A Lélekváró elmélkedések (Hamvazószerdától Szentháromság vasár-napjáig) sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
Március 25. – Nagyböjt 5. vasárnapja (Feketevasárnap)
Jn 8,1-11 – Vájkálókéban sem vájkálni!
Az elmélkedést az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Igazság szerint a Megmentő fogantatásának lenne az ünnepe, de idén, és valahányszor vasárnapra esnék, egy nappal odébb toljuk. Holnap lesz, hogy ma fekete vasárnapot ülhessünk, ez a szenvedés első vasárnapja.
Most még kivédi a csapdát. A jövő héten már nem. Megmentőnek neveztem Őt, nem Szabadítónak, ahogy a Jézus nevet fordítani szoktuk. E mai szakasz tanúsága szerint ugyanis nemcsak a bűnös asszonyt szabadítja ki kövezni akarói keze közül, hanem saját magát is megmenti a neki állított csapda becsukódásától, sőt a csapdaállítók és kövezni akarók számára is egérutat mutat. Úgy menti meg az ártatlant és a bűnöst egyaránt, hogy a bűnét mégsem mentegeti senkinek. De a vájkálókéban sem vájkál.
Ezt a többirányú bravúrt tárja elénk bűnbánati időnk 5. vasárnapja. Jézus a pogányok udvarában tanít. Ide jöhet be a legtöbb fajta ember a Jeruzsálemi templom kasztosított területei közül. Már az asszonyok udvarából is ki vannak zárva a pogány nők és férfiak. Ide azonban egy zsidó asszony még betoloncolható, ha in flagranti találták is. Kitűnő alany a názáreti álpróféta lebuktatására. Úgy teszünk, mintha bírói székbe ültetnénk. Ez nyilván hízeleg majd e proli hiúságának, s mindenképpen válaszol valamit a kérdésünkre. Mindegy, hogy pro-e vagy kontra. Ha Leviták 20,10 alapján agyonkövezésre ítéli a nőt, szembekerül az ideiglenesen itt állomásozó római csapatok szabályzatával, amely szerint pallosjoguk csak nekik van. Ők majd eljárnak ellene. Ha viszont nem javasol agyonkövezést, könnyű rábizonyítani, hogy szent törvényeinket lábbal tiporja, és a hódítóknak, népünk ellenségeinek nyalizik. Ezzel úgy lejáratjuk a nép előtt, hogy többé senki nem hallgat majd rá. Ha kellő hőfokra emelkedik vele szemben a lincshangulat, akár ki is iktatható.
Mit tesz mármost a Mester? Nem ül bele a bírói székbe. Úgy viselkedik, mint valami porba firkáló utcagyerek. Ettől azonban még nem jöttek zavarba gyilkos szándékú ellenfelei. Midőn azonban tovább faggatták, végre fölegyenesedett és mondott valamit, amit nem hallottak szívesen. Nem szegülök ellene a mózesi törvény szövegének, de teszek egy megszorítást, (odiosa restringenda = a kellemetleneket megszorítással kell értelmezni), ha már tőlem vártok ítéletet. Az ítéletvégrehajtó erkölcsileg álljon fölötte annak, akin végrehajtja az ítéletet. Logikus? Legyen bűntelen! Vagy ha mind nem is, legalább az első! Megkaptátok, amit kívántatok. Ítéletet hirdettem. Én visszatérek korábbi tevékenységemhez, firkálok a porba, mint egy utcagyerek, hogy lehajolhassak, és ne kelljen tovább a szemetekbe néznem. Nem nézek oda, csinálhatjátok, amit jónak láttok.
Túl heterogén a közeg. Nincs akkora közkedveltsége egyetlen másokat lenéző farizeusnak sem, hogy vállalni merje a bűntelen első szerepét. Rögtön rákiabálna valamelyik utcagyerek, vagy jó szomszéd, hogy: Na ne! Komolyan gondoltad, bátyám, hogy te bűntelen vagy? És amit a Jeruzsálemi Hírharsona pletykarovata terjeszt rólad, az mind ráfogás? Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél.
