A Lélekváró elmélkedések (Hamvazószerdától Szentháromság vasár-napjáig) sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
Április 22 ., Húsvét 3. vasárnapja
Jn 21,1 -19 – Két hatalom
Az elmélkedést az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Bámulatos az a lélektani finomság, ahogy Jézus a lelépni akaró barátai után megy. Reggelit készít nekik, emlékeztető mozdulatokat tesz fogva a kenyeret és halat, majd a „fehér asztalnál” úgy rója fel a főkolompos bűnét, hogy őt bízza meg a közösségben a „főhatalommal”. Igaz ugyan, hogy csak szegény, juhokat legeltető pásztorságról van szó, de a Békés-Dalos szentírásfordítás címkéje ezt már „főhatalomnak” minősíti. Több mint 1600 éve, amióta Nagy Konstantin bevonta a hatalomba a papi rendet, még a békák is azt brekegik: „Urak a papok!” De ne velük fog-lalkozzunk, hanem azzal a közösséggel, amelyről Jézus álmodott.
1) Testvérközösség
Kétféle közösség van. Az egyik, amely a hatalom szeretetére épül, a má-sik, amely a szeretet hatalmára.
Az első lehet diktatórikus vagy demokratikus, mindkettő uralkodó jellegű. A diktatúra a diktátor uralmára, a demokrácia a többség uralmára épül a kisebbség felett. Ezekre jellemző, hogy főkövetelmény az engedelmesség. Alá-fölérendeltség a lényege. A légkör leginkább olyan, mint a kaszár-nyában. A kapcsolat egyirányú: fentről lefelé tart. Fent gondolkodnak, ezért az alattvalónak nem kell gondolkodni, fent döntenek, ezért a lent levőknek nem kell dönteniük, legfeljebb a demokrácia nevű alakulatban elhitetik velük, hogy valamiről is lent döntenek. Veszélye a rendszernek, hogy ha a kapcsolat szakadozni kezd, tömegek válnak ki, a Vezér és ve-zérkar legénység nélkül marad, és megbukik.
A másik fajta közösség, amely a szeretet hatalmára épít, a testvér-közösség, ami éppen ellentéte az elsőnek. Döntő különbség, hogy ebben nem az engedelmesség, hanem a szeretet a csúcsérték. Itt is van vezető, de nincs alá-fölérendeltség, csak mellérendelt viszony. Nincs jogi különb-ség, vagyis vertikális tagolódás, de van a szeretetnek a rendje, mely szerint horizontálisan oszlanak meg a funkciók. Ebből következik a köl-csönös alkalmazkodás, egymás szolgálata. A légkör nem a kaszárnyáé vagy barakké, hanem a baráti társaságé. A kapcsolat kétirányú, a közös-ség minden tagjának lehetősége és kötelessége, hogy gondolkodjon, döntsön. Előnye a rendszernek, hogy a kapcsolat az idővel erősödik. Válság és nehézség itt is van, de ha a szeretet vezérli a közösség tagjait, minden konfliktus feloldható.
Jézus ezt az utóbbi közösséget akarta, amikor a vetélkedő Zebedeus fiúknak és a többi tíznek kijelenti: „Köztetek ne így legyen (ahogy a világ urainál), hanem aki nagyobb akar lenni, legyen szolgátok, és aki első akar lenni, legyen cselédetek” (Mt. 20, 26). Utolsó vacsoráján pedig lelkükre köti: „Ha én mosom a lábatokat, nektek is mosnotok kell egymás lá-bát” (Jn. 13, 14).
2) Osztozó közösség
Már az életkeret (struktúra) megváltozás is új világot teremt egy közös-ségben, hát még a belső változás.
Az urak társasága gazdag társaság. Minden tagjának főcélja a gazdago-dás. Ha valaki az életszínvonal csökkenéséről kezd beszélni nekik, értetlenül néznék: Mi baja van? Ha pedig valaki az életszínvonal csök-kenéséről akarná meggyőzni őket, felháborodnának, tiltakoznának. Ha egy párt ezzel a programmal kampányolna, már a kampány során meg-bukna. Csak nagyobb jólétet ígérve lehet hatalomhoz jutni.
A testvérek társasága célkitűzésében osztozó közösség. Ebből követ-kezőleg magát szegényítő társaság. Hiszen ha abból, amije van vala-kinek, a másiknak ad, neki kevesebbje lesz. Legyen az egy darab kenyér, lakásának egy zuga, idejének egy része, figyelmének, türelmének, fizikai segítségének felajánlása. Az osztozó közösség nyilván sokak előtt a bolondok társasága. Jézus viszont úgy tudta, hogy a boldogoké.
