A Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig tartó napi elmélkedések az ország különböző tájairól sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Április 13., Húsvét 4. vasárnap
Jn 10,1-21
Jézus a jó Pásztor
A jézusi életmű sikerességének kérdése, sikerül-e megláttatnia Magát és önmagán keresztül az Atyát, -most egy más megközelítésben, egy vakon született ember meggyógyítása és e csoda fogadtatása apropóján kerül itt újra középpontba.
E gazdag, szimbolikus képeken átáramló üzenetet három kép köré csoportosítva próbálom megragadni.
A megértéshez kulcskérdés: bevallhatóvá válik-e saját vakságunk ténye és elfogadható-e a vakság okán a vezetésre szorultságunk ténye? (Jn 9,41)
1. kép: Gazdájától elszigetelten, az akol viszonylagos biztonságot nyújtó langy melegében, félelemtől reszkető juhnyáj.
Éhes a nyáj, a juhok éhségükben és félelmükben még egymásnak is esnek. Jó lenne, ha jönne a pásztor. Nagy a szükség, de nagy a veszély is, hogy a nagy várakozásban elvétik a jó pásztort. Merthogy a juhokra más is pályázik. Hasonlít ez a kép egy közismert mese, a farkas és a kecskegidák idézte képre.
Felismertük e Jézust, mint azon igazságok közvetítőjét, amelyek képesek kivezetni bennünket az evilági javak nyújtotta hamis biztonságérzetnek, a kollektivizmus langy melegének, a hamis azonosulásoknak az aklából
Melyik hangot ill. hívást fogadjuk el? Türelmetlenül azt, amelyik gyorsan enyhülést ígér félelmeinkre, szükségeinkre, vagy van kitartásunk és bátorságunk a hívó szót mélyebbre engedni, befelé figyelni? Fontos a figyelem, mert a történetbeli rabló csak arra vár, hogy lankadjon az éberségünk, hogy kijátszva azt, bekússzon az ablakon, birtokba vegye az életünket, és tárgyként használjon minket a saját céljaira. Amikor már bent van, nehezen felismerhető, de talán van önmagunk felé egy mentő kérdés: azok az el-hivatások amelyekre rátettük az életünket, oda vezetnek, hogy élőnek és bőségben lévőnek érezzük magunkat?
Fontos azt is tudni hogy az éberség nem gyanakvást jelent. Az egy bátor megfigyelő pozíció, amely képes megkülönböztetni igazságot és hamisságot.
2. kép: Az ajtó
A birkának kell az akol melege és biztonsága, de kell a külső tér szabadsága, a jó levegő, a jó legelő nyújtotta Életet tápláló eledel és kell egy ajtó, amely biztosítja az átjárást.
Ha tudjuk, hogy van ajtó és tudjuk hova vezet, akkor el merjük hagyni az akol langy melegét, nem csak bent reszketünk birkatársainkkal. Ha ki kell mennünk, bármikor kimehetünk, de bármikor vissza is vonulhatunk gond nélkül. Kettős az identitásunk: kint-lévők és bent-lévők is vagyunk egyszerre. Néha kimegyünk az akolból, de ettől még nem szűnünk meg a nyáj tagjai lenni, és ha visszamegyünk, akkor is szabadok maradunk. Amikor Jézus nyit nekünk ajtót az anyagba szorult tudatunk zárt világából, az Isten arcára való teremtettségünk és szabadságra való képességünk tudata megszüli méltóságunkat annak ellenére, hogy a vezetésre szoruló gyarló emberségünk tudata is megszüli helyes alázatunkat.
3. kép: Az egység – remény
Az Isten Országába hívó hang, az Egységbe vissza-hívogató hang.
A farkas minden ravaszsága ellenére ostoba. Nem tud különbséget tenni a béres és a Jó Pásztor között. Amikor az utóbbi övéit védelmezve nem hagyja magát elkergetni – életét veszi, és azt hiszi, hogy jól végezte dolgát… Nem lát ugyanis mélyebbre. Nem látja, hogy pásztor és nyája, a hívó és a keresők egymásra találtak, egymásban önmagukra ismertek és ennek a bizonyosságát többé semmi sem képes érvényteleníteni.
Ha Jézus a Jó Pásztora életünknek, akkor:
- Az evilági nehézségek teremthetnek zavart az életünkben, de mégsem
rendítik meg létezésünk alapjait.
- Egyre kevésbé van késztetésünk arra, hogy önmagunkat embertársa-
inktól megkülönböztessük.
- Az evilág dolgaihoz való ragaszkodásunk lazul, könnyedébben tudunk
elengedni, odaadni, de szükség esetén bűntudat nélkül élni is ezekkel.
