A Lélekváró elmélkedések (Hamvazószerdától Szentháromság vasár-napjáig) sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
Április 8 ., Húsvétvasárnap
Jn 20, 1-9 – Halál – bűn – emberség
Az elmélkedést az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Boldog feltámadást!
Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. Nekünk fel kell támadnunk a bűn-ből! Mindkettőnek van egy feltétele: Embernek kell lennünk!
1) Feltámadás
Nem érdemes hitvitába keveredni semmikor, főleg nem Húsvét ünnepén. Ezért emelkedjünk felül a szavakon és józan eszünkre hallgatva, fogalmazzunk meg nagyon is hihető feltételezéseket. Életről és halálról, szeretetről és önzésről. Talán így:
Az élet nem azért van, hogy elpusztuljon, hanem hogy beteljesüljön. A halál az életnek egyik – célhoz vezető állomása.
A szeretet-élet bennünk nem azért van, hogy kialudjon, hanem hogy az is beteljesüljön. A megtérés a szeretet-életnek egyik – célhoz vezető állo-mása.
Általános tapasztalat, hogy félünk.
Halálfélelem remegteti meg a szívünket, ha a halálra gondolunk.
De félünk, ha arra gondolunk, hogy fel kell számolnunk életünk valamely sötét foltját, amihez tíz körömmel ragaszkodunk. Félünk, ha a megtéré-sünkre gondolunk.
Pedig nincs más megoldás!
A halál az élet velejárója. A megtérés a jobb élet velejárója.
Egyszer így vagy úgy, de elénk áll a döntés kényszere.
Morus Tamás jut eszembe, akit VIII. Henrik a börtönbe vettetett, mert nem fogadta el válását és új házasságát. Tamás tudta, hogy ha a zsaro-lásnak nem enged, a király kivégezteti őt. A Towerban, a börtön mélyén még a lánya is megpróbálja eltéríteni apját a vérpad vállalásától. Azzal vádolja meg őt, hogy „ha kitartasz szándékodban, azzal azt választod, hogy hős legyél!”
Morus válasza: „Hogy valaki egyáltalán ember maradhasson, választania kell… és akkor talán muszáj, hogy kitartsunk egy kicsit – még azzal a kockázattal is, hogy hősök leszünk.”
Az élet győzelméért vállalnunk kell a halált is, még azzal a kockázattal is, hogy hősök leszünk: szentek leszünk!
Ugyanis nincs más lehetőség, ha gazemberek nem akarunk lenni.
2) Emberi alapok
Ezen a nagy ünnepen, az Élet ünnepén érdemes nagyon prózai dolgokról is elgondolkodnunk. Sosem leszünk hősök, szentek, ha nem az alapoknál kezdjük.
Az embert az állatoktól az különbözteti meg, hogy már nem csak vegetál, nem csak érez, hanem gondolkodik, és szabadon dönt, cselekszik.
Emberré csak az válhat, aki alapvetően nyitott a szépre, a jóra, az igazra. Kell, hogy hajtsa az embert a fejlődés vágya. Aki lustán leáll a szép iránti érdeklődésében, akiben nincs tudásszomj, aki nem akar valami nagyot tenni életében, korcs marad, sohasem lesz emberebb ember. Az igaz, a jó és a szép által ihletett embernek el kell érni az emberi erények széles skáláját. Ilyenek pl. a következők:
Megbízhatóság. Bízhatsz a szavában, amit ígér, megtartja: pontosan ott lesz… elintézi, amit kértél. Rábízhatod a titkodat, megőrzi…a könyvedet, nem ül rajta… a pénzedet, nem vesz el belőle…
Munkaszerető és kötelességtudó. Nem büdös számára a munka. Meg-kóstolta már a munka örömét és irtózik a semmittevéstől… Nem finnyás, nem enged a hangulatoknak, nem sodródik a linkekkel... Munkáját a lehető legjobban teljesíti… Nem kell őr mögé, nem kell ellenőrizni, nem kell félni, hogy selejtet csinál…
Egyenes. Nyílt veled szemben és őszinte. Megmondja, ha kell, a hibádat a szemedbe, és hátad mögött soha nem áskálódik, és neked nem hízeleg…
Szolgálatkész és nagylelkű. Nehézségedben hozzáfordulhatsz, soha nem utasít el… Fárad, dolgozik, segít, ha nehezére esik is, ha fáradt is. Elismerést, jutalmat nem vár, nem azt nézi, hogy mit hoz a konyhára, amit tesz.
