Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Június 12. – Pünkösdvasárnap
Jn 20,19-23 - „Békesség nektek!" - ismételte. Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket."
A tanítványok a gyász, a szégyen, a csalódottság és a fölfoghatatlan reménység óráiban biztonságos helyen összebújva próbálják értelmezni és elemezni az átélt történéseket. Még fel sem ocsúdtak az álmaikat porig romboló kivégzés után, amikor értelmezniük kell a fölfoghatatlant: Jézus újra él, de - a néhány kiválasztott tanúsága szerint - mégsem úgy, ahogyan eddig. Az első látás egyiküknél sem volt elég a felismeréshez. Azon az estén azonban semmi kétségük nem lehetett afelől, hogy ki lépett közéjük. Jézus szavaival és testi valójával egyaránt biztosítani akarta őket arról, hogy valóban Őt látják. Az evangélista nem írja ugyan, de a szövegből („megmutatta nekik kezét és oldalát”) egyértelműen kiderül, Jézus tudja, hogy a tanítványokat kétségek gyötrik. A sebek látványa és a jól ismert „Békesség nektek!”- köszöntés azonban eloszlatja a tanítványok minden kételyét.
Aki vesztett már el számára nagyon kedves embert, az tudja, milyen nagy öröm nagyritkán álmunkban újra találkozni vele. Aki átélt már efféle „találkozást”, az tudhatja milyen hihetetlen öröm foghatta el a tanítványokat Jézus láttán. Amit mi legfeljebb álmunkban élhetünk át, azt ők valóban megtapasztalhatták.
Jézus azonban nem sok időt hagy az örvendezésre. Számára – úgy tűnik – az a legfontosabb, hogy a tanítványai újra hallhassák Tőle a lényeget, azt, amit Ő az Atyától hallott. Talán nem véletlen, hogy a bezárt szobában összebújva, elrejtőzve talált tanítványoknak éppen a küldetés fontosságáról beszél. A „Gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok veletek” (Jn, 13,33) – szelíd türelmetlensége most is egyértelműen érződik Jézus szavaiban. A Jóhírt nem tarthatjuk meg magunknak, nem élhetjük az életünket elzártan. Küldetésünk van. Jézus a bennünk lévő Lélek segítségével az Örömhír továbbadását várja tőlünk. Mindnyájunktól, akik tanítványának érezzük magunkat!
[Bajnokné Benyhe Judit, Budapest]
„Amikor ezt mondta, rájuk fújt és így szólt hozzájuk: Vegyetek Szentlelket!” (Jn.20,22)
- Milyen szellemiség tölt el?
- Milyen szellemiség árad belőlem?
- Mit jelent számomra, hogy küldött vagyok?
[Angel]
Június 13. Pünkösdhétfő
Mt 5,38-42
A rosszat jóval kell viszonozni
Az Ószövetségi törvényben a „szemet szemért, fogat fogért” azt jelenti, hogy embert emberért, vagyis a bosszú jogosságát hirdeti. Jézus ennek az ellenkezőjét mondja: Ne szállj szembe a gonosszal! A jézusi célnak, az Isten Országa építésének feltétele, hogy az őt követőket kiszabadítsa a Gonosz fogságából.
A kérdés az, hogyan? Erőszakkal nem lehetséges, mert aki így tesz, az máris a sátáni harcmodor részesévé válik. „Aki kardot ránt, kard által vész el” (Mt 26,52) A Gonosszal szembeni ellenállás gondolati síkon: a tanítványok a Jézusra való ráhagyatkozás, a tudatátalakítás erejében olyan ékesszólást és bölcsességet kapnak, aminek egyetlen ellenfelük sem tud ellenállni. (Jn 21,15) A Messiást és övéit érvvel nem, csak fegyverrel lehet elnémítani.
Jézus tanítása szerint nincs jogos önvédelem. Az Ószövetség Istene az, Aki leszámol a törvénysértőkkel, sőt el is pusztítja a gonoszokat. Jézus feltárja Isten igaz mivoltát. Bemutatja Őt, mint szerető Atyát.
Aki Hozzá akar közeledni, annak le kell mondania a bosszúállásról, az erőszakról. Mindenképpen szeretetben kell élnie, tehát még a fizikai bántást sem szabad viszonoznia.
Inkább el kell viselnünk mások kényszerítő akaratát, de nekünk mindenképpen meg kell maradnunk a szelíd szeretetben.
Az igazságosság vagy a szeretet hatja-e át életemet?