Hogy ezeket a pletykákat maga Jézus írta volna a porba, az számomra teljes erkölcsi lehetetlenség. De János evangélistát sem tartom olyan ügyetlennek, hogy elfelejtse velünk közölni, miket írt Jézus a porba, ha annak bármily csekély jelentősége lett volna. Nem volt, mert nem azért hajolt le, hogy írjon, hanem azért firkálgatott ott valamit, hogy le-hajolhasson. A saját csapdáját már kivédte. Az asszony életét már meg-mentette. Most már csak a vitapartnerek iránti tapintatra van szükség, hogy minimális szégyennel megússzák a dolgot. Ezt éri el azzal, hogy nem néz a szemük közé. Mindegyikükre rábizonyította, hogy bűnösek, különben jelentkeznének első kövezőnek. Mégsem olvassa a fejére egyiknek sem, hanem engedi őket visszavonulni. Elsőnek a vének látják be, hogy veszítettek. És kénytelenek azt is elismerni, hogy a Názáreti szépen győzött, elegánsan. Nem döngölte őket a talajba. Aztán az öregek nyomában a fiatalok lincshangulata is lelohad.
Jézus egyedül marad a porondon a csajjal. A Megmentő a megmentettel. Micsoda lehetőségek! Most aztán benyújthatja a számlát. Megcsaltad az uradat, vagy elcsábítottad a másét, esetleg mindkettő. Ezzel megszegted Isten parancsát. Bajba kevertél engem, miattad majdnem csapdába estem. Mit fizetsz? Csatlakozz tanítványaim köréhez. Ez a minimum. Jézus sose nyújt be számlát. Szóval bűnpártoló? Az sem. Nem tartóztatja megmentettjét. Elküldi. De azt sem gondolhatja, hogy Jézusnak tetszik a házasságtörés. A bűnösök nem ítélhettek el, én nem akarlak elítélni. Egyet kérek: Légy jó! Ne csinálj ilyen rondaságokat többé!
Feketevasárnap üzenete: Nem ítéllek el, nem engedlek elítélni, nem is kell nagyon szégyellned magad – de többé ne csinálj ilyeneket!
[Kovács Tádé, Tata]
Március 26., hétfő
Lk 1,26-38
Isten saját csíráját ültette el Máriában. Ez a csíra az Ő művének a kezdete, aminek a ki- és felvirágoztatását Máriának adta küldetésként. Azt hiszem, minden emberben ültet Isten csírát saját magából; ezt nevezzük talentumnak, képességnek, adottságnak, vagy adott esetben jellemnek, szerencsének vagy keresztnek - hogyha egy adott szem-szögből számunkra kedvezőtlennek tűnik. Mária közülünk a legnagyobb, legjelentősebb opust kapta Jézus személyében.
Isten nekünk is ad valamit Magából, aminek a kiteljesítését, meg-valósítását várja tőlünk. Nem mindig halljuk meg az angyal szavát, aki az Istentől hozott használati utasítással és bátorítással jön hozzánk. Hogyha meghalljuk, sokszor elfordulunk vagy nem akarunk tudomást venni róla. Vagy a kapott ajándékot rosszul használjuk fel, eltékozoljuk.
Mit tudok ebből a passzusból magamra vonatkoztatni? Azt, hogy fogadjuk be a csírát amit küldött, éljünk vele az Ő akarata szerint. Ne gondoljuk, hogy csak a bibliai személyek kaptak fontos küldetést Istentől. Isten mindenkiben ott él a Szentlélek formájában és várja azt, hogy hogyan hívjuk elő magunkból, hogyan bontakoztatjuk ki a csírát.
[Rényi Zsolt, Budapest]
Március 27., kedd
Jn 8,21-30
Honnan hova?
Ez az evangéliumi rész a céltudatos jézusi életre ösztönöz. Jézus ugyanis elmondja, honnan jött és mit akar: két fontos kérdés, amit nekünk is érdemes föltenni, akár minden nap.