Részvéttel van mások iránt. Ha bajod van, észreveszi, mert figyelmes. Tud együtt örülni, együtt szomorkodni. Megtalálja a kellő szót, hogy vigasztaljon, vagy együtt örüljön.
Szerény és kedves. Nem dicsekszik, nem kérkedik, nem keresi az embe-rek dicséretét. Társaságban nem helyezi magát központba, nem önmagáról beszél… Soha nem zord, nem rideg. Mindig tud valamit kitalálni, amivel másokat felderít. Életkedv hatja át.
Bátor és erős egyéniség. Kiáll az igazság mellett, kiáll társaiért. Soha nem lapít, nem megalkuvó, nem meghunyászkodó… Amit elkezd, azért lelkesül, dolgozik kitartóan, és nem ingatja meg semmiféle kicsinyes kritika vagy sikertelenség…
Ha valaki azt gondolja, hogy az ilyen ember - ha egyáltalán létezik - maga a tökéletesség, az nagyon téved. Mert ez csak az emberi alap, amire építhet a jézusi eszményekre törő ember. Önismerettel és önneveléssel építhető meg emberségünk és erre az alapra építhető kereszténységünk. Ez a feltétlen feltétel.
[Kovács László, Budapest]
Április 9., Húsvéthétfő
Mt 8,8-15
Odafutottak és leborulva előtte átkarolták lábait.
Két csoport volt szemtanúja a Jézus feltámadása körüli rendkívüli jelen-ségeknek (földrengés, angyal-jelenés, kő-hengerítés). Az első az asszo-nyok – Mária Magdolna és a másik Mária –, a második a főpapok által a csalás megakadályozására kirendelt őrök. Az első csoport önként, hittel és szeretetből ment oda, a másodikat kirendelték, csupán kötelességből voltak ott.
Magával Jézussal csak a két asszony találkozik. Hitüket, szeretetüket, kitartásukat azzal jutalmazza Jézus, hogy ők lehetnek a feltámadás első tanúi. A férfiak okoskodnak, hitetlenkednek, félnek, ezzel magukat zárják el a találkozás lehetőségétől. Az asszonyok egyszerű hitét és a félelmet is legyőző szeretetét nagyra értékeli Jézus.
Mit is tesznek, amikor találkoznak a feltámadottal, miközben félelemmel és örömmel telt szívvel sietnek vissza tanítványokhoz? Talán félelmükben tovább futnak? Talán hitetlenkednek? Talán faggatni kezdik Jézust? Talán az oldalát, a sebét kezdik tapogatni? Nem. Egész egyszerűen leborulnak és átölelik Jézus lábát. A hódolat és a szeretet gesztusával némán kifejezik érzéseiket. Jézus elfogadja ezt a hódolatot. Hosszan tarthatott ez a néma ölelés, ez a szavak nélküli kölcsönös szeretet-kifejezés. Nincs szükség itt szavakra, az öröm, a hűség, a szeretet, a hála szavak nélkül is kifejezésre juthat. A szeretet-kifejezés után már csak a gyors utasítás hangzik el, s az asszonyok sietnek a tanítványokhoz a hírrel és az üze-nettel. Eddig félelem és öröm volt a szívükben, a Jézussal való találkozás után már csak a határtalan öröm maradt.
A főpapok által kirendelt őrök örömöt nem, csak félelmet éreznek. Félelmet a sírnál látottak miatt, s félelmet megbízóik várható reakciójától, haragjától. Vajon hitték-e a feltámadást? Nem tudjuk. Félelmük való-színűleg elfojtotta bennük a hit csíráját is, noha ők is látták az angyalt, s hallották, amit az asszonyoknak mondott. A megbízó főpapok, akik csalástól tartottak, most maguk folyamodnak csaláshoz - hazugságra kényszerítik az őröket. Az őrök nem tudnak ellenállni a felkínált pénznek, s ráállnak a csalásra. Ha lett is volna bennük szikrája a hitnek, a pénz szeretete elfojtotta azt.
