A Lélekváró elmélkedések (Hamvazószerdától Szentháromság vasár-napjáig) sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.

Április 15 ., Húsvét 2. vasárnapja
Jn 20,19-31 – „Én Uram, én Istenem!”
Az elmélkedést az folyóirat aktuális számából vettük át.

Ha már a húsvéti vasárnapok a feltámadás igézetét szeretnék bennünk állandósítani, érdemes újabb követelménnyel elgondolkodnunk. Az emberi alapról egy lépcsővel feljebb úgy léphetünk, ha egyszer csak kifakad belő-lünk spontán Tamás szava: „Én Uram, én Istenem!”
1. Egy 80 éves öregasszony
Kiindulásként jó példa lehet annak az idős asszonynak példája, akinek magányában egyetlen társa volt a rádió. Ő mondta el nekem évekkel ezelőtt, hogy ha nem is lehet a rádióval beszélgetni, de bizony ő minden reggel visszaköszön a bemondónak. Számon tartotta, hogy három bemondó szokott reggel köszönni, a többi nem. Írni is akart a rádiónak, mert a vasárnapi bemondók soha nem köszönnek, és ezzel elrontják egész vasárnapját… Bizony az ember partnert keres az éter hullámain is, szóljanak hozzá, és ő visszaköszön.
2. Illyés Gyula nagyanyja
Egy másik öregasszony példája már tovább megy. Illyés Gyula A ház végén ülök című versében irigyeli imádkozó nagyanyját, aki soha nem magányos, mert tud imádkozni. Így ír:
„Isten, aki mondják, tűzben, vízben, fában
bujkálsz, mint mosoly a szerelmes lányban,
ki a költőknél jobban kinyitottad
nagyanyám két fülét ezer szózatodnak,
nekem, ki mint süket és vak, tétova lábon
dülöngtem utánad e pörgő világon,
tedd nekem is, hogy úgy, mint ő füleljek
szavadra s szavadra oly bátran feleljek.”
Valamit ezek az öregek bizonyára jobban tudtak, mint a költő és mi. A „pörgő világban” zaj van. De külső zaj jó alibi is gyáva önmagunknak. Mert nem akarunk mi sem fülelni, sem felelni. Félünk. Kitől? Az Istentől? Nem, önmagunktól. Netán olyat hallunk, amit nem akarunk, és olyat kell mondanunk, amit szintén nem akarunk.
3. Jézus imái
Jézus magányos imádkozóként áll előttünk. „Egész éjszakáját imádságban töltötte” (Lk. 6,12). „Hajnal felé, mikor még sötét volt felment a hegyre” (Mk. 1,31). „Egyedül visszavonul egy magányos hegyre” (Mt. 14,13. Lk. 5,15).
Pedig ő tovább lépett ennél is. Sokkal több hely tanúskodik arról, hogy nyilvánosan és spontán imádkozik. Tessék megkeresni a helyeket: Ujjongó ima, hogy a kicsinyeknek jelenti ki magát az Atya (Mt. 11, 25-30)… Tábor hegyi ima (Lk. 9, 28)… Könnyes ima Jeruzsálem felett (Lk. 19, 41)… Az utolsó vacsorán Péterért mondott imája (Lk. 22,32)… Az ún. Főpapi ima (Jn. 17. f.)… A Getszemáni kertbeli imái (Mt. 26, 36-46)… A kereszten mondott fohászai (Mt. 27, 46). A tanítványok kérésére mondott szavait sem imaszövegként (Miatyánk) tanította, hanem az Istennel való be-szélgetés témáit jelölte meg…
Az ima valóban „fülelés” és „bátor felelés”.
4. Tamás, a hitetlen
Valószínűleg igaza van azoknak, akik azt állítják, hogy Tamás azért nem hitte el a barátainak, hogy Jézussal találkoztak a keresztre feszítés után, mert ez olyan hihetetlen, hanem azért, mert nem akarta elhinni, hogy Jézus továbbélésével folytatódik tovább a zaklatott élet. Nagy kő eshetett le a szívéről, hogy végre lezárult az ügy, ő megúszta és mehet haza a falujába, vége a vértanú iskolának… Sajnálta nagyon a Mestert, de úgy gondolta, hogy vége van, még ha egyszer azt is mondta a többieknek, hogy „Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt” (Jn. 11, 16).
Villámcsapás volt, amikor Jézus eléje áll. Hát nincs vége. Folytatni kell! Persze, hogy folytatja, hisz nem lehet megfutamodó. A barátság és a hűség kötelez. És ekkor, rádöbbenve szándékbeli hűtlenségére, mint a vulkán tör fel belőle a bűnbánó és újra hűséget fogadó szó, az Isten és a barátai előtt: „Én Uram, én Istenem!”
Szükségszerű, hogy az emberi becsület segítsen eljutni minket abba a tüzes kohóba, ahol befelé fülelve, kifelé is őszintén, nyíltan, esetleg egész mivoltunkban megrendülten bátran felelünk Istennek, a közösség előtt, mint Tamás, a hitetlen.

