A Lélekváró elmélkedések (Hamvazószerdától Szentháromság vasár-napjáig) sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
Április 29., Húsvét 4. vasárnapja
Jn 10, 27-30 – A szó és a tett
Az elmélkedést az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Ma a papi és szerzetesi hivatások világnapját és a búzaszentelés ünnepét jelzi a Direktórium. Jézus az evangéliumban arról beszél, hogy az ő juhai hallgatnak szavára, ellenségei viszont még a tetteinek sem hisznek. A köztudatban az él, hogy a papok a tanítók, a kedves hívek pedig csupán a munkájukkal, tetteikkel tanúskodnak. Valóban szétválasztható és szétosztható a kereszténységben a szó és a tett?
1) Kinek kötelessége az Örömhír továbbadása?
Jézus nem ismert közösségében két kasztot: papokat és híveket. Egyetlen pap sem volt a közösségében, ő maga is civil volt (ács, majd vándortanító). Sőt a főpap (Kaifás) ítélte halálra és végeztette ki a világi hatalommal (Pilátus). Ennek ellenére kialakult a két kaszt. Már a II. század közepére kialakult a püspökség intézménye, ami alá rangsorolódik minden feladatkör. Felgyorsul a folyamat, amikor Nagy Konstantin ill. Theodózius császár uralkodása alatt a kereszténység államvallás lesz. (380). A katolikus egyházban a pápa, püspökök és papok a tanítók, a civilek a hívők. Később hivatalt is csináltak belőle (Tévedhetetlen Tanítóhivatal) és kisajátították a tanítói funkciót, a híveknek csupán az életpélda tanúságát hagyták.
Jézus viszont csak tanítót is tanítványt ismert. Tanítványait azért tanította, hogy ők is tanítóvá váljanak, és tanítványokat gyűjtsenek, ugyanazzal a céllal. Az magától értetődő, hogy az Örömhírt tovább adni (vagyis tanítani), de nem élni (vagyis nem váltani tettekre) képmutatás, de az is elképzelhetetlen, hogy valaki éli az örömhírt, de hallgat keresztény meggyőződéséről.
2) Tényközlés és vallomás
Igen nagy ajándék az ember számára a beszéd képessége. A szóval kapcsolatot tudok teremteni másokkal. A szó lehet egyszerű tényközlés: hír, ill. híradás valamiről. Nagyon érdekes ez is, hiszen milyen érdeklődéssel hallgatja az ember a friss híreket a rádióban, TV-ben, olvassa az újságokban. Bárki közölhet híreket. A hírközlés csak annyiban érinti az erkölcsöt, amennyiben a beszélőnek ismernie kell a tényeket, és azokat hitelesen kell tovább adnia. Egyébként az üzenetközlő bárki lehet. A keresztény ember nem egyszerűen hírközlő.
A szó akkor kapcsolódik az ember legbelső mivoltához és válik pótolhatatlanul fontossá, ami mellett nem lehet elmenni, ha vallomássá személyesül. A vallomás a lélek mélységeit feltáró beszéd. A vallomástevő önmagát közli vele. Gondoljunk csak Radnóti egyik legutolsó versének sorára: „Tarkólövés. Így végzed, hát te is!” Vagy Jézus utolsó leheletével kimondott szavára: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” A jézusi Örömhír csak ilyen személyes vallomásként adható tovább.
3) A vallomás és a kisközösség.
Riesman: Magányos tömeg című könyvében írta a múlt század közepén, hogy „a tömegtársadalom „közösségei” nagy „átmérőjűek”, szinte teljesen személytelenek. Az ilyen tömegtársadalomban az egyén magányossá válik, a többi embertől elidegenedik”. Erre a felismerésre jött a felismerés, hogy a kis család és a tömegszervezetek hiányzó láncszeme a kisközösség. Azóta könyvtárra való szakirodalom foglalkozik az ún. kiscsoporttal. Az „emberarcú” kisközösségben személyesen ismerik egymást az emberek, nem kell szerepet játszaniuk, mindenki önmagát adhatja, otthon érezheti magát. Egyben megtanulhatja mások elfogadását, megértését és segítségét is. Megtanulhatja azt is, hogy mit kell kereszténység címén csinálni. Nem katekizmus szinten, hanem személyes üggyé váló ismeret szintjén. Az ilyen baráti körben, melynek célja a jézusi célkitűzések felismerése és követése, személyesülhet vallomássá a jézusi Szó.
