A Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig tartó napi elmélkedések az ország különböző tájairól sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Április 27., Húsvét 6. vasárnap
Jn 14,15-21
„Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat.”
„Aki ismeri és megtartja parancsaimat, az szeret engem.”- mondja Jézus.
Ki szereti Jézust?
Aki nem csak ismeri a parancsait, hanem meg is tarja azokat. A Jézust szeretés elhagyhatatlan része a tanulás, az Ő parancsainak megtanulása, megismerése.
Az evangéliumok elemzéséből tudjuk, Jézus minden parancsa az ember javát szolgálja, semmit nem parancsolt öncélúan a maga javára.
A fenti evangéliumi részben úgy viselkedik, mint a gondos, aggódó szülő, aki búcsúzik. Gyerekeit valami távoli, zord helyen magukra hagyja, ahol nem lesznek biztonságban. Mondjuk egy igen rossz hírű kollégiumban. Elvárja, hogy övéi helyt álljanak a nehéz körülmények közepette, sőt még a kollégium viselkedési rendjét is formálják át. Három éven keresztül készítette őket a feladatra. Búcsúzóul a lelkükre beszél:
„Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat” (Jn 14, 15)
Mintha ezt mondaná:
„Gyerekeim! Ha szerettek engem, betartjátok a szabályokat, amire tanítottalak benneteket. Szégyent ne hozzatok a fejemre! Küldök valakit, aki vigasztalni, erősíteni fog benneteket a megpróbáltatásokban. Mindig veletek marad. (De vigyázzatok, nem végzi el helyettetek a ti feladataitokat!) Nem mindenki számára lesz Ő Vigasztaló, csak annak, aki ismeri Őt.”
Sugárzik a szeretet Jézus szavaiból. Az övéit féltő, aggódó szeretet. Az Isten időtlen világából közénk hozott és bemutatott szeretet.
Ez az istenkép az, ami számomra hiteles! Féltve aggódik értünk, bíztat, de nem hasonlik meg önmagával. Azaz, nem változtatja meg az ember érdekében – még a hívő ember érdekében sem – az általa teremtett világ rendjét. Nem változtat a természet törvényein. Ha az általunk ismert, térben és időben működő világhoz hozzátartozik a szenvedés és a halál, akkor ezeket mindnyájunknak át kell élni. Át kell élni emberi gazemberségeket akár társadalmi méretekben, akár baráti közelségben és akkor sincs kivétel, akkor is érvényes: „Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat” Nem iktatja ki a szenvedést, nem kínál kiváltságokat a parancsait megtartóknak, nem ígér könnyebb életet.
De ennél mérhetetlenül többet ígér. „Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Szeretni fogom őt én is…” Miről beszél itt Jézus? Az Isten szeretetéről. Kell nekem több az Isten szereteténél? Egyáltalán, létezik ennél több? Akkor ugye érdemes megtartani a parancsait?! „Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat”
[Balogh László, Debrecen]
Április 28., hétfő
Jn 15,26-16,4
Aki megöli a Jézust követőket azt hiszi, hogy szolgálatot tesz vele Istennek… Jézus szerint azért teszik ezt, mert nem ismerik sem az Atyát sem őt. De aki megöli őket, az nem tudja, hogy nem ismeri. Az úgy gondolja, hogy ismeri az Istent és minden erejével azon van, hogy az Ő dicsőségére munkálkodjon. Ebbe beletartozik az is, hogy aki ellen van, azt kizárják, elűzik, megölik. Ez az ő hite, az ő Isten-képe. És valóban: a történelem nem is szól másról mint arról, hogy az egyik hit képviselői üldözik a másik hit képviselőit. Aztán fordul a kocka és az üldöző üldözött lesz. És mindegyik azt mondja, hogy ismeri az Istent és mindent az Ő nevében tesz…
Mi itt a megoldás? Jézus úgy nevezi: az Igazság Lelke. Szerintem ma még azt is hozzátenné, hogy a megértés, a tolerancia, a jó szándék lelke.
Vajon van olyan igazság, ami mindenkinek jó, ami mindenkinek szól? Vagy mindenkinek meg kell találnia azt az igazságot, ami őt közelebb viszi Istenhez?