Jézus megmagyarázza, hogy küldetése az, hogy az Atyától tanultakat elmondja a világnak. Ha ez az Ő küldetése, akkor mi lehet a mi külde-tésünk? Az, hogy mindazt, amit az Atyától Jézuson keresztül tanultunk, továbbmondjuk cselekedeteink segítségével. A szülő a gyermeknek, a nagy testvér a kis testvérnek. És az, hogy tevékeny szeretetet gyako-roljunk a családtagokon túl a szomszédok, a városi barátok és az ország másik végén lakók felé is. Nekünk talán ez a küldetésünk. Így lehetünk mi is az Úrnak kedvesek, így viszonozhatjuk végtelen nagy, féltő szeretetét.
Jézus e részben is kifejezi, hogy szerinte a világ alapvetően ellen-kezésben van az Isten Országával. A világban a gazdagság és a hasonló vágyak elfojtják a jézusi örömhírt. Ahogy a világ Jézus korában nem látta a Célt, ma sem látja. Csak miáltalunk láthatja.
Jézus szavai ezért azt a kérdést is nekünk szegezhetik, hogy irányítjuk-e magunkat és a körülöttünk levőket a jézusi út felé, vagy ezt a szerepet átveszi a Gonosz. Keressük-e, hogy konkrétan mit is kell tennünk?
E kérdés megválaszolása nélkül is biztosan állíthatjuk a mai evangéliumi rész alapján: küldetésünk van, nem kicsi. Jézus ennek a világnak a le-győzéséért jött el, győzzük le hát mi is.
[Mészáros Ádám, Bicske]
Március 28., szerda
Jn 8, 31–41
Ha ti kitartotok tanításom mellett, valóban tanítványaim vagytok, meg-ismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.
Mi a Te tanításod, Uram? Ismerem már? Elfelejtettem már? Kitartok mellette? Akarok kitartani? Mi von el engem tanításodtól? Tanítványnak tartom-e magamat? Vajon milyen tanítvány vagyok? Jó tanuló, rossz tanuló? Igyekszem-e javítani még az „év vége” előtt? És nekem vannak-e tanítványaim? Át tudom-e nekik adni a tanítást? Igaz-e a mondás reám is, hogy „gyümölcseiről ismerszik meg a fa”? Milyen gyümölcsöket termek?
Megismertem-e már az igazságot? Milyen ez az igazság? Olyan, amilyet a bíróság megállapít? Olyan ez az igazság, hogy mindenkit érdemei szerint jutalmaz? Ilyen igazság az „egy dénár” igazsága is? Hányféle igazság van? Milyen Jézus igazsága? Törekszem-e megismerni azt?
Mit jelent számomra az, hogy „az igazság szabaddá tesz”? Üres lózung? Isteni megtapasztalás? Nem vagyok-e az igazság nélkül is szabad? Szabad leszek, ha ismerem az igazságot? Nem jutok-e még mélyebb szolgasorba? Hol keresem a szabadságot? Közéletben, politikában, állam-polgári jogaimban? Milyen szabadságért érdemes meghalni? Milyenért nem? Vállalok-e mindent a jézusi értelemben vett szabadságért? Nem könnyebb-e fogadkozni, hogy „Teérted, Uram, bármit!”, mint csendesen, a hétköznapokban megtenni az Atya akaratát?
[Bajnok Dániel, Budapest]
Március 29., csütörtök
Jn 8,51-59
- Bizony, bizony mondom nektek: Aki tanításomat megtartja, halált nem lát sohasem.
- Minek képzeled magadat?
- Csak arra vonatkozik ez, aki ismeri Atyját, és szavát megtartja.
A halállal mégiscsak jó, ha találkozik az ember. Hozzá tartozik az élethez, nem élhetünk ebben a testben örökké. Csak a lelkünk képes erre. A test nem. A kettő elválik egyszer. A halálnak értelmet az élet ad, amelyet éltünk. És az életnek talán pont abban áll a lényege, hogy véges. Nem javítgathatjuk örökké a hibáinkat. Éva nénitől hallottam: Születünk meg-halni és meghalunk élni.