Az induló keresztény közösség felismerte Jézus igazát. Felfogta az élet és a boldogság képletét, hogy adni kell, mert ha mindenki ad, mindenki kap is, plusz még az adástól, osztozástól boldogság is tölt el mindenkit. A gyakorlatban is kipróbálták Jeruzsálemben. (A későbbi problémák megje-lenése nem a jézusi elv rovására írható)… Az első keresztény közösségek is gyakorolták a közösségi osztozást. Cyprián püspök jegyzi fel, hogy a római közösségnek a Kr.u. 251. évben 1500 ún. „anyakönyvi szegénye” volt, akikkel osztozott az egész közösség… A Konstantini, hatalmi egy-házban a szerzetesség viszi tovább a szegénységre törekvést, bár sok-szor lesz csupán névlegessé… Szerte a világon jönnek létre most is magukat szegényítő, másokat segíteni, „gazdagítani” akaró közösségek változatos formákban.
Szeretnél-e testvéri közösségben élni? Kész vagy-e a bolond boldogok magatartását követni? Ha már benn élsz, hogyan érzed magad? Él-e benned a makacs remény, hogy a kisded nyáj révén új világ építhető? Hogy egy alternatív társadalom nem utópia? Hogy az Isten álma, amit Jézus akart, az Isten Országa valósítható?
[Kovács László, Budapest]
Április 23., hétfő
Jn 6, 22-29
Bizonyára ugyanazok az emberek indultak „keresésére”, akik a kenyér-szaporítás jelét is látták. Az emberek „Jézust keresve" kelnek át a tavon, és jutnak Kafarnaumnak, vagyis annak a helységnek zsinagógájához (6,59), mely valamennyi evangélista szerint Jézus galileai tevékeny-ségének központja volt. Vajon miért, mit és kit keresnek?
A keresés szót jelölő dzétein igét János alapjában véve nagyon általános és pozitív értelemben használja. A görög nyelvű Biblia az emberiség valamennyi világnézeti jellegű keresését, vívódását és kérdését az egyetlen „dzétein” szóval foglalja össze, amennyiben a kifejezést vallási értelemben használja. A sokaság akkor keresné (24. v.) igazán és helye-sen Jézust, ha ezt Izajás szavainak szellemében tenné: „Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért; és ha nincs is kenyeretek, jöjjetek ... Keressétek az Urat, amíg megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van!” (Iz 55,1.6).
A galileaiak azonban nem jelként értelmezték a kenyérszaporítást, amely az Úr „kenyerének” ilyesfajta keresésére indíthatta volna őket (6,26). János evangéliumában Jézus gyakran beszél hasztalan keresésről. Ez nem az igazságra éhezők és szomjazók (Mt 5,6; vö. Jn 6,35) kereső tevé-kenysége, hanem azoké, akik „el akarják őt fogni” (vö. 6,15). Ezeknek jövendöli a 7,34.36-ban: „Kerestek majd engem, de nem találtok meg.” Ily módon nem nyerik el a felkínált üdvösséget sem: „... és meghaltok bűneitekben” (8,21). E versek szerint a zsidók már azért keresik Jézust, hogy megöljék őt (5,18; 7,1.19; 8,37 stb.).
Emellett azonban János evangéliuma többször tesz említést a helyes „keresésről” is, amivel gyakran a „törődés és a szem előtt tartás” kifejezések jelölte tartalomra utal. Ebben az utóbbi értelemben mondja Jézus a sátoros-ünnep alkalmával: „Aki magától szól, a saját dicsőségét keresi, aki pedig annak dicsőségét keresi, aki elküldte őt, az igaz, abban nincs hamisság” (7,18). A nagy krisztológiai beszédben pedig már hallottuk Jézus szavát: „Nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem” (5,30). A Biblia szerint ez a valódi „keresés”. Az Ószö-vetség két héber kifejezést is ismer ezzel kapcsolatban: a bikkés szó elsősorban arra a tevékenységre utal, amelyben az ember Isten tekin-tetét keresi, hogy tőle tanácsot, segítséget és vigasztalást kapjon; a daras szó ezzel szemben a vizsgálódást, a fürkészést jelenti. Az „igaz” ebben az értelemben „keresi” Istent, amikor az ő útmutatását (tóra) kutatja. Ebből a szempontból „Isten keresése” az ember életfeladatával is egyenértékű.