4) Válaszúton
„Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés!” Kereszténynek lenni vagy ezt a nevet csak bitorolni, igen erről van szó. Névleges keresztényekkel, brossurát felmondó papokkal, el nem kötelezett keresztényekkel nem tud semmit sem kezdeni az Isten. A szó és a tett szervesen kapcsolódó életformáját a jézusi Tizenkettő mintájú személyes, emberközeli, testvéri kis csoportban lehet igazán megtanulni. Aki talált ilyen „fészek-meleg” közösséget az tudja, hogy mit jelent ez személyes életében. De az elmúlt ötven év keresztény tanúi és tanúságtevői is bizonyíthatják ennek létfontosságát a világ számára.
Nem kellene-e Jézus eredeti modelljéhez visszatérni? Ha már megtaláltad helyed a jézusi kiscsoportban, él-e benned elevenen a Szó, és fakad-e belőle jézusi Vallomás és Tett?
[Kovács László, Budapest]
Április 30., hétfő
Jn 10,1-10
Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-bejár és legelőre talál.
Ebből a szentírási szakaszból megismerhetjük a népéért, nyájáért küzdő vezetőt, pásztort. Olyan vezetőt, aki ismeri övéit, nevükön szólítja őket.
Van-e bennem kíváncsiság, nyitottság arra, hogy megismerjek másokat?
Felszínesen érintkezek az emberekkel – akár a közösségemhez tartozó testvéreimmel is –, vagy érdekel a személyiségük, hogy mik az értékeik, mik a talentumaik?
Megszólítom-e őket, hogy megértsem a bánatukat, a szenvedésüket, a magányukat?
Törekszem-e mélyebb kapcsolatot kialakítani a közösségi testvéreimmel, hogy a „nevükön” szólíthassam őket?
Látogatom-e őket, bejáratos vagyok-e hozzájuk?
Egy másik lényeges dolgot is megismerhetünk: Jézus az ajtó. Rajta keresztül egy új életbe, egy új világba léphetünk be. Mi ez az új világ, ez az új élet? Az Isten Országa. Ha Jézusban élünk ez az új világ és élet kezdődik el bennünk, a szeretet országa, az adás világa, ahol az Élet van. Ez nem a gyűlölet és kizsákmányolás világa, nem a pusztítás és ölés birodalma, tolvajok és rablók országa. Jézus a bőség és bővelkedés életét kínálja. A bőség, a bővelkedés utal a teljes, kimeríthetetlen, a véget nem érő, halált nem ismerő életre.
Segítem-e testvéreimet abban, hogy mindennapjaikat Jézus „dús füvű legelőjén” éljék?
Teremtődik-e körülöttem élet, közösség?
Rajtam keresztül nyílik-e mások számára ajtó az új világra?
Általam növekedik-e a szeretet országa?
[Deli József, Székesfehérvár]
Május 1., kedd
Jn 10,22-30
…bizonytalanságban…
Bizonytalanság = Értetlenkedés?
Egy igazi kérdés sohasem lehet támadás.
Nem értékelem túl a szavakat a tetteknél?
Vannak-e bizonytalankodásaim?
Mondtam…de nem hiszitek
Hit nélkül nem lehet megérteni, megtapasztalni Isten jelenlétét, Isten valóságát.
Pásztor – juh: egyértelmű viszony
Egyértelmű az Istenhez tartozásom?
Tartalmas az Istenhez tartozásom?
Isten meghatározó erő bennem?
Hallgatok Isten szavára?
Vannak-e megtapasztalásaim Isten túláradó szeretetéről?
A legnagyobb ajándék az örök élet.
Isten szeretete erőssé tesz a megpróbáltatásokkal szemben.
Idézet Friedrich von Bodelschwingtől:
„Az igazi élet nem más, mint a lélek légzése Isten jelenlétében s a szív figyelme az örökkévalóság hangjaira: születés és növekedés az Isten Szavából; szilárd bizalom az életünk fölé magasodó jóságos gondviselésben; szegénység, mely Isten gazdagságából merít; elfogadás és továbbadás, hogy mások is gazdagodjanak; tevékenység, mely ugyanakkor mélységes nyugalom is; és nyugalom, melyből szüntelen csorog a termékeny tevékenység.”