Weöres Sándor írja: „Az igazság sosem az emberiséget, mindig csak az egy-embert válthatja meg.” A másik igazsága nem az én igazságom. Arra nem tudom maradéktalanul feltenni az életemet. Nekem meg kell találnom azt a hitet, ami a sajátom. Azt a hitet, amit én imádkoztam ki, amit én kutattam fel álmatlan éjszakákon át, amire én döbbentem rá úgy, hogy a rádöbbenés ereje elsodort minden szemetet az útból. Csak ekkor tudom rátenni az életemet!
És még egy fontos dolog: feltételeznem kell a másikról, hogy az ő igazsága ugyanúgy átimádkozott, ugyanúgy Istent keresve született meg. Az nem baj, ha nem pont úgy gondolja mint én. Wass Albert egy gyönyörű novellájában írja, hogy legyen egy a templom, ahol Istent lehet imádni és legyen annyi ajtó, annyi út a templomhoz, ahányan oda be akarnak térni. Mindenki a saját hite szerint keresse az Istent és fogadja el a másik útját, keressék meg azokat a közös pontokat, amelyek mentén együtt tudnak dolgozni, ahol kezet tudnak nyújtani egymásnak.
Úgy gondolom, hogy Jézus talán ilyen állapotra gondolt az Igazság Lelkének eljövetelekor. Ha így tudok viselkedni, akkor teszek tanúságot Róla, hiszen így bizonyítom, hogy a szeretet korlátlan, hogy a szeretet mindenek felett áll…
[Schaul Árpád, Sopron]
Április 29., kedd
1 János 1,5- 2,2
Isten a világosság
János a gnosztikusok első nemzedéke ellen írta levelét. Ezen eszmeáramlat követői kiváltak az Egyházból, és Isten felsőbbrendű ismeretével rendelkező, értelmiségi híveknek tartották magukat. Éles határvonalat vontak a tisztának tartott lelki és a gonosznak nevezett anyagi világ között. Szabatosabb életet éltek, mert úgy vallották, hogy a test nem képes befolyásolni a lélek tisztaságát. Krisztus emberi természetét csak látszólagos vagy ideiglenes valóságnak tekintették, és úgy vélekedtek: Jézus - mivel szellem volt - nem halhatott meg.
János apostol figyelmezteti „gyermekeit” a hitben, hogy a gnoszticizmus a kereszténység lényegét érinti. Mert ha Krisztus nem lett emberré, és nem halt meg bűneinkért, akkor az egész kereszténységnek nincs értelme! Aki tudatosan és állandóan ugyanazokat a bűnöket követi el, az nem nevezhető Krisztus hívének. Isten világosság, s arra hívja az embereket, hogy járjanak az Ő parancsainak világosságában. Isten a szeretet, és azt akarja, hogy övéi szeressék egymást.
János apostol személyesen ismerte Jézus Krisztust. Tudta, hogy Jézus nemcsak Isten fia, hanem valóságos ember volt; nem látszólagos, hanem látható és tapintható valóság.
Jézus kijelentette, hogy Isten világosság. E világosság alatt János nemcsak az Isten jelenlétének vakító ragyogására gondolt, hanem az igazságra, a tisztaságra és az erkölcsi tökéletességre. Aki Isten színe elé járul, nem élhet többé sötétségben, nem vállalhat közösséget a bűnnel, a gonoszsággal, a hazugsággal vagy bármi mással, ami nincs összhangban az Ő igazságos természetével. Ez nem azt jelenti, hogy a keresztény ember tökéletes. Éppen ellenkezőleg: ők is bűnösök. De az Istennel való barátság fényében olyannak látják magukat, amilyenek, ez pedig állandóan ösztönzi őket, és állandóan esedezhetnek a megtisztulásukért és keresztény fejlődésükért. Ámbár a keresztény ember nem tökéletes, mindig arra törekszik, hogy minél közelebb kerüljön a tökéletességhez, és mind jobban hasonlóvá váljon Krisztushoz.
[Valkó János, Sopron]
Április 30., szerda
Jn 16,12-15
Ebből a szakaszból két gondolatot szeretnék kiemelni.