[Orbán Józsefné Ági, Felsőzsolca]
Április 14., hétfő
Jn 10,11-18
Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem sajátjai, otthagyja a juhokat és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is ide kell vezetnem. Hallgatni fognak szavamra, s egy nyáj lesz és egy pásztor. Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam az Atyától."
Két szempontot kell megfontolnunk ezt a részt olvasva.
Az egyik: mi hogy vigyázunk a juhokra? Hogy vigyázunk a ránkbízottakra? Felismerjük-e, hogy kik vannak ránk bízva, kik azok, akikért felelősek vagyunk, kik azok, akik nem a mi juhaink, idegen akolból valók?
A másik szempont az odaadás, illetve annak a mértéke. Meddig megy el az ember? Hol van az odaadásban az ésszerűség és a hülyeség határa? „Életét adja a juhokért” szöveg azt mondja, nem létezik ilyen határ, nincs a másikért való önfeláldozásnak mértéke, korlátja. „Hatalmam van odaadni az életem” - mondja Jézus.
Azt gondolom, hogy se béres, se jó pásztor, hanem inkább kontárok vagyunk.
[VA-VT, Budapest]
Április 15., kedd
Jn 10,22-30
A templomszentelés ünnepét ülték Jeruzsálemben. Tél volt. Jézus éppen a templomban járt, Salamon csarnokában. A zsidók körülvették, és kérdezték tőle: "Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk nyíltan."
"Mondtam már nektek - felelte Jézus -, de nem hiszitek. A tettek, amelyeket Atyám nevében végbeviszek, tanúságot tesznek mellettem. Mégsem hisztek, mert nem vagytok juhaim közül valók. A juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem. Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, nem ragadja ki őket a kezemből senki. Atyám adta őket nekem, s ő mindenkinél nagyobb: Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit. S én és az Atya egy vagyunk."
„Hiszem, ha látom” mondjuk ma is gyakran.
Mai ésszel úgy gondolnánk, hogy a korabeli zsidóknak nem volt okuk a bizonytalankodásra, mert Jézus velük volt, köztük élt, csodatetteiről tudtak, és világos magyarázatainak el kellett volna oszlatni kétkedésüket. Nekik tehát konkrét ismeretek álltak rendelkezésükre Jézus messiási voltát illetően. Valószínűleg könnyebb is, és nehezebb is volt a helyzetük a mai ember helyzetéhez képest. Könnyebb annyiban, hogy hallgathatták tanítását, kísérhették őt útjain, személyes kapcsolatban állhattak Vele, vagy tanítványaival, első kézből értesülhettek a szeretet tanításáról, az örömhírről.
Nehezebb is volt, mert minden jel arra mutat, igazság-hírt vártak, nem örömhírt. A jók megjutalmazását, a bűnösök megbüntetését, az igazak felemelését, a gonoszok alátaszítását.
Nem gondolták, hogy ők személyesen és konkrétan nem a jók táborába fognak tartozni, hiszen az előírásokat megtartották, a böjtöt nem szegték meg, alamizsnálkodtak….
Valahogy nincs akkora különbség a mai ember és a korabeli között, ha jobban belegondolunk.
Egy „Igazság-hír” nagyobb pártot tudna gyűjteni ma is zászlaja alatt, mint az Örömhír. Mintha az embernek inkább igazságra, mint örömre volna szüksége... „Igazság szolgáltatás” használjuk a szót, és az összetétel második tagja a szolgálat – szolgáltatás szavakkal még egy kis alázatos csengést is kap.
A zsidók Jézushoz intézett sürgető felszólítása talán ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból, és arra vonatkozott: bökd már ki végre, hogy valójában igazságot osztó Messiás vagy!: „Mondd meg nekünk nyíltan… ne tarts bennünket bizonytalanságban!…” Mi meg majd örülünk a magunk módján: saját megdicsőülésünknek, és kárörvendünk a mások, a póruljártak, az ellenségeink eltiprásán!
Jézus válasza más dimenzióban fogalmazódik meg, a transzcendens lét síkján „Örök életet adok nekik… én és az Atya egy vagyunk” és a hitelességről szól, a meggyőződés és meggyőzés hármas pilléréről:
- mondtam
- tettem
- tanúság szól mellettem
Vajon hiteles-e az életem? A három pillér mindegyike egyformán erős? Mondom? Teszem? Tanúság szól mellettem?