[Rozsics Gábor, Székesfehérvár]
Május 2., szerda
Jn 12,44-50
Jézus azt hirdette: „Aki hisz bennem, nem bennem hisz, hanem abban, aki küldött.”
Jézust az Atya küldte, bennünket Jézus küld.
Meglátják-e rajtam, hogy Benne hiszek? Meglátják-e bennem Jézust? Mit teszek azért, hogy jobban látszódjék rajtam, hogy Jézushoz tartozom?
Jézus azért jött, hogy higgyünk Benne és ezáltal világosságban éljünk.
Át tudom-e adni ezt a hitet a sötétségben élőknek, hogy Krisztus világossága ragyogja be életüket? Mennyire látszik rajtam, hogy a Jézustól kapott világosságban élek?
Jézus nem azért jött közénk, hogy elítéljen bennünket, hanem, hogy megváltson.
„Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek.
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add hogy ne ítéljek.
…
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.”
(Reményik Sándor)
Bíránk Isten előtt a saját életünk lesz:
a saját eltékozolt időnk,
azok a helyzetek, amikor jót tehettünk volna valakivel, de nem tettünk,
amikor Jézus tanításával ellentétes dolgot cselekedtünk,
amikor nem szerettünk eléggé,
amikor adhattunk volna többet, de nem tettük,
amikor nem hirdettük elég hatékonyan az Örömhírt, Isten mérhetetlen
Szeretetét.
[Singer József és Tili, Székesfehérvár]
Május 3., csütörtök
Jn 13,16-20
Nem (lehet) nagyobb a szolga uránál, sem a küldött küldőjénél.
Aki befogadja azt, akit én küldök, engem fogad be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.
A lábmosás jelképes cselekedetével Jézus megfordítja tanítványainak evilági hierarchikus elképzeléseit. Szóban már több kísérletet tett erre. Korábban a legnagyobb címért versengő tanítványoknak is ezt mondja: Aki a legkisebb köztetek, az nagy igazán. Másutt: A legnagyobb legyen olyan, mint a legkisebb, az elöljáró olyan, mint a szolga.
Isten Országában ez a megfordított – vagy éppen a feje tetejéről a talpára állított? – úr-szolga viszony működik. Azt pedig tudjuk, hogy egy szolga sem szolgálhat két úrnak. Nem szolgálhatunk Istennek és a Mammonnak. Isten Országa építésében mások szolgálata útján aktivizálhatjuk magunkat igazán.
Evilágban a szolgára is sorsazonosság vár: Úgy küld minket Jézus, mint bárányokat a farkasok közé. Erőszakmentesen, kicsiségben és szegénységben.
A küldés és a küldött befogadása az isteni lét, az emberiség és a teremtett világ egységét is jelképezi. Jézus az Atya küldötteként maga is küldő. Az Atya Lelkét és a Fiú Lelkét ígéri nekünk: Ha elmegyek, elküldöm nektek a Vigasztalót. Kérni fogom az Atyát, hogy más Vigasztalót küldjön nektek. Küldi tanítványait is, azaz minket: Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Az evangélium örömhírének továbbadása, a teremtés megőrzése jelenti a küldöttek megbízatását. A befogadást pedig a küldötteken túl Jézus kiterjeszti minden emberre, amikor egy gyermeket állít oda szimbolikusan tanítványai elé és kijelenti: Aki befogadja ezt a gyermeket az én nevemben, engem fogad be. A küldés és befogadás tehát mindent és mindenkit egybeölel.
Hálát adok, Uram, hogy Téged szolgálhatlak! Hálát adok azért, hogy ezt közösségben tehetem, testvéreim segítő bíztatása mellett. Kérlek, erősíts meg minket az elkötelezettségben, küldetéstudatban, szolgálatra készségben! Amen.