Add Uram, hogy próbáljalak téged megismerni! Add, hogy felismerjem, hogy az emberekben; barátaimban, felebarátaimban, ismerőseimben és ismeretlenekben láthatlak meg téged, és tudjam, hogy általuk te is formálsz engem. Istenem, oly nehéz megtartani néha azt, amit mondasz. Néha gyenge vagyok, néha egészen erőtlen, máskor túl kíváncsi vagy éppen lusta. Emberből vagyok – szokták mondani. De mennyire lehetek emberből? Nem vagyok tökéletes, de tökéletességre törekszem. Ámen.
[Bajnokné Kiss Gyöngyvér, Budapest]
Március 30., péntek
Jn 10,31-42
A júdeaiak megint köveket vettek fel, hogy megkövezzék.
Jézus ezt válaszolta nekik: ”Sok jó dolgot mutattam nektek Atyámtól, ezek közül melyikért köveztek meg engem?” ”Nem jó dologért kövezünk meg,” felelték neki a júdeaiak, ”hanem istenkáromlásért, és azért, mert te ember létedre Istenné teszed magad!” ”Nincs megírva a Törvényetekben: Én mondtam: istenek vagytok?” válaszolta nekik Jézus. ”Ha azokat isteneknek mondja, akikhez Isten Igéje szólt - és az Írás nem bontható meg -, akkor arról mondjátok, hogy istenkáromlást szól, akit az Atya megszentelt, és elküldött a világba, mivel azt mond-tam, hogy Isten Fia vagyok?! Ha nem Atyám tetteit hajtom végre, ne higgyetek nekem! De ha ezeket teszem, ha nekem nem is hisztek, higgyetek a tetteknek, hogy rádöbbenjetek és megértsétek, hogy az Atya bennem van, én pedig az Atyában!” Erre megint el akarták fogni, de kicsúszott a kezükből. És ismét elment a Jordán túlsó partjára, arra a helyre, ahol János először merítette alá az embereket, és ott maradt. Sokan jöttek hozzá, és azt mondták, hogy János ugyan nem tett semmilyen jelet, de mindaz, amit róla mondott, igaz volt. És sokan hinni kezdtek ott benne.
Van olyan ember a környezetedben, akit nem bírsz? Mi az oka ennek? Valószínűleg kész vagy a válaszadással - a magyarázat, az igazolás könnyen jön. Megvizsgáltad-e már, hogy az az ember mit tesz? Mit ad másoknak? Milyen értéket képvisel? Furán hangozhat ez a kérdés, hisz meg van az alapod arra, hogy elvesd az egész embert; az indok arra, hogy arra se legyen méltó, hogy részletesen elgondolkozzál rajta. A jelenléte felkavar. A jelenléte talán görcsöt idéz gyomrodban. Talán megjuhászkodásra késztet, amit elszégyenülve veszel észre. A jelen-létében nem tudsz önmagad maradni. Biztonságosabb számodra, ha nincs ott.
Mi van veled? Mi van benned ilyenkor? Az egyszerű válasz, a mára állan-dósult magyar szólás: „nem tudom, kinek hiszi magát” - a probléma több száz éves felszínes-szinten tartásáról árulkodik.
Menőnek képzeli magát. Csinosnak. Csábítónak. És? Jó kereszténynek. Segítőkésznek. Okosnak. Bölcsnek. És? ...
Talán megszégyenítve érzed magad. Kisemmizve. Figyelembe nem véve. Te is szeretnél figyelmet kapni, elismerést, csodálatot. Gyengének érzed magad. Irigyled az erőt, a minden véleményre fittyet hányó maga-biztosságot, a kritikától meg nem bénulni tudó szabad létet...
Azt mondom, meg van a te szabadságod is arra, hogy bárminek képzeld és éld meg magad, aminek csak szeretnéd! ... Mihelyst figyelmed irányát a másik jelenlétéből fakadó negatív érzelemtől elfordítod a saját létezésed jelen-öröm-élménye felé, az átalakulás megkezdődhet. De nem ez a lényeg.
Paradox módon, ha valaki irritál, rögtön gyanakodhatsz, hogy van valami tanulnivalód. Valami, amit – ha a másikat elfogulatlanul szemlélnéd – elsajátíthatnál tőle. Ez nehéz. Már a gondolat is nehéz. Küzdöm a fejlődés megizzasztó gyötrelme ellen – a tudatosságot elutasítva, s a szembe-sülés helyett inkább betonba verem az évszázados hazugságot, az adu ász kimentőt: „nincs vele dolgom, egy beképzelt majom”. A szívem bezárul.