[Rohonczi Gábor, Budapest]
Június 14. kedd
Mt 5,43-48
Ellenségszeretet
Az első gondolat, ami eszembe jutott ezt a szentírási részt olvasva, egy keresztény vicc még kiskoromból:
A tanár elviszi a gyerekeket kirándulásra és a vonatban lelkendezik: „Nézzétek, a Jóisten milyen szépen befagyasztotta ennek a tónak a vizét!” Ezt hallva megszólal valaki a gyerekek közül: „Hát, az télen nem valami nagy művészet!”
Csak azokat szeretni, akik viszont szeretnek, nem kerül erőfeszítésbe. Megkockáztatom, hogy kellő odafigyeléssel még a felebarátainkat is képesek vagyunk szeretni. De az ellenségeket? Üldözőket? Ez már kissé keményebb dió. Mert a másik kevély, fösvény, buja, irigy, torkos, haragos, rest és még sorolhatnánk. „Az ilyen embert nem szeretem.” - mondjuk sokszor. Könnyedén leírunk bárkit a 'szeretendő emberek' nevű listánkról. Elég egy alkalom is, aztán: „Annak az irigy kutyának én többet nem adok semmit.” - és így tovább.
Véleményem szerint a megközelítésünk rossz. Jézus azt mondja, hogy szeressük a többi embert. Mi hajlamosak vagyunk ezen emberek közül néhányat utálni. Nem az utálattal van a baj, hanem azzal, hogy az embert utáljuk. Hisz' utálhatjuk a kevélységet, a fösvénységet az összes társával együtt, csak az embert nem. Az embert kell szeretni, nem a tulajdonságait. Jézus szájából furcsa is lenne, hogy „Szeressétek a káromkodást!”
Nehéz ez a feladat, de lássuk be, hogy Jézus nem könnyen betartható parancsairól volt híres, hanem arról, hogy Ő a nehéz parancsokat is betartotta. Ne érdekeljen bennünket, hogy milyen a másik. Azt tartsuk szem előtt, hogy – velünk együtt - ő is ugyanazon Isten teremtménye, akire egyformán süt a Nap, egyformán esik az eső és akinek a Jóisten egyformán fagyasztja be télen a tavat.
[Kőszegi Mátyás, Osaka (Japán)]
Június 15. szerda
Mt 6,1-6; 16-18
Jézus a hegyi beszédben az Istennek tetsző életre tanítja hallgatóságát. Az ószövetségi törvénnyel szembe állítja a maga tökéletesített törvényeit. A mai két szakasz is innen való. Mindkettőben a képmutatástól, a csak külsőségekben megnyilvánuló vallásgyakorlattól óv.
„Ha igazságotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába.” – mondja kicsit előbb.
Milyen tehát a helyes alamizsnálkodás és a helyes böjt? Jézus egészen a végletekig megy: „… ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb.”, „… ne lássák rajtad az emberek, hogy böjtölsz, hanem csak Atyád…” Valószínű azért fogalmaz ennyire sarkítottan, mert a képmutató gyakorlattal szemben nagyon ki akarja hangsúlyozni, hogy jótetteinkkel ne az emberek, hanem egyedül csak az Atya tetszését keressük! (Emlékezzünk a szegény asszony két fillérjére!)
Az Istennek tetsző élet úgysem maradhat teljesen titokban. De ha nem az emberek, hanem csak az Atya dicséretére törekszünk, akkor valósul meg, amit Jézus szintén a hegyi beszédben mond: „… jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat.” (Ezt Ő maga meg is tudta valósítani: Amikor meggyógyította a bénát, aki miatt a barátai kibontották a tetőt, „mindnyájan ámultak, dicsőítették az Istent.”)
Fekszem az ágyamon. A betűző Nap arany karikákat táncoltat csukott szemhéjamon. Jó dolgom van! Tető a fejem felett, betevő falatok tömege a spájzban, felesleges holmik körülöttem. Az én Atyám – mint minden épeszű szülő – azt szeretné, ha minden gyermekének egyformán jutna.
Hát, hogyan adakozzak? Kinek, mit, mikor, mennyit és hogyan?
A válasz valami ilyesmi lehet: a rászorulónak azt, amire szüksége van, azonnal, még a szükségesből is, nem leereszkedő, magam vállát veregető módon, hanem úgy, mintha a véletlenül nálam letétbe került részét juttatnám vissza. De izzadjon meg kezemben az alamizsna! Lehetőleg olyan helyre adjam, ami személyes barátságot szülhet, ahol nem butaságra költik, s ahol tartós segítséget, nem csak lyukak betömését segíti. Lehetőleg. De néha a Lélek olyanra is indít, ahol az akármilyen csekély adás – gesztus a reményt tartja életben az illetőben, hogy nincs egyedül szorongattatott helyzetében. Szóval megimádkozott adásokra van szüksége a világnak!