[Pakodi Gábor, Székesfehérvár]
Május 4., péntek
Jn 14,1-6
„Ne nyugtalankodjék szívetek!” – kezdődik ez a vers. Látjuk, érezzük, tudjuk, hogy bennünk, emberekben mindig jelen volt, van a nyugtalanság. A tanítványok szívében is, hiszen érezték, hogy Mesterük körül egyre feszültebb a helyzet, nem tudták, hogy mit hoz a jövő. Mi is gyakran aggódunk jövőnk miatt. Jézus szava a megnyugtatás, mely nem lélektani eszközökkel valósul meg, hanem a hitünket akarja elmélyíteni. A tanítványok tapasztalhatták, hogy Jézust az Atya küldte, és ha Ő most elmegy, nem az ismeretlenbe távozik, hanem helyet készít, majd visszajön értük, és magával viszi őket. Jézus minket sem hagy magunkra. Mindegyikőnket magának vall, és azt akarja, hogy örökké vele legyünk. A tanítványok részesei voltak Jézus földi életének, megtapasztalhatták az Atyához való hűségét. Mégis bizonytalanok voltak, hiszen nem ismerték, nem értették mindig az utat. Bennünk is sokszor elhomályosodik az út. Merre menjünk, mit lépjünk, hogy döntsünk egy-egy élethelyzetben? Pedig az út világos, és ezt Jézus is nyilvánvalóvá teszi: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”. Jézus tehát nemcsak útjelző, nemcsak mutatja az utat, hanem Ő maga az út. Ő nem csupán ígér, hiszen benne valósággá vált Isten szeretete, mely az életre visz.
Hiszem, hogy egyikőnk sem született céltalanul, küldetés nélkül e világba. Számomra különösen is aktuális ez a rész – mely éppen megtalált –, mert ezen a napon van a születésnapom. A születés az életről ad hírt, és jó lenne valóban élni, alkotni, adni, szolgálni, a szeretet fiaivá érni! De vajon a nyugtalanság, mely bennünk él, nem nyomja-e el hitünket, gyengíti tetteinket? Él-e bennünk a bizalom az úton járásban? Hisszük-e, hogy Jézussal, Jézusban élni maga az élet, és teszünk-e ezért mindennapjainkban? Tegyünk Testvéreim! Mindenki a maga életében, családjában, közösségében, hogy minél több helyen érezzék a szeretet el nem múló erejét, az út, az igazság és az élet valóságát.
[Magyarné Laura, Székesfehérvár]
Május 5., szombat
Jn 14, 7-14
„Mutasd meg nekünk az Atyát, ez elég lesz nekünk” – énekeljük gyakran közösségi miséinken vidáman és felszabadultan. Lehetünk vidámak, hiszen fontos az a tudat, hogy csak egyféle igazság, tanítás, mindent adó szeretet létezik, hogy az Atya és a Fiú egy. Ezt az egységet az Atyától származó és Jézus által közvetített tanítás, valamint Jézus cselekedeteinek harmóniája bizonyítja.
Ha lelkünk mélyére tudunk nézni, és meglátjuk a benne lévő örök Istenit, ha vesszük a fáradtságot, hogy a világ, az élet értelmét keressük, és közben rátalálunk a Jézus által közvetített és bemutatott tanításra, akkor már jó úton járunk. Ha még arra is képesek vagyunk, hogy ezt tettekre is váltsuk, akkor rádöbbenhetünk, hogy amikor Jézus az Őt követők tetteit saját tetteihez hasonlította, akkor igent mondott arra, hogy mi is eggyé válhatunk Jézussal és az Atyával.
Van itt még egy szó: kérni. Tekinthetjük ezt a szót kapcsolataink alakításánál egy kis lépésnek, de felfoghatjuk úgy is, mintha mindent jelentene. Jézus mindent ígér ennek fejében. Beláthatjuk, hogy ha ezt őszintén ki tudjuk mondani, akkor már nemcsak magunkra nézünk, már nem hisszük magunkat mindenhatónak, hanem megfogjuk egymás kezét, és közösséget keresünk.
[Magyar László, Székesfehérvár]
2007. 02. 21.-02.24.
2007. 02. 25.-03.03.
2007. 03. 04.-03.10.
2007. 03. 11.-03.17.
2007. 03. 18.-03.24.
2007. 03. 25.-03.31.
2007. 04. 01.-04.07.
2007. 04. 08.-04.14.
2007. 04. 15.-04.21.
2007. 04. 22.-04.28.