[Vincze Miklós, Budapest]
Április 16., szerda
Jn 12,44
Jézus azonban fennhangon hirdette: "Aki hisz bennem, nem bennem hisz, hanem abban, aki küldött, s aki lát, azt látja, aki küldött. Világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz bennem, ne maradjon sötétségben. Aki hallgatja ugyan tanításomat, de nem tartja meg, azt nem ítélem el, mert hiszen nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem hogy megváltsam a világot.
Van annak bírája, aki elvet és nem fogadja el szavaimat: a tőlem hirdetett tanítás ítéli majd el az utolsó napon. Mert nem magamtól beszéltem, hanem aki küldött, az Atya hagyta meg, mit mondjak és mit hirdessek. S tudom, hogy parancsa örök élet. Így amit hirdetek, úgy hirdetem, amint az Atya mondta."
Alternatívák. Képtelenek vagyunk döntéseket hozni olyan dolgokban, amik elvileg teljesen egyértelműeknek, magától értetődőnek tűnnek. Jézus elénk tár az emberi dilemmák közül néhányat („Aki hallgatja ugyan tanításomat, de nem tartja meg”, „aki elvet és nem fogadja el szavaimat”) amikkel élhetünk, vagy meghallgathatjuk de nem élünk vele, vagy hagyjuk a fenébe az egészet. TE döntöttél?
[VT, Budapest]
Április 17., csütörtök
Jn 13,16-20 és Apcsel 13,13-25
János evangéliumának ez a része a Húsvét előtti lábmosásról szól, az utolsó vacsora alkalmával. János szerint „ekkor adta övéinek, akiket szeretett és a világban hagyott, szeretetének legnagyobb jelét.”
Bizonyos fokig szimbolikus cselekvésnek szánta ezt Jézus is. „Ha meg nem moslak, nem vagy közösségben velem!” – mondta Péternek, a többieknek meg azt: „ha én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is mosnotok kell egymás lábát…. Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött küldőjénél.” Azután célzást tesz Júdás árulására. Végül lételméleti kijelentést tesz: „aki befogadja azt, akit én küldök, engem fogad be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.”
Ha színpadon látjuk és halljuk, nagyon igaznak érezzük ezeket a mondásokat. Az élet valóságában azonban „nem akarózik” mosni a másik ember lábát, s ha mégis megtesszük, mondjuk, mint szülő a gyermekeinkkel, akár valóságosan, akár képletesen, már nem érezzük ilyen fennköltnek ezeket a szavakat. Pedig nincs más választásunk: szeretni a valóságban mindig a szolga-szerep elvállalását jelenti, persze nem a balekság értelmében. Lábmosás, szolgálat, másokért élés - ez testesíti meg annak befogadását, akit Jézus küldött, akit az Atya küldött.
ApCsel. 13. fejezet: ennek az eseménynek az előtörténetét vázolja fel az ószövetségi választott nép sorsfordulóinak felemlítésével az egyiptomi fogságtól kezdve Jézus születésének, tanításának, kereszthalálának, feltámadásának beteljesedéséig - Szent Pál szavaival elbeszélve. Pál távlatokban gondolkozik. Tudós emberként felismeri a bibliai történet és az ő apostoli útjának nagy összefüggéseit. Isten népe a múlt végtelenéből eredezteti magát, s amikor öntudatra ébred, megvilágosodik előtte az oksági láncolat: ezért voltak azok az események, ezért voltak azok a jövendölések, hogy Jézus Krisztusban teljesedjék be az Isten szeretetének nagy igazsága: Örömhírt hozott és ez minden jóakaratú embernek felkínáltatik. „Testvéreim! Ábrahám nemzetségének fiai és köztetek lévő istenfélők! Ez az üdvösséget hozó hír nekünk szól!” Minden magánembernek megvan az a szabadsága, hogy „istenfélővé” legyen, de ide nem hozhatók át a „közéleti méltóságok”, mert Jeruzsálem elöljárói sem ismerték fel őt, s bár halálbüntetésre méltót nem találtak benne, Pilátustól mégis kivégeztetését követelték.
Szent Pál mint mindig tengeri és szárazföldi utazásainak közepette beszél, itt éppen egy zsinagógában felkérésre emelkedik szóra. S noha az idézett részben az ószövetségi előtörténet hangzik el, ez tartópillérül szolgál a néhány verssel későbbi valódi mondanivalónak: „mi is ezt az örvendetes hírt hirdetjük nektek, Isten atyáinknak tett ígéretet nekünk, az ő gyermekeinek teljesítette azáltal, hogy föltámasztotta Jézust.
Vegyétek tudomásul, testvéreim, hogy őáltala a bűnök bocsánatát hirdetjük nektek. És őáltala megigazul mindenki, aki hisz.”