A 27. versben szereplő pecséttel megjelöl (szphragidzein) igéhez a korin-tusiakhoz írt második levélnek az a mondata áll legközelebb, amely szerint maga Isten „pecsétel”: „Isten az, ... aki pecsétjével megjelölt minket és foglalóul szívünkbe árasztotta a Lelket” (2 Kor 1,22). A szöveg nem csupán ismertetőjegyről beszél, amellyel el vagyunk látva, hanem olyan égi erőről is, amelyet a jellel együtt megkaptunk.
Az ilyen szövegekből kiindulva korábban a keresztény keresztséget „pecséttel megjelölés” gyanánt fogták fel. Ennek megfelelően a 27. vers-sel kapcsolatban Jézus keresztségére is gondolhatunk, amelynek alkal-mával az Atya „pecsétjével jelölte meg” őt. János azonban sehol sem tudósít Jézus keresztségéről, ellenben többször hangsúlyozza, hogy a Fiú Istenként öröktől fogva Istennél volt (1,1-től.18). Helyesebb tehát, ha itt inkább a 17,11-re gondolunk: ez az Atya „nevéről” tesz említést, amelyet az Atya átadott a Fiúnak. Az Atya lénye számunkra a Fiúban válik kinyi-latkoztatottá. A Fiú az Atya vonásait hordozza. Az Atya legjellemzőbb tulajdonsága azonban a szeretet (3,16; 1 Jn 4,8), és e szeretet tökéletes hasonmását megtaláljuk a Fiúban is, aki életét adja juhaiért (10,11). Szeretetből fakadó tetteiről (vö. 13,1) kellene Jézus isteni lényét felis-mernünk és őt Isten pecsétjeként elismernünk (vö. 14,9).
[Valkó Gabriella, Sopron]
Áprils 24., kedd
Jn 6, 30-35
Az igehely lényege a 33. versben olvasható. „Az Isten kenyere az égből leszálló és a világnak életet adó”. A vers megfogalmazása a görögben tudatosan kétértelmű. A „kenyér” szó a görög nyelvben ugyanis hímnemű (ho artosz), és így „az égből leszálló” a kenyérre és az Emberfiára egyaránt vonatkozhat. A zsidók „jelet” követelnek, jóllehet részesültek már a kenyérszaporítás jelében. Nyilvánvaló: ez a csoda nem volt szá-mukra annyira meggyőző, hogy ennek alapján Jézus hitet kérhetett volna tőlük (6,29). Annak bizonyítékát szeretnék, hogy valóban elérkezett a teljes messiási üdvösség: nem csupán az egyedi csodát akarják látni, hanem a maradandó bőség aranykorát.
A galileaiak tehát maradandóbb eledelt várnak, mint amilyen a manna volt a pusztai vándorlás idején. Jézus ennek a még mindig „veszendőnek” ítélt eledelnek (6,27) várásával azt a valódi kenyeret állítja szembe, amely a feltétlen és vég nélküli „életet” tudja biztosítani.
Jézus az ilyen kenyér adományozójának személyéről is mondani akar valamit. Azt állítja, hogy a végidők megváltása nem ember műve. Ezért az új Mózesbe vetett remény hasztalan várakozás. Úgy is mondhatjuk: nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, mert már akkor is Isten volt a valódi adományozó; és ő, az Atya korlátlan teljességében adja most a valódi égi kenyeret. A „mennyei kenyér” említésével a jelet követelő emberek lehetőséget adnak Jézusnak arra, hogy beszélhessen a soha el nem múló kenyér valódi adományozójáról.
Ő pedig a „leszálló” kifejezés használatával hozzásegíti hallgatóit ahhoz, hogy e mennyei kenyeret személyként értelmezhessék. A népsokaságnak hamis elképzelései voltak a messiási végidők kenyér-adományáról. A Szentírás azonban tanúsítja a „mennyei kenyérre” vonatkozó zsidó várakozást, amely elevenen élt az üdvtörténet sok évszázadán keresztül. Isten népének tagjai az Egyiptomból való kivonulástól kezdődően sokat elmélkedtek a manna titkáról. Ám annak ellenére, hogy a szent szerzők egyre jobban elmélyültek a manna titkának megértésében, a végidőkben bekövetkező beteljesülésével kapcsolatos elgondolásaik nagyon földies képekhez kötődtek. A mannára vonatkozó valamennyi ószövetségi vagy kora zsidó kijelentés csak homályos előzetes sejtés. Erre utal Pál is az 1 Kor 10,3-ban.