„…sok mondanivalóm van”:
Jézus sokkal többet tud az Isten világáról, mint, amit három éves küldetése során elmondott. Nem azért, mert lustálkodott, nem is azért mert nem szervezte jól pasztorációs programjait, hanem mert a hallgatóság, beleértve a legközelebb álló tanítványokat is, nem volt még érett ezen tartalmak befogadására. Nem volt érett sem szellemileg (Jézus egész működése alatt megfigyelhető, hogy mennyire értetlen és bugyuta kérdéseket tesznek fel neki) sem lelkileg (azaz személyiségfejlődésükben) arra, hogy a megértett tartalmakat következetesen életté alakítva, vállalja ezen életút következményeit. Azaz nem voltak még érettek arra, hogy vértanúságig menően sorsközösséget vállaljanak Mesterükkel. Jézus, bár többet is mondhatott volna, jól tette, hogy visszatartott az Isten világáról szóló információkat. Erőltethetünk mi is egy közösségben valamit, erőltethetünk végletes tartalmakat, lelkiséget és életgyakorlatot, ha a közösség tagjai fejlődésükben nem ott tartanak, akkor inkább zűrzavart okoz, mint valódi fejlődést.
Jézus információvisszatartása egyrészt bölcsességére utal, másrészt egyértelműen jelzi azt is, hogy a kinyilatkoztatás nem zárult le. Majd az őt követő időkben (akár évszázadokban) is támaszt Isten közülünk olyan prófétákat, akik a hiányzó láncszemeket kiegészítik és közlik az emberiséggel. Mert Isten Lelke a prófétaság lelke: az Újszövetségben is biztosítja a próféták működését. A bennünk élő Lélek pedig majd kibontja, kibontakoztatja a jézusi és a Jézust követő próféták tanításának megértését, a tanítással való belső azonosulást. Mert csak belső azonosulást követően értelmes, csak ezt követően szabad és kell rálépni az esetleg vértanúságig is elvivő jézusi útra. Idő és belső megvilágosodás kellett a tanítványoknak is ennek fölfogásához és nyílt vállalásához.
„Ő fog engem megdicsőíteni”:
Ez a gondolat egyszerűen azt jelenti, hogy a Lélek belső inspirálására születő közösség üldöztetések ellenére való működése és továbbélése lesz a visszacsatolás, illetve művének visszaigazoló jele. Ez lesz a keresztrefeszítés gyalázatának visszájára fordítása minden jövőbeli nemzedék és nép előtt.
A megfélemlített kis sereg, amely az evangélista számára az egyházat szimbolizálja, nem marad egyedül. A „Paraklétosz” nem csak az ő szívükből oltja ki a félelmet és kételyt, de szembe fog szállni a világgal is, és meggyőző erővel bizonyítja Jézus igazát. Az egyházi közösség szorongó szenvedését meggyőző bizonyságtétellé alakítja. Ez lesz Jézus „perének újrafelvétele”.
[Csizovszki Robi, Ágfalva]
Május 1., csütörtök
Jn 16,16-20
Idő, tér, anyag, valóság, jelenlét, itt, most, félelem, szorongás. A materiális ember szavai.
Jövő, lélek, kapcsolat, öröm, bizalom, remény, időtlenség, egység. A transzcendens ember szavai.
Jézus tanítványi a materiális ember viselkedését jelenítik meg. Azokét, akik az itt és most-ban, a fizikai valóságban gondolkoznak csupán. Aggodalmaik a jelenvalóság megszűnésétől való félelemből fakadnak. Nehéz elszakadni ettől a létezéstől, és mögé gondolni. Fantázia, bizalom, elfogadás, kíváncsiság kell hozzá. Lélek, ami szárnyalni tud, és meg tudja tapasztalni az időtlenséget és a tér határtalanságát.
Amíg csak az van nekünk, amit a szemünk lát, és a többi fizikai érzékszervünk megtapasztal, addig csak a szenvedés és az örök várakozás marad. De ha a racionális, bal agyféltekés létezésünkből engedélyt adunk magunknak a jobb agyféltekénk által megélhető világ megtapasztalására, akkor már elmondhatjuk magunkról, hogy lelki, transzcendens emberek vagyunk.
Az a világ, amiben nincs idő és tér, az is itt van köztünk. Abban ott vagyunk mindannyian. Nincs ami elválasszon embereket és megszakítson kapcsolatokat. Az ősbizalom világa ez. Erős aranyszálak fűznek össze ott minket. Ha behunyjuk szemünket, az segíti az elmélyülést. Ha behunyjuk szemünket, már élővé is váltak Jézus szavai „viszontláttok engem”. Ott. Bent.
Azt gondoljuk, hogy ami az időben elmúlt, az végleg elveszett? Ha így lenne, nagyon sanyarúan szegény lenne az életünk. Csak kérdések közt élnénk, mint Jézus tanítványai. De semmi nem múlik el nyomtalanul. Lenyomatot képez a lelkünkben, és ezektől a lenyomatoktól lesz időtlen életünk, és leszünk egymással megszüntethetetlen kapcsolatban.
