A Lélekváró elmélkedések (Hamvazószerdától Szentháromság vasár-napjáig) sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
Március 4. – Nagyböjt 2. vasárnapja
Lk 9,28b-36 – Tündöklő látvány, buta beszédek
Az elmélkedést az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Csoda a Tábor hegyén? Elváltozott Jézus arca ima közben? Ez nem csoda. Ha odafordulok ahhoz, akit szeretek, és mondok neki valami kedveset, szépet, vagy „csak” fontosat, az enyém is elváltozik. Ragyogni kezdek. Hát még, ha ez a Mester! Hát még, ha az Apácskájához fordult oda! Naná, hogy ragyogott! Csoda lett volna, ha nem ragyog. Mi? Hogy nemcsak Ő volt látható a hegyen? Hát még ki? „A törvény és a próféták.” Ez volt a Szentírás akkori elnevezése. Kitől való a törvény? Mózestől. Ki a halhatatlan próféta? Illés. A teljes Írás ott zakatol a fejében. Annak igazi szellemisége ott lángol a szívében. Ki mással beszélgethet, mint velük. Hogy ezt a három tanítvány látja is? Persze, hogy látja. Azért vitte föl őket a hegyre, hogy lássanak, halljanak, tapasztaljanak, s majd emlékezzenek. Miről folyik a társalgás? Divatról, receptekről, meccsről, politikáról? Dehogy. Életről-halálról. Kiéről? Hát az övéről. Meddig? Ki tudja? Alvásból ébredtükben épp csak a témáról, s a helyszínről, Jeruzsálemről értesülnek a választott tanúk. Már vége is van. Oszlanak a partnerek. Végszóra ébred a három apostol. De kár! Péter még gyorsan hozzászól. Talán még menthető a helyzet. Ha három sátrat építenének? Megvolna hamar. Mindegyiküknek egyet. Lombsátor lenne. Minden alapanyag kéznél. Ügyesség a kezükben, igyekezet a lelkükben. Mi más kell még? És tartóztatni lehetne az élményt. De nem. Függöny. Miből? Vízpárából. Felhő. Az is igen kéznél van. Már el is takarta a mellékszereplőket. Törvény és próféták el a homályba! Ószövetség a sutba? Nem. Az Ószövetség főszereplőjének hangja elő a homályból. Kristálytisztán cseng érces hangja: Sem Mózes, sem a próféták. Egyedül Jézus! Ő a választott sarj. Rá érdemes hallgatni.
Ha a szent iratok üzenete egybecseng az övével, nincs baj, de ha disszonancia van, Ő a mérvadó. Nem kell megpróbálni, hogy össze-egyeztessük az összeegyeztethetetleneket. Egyedül Jézus számít. Rá kell hallgatni. Ez megnyugtató. Megnyugtató?? De hiszen ragyog a hegy! Beszél a felhő! Aludni se bírunk tovább! Csúcsélmény! Eksztázis! Mámor! Félrebeszélés! Kivel osszuk meg hirtelen az élményt? Senkivel. Úgyse értenék. Hülyén néznének. Hülyének néznének. – Talán egyszer, talán később. Mikor már evangéliumokat írogatunk. Péter tolmácsa: Márk, meg Máté, meg Lukács doki. Attól fogva olvasható lesz. Augusztus 6-án, meg nagyböjt második vasárnapján. Nagyböjt a lemondás gyakorlásának ideje. Itt az idő: lemondani az élményekhez való ragaszkodásról, készülni a nagy napokra, mikor a Mester az életéről is lemondott Jeruzsálemben, majd ragyogó életjeleket mutatott ismét.
[Kovács Tádé, Tata]
Március 5., hétfő
Lk 6,36-38
Legyetek irgalmasok.
Ki szorul rá az irgalomra?
A beteg, a bűnös, a szűkölködő, a szomorú.
Szűkölködni lehet anyagiakban, szellemiekben, lelkiekben.
Aki anyagiakban szűkölködik, annak „csak” adnom kell anyagiakat.
A szellemiekben, a lelkiekben szűkölködő az időnket, az odafigyelésünket igényli.
Ezen a területen van leginkább szükségünk empátiás képességeinkre.
Mennyire vagyok én irgalmas?
Válogatok-e az irgalomra szorulók között?
Alkalmassá teszem-e magamat az irgalom, azaz adóképes vagyok-e?
Tudatosan fejlesztem-e empátiás készségeimet?
Megrendül-e a szívem, ha rászorulóval találkozom?
Ne ítéljetek, és titeket sem ítélnek el.
Hol van itt a helyes egyensúly?
Tűrjünk el minden szennyet jó szívvel?