Azt azonban, hogy miben áll valójában a manna-ajándék eszkatologikus, azaz a végső időben megvalósuló és örök érvényű kinyilatkoztatása, csak akkor ismerjük fel, ha a mannával kapcsolatos várakozásokat egybevetjük a minden várakozást felülmúló beteljesüléssel, amely Krisztusban történt. Az emberré lett Jézus a kenyér, akit az „Atya ad” , megfeszítettként ő a kenyér, aki életet ad a világnak és feltámadottként ő az „elrejtett manna annak számára, aki győz” (Jel 2,17).
Mi másra is van szükségünk, mint a mennyei kenyérre? Nélküle céltalan az életünk, céltalanok cselekedeteink. Gyakran bolyongunk a hétköznapok-ban hajtjuk a „verklit”, s nem sikerülnek úgy a dolgaink, ahogy elter-veztük. Fáradtság gyötör, kimerültek vagyunk,de jó lenne egy kicsit megpihenni, feltöltődni! Hát testvérem nyújtsd ki kezed, nyisd ki a szíved, mert Jézus „lakomára” hív. Aki hozzám jön, nem éhezik többé, és aki bennem hisz, nem szomjazik soha. DE aztán tőlünk is várja, hogy megtört kenyér és kiöntött bor legyünk az Ő kezében másokért. Ha nem vagyunk teljesen „átsülve”, akkor nem kenyér leszünk, hanem sületlen tészta maradunk és gyomorrontást okozunk! Életünk tartalma az, hogy jó táp-lálékká váljunk mindazok számára, akik ismernek bennünket.
[Mendéné Lajtai Krisztina, Sopron]
Április 25., szerda
Jn 6, 35-40
A 35. versben hangzik el Jézus döntő válasza és kinyilatkoztatása (35a v.): azonosítja magát az élet-kenyérrel, önmagát nyilvánítja az élet kenyerének. Az „én vagyok az élet kenyere” kijelentés meghatározza a további gondolatmenetet egészen a voltaképpeni „eucharisztikus be-széd” (6,51c-58) csúcspontjáig. A 35b vers folytatja az étkezés gondo-latát. Jézus még nem azt mondja, hogy „aki eszik ebből a kenyérből”, hanem csupán ezt: „aki énhozzám jön, nem éhezik meg”. A Jézushoz „jönni” kifejezés újra emlékezetbe idézi és tartalmilag gazdagabbá teszi a keresés (6,24.26), valamint a hit-aktus (6,29) eszméjét. A Jézushoz „jönni” és a „benne hinni” kifejezések Jánosnál azonos jelentésűek (vö. 5,40). A „jönni” kifejezés korábbi gondolatokat elevenít fel, és újabb témákat készít elő. Csak azok tudnak Jézushoz menni, akiket az Atya „vonz” (6,44; vö. a 6,45 és 6,65 verseivel is). A 36-40. versekben Jézus összekapcsolja a belé vetett hit témáját az Atya személyével. Az Atya az, aki adományozza számára mindazokat, akik hisznek benne. Jézus pedig feladatának érzi, hogy üdvösséggel ajándékozza meg mindazokat, akik az Atya kegyelmének erejében hittel mennek hozzá. Neki, aki Isten aján-dékaként „szállt le” a mennyből (38. v.), nincs más kívánsága, mint hogy elfogadja az őt hittel felkereső embereket (37. v.).
Vannak olyan fogalmak, amelyeknek szakrális kicsengése, jelentése van. Ezek sokkal többet hordoznak magukban, mint az egyszerű hétköznapi kifejezések. Ha azt mondom például, hogy föld, akkor még talán a mai, természettől elrugaszkodott embernek is valami felemelő jut az eszébe. Nem véletlen, hogy ha egy legyőzött ellenfelet valóban meg akartak semmisíteni, akkor a földjét tették tönkre sóval, méreggel. Ilyen szakrális kifejezés a kenyér is. Sokkal többet jelent, mint amit az a fél kiló liszt, só és kovász magában hordoz. A krumpli, az csak krumpli, de a kenyér az élet. Mikor azt imádkozzuk, hogy a mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, akkor azt kérjük, hogy ami az életünkhöz szükséges, az meg-legyen.
