Március 18. – Nagyböjt 4. vasárnapja - az örömé
Lk 15,1-3.11-32 – Lumpenbűnökből, szalonbűnökből egyaránt!
Az elmélkedést azfolyóirat aktuális számából vettük át.

A farizeusok meg a törvénytudók irigylik a vámosokat és bűnözőket. Minek foglalkozik a Názáreti Mester ilyenekkel? Kutyából akar szalonnát főzni? – Igen! – A tékozló fiú története arról szól, hogy kutyából is lehet szalonna. És ezt azoknak mondja el Jézus, akik egyértelműen szalonnának képzelik magukat, megmutatva nekik, hogy ez nem is olyan egyértelmű.
Nagyböjt közepén van egy vasárnap, a mai, amelyiken a liturgikus szín nem vörös még, mint nagypénteken, s a neki megfelelő virágvasárnapon, sem nem fehér még, mint majd húsvétkor, de nem is lila, mint a többi böjti napon. A kettő között van: rózsaszín. A rövidebb advent s a hosszabb nagyböjt közepén is beiktat egy-egy ilyen vicces színű vasárnapot édes anyaszentegyházunk, s közben hunyorogva ránk kacsint: Ugye tudjátok, hogy Jézus már rég megszületett, nem most karácsonykor fog; a passió már rég lezajlott, nem ezen a nagyhéten fog? A felén már átestetek a komoly készületnek, lazítsatok kicsit, már a fele sincs hátra az ünnepig. Ugye örültök neki? Jó. Akkor folytathatjuk a komolykodást. Mert azért arra is szükségetek van. Nem igaz?
De igaz. Az elveszett juh példázata szerint 1%-nak biztosan. Az elveszett drachma példázata szerint már 10%-nak minden bizonnyal. A mai evangélium példázata az elveszett fiúkról szól. E szerint bizony nem 50, hanem 100%-unknak van szüksége komoly megtérésre. A kisebbiknek egyértelműen. Hiszen türelmetlen: nem győzi kivárni, míg meghal a kedves papa, még életében elkéri a kisebbnek járó egyharmadot. Türelemre lenne szüksége. Elkéri, majd elcsavarog és eltékozolja, eldorbézolja a részét. Bizony szüksége lenne takarékosságra, józan beosztásra, szorgalomra. De legalábbis mindezek hiányának belátására, a változás szándékára. A példázat elmondja, hogy csak magának köszönhető elszegényedése, valamint pechje: az ott épp fellépő éhínség hogyan ébreszti rá: sanyarú sorsán csak a bűnbánat és bűnbevallás kényelmetlenségeinek vállalásával változtathat. Megteszi hát.
Hazamegy azzal, hogy mindent bevall, és ajánlatot tesz: szorgos béres lesz ott, ahol korábban lusta fiúcska volt. Aztán megtörténik a csoda: Sehol semmi szemrehányás, még utalás sincs türelmetlenségére, lustaságára, pazarlására, kicsapongásaira. De van elérohanás, ölelés, csók, díszruha, saru, gyűrű, lakoma, ünnepi zene, öröm és felszólítás együttörülésre (Laetare!). Persze, hogy szorult helyzetében bűnbánatra jutott barátunkba mindjárt belészorul az ajánlat: ilyen körülmények között már nem időszerű a szorgos béres státusz emlegetése. Nem is! De a szorgos fiúé? Az még aktuális lehetne. Vajon aktualizálódott-e? Vajon teremte-e a bűnbánat méltó gyümölcsét a kicsi? Nem tudjuk.
A nagyobbikról még kevesebbet tudunk meg. Csak annyit, hogy kelletlen, duzzogós, mérgeskedő, szívesen ítélkezik és irigy. Vajon ezek szebb bűnök, mint öccse türelmetlensége, lustasága, pazarlása, kicsapongásai? Gusztus dolga. Nekem nem tetszenek sokkal jobban. Annyit mégis meg kell róluk értenünk, hogy nem taszítanak oly egyértelműen nyomorba, mint a fentiek. Ez azonban épp akkora hátránnyal is jár, mint amekkora előnnyel. A lumpenbűnök könnyebben ráébreszthetik gazdájukat a változtatás szükségességére, a szalonbűnök nehezebben.
Öcsike után nem ment el apuka. Volt esze. Egyre messzebbre kergette volna minden próbálkozás. Öcsike magától jött haza, kevésbé szépen: a nyomor hazakergette őt. Bátyókához ki kell menni, mert semmi sem kergeti be. Ő az a farizeus, az a törvénytudó, az a buzgó keresztény, aki irigyli a lakodalmas zenét öcsikétől, a szent zenét rendszerváltáskor templomba beszédelgő hittestvérétől. Neki szól a példázat, neki szól Apácskánk biztatása: „Magzatom, te mindig velem vagy és mindenem a tiéd; szükséges volt azonban felvidulni és megörülni, mert halott volt ez a testvéred, és föléledt, el volt veszve, s meglett.”
Nem tudjuk, hogy bátyóka eleget tett-e a megtérésre, örvendezésre szóló felszólításnak. Azt sem tudjuk, hogy öcsike szorgos, beosztó fiúcskává vált-e. Miért nem tudjuk meg? Mert nem róluk szól a történet, hanem mirólunk. Te meg én eleget teszünk-e a megtérésre, örvendezésre szóló felszólításnak? Milyen fiúcska, milyen kisleány válik belőlünk eme szelíd felszólítások hatására? Vagy megvárjuk, míg a saját bűneinkből fakadó nyomorúság kerget ide haza minket? Kár lenne!

