondolatnak, érzésnek, szónak. Ez egy másik világ. Az Ő országa az Ő törvénye nem evilágból való. A Lényegből tényleg nem vész el egy „i” betű sem. Az „i” betűt értjük, és a Lényeget??
[Bitterné Gyöngyi, Mór]
Február 28., csütörtök
Lk 11,14-23
A farizeusok megvádolják Jézust, hogy ördöggel paktál - vele egyetértve űzi ki az ördögöt.
Mások jelet várnak tőle. Aki ördöggel cimborál az a kárhozat fia.
,,De ha én Isten ujjával űzök ördögöt, akkor elérkezett hozzátok az Isten országa."
Jézus mintha csak ma és éppen nekünk mondaná ezeket a szavakat.
Vigyázzunk Jézussal való szövetségünkre - ne tegyünk semmilyen érdekcsoportot előbbre.
Ígérhetnek hatalmat, gazdagságot, karriert - ez megtántoríthatja a hitünket. Amelyik erősebb lesz bennünk, az fog eluralkodni rajtunk.
,,Aki nincs velem, ellenem van ..."
- Meg lehet-e felelni egyszerre több meggyőződésnek?
- Gerinces vagyok-e a szemléletemben, és cselekedeteimben?
Február 29., péntek
Mk 12,28b-34
„Egy írástudó … odalépett hozzá, és megkérdezte tőle: ’Melyik az összes parancsok között a legelső?’ Jézus azt felelte: ’Az első így szól: Halljad Izrael: Az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. A második így szól: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ezeknél nagyobb parancs nincsen.’ Az írástudó erre azt mondta: ’Jól van, Mester … Jézus megdicsérte: ’nem vagy messze Isten országától’.”
Számomra nagyon életszerű ez a beszélgetés, melyet Márk mellett Máté és Lukács is felidéz. Nagyon fontosnak tarthatták Jézus kortársai és az őt időben nem sokkal követők, ha a különböző „hátországú” tanítványoknak – zsidóknak és nem-zsidóknak – egyaránt elbeszélték (pici különbségekkel) a ránkmaradt írásokban.
Nem csak életszerű, de kedves is ez a beszélgetés. Példa arra, hogy Jézus különböző „nyelveken” tudott beszélni, attól függően, hogy éppen kivel beszélt. Az írástudó nyilván jól ismerte – tudója volt – az Írásoknak (az Ószövetségnek). Valószínűleg nyílt tekintetű, jószándékú ember is volt, és – az adófizetést vagy a fívérek feleségének túlvilági életét faggató, Jézust „kikészíteni akaró” kérdések után őszinte, számára személyesen is fontos kérdést tett fel. Ki ne szeretné, ha valaki megmondaná az üdvösség, a boldogság „tuti-biztos” receptjét?
És Jézus az ő „nyelvén”, az Írás nyelvén – abból vett idézetekkel – válaszol. Amikor nem feltétlenül szükséges, akkor nem konfrontálódik, nem fricskáz, nem oktat ki. Beszélget és tanít; azt mondja, amit gondol; és úgy mondja, ahogyan az a másiknak a leginkább érthető. És hogy valóban érthető, az is kiderül: a dialógus folytatódik, az írástudó visszatükrözi – ugyan némi felsőbbséggel a hangvételében –, hogy érti, amit Jézus mondott, és hogy egyet is ért vele. És így Jézusnak is lehetősége van személyesen őróla is szólni.
Nem csak tanítás – a saját bölcsesség felmondása-kinyilatkoztatása – ez, hanem személytől személyig érő kommunikáció, ami kölcsönös elismerést, a másik megerősítését tartalmazza!
Meg kell kérdeznem magam: Én veszem-e a fáradtságot, hogy a beszélgető társam „nyelvén”, a számára ismerős fogalmakkal mondjam el, amit gondolok? Vagy inkább csak „felmondom” a mindenki számára üdvözítőnek vélt saját gondolataimat-igazságomat?
Egy-egy találkozáskor, egy-egy közösségi körnél egymásra figyelően vagyok-e jelen, vagy csak a saját igazságom sikeres és lehengerlő „kinyilatkoztatására” törekszem?
Lehet-e velem személyes kommunikációt folytatni? Van-e elismerő szavam másokhoz?
Márcus 01., szombat
Lk 18,9-14
Gyerekkorunk óta hallgatjuk, olvassuk, hogy a hátul álló vámszedő megigazultan ment haza a templomból, mert kérte Isten bocsánatát bűneire, a farizeus pedig nem, hiszen ő csak hálát adott Istennek azért, hogy betartja a vallási előírásokat, és nem bűnözik.
És most magunkba nézve:
Ismerjük a példabeszédet, és jó érzéssel úgy teszünk, mint a vámszedő? Egy héten egyszer rövid időre megbánjuk azt, hogy hogyan élünk? De mi történik a következő héten? Ugyanazok az események következnek be, mint az előzőn? Lehet, hogyha vasárnap vasárnap után csak arra telik, hogy megbánjam ugyanazt, azaz hogy hogyan élek, nemhogy különb nem vagyok a farizeusnál, de képmutatóbb is.
Ő legalább igazán őszinte, és valószínűleg harcolt azért, hogy megtartsa Isten parancsolatait, hisz azok jórészt ellentétesek az ösztönökkel. A büszkeség, és mások kárhoztatása persze bűn, és hiba, de talán még így is különb annál, aki kényelmesen és jól él bűneiben, de érzi azt, hogy ez így nem az igazi, és hetente egyszer őszintén bánkódik felette...
Eltérő gyakoriságú lelkiismeretvizsgálataink során mindig ellenőrizzük: Előreléptem Isten országa felé? Vagy csak érzem, hogy ez így nem jó, és ezt időnként elmondom Istennek is?
Napról napra, hétről hétre lépjünk előre: először csak legyünk olyanok, mint a farizeus, akinek élete Isten parancsolatai szerint folyik, és e mellett legyünk bűnbánóak azért, mert még nem vagyunk Krisztus igazi követői.
És ha egyszer mégis úgy gondoljuk, hogy azok lettünk, sürgősen forduljunk segítségért barátainkhoz.
Adj nekünk Uram ilyen barátokat!
Vasárnapi elmélkedések
2007. június
2007. július
2007. augusztus
2007. szeptember
2007. október
2007. november
2007. december
2008. január
Nagyböjti elmélkedések 2008.
2008.02.06.-02.09.
2008.02.10.-02.16.
2008.02.17.-02.23.