Jézus ilyen kenyérnek nevezi magát. Nyilván nem fizikai értelemben gondolja ezt. Sokkal inkább jelentheti ez a mondat azt, hogy én vagyok a mindennapi szükségetek. Én vagyok az, aki a mindennapokban életet tudok nektek adni. Ahhoz, hogy a lelkünk élő legyen ugyanúgy szüksége van a mindennapi táplálékra, mint a testnek. Jézus ebben a néhány sor-ban világosan megmutatja, hogy mi lehet az a táplálék, ami a lelkünknek életet adhat: Aki hozzám jön, aki engem követ, aki nem a saját akaratát, hanem az Atya akaratát keresi…
A sors fintora, hogy az ember, aki egyszerre biológiai és szellemi lény is, szinte mindig a biológiai énjére gondol először. A zsidók is, akik Jézust hallgatták először arra gondoltak, hogy na végre, kenyeret ígér… Mi mindenre vagyunk képesek azért, hogy a testünk ne szenvedjen hiányt! Tetteink jelentős részét (kinek többet, kinek kevesebbet) az motiválja, hogy a testünknek még jobb legyen. Az esetek nagy részében már rég nem a mindennapi megélhetésről van szó, de mégis hajt valami az anyagi eredetű javak után.
És a lelkünk? Sajnos úgy vagyunk megteremtve, hogy a lelkünk nem jelzi a hiányt olyan drasztikus módon, mint a testünk. Ha a lelkünk is képes lenne hangosan korogva jelezni az ürességét, akkor talán hamarabb észrevennénk a bajt. Pedig a lélek is hasonlóan működik mint a test: ha nem tápláljuk:meghal. Ha nem adjuk meg neki a mindennapi „betevőt”, élettelen lesz… Bárcsak éreznénk magunkban a késztetést arra, hogy a lelkünknek is megadjuk amire szüksége van, bárcsak tudnák akkora áldozatot hozni a lelkünk épségének élőségének megőrzéséért, mint amit a testünkért tudunk! Bárcsak megértenénk Jézus szavát: aki éhezik, aki szomjazik, hozzám jöjjön, mert olyan táplálékot tudok, ami örökre kielégíti a szükségletét.
Gondolkozzunk el néha: Észreveszem a lelkem jelzéseit (korgás helyett)? Tudok áldozatot hozni azért, hogy a lelkemet is gondozzam? Lelki értelemben is tudok kenyérkereső lenni? Létkérdés ez. Az én létem kér-dése is és azoké is, akiket rám bízott Atyánk, akiket nekem kell meg-őriznem, akikért felelős vagyok…
[Schaul Árpád, Sopron]
Április 26., csütörtök
Jn 6, 44-52
Az előző részben a zsidók abból indultak ki, hogy ismerik Jézus apját és anyját, vagyis Jézus olyan ember, mint ők. Ezzel a testi látással szemben Jézus egy magasabb, szellemi létsíkra hivatkozik, amely isteni eredetét bizonyítja. Jézus szavaiban benne van saját létének kettőssége. Személy szerint és isteni természete szerint a mennyből szállt alá, emberi ter-mészete szerint viszont földi eredete van.
Jézus arra figyelmezteti a zsidókat, hogy a zúgolódás helyett nyissák meg szívüket az Atya kegyelme előtt. Őhozzá senki sem közeledhet hittel, ha az Atya nem vonzza. A hit tehát kegyelmi ajándék. Az Atya küldte őt a földre, és gondoskodik arról, hogy legyenek követői, akik mindörökre hozzátartoznak. Ezért ismétli újra, hogy feltámasztja övéit az utolsó napon. Akik test szerint ítélik meg őt, azok ellenszegülnek az Atya benső vonzásának, és ezért nem képesek felismerni mennyei eredetét. A hitnek erről a kegyelmi jellegéről már az Iz. 54,13 is beszélt, amikor azt mondta, hogy „mindnyájan Isten tanítványai lesznek”, azaz közvetlenül tőle fog-nak tanulni.
Hogyan vonzza az Atya az embert Jézushoz, miben áll felvilágosító és serkentő adománya? A rabbik azt tartották, hogy aki a mózesi törvényt tanulmányozza, az isteni tanítást szív magába, s ez az ismeret teljes-ségében majd a végső időkben alakul ki az emberekben. Jézus szavaiban azonban inkább benső kegyelmi hatásról van szó, amely arra hangolja az embert, hogy elfogadja Jézus szavait és tetteit természetfölötti bizonyí-téknak.