[Kovács Tádé, Tata]

Március 19., hétfő
Lk 2,41-51

Az evangéliumi részben József és Mária a 12 éves Jézussal felkerekednek, és a pászka ünnepét Jeruzsálemben töltik, majd a visszaúton csak egy nap múlva veszik észre, hogy Jézus a városban maradt. Végül három nappal később a templomban találják meg a tanítók között.
Jeruzsálem légvonalban kb. 100 km-re van Názárettől, a Család lakó-helyétől, de a szöveg utal rá, hogy Józsefék évről-évre megtették ezt az – oda-vissza több hetes – utat. Pusztán megszokásból, külsőségek miatt, vallásoskodásból? Nem hiszem. Úgy gondolom, nekik személyesen is fontos volt ez. Lehet, hogy voltak barátaik Jeruzsálemben vagy környékén – elvégre József a közeli Betlehem tájáról származott –, de biztosra vehető, hogy az úton nem voltak egyedül. Többen utaztak, és Jézus otthonosan mozoghatott a Jeruzsálemben ünneplő közösségben. Így fordulhatott elő az is, hogy „ottfelejtődött”. De szintén ez lehet az oka, hogy a kiskamasz Jézus számára az egyedüllét csöppet sem volt megrázó, hiszen feltehetően jó ismerősök, barátok között maradhatott.
Minél többször képzelem el a helyzetet, annál inkább egy olyan hívő családot látok magam előtt, akik számára nagyon fontos a barátság, a közösség. Nem hinném, hogy Jézus szellemi párbajt vívott volna a jeruzsálemi rabbikkal, sokkal inkább egy igazi gyümölcsöző beszél-getésben vett részt, amely meghatározó erejű lehetett az életpályája további alakításában. Nem indított ugyan egyházi karriert, de ilyen beszélgetéseken fölszedhetett annyit, hogy 30 éves korára már gyakran magát is „rabbiként” szólítják meg – míg végül, 33 évesen a hóhér szólítja.

Mi az, ami miatt több napra ott tudom hagyni lakóhelyemet, a munkámat? Kikkel vagyok ilyenkor? Volt-e az életemben meghatározó erejű beszél-getés? Milyen ismeretekben kívánok jobban elmélyülni? Kik által épülök? Hol szeretnék a tervezettnél még több időt eltölteni? Megfeledkezem-e időnként a családi kötelezettségeimről? Miért (miért nem)?

[Bajnok Kristóf, Budapest]

Március 20., kedd
Jn 5,1-16

Kelj föl, fogd ágyadat és járj!

Egyszerű, érthető, konkrét utasítás (parancs) a gyógyulásra, az életünk megváltoztatására, átalakítására. Ma talán így mondhatnánk: Térj észhez, kezdj valamit az életeddel, építsd az Isten Országát! Az ember hajlamos elhagyni magát, hánykolódni a mindennapok sodrásában tudatos tervezés és metanoia nélkül, még akkor is, ha minden körülmény, lehetőség, segítség adott egy új élet megkezdéséhez. Jézus a kéréshez azt is hozzá tette: többé ne vétkezzél! A vétkek lehetnek értelmetlen (vagy önző) közjátékok, töltelék elfoglaltságok, verbális ügyetlenségek, amik hátráltatnak abban, hogy egy szebb, értékesebb, Isten Országát építőbb életet éljünk. De akarjuk-e, próbáljuk-e ezeket leépíteni, kiiktatni? Tudjuk-e, hogy min akarunk változtatni? Néha az ember a ruhás-szekrényét is kiselejtezi, hogy ami még jó az maradjon, amire nincs szüksége, és csak foglalja a helyet a szekrényben, az menjen! Hát itt az idő, selejtezzünk! Mi az, ami csak foglalja a helyet az életemben? Ami leginkább terhel, hátráltat, visszafog az úton járásban? Ami pótcselekvés, vagy önző magamért élés?
Istenem! Az életem elég sok kívánnivalót hagy maga után. Ez nem az az élet, amit én élni szeretnék. Az átmeneti állapotok nem tarthatnak örökké. Kérlek, segíts a selejtezésben, hogy a fontos, építő dolgokra mindig legyen időm, de a rutinszerűvé vált, tartalmatlan beidegződések kima-radjanak a mindennapjaimból.