Elővesszük, olvassuk, újra átéljük a tanítványok, és Jézus szavait és érzéseit. Ha nem tudnánk elmerülni belső világunkban, nem lennénk képesek személyesen, nekem szólóan átélni ezeket a két ezer éves gondolatokat. Ha nem lenne bennünk az időtlen létezni tudás képessége, nem tehetnénk jelenvalóvá Jézus éltét mindennapjainkban.
A lét valamennyi színtere bennünk van, és valamennyi léttéren magunkban hordozzuk Jézus újra eljövetelének megvalósulását.
[Csizovszkiné Zsóka, Ágfalva]
Május 2., péntek
Jn 16,20-23a
Elolvastam egyszer, s hagytam, hogy jöjjön az ihlet. Most, hogy leültem a gépem elé leírni a bennem megéretteket, ismét kezembe vettem az Újszövetséget. Rá kellett jönnöm, hogy a gondolataim valószínűleg nem az adott rész mondanivalójára, csak annak egy mondatára fókuszáltak.
„Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az órája, de amikor megszülte gyermekét, már nem emlékszik gyötrelmeire…”
Jézus nyilván arra céloz, hogy áldozatokat kell hoznunk ahhoz, hogy elérjük céljainkat, hogy valami maradandót, értékeset alkossunk. Szerintem téved! Illetve kétezer évvel ezelőtt biztos így volt, na de ma már…? Miért is gondolom ezt? Nézzük például a reklámokat a tv-ben.
Szeretnék egy műszaki cikket vásárolni, de nincs pénzem. Na és, mi a gond? Már előleg befizetése nélkül bárhol megvehetem. Sőt! Van olyan pénzintézet, akik házhoz hozzák a kézpénzt. Vagy a másik kedvencem a fejfájás csillapító. „Nincs idő a fejfájásra!” Sőt, 8 órán keresztül megszünteti a fájdalmakat. Ez így van rendjén, legalább nem kell foglalkozni a fájdalom okával. És nem is kell mást tenni, mint bekapni egy pirulát. Naponta háromszor.
Van más bizonyítékom is. Humán területen dolgozom, így alkalmam nyílik interjúkon részt venni egy-egy vezető munkakörre jelentkező esetén. Minap egy hölggyel beszélgettünk. Fiatal, agilis, tehetséges, egy kisgyermek édesanyja. Mivel meghatározó vezető szeretne lenni vállalatunknál, így feltettük a kérdést arra vonatkozólag, hogy a második gyermeket mikorra tervezik. Mégis mennyi időre tervezhetünk. Válasz: „Nem lesz több gyerek, az elsőt is csak a társadalmi elvárások miatt szültem.”
Mondjam még? Nézzünk egy elfogadható amerikai filmet, normálisnak mondható értékrendet képviselő főszereplővel. Fülig szerelmes a nagy Ő-be. A társában megfogan a gondolat: Össze kellene házasodnunk. Több se kell hősünknek, máris lelki válságba kerül, hisz ő harminc évesen még nincs erre felkészülve. A házasság az komoly dolog, áldozatokkal jár, meg lemondással. Egy másik filmben az amúgy szimpatikus pár már hónapok óta együtt jár. A fiúnak eszébe jut, hogy akár össze is költözhetnének. A lány ezen úgy kiakad, hogy a kapcsolat megszüntetésén gondolkodik. Érthető, összeköltözni valakivel az egy csomó kényelmetlenség, lemondás, áldozat.
Munkatársaim sokat panaszkodtak, hogy nem tudnak elmélyült szakmai munkát végezni, mert állandóan megzavarják őket az „ügyfelek”. Mivel a világban, így Magyarországon is az a trend, hogy a háttér és a front tevékenységet szétválasztják, ráadásul a mi szakmai megítélésünk szerint is ez a jó módszer, elhatároztuk, hogy meglépjük ezt a változtatást. Nem utolsó sorban a szolgáltatásunkat igénybe vevő munkatársak is csak nyernek az ügyön. Szóval azt gondoltam, ez egy sikertörténet lesz, hisz minden érintett érdeke ezt kívánja. Tévedtem. A közvetlen munkatársaim abban a pillanatban hevesen ellenezték a dolgot, mihelyt kiderült, számukra azért a bevezetés időszaka többlet megterheléssel jár. Én próbáltam enyhíteni megpróbáltatásaikat és ezt minden alkalommal el is mondtam, de ettől csak rosszabb lett a helyzet. Valószínűleg hibáztam. Nem lett volna szabad elhitetnem velük, hogy áldozatok nélkül lehet sikertörténet a dologból.