Igazában kölcsönhatás ez: csak az jöhet Jézushoz, aki elfogadja az Atya megvilágosító hatását, viszont az Atya csak azt vonzza, aki követi Jézus magatartását. Az evangélista azt is érezteti, hogy Jézus kijelentése nemcsak a múltra vonatkozott, hanem ez a hit mindenkori útja. A keresztény hit tartalma szempontjából döntő ez a kijelentés: „Mindenki, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, az hozzám jön”. Jézus többet beszélt az Atyáról, mint saját magáról. Sőt viselkedése is az Atya irgalmát és szeretetét tükrözte. Akik meglátták és megértették, hogy Isten valóban Atyánk akar lenni, és a Megváltót is ezért küldte, azok elfogadják Jézust. Így válik valóra, hogy a hozzá való közeledést az Atyától kell megtanulni. Az Atya a Fiúban, Jézusban tükröződik. Az Atyát nem látja senki, tehát közvetlenül nem is tanulhat tőle. Őt csak az látta, aki tőle van és tőle jött, vagyis a Fiú, aki a mennyből szállott alá. Ezzel Jézus tekintélyileg is kimondja, hogy csak ő a kinyilatkoztatás hiteles közvetítője. Amit őmond az Atyáról, az sokkal több, mint amit a zsidók meggyőződése szerint a törvény, a Tóra tanulmányozása jelent
Miután így igazolta az Atyával való kapcsolatát, és azt, hogy ő az Atya teljes meghatalmazottja, a 47. versben visszatér eredeti témájához, az élet közvetítéséhez. A kijelentés fontosságát a „bizony, bizony” kettőzés mutatja. Az általa hozott élet megszerzésének két módja van, a hit és az élet kenyerének vétele: „Aki hisz bennem, annak örök élete van”; ezt azért is hangsúlyozza, mert hallgatói visszautasították a hitet. A hit nem egyszerű értelmi tevékenység, hanem kegyelmi valóság. Már most magában hordozza rejtett módon az örök életet, hiszen aki hisz, magát Jézust fogadja be, ő pedig az örök élet szerzője.
Ezután Jézus rátér a másik módra: kimondja világosan, hogy ő az élet kenyere, az a kenyér, amelyről a 32. versben azt állította, hogy az Atya adja a mennyből az embereknek. A kenyér arra való, hogy egyenek belőle. Ezt a kötelességet hangsúlyozza Jézus azzal az utalással, hogy az atyáik a pusztán mannát ettek, mégis meghaltak. Vagyis a manna nem volt végleges adomány, és nem volt az élet kenyere. Az 51. versben meg-ismétli és kiegészíti a 48. vers tartalmát: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér”. Mivel ez a kenyér a mennyből jön, és az életet hordozza, azért aki eszik belőle, örökké él. Nem úgy, hogy elkerüli a halált, hanem úgy, ahogy már előbb a benne hívőkről mondta, hogy feltámasztja őket az utolsó napon. Végül rámutat arra, hogy ő, mint az Atyától jövő valósággá válik abban a kenyérben, amelyet adni fog, s ez a kenyér az ő teste lesz, amelyet feláldoznak a világ életéért. Ezek a szavak már az áldozatra utalnak. Jézusban tehát nemcsak hinni kell, hanem az áldozati lakomán keresztül részesedni is kell benne. Az evangélista itt kétségtelenül már az egyházban meglevő eukarisztia-ünneplésre is gondol. Még inkább kitűnik ez a következő versekből, ahol már nemcsak a kenyérről és a testről, hanem a vérről is szó van.
[Valkó János, Sopron]
Április 27., péntek
Jn 6, 53-60
Bizony, bizony, mondom néktek: ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek. (Jn 6,53)
Teljesen egyértelmű szimbolikus kép, ennek ellenére sokan, még igehirdetők is azt gondolják – szerintem tévesen –, hogy ez az ige az úrvacsorára vonatkozik. Jézus teste azonban itt az Igét, Isten beszédét jelenti, az evés, az ivás pedig a vele való közösséget. - Ha a teljes szakaszt elolvassuk, láthatjuk, hogy a mennyből alászállott kenyérről, a mannáról beszél Jézus, és ezzel von párhuzamot. A mannát azért adta az Úr, hogy megtanuljuk, hogy nem csak fizikai kenyérrel él az ember, hanem mindazzal, ami Isten szájából származik (lásd 5Móz 8,3; Lk 4,4), azaz lelki és szellemi táplálékkal. Tehát a manna az Igére, Isten beszédére mutat, azt jelképezi. - Jézus azt mondja, hogy Ő a mennyből alászállt kenyér (Jn 6,51). A továbbiakban (52-56. v.) a testéről beszél, a görögben szarx, ami a test anyaga, azaz hús magyarul. Ugyanezt a szót használja János evangéliuma elején: az Ige testté lett. - Az evés, az ivás a régi kultúrában közösséget jelentett. Jézus testét enni, vérét inni azt jelenti, hogy vele, a testté lett Igével közösségben lenni, azaz benne hinni. Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. Az úrvacsorai igében: ez az én testem (Mt 26,26; Mk 14,22; Lk 22,19; 1Kor 11,24), egy másik görög szó, a szóma fordul elő, ami az előbbivel ellentétben nem a test anyagát, hanem a testet, mint egészet jelenti. Ennek a két szónak különböző jelentése van, nem szabad összekevernünk akkor sem, ha a magyar mindkettőt ugyanazzal a szóval, testnek fordítja.