A másik pedig tovább csinálja azt, amit jónak gondol, lazán, magabiztosan – az értéket, amit megtanulhattam volna, hordozza és éli. Én nem. Mert megtagadtam annak a beismerését, hogy igen, én abban nem vagyok olyan jó. Még. (Akkor ki is itt a beképzelt? Talán nem én, aki azt állítom, hogy nincs tanulnivalóm valakitől?!)
A kulcs az elfogulatlanság. A bosszantó, „beképzelt” személy objektív számbavétele: mi az, amit helyesen csinál, amiből tanulni tudok, s mi az, amit nem tartok értékesnek, követendőnek. Ez utóbbi segít abban is, hogy magamban helyre tudjam tenni a másikat, felhagyni túlzott csodá-latával. (Hisz a csodálat és az utálat – mint két szélsőséges érzelem – sokszor kéz a kézben jár.) Így leszek magamért felelős ember, másokat szeretni tudó nyitott, magabiztos, fejlődő személyiség.
[Fehér Anna, Budapest]
Március 31., szombat
Jn 11,45-57
A főpapok nem szívlelik az Isten Országáért lelkesedő tömeget. Féltik saját hatalmukat, féltik a népet, melynek szellemi és lelki vezetésére ön-maguk tartottak igényt. Félnek, mert Jézus népszerűségi indexe nagyon megugrott az utóbbi időben, és az Őt látó, személyes kisugárzását meg-tapasztaló, csodáiban részt vevő, szavaira figyelő tömeg erőt képvisel és veszélyessé kezd válni. Ezt a személyt ki kell iktatni! El kell tüntetni, el kell némítani, a csodáit le kell törni – és ehhez a főtanács legjobb meg-oldásnak Jézus megölését találja. „Jobb, hogy egy ember halljon meg a népért…”
Ma már civilizáltnak tartott társadalmunkban nincsen lehetőség és eszköz Jézus tanításának, csodáinak letöréséhez ilyen drasztikus megoldásra. Nem lehet üldözni és kivégezni, a szólásszabadság értelmében nem lehet tiltani és korlátozni a megnyilvánulásokat – sem a szellemi tanításokat, sem a csodákat, lélekre hangolt rezdüléseket. Viszont mindenki, aki hatalomra, befolyásra tesz szert, igényli annak teljességét és teljes körűségét; az egyének feletti rendelkezés lehetőleg minél tágabb körét. Meghatározni, hogy mit gondoljanak, mit vásároljanak, hogyan éljenek és mint szórakozzanak, szabadidejüket mivel töltsék – elég csak a média által kötelezőként sulykolt trendekre, a multinacionális vállalatok munka-helyi légkörére, a filmek sugározta viselkedésmintákra és a különféle állami vagy egyházi propagandákra gondolni.
Jézus követőinek egy része látott, látta Őt, látta a csodákat és hitt. A főpapok nem akarták, hogy a tömeg lásson, és kivégezték a Mestert. Ma nem lehet kivégezni senkit, de túl lehet harsogni. Ma ez a legjobb módja a csodák kiiktatásának, Jézus szavát ma így a legkönnyebb elhalkítani.
Sikeresebb mint a főpapok próbálkozása?
Talán igen. Finomabb, könnyebb, jobban csúszik.
Mi az, ami ösztönösen felkelti a figyelmemet, mi az, amire figyelnem kell, hogy meghalljam?
Mennyi inger ér ma? Mennyire hallom ki belőlük Jézus hangját? Örülök-e, hogy hallhatom?
Zajos, látványos, színes, harsogó világunkban, ahol minden azonnal van, tudom-e csodaként értelmezni a jézusi szót, a jézusi feladatra-hívást? Tudok-e örülni a lélek csodáinak?
[Garay Zsófia, Budapest]
2007. 02. 21.-02.24.
2007. 02. 25.-03.03.
2007. 03. 04.-03.10.
2007. 03. 11.-03.17.
2007. 03. 18.-03.24.
