A Lélekváró elmélkedések (Hamvazószerdától Szentháromság vasár-napjáig) sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.

Május 13., Húsvét 6. vasárnapja
Jn 14,23-29 – Békességet adok nektek!
Az elmélkedést az folyóirat aktuális számából vettük át.

Egyszer, fiatal koromban, Ausztriában az egyik hegyi tó mellett tölthettem egy hetet. Naponta messze beeveztem a parttól. A ringó csónakban a távoli hegyek látványától lenyűgözve átéltem valami irdatlan nagy békes­séget, nyugalmat.  Megközelítheti ezt az élményt, amikor az ember egye­dül úszik a tengerben. Távol minden zaj, emberi hang. Csak a sós víz hűs habjai ölelnek át. Az egyenletes karcsapások, a szabályos lélegzés rit­musa megnyugtat és ugyanakkor feszültségben tart. A mélység vonzása és riadalma feszül az ember minden idegszálában. „Békességet adok nek­tek!” Azt gondolom így is van! Átéltem! Velem volt, Vele voltam!  Hiszem, hogy nem csak a magányban, távol a világtól, távol az emberektől, min­dentől és mindenkitől adhatja Jézus ez a békességét. Adja itt és most. Hogyan? Úgy, hogy az imént leírt mély élmények belülről úgy átala­kíthatnak, hogy a „világ” sem képes azt elbizonytalanítani. Kinek is ígéri valójában Jézus az ő békéjét? – Az élmények, amelyekről fentebb írtam, megszerezhetők, de nem biztos, hogy Jézus erről beszélt. „Aki szeret engem és tanításomat megtartja”,  no ők bízhatnak olyan békében amit a világ sem adni nem tud sem elvenni nem képes! Milyen egyszerű: megint itt lyukadtunk ki. Belül rendet teremteni. Nem szabad elfelejteni, hogy csak a belső rendezettség adhat külső tartást! Helyére tenni az életem. Naponta újra kezdeni, azután az előzőre ráépíteni. Ma mit is kellene ten­nem, hogy  a szívem ne nyugtalankodjék és ne is szorongjon?
Istenem, kérem a Lelkedet, hogy megtanítson mindarra, ami itt és most a feladatom!

[Horváth József, Tata]

Május 14., hétfő
Jn 15,26-16,4

…ti is bizonyságot tesztek…

„Hol a szorgalom
A szent indulat ?”(Vörösmarty: Mi baj )

Miről tegyek bizonyságot? Arról, hogy az élet szép és élni jó? Arról, hogy az emberek jók és együtt élni jó? A tapasztalt valóság nem erről szól… Az élet nem úgy szép, mint egy virág. Azért szép, mert minden értelmes küzdelem szép és tiszteletre méltó. Élni nem úgy jó, amint jó az egészség a betegséghez viszonyítva. Azért jó, mert emberhez méltó célért elégni jó.
A tanítványok bizonyságot tehettek a Mesterről: szavai ott zsongtak fülükben, tettei ott éltek emlékezetükben. Szándékai, küszködései, kez­deményezései, reakciói mind-mind előttük és velük közösségben zajlott. Ezekről beszélgetvén egymás között lángolt a szívük (emmauszi út), hogyne akarták volna ezt másoknak is elmondani. A Mesterrel együtt lévén sokszor kapkodták fejüket, vagy éppen lehajtották azt, szembe­sülve a jézusi elvárás és a maguk odaadottsága közötti szakadék miatt (”takarodj sátán”). Okulásunkra nagyon jó, hogy erről tanúskodnak ránk maradt beszámolóik. A Mester elmenetele után megszépülnek a sze­mélyes élmények, kiszíneződnek, megszerkesztődnek, kisugárzik a Jézust nagyon szerető tanítványok bizonyságot tenni akaró törekvése. Az ember szívesen tesz bizonyságot pozitív tartalmakról…
A „hűséges szorgalom” ott van, ahol megvan az igyekezet a meg­látottakhoz igazodó életalakításra. A „szent indulat” ott van, ahol lelkes lendület röpít át az emberi okoskodáson, toporgáson. Át kell gondolnom, hogy miről tudnék hiteles bizonyságot tenni Jézussal való kapcsolatom jegyében. Ehhez szorgalmas hozzáállás kell, folytonos élmény-frissítés. Át kell gondolnom, hogy küldetéstudatom parázsló „indulatát” hogyan kelle­ne ismét lángolóvá tennem. 

Áldjon meg minket Atyánk a hiteles bizonyságtevésünket meglendítő és erősítő áldásával!