Az élet ajándékáról, a meghalás kényszerének megszűnéséről és az utolsó nagy húsvéti ünnepen való feltámadásról mondottakat teljességgel csak az 56. vers teszi érthetővé. A hit által „megélt” úrvacsora oly módon biztosítja számunkra a Jézus életéből való részesülést, hogy az ő húsvéti diadala a mi győzelmünkké is válik, és az Atyával való egységének erejében Krisztus által mi is kapcsolatba kerülünk az Atyával (57. v.). János kedveli a „maradni” igét. Evangéliumában az Atya a Fiúban marad (14,10), a Lélek Jézuson marad (1,32-től), a tanítványok úgy maradnak meg Jézusban, miként a szőlővesszők a szőlőtőn (15,4). Krisztus szava pedig megmarad a hívőkben, ha ők is ebben a Logoszban maradnak (5,38; 8,31; 15,7): meg kell tartaniuk Jézus parancsait és így szeretetében maradnak, miként ő is megtartja az Atya parancsait és így megmarad szeretetében (15,10).
A keresztséggel (az újjászületés szentségével: vö. 3,5) szemben az eukarisztia a Krisztusban „maradás”, a vele való folytonosan megújuló életkapcsolat szentsége. - A három kijelentés, amely a hatodik fejezetben (6,27.53.62) az „Ember-fiáról” elhangzik, látszólag zárójelbe tett megjegyzés, tartalmilag azonban mindegyik „kulcsszó” a beszéd egészének megértéséhez. Vegyük szemügyre a mennyből leszálló Emberfiára vonatkozó tanítást. Kézenfekvőnek látszik, hogy az ég felhőiben való érkezésre gondoljunk, mert a korai zsidóság általában így képzelte el az Emberfia jövetelét (Dán 7,13; Mk 14,62). Ám ebben a fejezetben bizonyára nem ilyen „dicsőségben való (újra)eljövetelről” van szó. János szerint már Jézus első eljövetele is dicsőséges érkezés volt - jóllehet ezt csak a hívő ember tudta felismerni (1,14; vö. az 1 Jn 1,2-vel is).
Jánosra jellemző megközelítés az, amely a „leszállást” szoros egységben látja a „felemelkedéssel”: csak a mennyből „alászálló” tud „felmenni” (3,13). Az „alászállóban” kételkedő tanítványok pedig előzetes tanítást kapnak a „mennybe felmenőt” illetően. Ez a gondolat egy másik versre emlékeztet: „Amikor felemelitek az Emberfiát, akkor tudjátok meg, hogy én vagyok” (8,28). Felemeltté Krisztus a kereszten válik, azaz ott, ahol emberi szempontból lealacsonyítják. Ilyen értelemben felfedezhetjük azt a hidat, amely a kenyérről szóló beszédtől a szenvedéstörténetnek ahhoz a részéhez vezet, amely megfelel az eukarisztia alapítását leíró szinoptikus híradásnak, jóllehet ez a rész Jánosnál nem kifejezetten az eukarisztiáról, hanem a lábmosással kapcsolatos vacsoráról (13,1-20) szól. A lábmosásnál ugyanúgy, mint a kenyérről szóló beszédben arra a közösségre helyeződik a hangsúly, amelyet Jézus hozzánk való lehajlása és szeretete által adományozott nekünk.
[Németh László, Sopron]
Április 28., szombat
Jn 6, 61-70
A 64-gyel kezdődő versek világossá teszik, hogy János a befejező részt a hívő döntés szempontjából dolgozta ki. Feleleveníti a 6,36-tól kezdődő rész tanítását: azok között is vannak nem hívők, akik Jézus tetteinek és kijelentéseinek szem- és fültanúi voltak. Nem csupán Jézus szavától, hanem az Atya üdvözítő tervétől és akaratától is függ, hogy benne, a hússá lett Igében, ki tud kapcsolatot teremteni, illetve kapcsolatban „maradni” az isteni élettel. Jézus „kezdettől”, azaz első tanítványai meghívásától fogva „tudta”, hogy ki tudja vállalni és végbevinni a személyébe vetett hit kalandját, és ki nem. Az azonban Isten titka marad, hogy ennek ellenére miért hívott meg olyanokat is, akik igazán nem tudnak hinni. A 65. versben Jézus visszautal arra, amit a kenyérről szóló beszédben már kétszer említett: csak az „jön” Krisztushoz, akit neki „ad” az Atya (6,37). Az ember olyan tehetetlen, hogy az Atyának még a Fiúhoz is „vonzania” kell őt (6,44). Az emberi természet, illetve a hús tehetetlenségéről az Újszövetség más helyen is említést tesz. Péter nem a „józan emberi gondolkodása” alapján ismerte fel Jézus Krisztus igazi valóját. Ezt az Atya tette lehetővé számára: „Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem hús és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám” (Mt 16,17).