[Kovács László, Budapest]

Április 16., hétfő
Jn 3,1-8

Újjászületésem
2004 januárjában már közeledett az iskolai félév. Előtte a karácsonyi szünetben sem pihentem ki magam. Amikor belázasodtam, éppen a sűrű-södő teendők, a jegyek lezárása miatt lábon akartam kihordani a betegséget — lázcsillapítóval meg az eddig bevált gyógyteákkal. A kór azonban nem akart csillapodni a komolyabb gyógykezelés hatására sem. S rövid idő alatt átalakult az életem...

,,...senki sem tud ilyen csodákat művelni, ... ha Isten nincs vele"
Az orvosok két hét után jöttek rá, hogy kettős fertőzés érhetett utol, a nagy (makro-) vírusok megtámadták a nyirokrendszeremet, amely beteg-séget a népnyelv csak "mirigyláznak" nevezi. A szervezetem "védőpajzsa" meggyengült, túlfeszült májam és lépem nem tudta földolgozni a mér-geket. Napokon-heteken át lézengtem. Családom levette rólam a legna-gyobb terheket, úgyhogy a lelki és testi változásaimra figyelhettem. Sőt, egyik kolléganőm az ebédet is naponta házhoz szállította.

"...Lélekből..."
Sorsomat és életemet Isten kezébe ajánlottam. És Ő közvetlenül műkö-désbe lépett. A Szentírás figyelmeztető szavát azóta is naponta kérem és kapom. Ebben az élethelyzetben az evilág fölösleges huzakodásai eltávolodnak a lélek történéseitől. Bár a családomért eddig én viseltem a fő felelősségemet, most ezt a feladatot is át tudtam Neki adni. Eltávozott szüleimhez pedig egyre közelebb éreztem magam. A Lélek (Pneuma), az Isten Lelke szólt hozzám nap mint nap, s én örömmel figyeltem és fogadtam a megújító szeretet-üzenetet.

",...testből..."
Közvetetten is megéreztem Isten óvó-gondoskodó szeretetét. Szüleimtől mégiscsak erős védekező rendszert örököltem. A nyugalom, a kíméletes életmód, a Graham-kenyér, az igazi természetes gyógyszerek (homok-tövis-tabletta), az igazi aloé és a gyógyteák (ginzeng)  annyira megerősí-tették szervezetemet, hogy kitisztulhattam, újra visszatért az étvágyam.  Családom, rokonaim és barátaink törődése, gondoskodása segített. A szerető Isten azt akarta, hogy újra éljek!