Az evangélium és az ApCsel szövegeit egybevetve a szóbeli és tettekben való tanúságtételre kapunk biztatást. A Szeretet Lelke belülről is kívülről is megnyilatkozik, többféleképpen is: a lelkiismeret szava által, a nekünk adott tanítás által, vagy amikor minket szeretnek gyakorlati cselekvések által, de igazán akkor válik bensővé, amikor magunk is mások felé irányuló szeretetet gyakorlunk szolgálat, adás, lábmosás által.
[Vincze Endre, Budapest]
Április 18., péntek
ApCsel 13, 26-33; Jn 14,1-6
Testvérek! Ábrahám nemzetségének fiai és ti istenfélők! Ennek az üdvösségnek a híre nekünk szólt. De Jeruzsálem lakói és vezetői nem ismerték el, hanem ítéletükkel beteljesítették a próféták szavát, amelyet szombatonként mindig felolvasnak. Bár semmi halált érdemlő bűnt nem tudtak róla, mégis halálát kérték Pilátustól. Miután így minden beteljesedett, amit róla írtak, levették a keresztfáról és sírba tették. De Isten feltámasztotta a halálból, s ő több napon át megjelent azoknak, akik vele jöttek fel Galileából Jeruzsálembe. Ezek most tanúskodnak mellette a nép előtt. Így mi azt az ígéretet hirdetjük nektek, melyet az Isten az atyáknak tett, amint azt ő utódaiknak teljesítette, amikor feltámasztotta Jézust. Ez van a második zsoltárban megírva: Fiam vagy, ma nemzettelek.
Szent Pál a psziriai Antiohiában betér a zsinagógába, s az elöljáró felkérésére „buzdító szavakat intéz a néphez”. Ábrahám nemzetségének fiait s a köztük lévő istenfélőket szólítja meg. Az üdvösség örömhírét rájuk és magára vonatkoztatja. Megjegyzi, hogy Jeruzsálem lakói és az elöljárók nem ismerték el őt, ti. Jézust, de ítéletükkel csak beteljesítették a próféták szavát, hogy Pilátustól Jézus kivégeztetését kérik. Minden úgy történt, ahogyan meg volt írva, a kereszthalál a kősírba helyezés és a harmadnapon való feltámadás. Megjelent azoknak, akik vele együtt mentek föl Galileába, s ezek a tanítványok most tanúságot tesznek róla a nép előtt. Pál maga is ebbe a tanúságtevésbe az örömhír hirdetésébe kapcsolódik be itt és most ebben a gyülekezetben is. Az Örömhír pedig a jövendölés szerinti kereszthalál, és az abból való feltámadás hogy soha ne térjen vissza többé az enyészetbe. A mindenkori testvéreknek pedig Jézus által hirdetik az apostolok a bűnök bocsánatát. S ha a mózesi törvény által nem nyerhették el a megigazulást, most jézus által megigazul mindenki, aki hisz.
A mai ember elveszítette ezen megigazulás iránti vágyat, de ezzel el is veszített mindent, s lett saját hitetlenségének szomorú foglya. Nem tudja honnan jött, nem tudja, miért él, és nem hiszi, hogy mégis tart valahová. Megfosztották múltjától és jövőjétől, s bedobták a mindenkori jelen szűk határai közé, ahol lehetnek néha kis örömei, de alapvetően nagy bizonytalanságai és félelmei is. A kivezető út a mai ember számára is a hit, az örömhír elfogadása, a megváltás, és a messiási út vállalása.
Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.
Hisz ismeritek oda az utat, ahová megyek.”Erre Tamás azt mondta: "Uram, nem tudjuk, hova mégy, hát hogy ismerhetnénk az utat?" (Jn 14,1-6)
Az evangéliumnak ez a szakasza az egyik leggyakrabban felolvasott rész a szentmisében, s a rendszeresen misét hallgató ember szinte kívülről tudja. 1966-1970 között a Budavári Nagyboldogasszony templomában (= Mátyás templom) szinte naponta lejártam az esti 6 órás misére, s ezt a részt Lelovits Lipót atya különös hangsúllyal olvasta fel. Szinte dramatizálta Tamás közbeszólását: „Nem tudjuk hová mégy, hogyan ismerhetjük az utat?” S Jézus szinte lehengerlően válaszolt: „én vagyok az út, az igazság és az élet”: via veritas et vita..”senki sem jut az Atyához csak énáltalam..”