Én vajon hogyan megyek Jézus után? Hittel, szeretettel, őszinte érdek-lődéssel, ahogy az asszonyok? Képes vagyok-e hódolatomat, szere-tetemet, ragaszkodásomat kifejezni? Vagy talán csak megszokásból, fásultan, komolyabb meggyőződés nélkül keresem őt? Hogy a rossz-indulatú, ellenséges, hazug hozzáállást ne is említsük… Bennem van-e valami, ami hitem növekedését, kiteljesedését akadályozza? Mi az? Hogyan küzdök ellene?
[Gyulai Zsolt, Budapest]
Áprils 10., kedd
Jn 20,11-18
Jézus megjelenik Mária Magdolnának
„Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.”
Mária Magdolna úgy szerette Jézust, hogy a holttestet is el szerette volna vinni. Nem volt csalódott, mint a legtöbben Jézus addigi követői közül. A tanítványok (és még sokan mások) politikai, gazdasági megváltót szerettek volna látni, Jézus viszont halott volt. Odavoltak az álmaik a gaz-dagodást, politikai felemelkedést illetően. Mi jöhet még ezután? „Ennek az embernek hittünk? Hiszen azt mondta: Romboljátok le a templomot és én harmadnapra felépítem. Hogyan lehettünk ilyen ostobák?” Ilyen és ehhez hasonló gondolatok játszódhattak le a legtöbb, Jézust ismerő ember lelkében.
Mária Magdolna máshogy gondolkodott. Talán nagyobb volt a hite, talán csak női lélekkel közeledett a megoldáshoz, de teljesen máshogy rea-gált. Csak szerette Jézust, akár hoz politikai megváltást, akár nem, akár lesz felemelkedés, akár nem. Csak szeretett. Halálában is szeretette Jézust. Talán nem véletlen, hogy először ő láthatta a feltámadt Urat.
[Frank Tibor, Érd]
Április 11., szerda
Lk 24,13-35
Az emmauszi tanítványok
„Ugye lángolt a szívünk, mikor útközben beszélt hozzánk és kifejtette az Írásokat”?
A tanítványok még mindig nem hittek. Mária Magdolna és néhány más asszony ugyan elmondta már nekik, hogy az Úr nincs a sírban, sőt néhány tanítvány mindezt a saját szemével is látta, mégsem hittek. Némelyek azt is állították, hogy Jézus él, de a tanítványok természetesen ezt még kevésbé hitték el. Hitetlenek voltak vagy csak csalódottak? Úgy gondolom, pontosan úgy reagáltak, ahogy a közvélemény reagálni szokott. „Csodák pediglen nincsenek”- gondolhatták, pedig Jézus már művelt egypárat vándorlásaik során. A halálból sem tért vissza senki-addig. Ez a gon-dolkodás tehát teljesen érthet? volt a tanítványok részéről. Jézus ugyan megjövendölte halálát, de a tanítványok ezt nem igazán hitték.
Miután megismerték Jézust, teljesen megváltozott a viselkedésük. Az addigi csalódást, elkeseredést és kiábrándulást egy fokozott lelkiállapot váltotta fel, a tanítványok ráébredtek küldetésükre.
Mi is elkeseredünk, ha látszólag jól felépített ideológiánk alapjaiban omlik össze? Csendes beletörődéssel fogadjuk ezt vagy minden erőnkkel ellenállunk? A bukás után tudunk-e igent mondani Jézus hívó szavára? Ha igen, mindezt kell? tűzzel tesszük? Tudjuk-e, hogy van küldetésünk?
[Frank Tibor, Érd]
Április 12., csütörtök
Lk 24,35-48
Húsvét után vagyunk, és a tanítványok ismét összejöttek és tanakodtak az eseményekről. Nem tudták felfogni, mi történt és egymást erősítgették. Amit meséltek nekik, hogy az Úr valóban föltámadt és megjelent Simon-nak, hihetetlennek tűnt. Ekkor Jézus újra megjelent nekik, köszöntötte őket és megpróbálta bebizonyítani, hogy valóban ő az. Megmutatta vég-tagjait, amit megtapinthattak a tanítványai, és ezután még ennivalót is kért, hogy minden kételyt kizárva tudja személyazonosságát igazolni. De nagyon nehezen ment a felismerés és a megértés. Mikor végre felfogták a tanítványok, hogy valóban Jézus áll előttük, hallgattak tanácsára és a városban várták az Atya megígért ajándékát, az Erőt. Megértették, hogy mindennek így kellett történnie, és ők azok a tanuk, akik a Szentlélektől megerősödve minden népnek hirdetni fogják a megtérést és a bűn-bocsánatot.