Nem hiszem, hogy ezt kell tennünk.
A cselekedet és annak következménye lehet jó és rossz és ezt pontosan szét is kell tudnunk választani.
Máskülönben hogyan nevelnénk önmagunkat, hogyan nevelnénk gyermekeinket?
Az embert azonban, aki a cselekedek mögött áll, azt nem ítélhetjük el.
Nem tudhatjuk, mi készteti , milyenek a génjei, az indulatai, milyen környezeti hatás érte. Sokszor egy kis figyelmetlenség, egy kis fáradság is elegendő a helytelen viselkedéshez, adott esetben a bántáshoz.
A magam hibáját betudom-e látni?
Védőügyvédje vagyok-e az engem bántónak?
Keresem-e számára a mentséget?
Hangos-e a világ sérelmeimtől, vagy csendben tűröm őket?
Nem nagyítom fel a csip-csup dolgokat is?
Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek nektek is.
Számomra egyértelmű bizonyítéka a túlvilági „számonkérésnek”, hiszen e világban nem így működnek a dolgok.
Ha így működnének, Jézus nem végezte volna a keresztfán.
Képes vagyok-e tenni a jót, a túlvilági jutalmazás reményében?
Tudatában vagyok-e naponta annak, hogy a sokszorosát kapom vissza annak, amit adtam?
Képes vagyok-e én is bőségesen adni, vagy méricskélek?
Várom-e a viszonzást embertársaimtól?
Cselekvőképtelenné tesz-e az emberi viszonzás hiánya?
[Bandula Mária, Szigetszentmiklós]
Március 6., kedd
Mt 23,1-12
Ebben a részben Jézus, miután győztesen került ki az írástudókkal folytatott vitáiból, ellentámadásba megy át. Megsemmisítő tanítást mond ellenfeleiről a tanítványai és a nép előtt és ezzel lejáratja őket. A farizeusok és az írástudók korábban mindent megtettek, hogy ezt ők érjék el a népnél, de tervük visszájára fordult.
Jézus vádbeszédet mond, leleplezi a farizeusokat. A tanítók sora Mózessel kezdődött, a törvény összekapcsolódott az ő nevével. Az írástudók az ő nyomdokain haladnak, ők azok „akik Mózes székében ülnek”. Vigyázni kell azonban velük, mert mást mondanak és mást tesznek. Nem olyannak mutatják magukat kívülről, mint amilyenek belül. A kérdés az, hogy mi mozgatja az embert? Az, hogy Istennek tetsző legyen vagy az, hogy az emberek tetszését akarja elnyerni, előttük akarja magát szebb színben feltüntetni – mint a farizeusok.
Jézus azért is jött, hogy a Törvény ne csak papíroson és ajkakon éljen, hanem a szívekben és a tettekben is. Különbséget tesz az írástudók és az ő terhe között. Míg az előző elviselhetetlenül nehéz és hiábavaló, addig az ő terhe Életre visz és ezért vállalható. „Az én igám édes, az én terhem könnyű.”(Mt 11,30). Jézus tanítványai részéről elfogadja, hogy Úrnak és Mesternek hívják őt (Jn 13,13), de mindjárt össze is kapcsolja a tanítással: „Ha tehát én, az Úr és Mester, megmosom lábaitokat, nektek is mosnotok kell egymás lábát” (Jn 13,14), „ a legnagyobb köztetek legyen a szolgátok” (Mt 23,11).
Isten kedvében járásom mennyire igazodik a vallási-közösségi elvárásokhoz és mennyire a szeretethez? Vissza-vissza térek-e Jézushoz, hogy beszélgessek Vele az Istennek tetszés lényegéről az Ő követéséről?
[Rohonczi Gábor, Budapest]
Március 7., szerda
Jeremiás 18,8-20; Mt 20,17-28
Szent Perpétua és Felicitász vértanúk
20,19 Az Emberfiát ,,…majd pogányoknak adják át játszadozásra, korbácsolásra, és fölfeszítésre; és föl fog kelni a harmadik napon.”
20,28 az Emberfia nem „ jött kiszolgáltnak lenni, hanem szolgálni és sokakért árlefizetésül adni életét.”
- Népe vezetői idegen pribékeknek adják át Mesterünket.
- Pogány dolog más életével játszadozni, mást meg kínozni, kivégezni.
- Mesterünk, miután padlóra küldték, a harmadik napon ismét talpon van.
- Mesterünk, életcélja nem az, hogy szolgálják, hanem az, hogy szolgáljon.
- Mesterünk kész akárhány emberért akármekkora áldozatra.
- Mennyire szoktam a piszkos munkát másokkal végeztetni?