[Király Náci, Érd]

Május 15., kedd
Jn 16,5-11

De az igazságot mondom: Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm. (Jn.16,7)

Az Apostolok cselekedetében olvashatjuk Jézusnak, az apostoloknak mondott parancsát, hogy várják együtt az Atya ígéretét a Szentlelket.
Most nem teológiai fejtegetést szeretnék leírni, hanem azt szeretném átérezni és átéreztetni, hogy mit jelent az számunkra, hogy van Vigasz­talónk a Végtelen Szeretettől.
Sokszor van az ember életében, amikor úgy érzi, hogy már nem bírja tovább azokat a megpróbáltatásokat, amik nap, mint nap érik.  Úgy gon­dolom, ilyenkor van nagy jelentősége annak, átéljük-e, hogy számunkra is szól Jézus ígérete: elküldi számunkra a Vigasztalót. Befogadó-e a lelkem?
Jézushoz tartozni, Jézussal együtt élni boldogan csak úgy lehet, ha birtokoljuk az Isten Vigasztaló Lelkét. A szomorú szenteket az Isten sem tudja szeretni, hallottam valamikor.

• Mit teszek azért, hogy számomra is valóság legyen a Vigasztaló Szentlélek birtoklása?
• A napi problémákban, hogy a segít nekem a Vigasztaló?
• Mikor éreztem utoljára, hogy nem a szomorú szentek közé tar­tozom?

[Mlecsenkov Angel, Halásztelek]

Május 16., szerda
Jn 16, 12-15

Jézus élete arról beszél, hogy Isten szereti a világot, az embert és elküldte őt az Atya, hogy az embereket tanítsa, figyelmeztesse, hogyan kell megélnünk a teremtmény méltóságát. Hogyan kell megélni egyszerű emberként és tanítóként, nőként és férfiként, fiatalon és idősen, hogyan kell élni a „köztetek azonban nem így legyen…” világát. Ő mindent átadott, amit az Atyától hallott, tehát az ember nem hivatkozhat arra, hogy nem tudja milyen élet teszi teljessé, Istenhez  méltóvá őt. A nagy tanítók, a Mesterek életútja is véges. Mi tehát a teendő ma, hiszen a változó korok, változó kihívásai isteni válaszra várnak. Hol vannak az Isten válaszai és szempontjai, ha az ember csak maga van.
A Teremtőnek erre is volt gondja. Isten Lelke itt van köztünk. Hol? Hol?  „Keresem, kutatom, nem lelem…” summázza Weöres Sándor az általános emberi tapasztalatot. Pedig Isten jelenléte ma is eleven. Ki kell nyitnunk csak a szemünket és meg kell teremteni az Istenre figyelés, Isten jelei látásának kultúráját. Vannak ennek belső, egyénre szabott feltétele:  a belső béke. Az ehhez vezető utak is egyénre szabottak. Van, aki hosszas utat jár be nagy vargabetűkkel, van, aki egy szempillantás alatt meg­találja. Van, akinek az akaratát igénybe véve csak ki kell mondani és van, aki rossz helyen és egész életében keresi. A lelki élet mesterei és irodalma jó eligazításokat tartogat. Bízzunk benne, ha még nem is, de előbb-utóbb megtaláljuk. 
Megtanulhatunk látni a jelekben, nagyon sokat alakulhatunk, jézusi em­berek lehetünk,  de a legbelsőbb élmény mégis az, ha  megtapasztaljuk, hogy bennünk szólal meg a saját lelkünk, aki a teremtés törvénye által Isten Lelkének egy darabja.  Ez a személyes tapasztalás egy megtalált kincs. Tegyük ki bátran egymás elé.

[Garay Bandi, Dunakeszi]

Május 17., csütörtök
Jn 16,16-20

„Még egy kis idő, és már nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem” – mondja Jézus.
A tanítványok pedig: „mi az, amit mond: ’egy kis idő’? Nem értjük, mit beszél!”
Három éve járnak vele, s még az utolsó estén sem értik. Háromszor jelentette be halálát és feltámadását, most megmondja, hogy eljött az idő, és mégsem értik.
Három év értetlenségei között miért maradtak mégis mellette? Miért hagyták ott hálójukat, apjukat, vámasztalukat…? Úgy gondolom, hogy elbűvölte, magához láncolta őket az a személyiség, aki Jézus volt. Mert megérezték benne az örök élet igéjének hordozóját, és nem tudtak nélküle hová menni.
Mi 2000 év utáni hívők miként maradunk mellette?
A Szentlélek eljövetele után a tanítványok mindent megértettek. Mi is Pünkösd utáni nép vagyunk. De vajon értünk-e mindent?
Hány teológiai nézet, irányzat keletkezett azóta, hogy jobban értsük Istent, és amit Jézus akart velünk közölni! De vajon eltűntek-e ezek nyomán a felfedhetetlen titkok? A természettudomány vajon megismeri-e valaha is a világmindenséget?
Van, ahol az értelem elégtelen, és az értelmi tevékenység a véges hatá­rához érkezik. A mai ember kettőt tehet: vagy „bedobja a törölközőt”, s azt mondja: amit nem értek, nem fogadom el; vagy leborul, és kicsinységét elismerve az egész életén át dobogó szíve felé fordul. Mert „jól csak a szívével lát az ember” (A. de Saint-Exupéry).