[Bajnokné Vincze Orsolya, Budapest]

Március 21., szerda
Jn 5,17-30

Jézus ebben a szövegrészben két olyan állítást tesz, amit meg kell hallanunk. Az első a példaadásé. A Fiú azt teszi, amit atyjától lát. Most nem kívánom firtatni, hogy itt mennyei Atyjáról tesz nyilatkozatot, ami a zsidók számára mellékesen káromlás, mert egyenlővé teszi magát Istennel. Most nem ezt tartom fontosnak, mert Ő is általános közhelyként hivatkozik a szülői példaadás fontosságára.

[Gyulai György, Budapest]

Március 22., csütörtök
Jn 5,31-47

Tudod, hogy mi az egyenes, és hogy mi a görbe...
Mégis, miért tűnik könnyebbnek a görbe út? Később érünk célba..
Vajon célba akarunk érni? El akarunk jutni Jézushoz?
Vagy kényelmesebb messziről nézegetni, talán igazat is adni neki, de mégsem követni őt...
Minden út megengedett, és végül mind odavisz..
Kérdés, hogy közben mennyit akarsz kerülgetni...
Nem kényszerít senki, bármit választhatsz...
Azonban Jézus elől úgysem szökhetsz meg!
Ő vár...
Nem sürget, nem siettet, csak vár...
Tudja, hogy meg fogsz érkezni, meg tud várni...
Ő már nem szalad sehova...
Mikor öleled meg végre egyetlen jóbarátodat???

[Vincze Katalin, Szár]

Március 23., péntek
Jn 7, 1-2; 10; 25-30

Jézus ezután bejárja Galileát; Júdeába nem akart menni, mert a zsidók az életére törtek. Közeledett a zsidók ünnepe, a sátoros ünnep. (…) De azután, hogy testvérei fölmentek az ünnepre, őmaga is fölment, csak nem nyilvánosan, hanem titokban. (…) A jeruzsálemiek közül néhányan megkérdezték: ‘Ugye ez az, akit halálra keresnek? S mégis teljesen nyíltan beszél, s nem szólnak rá semmit. Csak nem győződtek meg róla az elöljárók, hogy ő a Messiás? Róla tudjuk, honnét származik, a Messiásról azonban, ha eljön, senki sem fogja tudni, honnét való.’ Jézus a templomban tanítva ezt felelte rá: ‘Igen, ismertek és azt is tudjátok, honnan való vagyok, noha nem magamtól jöttem, hanem az Igazság küldött, akit ti nem ismertek. Én azonban ismerem, mert tőle vagyok és ő küldött.’ Erre el akarták fogni, de senki sem vetett rá kezet, mert még nem érkezett el az órája.

Ebben a szentírási részletben azt olvashatjuk, hogy Jézus ódzkodik felmenni Júdeába, ahol az életére törhetnek. Ezt a félelemérzetet nap mint nap átéljük mi is: sokszor félünk vállalni feladatunkat, mert az veszélyt jelenthet jelenlegi biztonságunkra nézve. Merjük-e vállalni küldetésünket, elveinket a mindennapi életben, a munkahelyünkön, a társadalomban; vagy inkább belesimulunk környezetünkbe, csendben meghúzódunk, hogy baj ne érjen bennünket? Mi lett volna, ha Jézus is ezt teszi? Ha végül nem megy föl az ünnepre? Hiteles lenne nekünk?
Istenünk, adj erőt, hogy a mindennapokban is képesek legyünk feladataink ellátására és hitünk megélésére, és a támogatásoddal merjük vállalni a nehéz, kockázatosnak tűnő helyzeteket is! Amen.

[Bajnok Júlia, Budapest]

Március 24., szombat
Jn 7,40-53

Soha ember így nem beszélt!
A sokaságban szakadás támadt miatta. Közülük egyesek el akarták őt fogni, de senki sem emelt rá kezet.

Jézus meggyőződése provokálja a főpapokat és a farizeusokat, rokon-szenves fellépése és szavainak hatásossága azonban ezúttal megmenti őt. Általában kevesünknek van olyan szerencséje, hogy egyéniségét és meggyőződését egyértelmű szimpátia övezze, a markánsan képviselt álláspontunk szükségszerűen megosztja környezetünket. Jézus el-fogadja, hogy mondanivalója különféle válaszokat vált ki az emberekből a legmélyebb elhivatottságtól a legádázabb gyűlölködésig. Elfogadja az utóbbit is. Elfogadja még azt is, hogy meggyőződésére az élete is rámehet. De nem akármiért vállalja be mindezt: Atyja akaratát teljesíti.

A mi meggyőződéseinket hogyan fogadja környezetünk? Mi vált ki körü-löttünk indulatokat? Mely meggyőződésünk találkozik mások ellen-szenvével? Helyesen választjuk-e meg azon meggyőződésünket, amelyet a legnagyobb helytelenítés ellenére is képviselni kívánunk?

[Simonyi Katalin, Budapest – Székesfehérvár]

  2007. 02. 21.-02.24.
  2007. 02. 25.-03.03.
  2007. 03. 04.-03.10.
  2007. 03. 11.-03.17.