Az idézett rész eleje szinte népmesei stílusban kezdődik. „Ne nyugtalankodjék szívetek…atyám házában sok lakóhely van…” A kereső és különösen az idősödő ember reménye fejeződik ki ezekben a mondatokban. Az ifjú még reménykedik a világ javainak elnyerésében, a tapasztalt ember tudja már, hogy hiú remények azok, és a félelem és nyugtalanság tölti be a szívét. Jézus azonban méltósággal és erővel hirdeti, a bizonyosságot az élet céljáról. Van mód hazatalálni az Atyához, és elrejtettséget, boldogságot találni nála. A következő versben még Fülöp is értetlenkedik: Mutasd meg nekünk az Atyát! Jézus azonban az Atyával való egységét idézi emlékezetébe.”Legalább a tetteimért higgyetek!” - mondja.
Hogy mit mond ez a mai embernek? Azt, hogy van cél, és mi a cél, ahová tartunk, és amihez igazíthatjuk az életünket, van Út, amelyen járhatunk, és van remény, hogy ha az úton járunk, egyszer hazatalálunk.
[Vincze Endre, Budapest]
Április 19., szombat
Jn 14,7-14
"Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek, de mostantól fogva ismeritek és látjátok. Erre Fülöp kérte: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk. Már oly régóta veletek vagyok - felelte Jézus -, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogy mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? em hiszed, hogy én az Atyában vagyok s az Atya bennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, s a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van. Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem. Ha másképpen nem, legalább a tetteimért higgyétek. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek, s amit a nevemben kértek, azt megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban, bármit kértek a nevemben, megteszem nektek."
Ebben a részben számomra most a legmegragadóbb Fülöp kérdése. "Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk." Mi kell ahhoz, hogy hinni tudjak? Mi a szükséges és elégséges feltétel ehhez?
„Mutasd meg nekünk az Atyát…” Fülöp miközben nyilvánvalóan kételkedik, ugyanakkor teljes bizalma van abban, hogy Jézus ezt minden további nélkül megteszi, mert képes rá, és ennél mi sem egyszerűbb… Hányszor átéli az ember ezt az ambivalenciát, hitének, tartásának ezt a kettősségét!
Ha Fülöp szavai nyomán esetleg ráismerünk saját kettősségeinkre: hitünkre és hitetlenkedéseinkre, bizonyosságainkra és bizonytalankodásainkra, furmányosságunkra és naivitásunkra, arra, hogy a sajátos magunkra-rendezett gondolat- és ismeretkörünkből nem, vagy csak nehezen tudunk kilépni, hogy új ismereteket befogadjunk, („Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek, de mostantól fogva ismeritek és látjátok."), akkor megtettük az első lépést a változás felé.
A változás, azaz az új, Jézus által közvetített ismeret befogadása során egyrészt azt tapasztaljuk, hogy nem kíván nagy erőfeszítést, mert teremtettségünknél fogva fogékonyak vagyunk a transzcendens világ, az Atya világának befogadására, és ez a befogadás örömmel és bizonyossággal jelzi, hogy jó úton járunk. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a sodró napi életfeladatok idő- és energiaigénye, a megszokott, begyakorlott mozdulatok, mondatok és megközelítések nem kedveznek semmilyen módosítás véghezvitelének, gátolják a magasabb létsíkba integrálódás folyamatát.
Jézus egysége Atyjával – a teljes intenzitás állapota - azt hihetnénk, hogy szembetűnő volt kortársai, de legalább is a tanítványok számára; azt olvassuk, és nemcsak ezen a helyen, másutt is, hogy feltételezésünk ellenére nem volt az. Juhainak sem, a zsidóknak sem. Nem azért, mert nem volt hiteles, hanem mert olyan emberi korlát emelkedett a felismerés elé, melyen a pillantás sem hatolt át. Jézus szemrehányóan, és kissé csodálkozva reagál erre, "Már oly régóta veletek vagyok, és nem ismersz, Fülöp?
Ha a kérdést átfogalmaznánk, és saját nevünket illesztenénk a mondat végére, mi lenne a válaszunk? Mit kell tennem ma, és a közeljövőben azért, hogy a válaszom majd egyszer, a találkozáskor az lehessen: Igen Uram, (fel)ismerlek!
[Vinczéné Géczy Gabriella, Budapest]
Vasárnapi elmélkedések
2007. június
2007. július
2007. augusztus
2007. szeptember
2007. október
2007. november
2007. december
2008. január
Lélekváró elmélkedések 2008.
2008.02.06.-02.09.
2008.02.10.-02.16.
2008.02.17.-02.23.
2008.02.24.-03.01.
2008.03.02.-03.08.
2008.03.09.-03.15.
2008.03.16.-03.22.
2008.03.23.-03.29.
2008.03.30.-04.05.
2008.04.06.-04.12.