Jézus, add, hogy bizonyítás nélkül is el tudjam fogadni személyedet, és hogy minden néphez küldesz![Kramm György, Törökbálint]
Április 13., péntek
Jn 21,1-14
Ma a harmadik esetről szerzünk tudomást, ami a Genezáreti-tónál történt a feltámadás után. A tanítványok visszatértek régi foglalkozásukhoz és aznap halászni akartak, de semmit se fogtak. Jézus siet segítségükre és mutatja meg nekik, hogy hol foghatnak halat. A sok hal miatt alig bírták kihúzni a hálót. A parton parázson sült a hal, de Jézus abból kért, amit most fogtak. A tanítványok nem beszéltek, nem mertek kérdezni sem, némán tették, amit Jézus mondott. Jézus pedig adott nekik kenyeret is, halat is.
Hányszor vagyunk úgy, hogy nem merünk kérdezni? Akár tudjuk, akár nem a válaszokat, mégis hallgatunk.
Jézus, kérlek ismerjem föl a megfelelő pillanatot, amikor hallgatni kell, és azt is, hogy mikor kell kérdezni.
[Kramm Mária, Törökbálint]
Április 14., szombat
Mk 16,9-15
Akik korábban vele voltak, most gyászolnak és siránkoznak.
Sok kell ahhoz, hogy elveszítsük meggyőződésünket, hitünket, vagy elég csupán az élet apró, napi reszelése ehhez?
Nagy megrázkódtatás, nagy csalódás volt a tanítványoknak Jézus ke-resztre feszítése. Kiben, vagy miben csalódtak? Valószínűleg saját remé-nyeikben, azaz abban a sajátságos értelmezésben, melyet maguknak kialakítottak. Ki–ki a maga egyéniségén keresztül átszűrve a jézusi tanítást, vágyainak, reményeinek erős befolyása alatt teremtett egy olyan jövőképet, melyet a keresztre-feszítés ténye után temetnie kellett.
További sajátosság, vagy talán pszichológiai rejtély, hogy amikor a remény mégis beteljesülni látszik, - Mária Magdolna megérkezik a hírrel: „láttam az Urat” - mégsem az öröm, hanem a realitásérzék, a hitetlenség lett úrrá a tanítványokon, mindazokon „akik korábban vele voltak”.
A hír, az örömhír, hogy Jézus feltámadt halottaiból, nem inspirálta őket tettekre, nem akartak utánajárni a hír igaz, vagy hamis voltának, nem akartak meggyőződni róla – miért vajon? Az Úr megjelent további két tanítványnak, akik „visszatérve ezek közölték a hírt a többiekkel is, de nekik sem hittek.” Miért?
Szeretjük a happy endet, a boldog befejezést, - sikerekben és ered-ményekben gazdag új évet kívántunk a napokban egymásnak, - az emberi természet már csak ilyen. Van gyakorlatunk reményeink teme-tésében, veszteségeink fölötti siránkozásban. Szeretünk a „rendes, megszokott kerékvágásban” élni, akkor is, ha fájdalmas, akkor is, ha keserves. Szeretünk látszat tevékenységekbe feledkezni, tenni, mintha tennénk valamit: gyászolni, szomorkodni, siránkozni…. Természetesen van, amikor nem tehetünk mást. Itt azonban – és a mi életünkben is talán - nem az a helyzet.
„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”.
[Vincze Gabi, Budapest]
2007. 02. 21.-02.24.
2007. 02. 25.-03.03.
2007. 03. 04.-03.10.
2007. 03. 11.-03.17.
2007. 03. 18.-03.24.
2007. 03. 25.-03.31.
2007. 04. 01.-04.07.