- Mennyire szoktam a magam vagy mások életével játszani, nekik szenvedést okozni?
- Mennyi időre van szükségem ahhoz, hogy összeszedjem magam, ha letaglóztak?
- Mennyire célom, hogy mások a szolgálatomra álljanak, s mennyire, hogy én álljak készen mások szolgálatára?
- Mennyire vagyok áldozatkész?
[Kovács Tádé, Tata]
Március 8., csütörtök
Lk 16,19-31
Az ember minden korban mindig ugyanúgy működik.
Aki jólétbe születik, az nem elégszik meg azzal az életmóddal. Egyre több és több kell neki, míg dúsgazdaggá (milliárdossá) nem válik.
Ő is szegény-szánandó ember, mert rabbá vált a mammon rabszolga-ságában.
A mammon tulajdonsága, hogy elvakulttá tesz.
Ebből a pozícióból már nem látni, nem hallani le az utca embereire, a koldus hajléktalanokig.
Míg a szegénységbe született embert „még az ág is húzza”. Gond-baj követik egymást és ha nem bír megkapaszkodni, gyorsan nyomorgó lesz belőle. Innen már csak egy lépés a hajléktalan sors, miként a koldus Lázáré is.
A célunk nem egyről a kettőre jutás, és nem is a rászorulóvá válás, hanem az adás.
Ha sok van, meg kell tanulni használni és nem birtokolni azt.
Adni belőle miként Urunk a szeretetét bőven, túlcsorduló mértékkel.
Ha kevés van, abból is tudni kell adni, miként a szegény asszony a két fillérjét.
Ezt kérik majd számon mindannyiunktól, minden időben.
Mennyire vált természetemmé a tárgyak birtoklása?
Képes vagyok-e megválni féltett kincseimtől?
Érzékennyé tettem-e a lelkiismeretemet a rászorulók iránt?
Megtanultam-e adni a kevésből is jó szívvel?
[Széplakiné Erzsi, Pécel]
Március 9., péntek
Mt 21,33-43. 45-46
A béres – bérlő mindig az marad, ami volt: pénzért, juttatásokért, haszonért dolgozik, ezért még erőszakra is képes. Csak a maga hasznát nézi, a maga jóléte, öröksége érdekli.
Az Isten Országát építő tudja, hogy nem az ő tulajdona a Világmindenség, a Föld, az élő és élettelen környezet, nem birtokolhatja – bitorolhatja a természetet, a házastársát, barátját, gyermekét…., azért „kapta”, hogy szeresse, szolgálja, gazdagítsa.
Lehetőséget kaptunk, hogy a szőlőskertben éljünk, dolgozzunk!
Hogyan használjuk?
Teremjük a gyümölcsöt?
Minden nap végén el tudunk számolni a ránk bízottakkal?
Bérlőként haszonlesők vagyunk?
A „kintlévők” felé önteltek, beképzeltek?
Hogyan fogadjuk a „küldötteket”?
Felismerjük őket? Szóba állunk velük?
Magunkkal szemben vagyunk erőszakosak, vagy másokkal?
[Szekeresné Ági, Pécel]
Március 10., szombat
Lk 15,1-3, 22-32
Azt hiszem, nem hasonlítok a tékozló fiúra. Nem hagytam el Istent, nem pazaroltam el pénzt, szerelmet, becsületet. Ez jó.
De ebből kifolyólag nem is csúsztam olyan mélyre, hogy elementáris erővel tapasztaljam meg, hogy Isten nélkül semmire sem megyek.
Inkább hasonlítok az otthon lévő bátyhoz. Elvegetálok, eldolgozgatok az atyai ház biztonságában, nem kockáztatva nagy dolgokat, remélve, hogy Atyám a kisebb disznóságaimat megbocsátja, időnként megkísértve attól a gondolattól, hogy jó, de mindenesetre jobb ember vagyok, mint az átlag. Sőt, néha azt is gondolom, hogy lám, egyedül is milyen jól elboldogulok.
Csak azt felejtem el néha, hogy aki sokat kapott, attól sokat is kérnek számon. Atyám házában élve minden kincse az enyém is. Ha élnék azzal a rengeteg adománnyal, amit Istenem nap, mint nap nekem készít számomra, akkor nem csak eldolgozgatnék Atyám kertjében, hanem égne kezem alatt a munka, s egyik szép kaland követné a másikat az Isten Országáért való töretlen küzdelemben.
A két fiúnak ugyanaz a vétke: nem ismerik fel Atyjuk kiapadhatatlan szeretetét!
[Kőszeginé Melinda, Pécs]
2007. 02. 21.-02.24.
2007. 02. 25.-03.03.