Ez a kérdés egyébként gyakran előjön a gyermeknevelés során is. Szülőként az első reakcióm mindig az, hogy megóvjam a fiúkat a nehézségektől, megpróbáltatástól. Persze tudom, hogy hagyni kell őket önállósodni, de hol a határ? Ma érdekes dolog történt. A családi kupaktanács úgy döntött, hogy kifestjük az előszobát. Nem egyszerű történet, a lakás két szintje között lépcsőn kell lefesteni az olykor 4 méter magas falat. A három fiú, bár még csak 6,5 éves, egymás kezéből vette ki a teddy-hengert, így Jutkával (Ő már elmúlt 6,5) csak a magasabb részeket festhettük és kipótoltuk, amit a fiúk elhagytak. Így is kemény munka volt, az egész napunk ráment. A végén le kellet sikálni a lépcsőt. Mit mondjak, ha valaki látta a lépcsőt, nem lehetett kétsége afelől, milyen színű a fal. Berci fiam, aki számtalan erénye mellett nem arról híres, hogy szereti megerőltetni magát, szó nélkül fogta a másik körömkefét és végigsúrolta velem az összes lépcsőt. Büszkék is voltunk magunkra.
Miután a letakarított szerszámokat levittem a pincébe, visszatérve furcsa érzés fogott el. A lakás egészen más lett. Olyan meleg, olyan otthonos, olyan jó…
[Horváth Péter, Sopron]
Május 3., szombat
Jn 14,6-14
A Szentháromság örök „talánya”, hogy „én az atyában vagyok és az Atya énbennem” kevésbé hoz zavarba, mint az, hogy Fülöphöz hasonlóan naponta felszólítom az Uramat, hogy adjon egyértelmű jelet a létezéséről. Milyen is az a hit, amelyet nem győzött meg a Fiú példája? Ingatag, mint Fülöpé…, mert ennél egyértelműbb jelekre, példákra nincs szükség, mint amit Jézus élt elém. Ha nem kételkednék benne, akkor igaz hittel énekelhetném a közismert éneket, hogy:
Mutasd meg nekünk az Atyát, ez elég lesz nekünk,
Kitárul az egész világ, megújul életünk.
Régóta veletek vagyok, nem ismersz még talán?
Atyámat bennem láthatod, hisz bennem él Atyám.Refr.
Kincs mélyre ásva, igazgyöngy varázsa,
Megfoghatatlan hajnal ragyogása,
Igazi vőlegény Jézus.
Atya képmása, lélek forrása,
Egyetlen szép remény Jézus.Mutasd meg szívedet nekünk, hadd lássuk, hogy dobog,
Míg lángjaiban éghetünk, lehessünk boldogok.
Testvéri szívek köztetek dobognak számosan,
Ott keressétek szívemet, hol mások szíve van.Ki titkainkat jól tudod, ínségünk ismered,
Küldj éltető fuvallatot, mely győz a kín felett.
Elküldöm nektek lelkemet, ki Atyámtól fakad,
Mint lángoló fény úgy lebeg a szürke ég alatt.
“Ott keressétek szívemet, hol mások szíve van…” - nos ennél jobban összefoglalni számomra nem lehet, hogy kiben, mikor, hol, keressem az Urat. A családomban, munkatársaimban, és minden környezetemben élő emberben, mert, ha jól megfigyelem mindenkiben megtalálhatom, csak nyitott szemmel és szívvel, jóindulattal, fenntartások nélkül kell forduljak az embertársaim felé, s rögtön visszatükröződik az amit keresek…
[Németh László, Sopron]
Vasárnapi elmélkedések
2007. június
2007. július
2007. augusztus
2007. szeptember
2007. október
2007. november
2007. december
2008. január
Lélekváró elmélkedések 2008.
2008.02.06.-02.09.
2008.02.10.-02.16.
2008.02.17.-02.23.
2008.02.24.-03.01.
2008.03.02.-03.08.
2008.03.09.-03.15.
2008.03.16.-03.22.
2008.03.23.-03.29.
2008.03.30.-04.05.
2008.04.06.-04.12.
2008.04.13.-04.19.
2008.04.20.-04.26.