S ha elég alacsony a szívünk, és valóságos a vágyunk, akkor megtaláljuk azt a Személyt, aki szeretetében értelmünket meghaladó megismerésben közli magát velünk, a megtapasztalás bizonyosságát adja, és elsza­kíthatatlan hűségével bűvöl el és láncol magához bennünket. S akkor teljesedik, amit a 16,22-23-ban mond: „a szívetek örülni fog, és örömötöket nem veszi el tőletek senki. S azon a napon már semmit sem kérdeztek tőlem.”

[Trásy Éva, Budapest]

Május 18., péntek
Jn 16,20-23a

Kétféle ember van. Az egyik, akit megérintett Isten – a maga sokféle lehe­tőségén  keresztül - és ezt örömmel fogadta  és  rádöbbent arra, hogy ez neki jó és így rendezte be az életét.  A másik embert is megérintette az Isten, de ő erre nem tudott rezonálni vagy elfordult Tőle és nélküle rendezte be az életét.  Isten Jézusban lévő jelenléte ez alapján osztotta ketté azokat, akik találkoztak vele, vagy hallottak róla.  Így Jézus távozása az egyiknek örömet, a másiknak szomorúságot jelentett.
Isten világa az életről beszél. Az élet pedig hihetetlen bőségben árad. Ott a halál csak ideiglenes győzelmeket arathat. Ma nem látjuk Őt, de tudjuk, hogy holnap látni fogjuk és örülhetünk Neki. Ezért nem veheti el semmi az örömünket. Viszont, akik annak örülnek, hogy nincs közöttük, mert lám meghalt („megöltük Őt”), az egész életük egy sajátos bújócska. Állandóan vissza kell fojtani magukban az életnek az áradását. Tudjátok, hogy az istenhithez ragaszkodó emberek átlagéletkora 6 évvel több, mint az azt elvetőké. Az élet és az isteni természetük elfojtásának ára van. És ez még csak az élet hossza és nem a minősége.
Az isteni jelenlétben való életben és örömben már nincsenek kérdések. A jelenlét megtapasztalása mindent elmond, nem lehet mit hozzátenni. Akkor kérdezünk, ha nem értünk valamit. Isten világa nem bonyolult, ez a „2 x 2 józansága”.  Ha elbonyolítjuk elidegenedünk tőle és azt gondoljuk: ez egy szakma és sajátos ismeretek kellenek hozzá. Semmi nem áll tá­volabb Isten szándékaitól, mint a szakmaiság.  Jól benavigáltuk magunkat egy csapdába. Nem csoda, ha kevés az öröm és sok a kérdés. De talán most a Lélek várása elvezet bennünket szülő asszony örömére.

[Garay Bandi, Dunakeszi]

Május 19., szombat
Jn 16,23-28

1. Az Atyához Jézuson keresztül vezet az út:
   Fülöp kérésére: „mutasd meg nekünk az Atyát”! Jézus válasza: „aki engem lát , látja az Atyát,” – nekünk is szól. És: „Bármit kértek az Atyától nevemben, megadja nektek.” (23)
2. „mert az Atya maga is szeret titeket” (27)
   Ez utóbbi félmondat most valahogy szíven ütött! Ö a mindenség Ura, Teremtője  engem személy szerint a sok milliónyi ember között is számon tart, sőt: Szeret?!
   Számtalanszor megtapasztaltam gondoskodó figyelmét, jóságát…
   Megkaptam, amit kértem, sőt, többet is. Ez nagy örömöt és hálát váltott ki belőlem.
   Mégis a  Miatyánk szavai, gondolatai fejezik ki, foglalják össze leginkább a Vele való kapcsolat lényegét.
3. Jézus és az Atya között mélységes, bensőséges szeretetkapcsolat van; éjszakákat tölt  az Atyával történő beszélgetésekben.
   És Én?
4. Jézus most vágyódik az Atyához, boldogan készül Ö hozzá, „Haza”.
   Talán ha mi is jobban ismernénk az Atyát, akkor nem szorongással, hanem örömmel teli vágyódással készülnénk a találkozásra Vele!

[B. Dénes Klára, Budapest]

  2007. 02. 21.-02.24.
  2007. 02. 25.-03.03.
  2007. 03. 04.-03.10.
  2007. 03. 11.-03.17.
  2007. 03. 18.-03.24.
  2007. 03. 25.-03.31.
  2007. 04. 01.-04.07.
  2007. 04. 08.-04.14.
  2007. 04. 15.-04.21.
  2007. 04. 22.-04.28.
  2007. 04. 29.-05.05.
  2007. 05. 06.-05.12.