[Mészáros Zsuzsa, Bicske]

Áprils 17., kedd
Jn 3,7b-15

Nekem szóló személyes követelés
Jézusnak személyesen az emberhez irányuló követelése (dei; Kiss Jenő szótára:): Újjá kell születnetek. Méghozzá felülről újjá (= anóthen; K. J.), Istentől, az Atya és Jézus Pneumájától. Nikodémus, a jó szándékú és igazságot kereső, de óvatos (éjjeljáró) hatalom-ember (arkhón: a szünedrion tagja; vallási, jogi, közigazgatási hatáskörrel) nem képes ezt fölfogni.
A Szél, az Isten Pneumája sohasem kiszámítható, a mai számítógépes uralmi gépezettel sem. Az igazi tudásból ered az igaz beszéd, az igazi látásból ered a tanúságtevés — a hatalomba vagy hatalomhoz ragadtak képtelenek elfogadni.
Jézus beszél földiekről és mennyeiekről, a földieket könnyebb el-hinni, elhinnünk, mint a mennyeieket.
Az Emberfia az igazi összekötő a föld és menny között. A fölmagasztalt Emberfia teszi lehetővé a hűséget, hitet az örök életig.

Akadályoz-e az újjászületésben valamiféle ,,arkhónság”, ,,főnökség”?
Kiállok nyíltan a szent ügyekben, vagy  éjjeljáró avagy — régi magyar, becsmérlő kifejezéssel — ,,éjjelbátor” (= bűnöző) vagyok?
Nekem hogyan kell újjászületnem? Még előtte vagyok ,,első”, nagy megtérésnek? Vagy komolyabb ,,módosítással” az Útra kell visszatalálnom (új életre kelés, feltámadás, föléledés, újjáalakulás) ? Talán elég a kisebb javítás (felfrissülés, gyógyulás, megjavulás, megújulás, megváltozás)?
Az alkalmazkodás és a túlélés a válaszom a gyorsan változó evilági körül-ményekhez? Vagy pedig Jézus Pneumája szerint törődöm a földi ügyek-kel?

[Mészáros András, Bicske]

Április 18., szerda
Jn 3,16-21

Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Nagyon szeretem a friss kenyeret, még hajlandó is vagyok sorba állni érte. A sört is kedvelem, hajlandó vagyok egy fárasztó kirándulás után elszaladni egy meleg nyári estén egypár behűtött palackért. Szóval - nagyon szeretem magamat, s ezért a célért hajlandó is vagyok némi áldozatot hozni: ha beteg a szerencsétlen, megveszem neki a szükséges gyógyszereket, sajnálom is: de nagyon ám, ha - mondjuk - egyedül érzi magát az én szegény énem.
Szeretem a lakásunkat is, megfelelő összeget áldozok rá, hogy érdemes legyen szeretni. Szeretem a városomat, a hazámat, (persze inkább azt a felét, amelyik úgy gondolkozik, ahogy nekem tetszik), még ebben az esetben némi áldozatra is hajlandó vagyok értük.
A második szembe-szomszédomat nem szeretem. Az a gyanúm, hogy az az alak sem kedvel engem, pedig semmi oka nem lehet, hogy morcogjon. Ma már föl sem veszem, egyszerűen átnézek rajta....
(Aki pedig ebben a gondolatmenetben még jobban bele akar mélyedni, olvassa el Karel Čapek „Gyilkos merénylet” c. novelláját......)

Azt mondod, szeretem a virágokat -
de leszakítod őket.
..... hogy „szeretem a fákat” - de ledöntöd őket.
Szereted a madarakat is - de bezárod őket.
Szereted az állatokat -  meg is eszed őket.
Most már csak attól félek, azt mondod nekem:
Szeretlek!

Vajon mi lehet olyan jó és értékes ebben a nyavalyás világban, hogy megérné magamat, - ezt a szeretett és egyedi lényt! - föláldozni érte? Még mást csak-csak el tudok képzelni. Hiszen az Atyaisten is csak ezt csinálta, nem?