Azt, ami Máténál Krisztus istenségének felismerése és elismerése, János a Jézushoz „menni” kifejezéssel jelöli. Egyáltalán nem véletlen, hogy Krisztus megvallásának eseménye Máténál közel áll a „hús és a vér” erőtlenségére vonatkozó szavakhoz. Jánosnál hasonló a helyzet: a hús tehetetlenségére utaló kijelentést követi Péter vallomása. - A befejező rész (6,60-71) a Krisztus mellett vagy ellen hozott döntésről szól, aki Igeként, égi kenyérként személyesen ajándékozza önmagát az embereknek. Az evangélistát a Prológustól kezdve ez a gondolat foglalkoztatja (1,11; vö. 12,37): Krisztus fáradozásai nem jártak sikerrel. A Logoszt az emberek ugyanúgy elutasították, mint az ószövetségi Bölcsességet. A döntő órában a tömegek elpártolnak tőle. Az evangélista szándékosan azt a benyomást kelti bennünk, hogy már csak a tizenkettő követi Jézust: a szó legszorosabb értelmében ők a „választottak” (vö. 70. v.). Jézus tőlük kérdezi, hogy „el akarnak-e menni”. Az elmenetel ellentétére a lelki értelemben vett „jönni” ige utal. Válaszában Péter erről a Krisztushoz „jövetelről” beszél anélkül, hogy az említett igét használná. Simon Péter válaszának első része egy kérdés: ki tudna olyasmit nyújtani, ami értékesebb lenne, mint a Jézus Krisztusba vetett hitünk? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy más nagy egyéniségek lelkileg nem kínálnak számunkra semmit. Kérdés azonban: ki segíthetne minket hatékonyabban a végső cél elérésében, ha nem ez a Logosz, aki bennünket megelőzve és előttünk megnyíló „útként” vezet oda? A keményszívű és földhözragadt gondolkodású Péter hálásan állapítja meg, hogy Jézusnál rátalált az „örök élet beszédjére”.- Mi az, amiben a tizenkettő hitt, és amit megismert?
A Péter szájába adott, Jézusról szóló kijelentését nem szabad az ő önmagában vett lényére vonatkozó dogmatikus definíciónak tekintenünk. Péter arról beszél, hogy Jézus mit jelent számunkra, illetve a világnak. János első levelében ehhez hasonlóan hangzik el: „És mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket” (1 Jn 4,16). Péter meggyőződése is ez: az isteni szeretet Jézus, „az Isten Szentje” által fogja üdvözíteni a világot (vö. 1,29; 3,16). - A tizenkettő reménytkeltő hitvallását Jézus kijózanító állítása követi: "Egy közületek mégis ördög" (diabolosz; 70. v.). A megállapítás arra a szigorú válaszra emlékeztet, amelyet Jézus az utolsó vacsora termében az esküdöző Péternek ad, aki mindenhová követni akarta őt: „mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem” (13,38). A negyedik evangélista Simon Péter alakját nemcsak azzal a (sokak által emlegetett) tanítvánnyal állítja szembe, "akit Jézus szeretett", hanem „Júdásnak, Simon fiának” személyével is. A Mk 8,33-ban Péter kapja a „Sátán” nevet. János evangéliumában is Péterre vonatkoztatnánk az „ördög” szót, ha a 71. vers nem adna kiegészítő magyarázatot. Még a „választottak” körében is bizonytalan tehát, hogy az Atya „vonzásának” engedve ki fog mindvégig hűséges maradni az Emberfiához.
[Bertalan Gábor, Sopron]
2007. 02. 21.-02.24.
2007. 02. 25.-03.03.
2007. 03. 04.-03.10.
2007. 03. 11.-03.17.
2007. 03. 18.-03.24.
2007. 03. 25.-03.31.
2007. 04. 01.-04.07.
2007. 04. 08.-04.14.
2007. 04. 15.-04.21.