[Zsombok György, Budapest]

Április 19., csütörtök
Jn 3,31-36

Aki felülről jött, feljebb való mindenkinél. Aki a földről való, földi az és földieket szól: aki a mennyből jött, feljebb való mindenkinél. Arról tesz bizonyságot, amit látott és hallott......

Arról teszünk bizonyságot, ahonnan jöttünk és azokról, amit ott láttunk és hallottunk!
Egy szakállas adoma a „szovjet szabadság” idejéből:  Iván Szergejevics atomtudós kijut nagy nehezen egy - akkor „nyugatinak” mondott konferenciára, s Jim Rockberry-vel, a flegmatikus angol tudóssal kerül egy közös emeleti szállodai szobába. Éjszaka közepén a szobatársa riasztja a rendőrséget. Ivánt Szergejevicset a szoba ablaka alatt találják, egy szál alsónadrágba öltözve, összetörve. Kérdezik a szobatársát, mi történt?
- Jó hangulatban jöttünk föl a s hallból, s még leültünk beszélgetni... Én megittam egy whiskyt, ahogy nálunk szokás, ő megivott öt vodkát, ahogy náluk szokás. Majd fürdés után felvettem a pizsamámat, ahogy nálunk szokás, ő pedig a klottgatyáját - ahogy náluk szokás. S ekkor csöngettek. Megyek az ajtóhoz, hogy kinyissam - ahogy nálunk szokás, ő pedig kiugrott az ablakon, ahogy náluk szokás...

Ha tele vagyunk a saját életünkkel - nem fogunk tudni alkalmazkodni az új „kihívásokhoz”. Úgy fogunk viselkedni, ahogy „nálunk szokás”. S ha ez merőben eltér a vendéglátónk-meghívónk szokásaitól, magunk is érezzük majd, hogy nincs ott helyünk, nincs vele közös dolgunk, „láb alatt vagyunk és alkalmatlankodunk” csak:
„...aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát örök életet” fejeződik be a szakasz.

Még elkezdhetjük az örök örömhöz való szoktatásunkat, nehogy kiugor-junk az ablakon, ha majd „becsengetnek”....

[Zsombok György, Budapest]

Április 20., péntek
Jn 6,1-15

A húsvéti forgatagban nagyon sok ember fordul meg a Tibériás-tengeren túli kis faluban. Jézus is ott jár-kel tanítványaival, beszélgetnek, meg-megállnak az emberek között. Mindenkihez van néhány jó szava, a betegeket kikérdezi, van, akit a keze mozdulatával meggyógyít. Egyre többen követik, mert hallani, érinteni akarják. Nyilvánvalóvá válik, hogy ezeket az embereket nem lehet elküldeni néhány semmitmondó szóval, mert éhezik az örömhírt. A tanítványok jelzik Jézusnak, hogy egy hosz-szabb együttlétre csak akkor van lehetőség, ha az embereket megetetik. Jézus elhatározza, hogy segít a gondon. Megtehetné, hogy terülj asz-talkámat varázsol a semmiből, képes lenne rá. Ő azonban elkéri az ott lévő néhány kenyeret és halat. Mindenkit megetet, és még maradék is van.

[Zsombokné Magdi, Budapest]

Április 21., szombat
Jn 6,16-21

Ennek a résznek az üzenete számomra az, „Én vagyok, ne féljetek” mondatban van. Lehet akármilyen sötét körülöttem, lehet akármekkora vihar körülöttem, vagy bennem, Jézus velem van. A legnagyobb csoda, hogy nem vagyok egyedül. Adjunk ezért minden nap hálát.

[Vágó László, Érd]

  2007. 02. 21.-02.24.
  2007. 02. 25.-03.03.
  2007. 03. 04.-03.10.
  2007. 03. 11.-03.17.
  2007. 03. 18.-03.24.
  2007. 03. 25.-03.31.
  2007. 04. 01.-04.07.
  2007. 04. 08.-04.14.