[Stölklerné Magdi és Kőszeginé Melinda, Pécs]
Június 16. csütörtök
Mt 6,7-15
Az imádság beszélgetés Istennel. Jézus felhívja a figyelmünket arra, hogy az ima legyen igazi, bensőséges találkozás az Úrral. Ne imádkozzunk képmutatásból! Legyen egyszerű, közvetlen megnyílás az Isten felé. Fölösleges minden szószaporítás, bőbeszédűség. Mindent igaz hittel, az Úr iránti maradéktalan bizalommal kell kérni.
Ima előtt jó összeszedni a gondolatainkat is. A belső imában rájövünk, hogy kik is vagyunk Istenhez képest. Először letaglózó az élmény (valahogyan nagyobbnak hittem magam), de utána felemelő (hiszen így is kellek Neki)!
Isten nagy ajándéka, hogy Jézus a Miatyánkban megtanított bennünket imádkozni. Fentről jövő tanításként helyes mederbe tereli a mi – sokszor annyira gyarló – imánkat. Tükröt tart elénk, hogy megvizsgáljuk, mi hogyan és milyen lendülettel imádkozzunk.
Még ha másként is, mint Jézus, de Isten gyermekeiként mi is Atyának szólíthatjuk Őt. Mély és csodálatos az Úrtól tanult ima minden szava! Ha kitárul előttünk ezen imádság két nagy kérdéscsoportja, akkor rájövünk, hogy ez olyan, mint a megnyílt ég, melyben Isten dicsőségét, kegyelmét és jóságát láthatjuk.
A megszólítást követő kérések Isten országára vonatkoznak. A kérések második része arról szól, hogy mire van szüksége az embernek: mindennapi kenyérre, védelemre a kísértéssel szemben és bűnbocsánatra. Isten megbocsátja bűneinket. Ezért természetes, hogy mi is megbocsássunk egymásnak. Ennek hiánya nem csak az Úrral, hanem másokkal való kapcsolatainkat is megrontja.
Az Úrtól tanult imádság megtanít az ima helyes értékelésére is. Az nem egy olyan dolog, amihez akkor kell folyamodni, amikor már más eszköz nincsen.
[Kohlmanné Bogi, Pécs]
Június 17. péntek
Mt 6,19-23
„Ahol a kincsed, ott a szíved is!”
Olyan kincsek megszerzésére kell koncentrálnunk, amelyek nem tűnnek el egy-egy katasztrófa során. Ezekből bőven kijutott mostanában az országnak, gondolkodtasson el ez mindannyinkat! A tárgyi-földi kincsek veszélyesek, mert nem csak, hogy könnyebben vesznek el, hanem el is vakítanak. Itt kerül képbe a mammon. Józannak kell lennünk, és fel kell ismernünk azt, hogy mikor szolgálunk neki. Ha felismerjük, akkor még van visszaút!
A lelki kincsek sokkal tartósabbak és mélyrehatóbbak. Jóval többet ér egy igaz barát, mint bármilyen nagy értékű örökölt holmi. Akkor leszünk boldogok, ha szívünket az ilyen igazi, valóságos kincsek telítik be és nem azok, melyeket boltban lehet kapni.
Időnket is megfelelően kell használni, és önvizsgálatot kell tartanunk, hogy eldöntsük, hogy a mindennapokban melyek azok a cselekedetek, melyek rosszak, vagy feleslegesek. Ha ezeket megtaláljuk, és sikeresen kiirtjuk életünkből, akkor a felszabadított helyet oly módon szükséges kitölteni, hogy újabb kincseket szerezzünk. Nehéz így kordában tartani életünket a csábítás világában, de ha felvesszük a harcot – első sorban önmagunkkal – akkor sok dolog megoldódik. Ha meg van a kincsszerzési módszerünk, akkor segítsünk azoknak, akik ebben gyengélkednek!
Mostanság egyre kevesebb kincs van, ha ezt nem tanuljuk meg megosztani másokkal, akkor már nem lesz igazi kincs!
Ha viszont ezt megtesszük, akkor ebből a gesztusból új kincsek születhetnek, melyek igazak is.
[Kőszegi Sámuel (Toci), Pécs]
Június 18. szombat
Mt 6,24-34
Az Istennek akkor szolgálok, ha szeretek, és odaadom a 2 dénárból az egyiket. A mammonnak, a pénznek akkor, ha a kettőhöz még többet akarok szerezni, még attól is, akinek csak egyet sikerült szereznie. Ezt hívják hatalomnak, mert csak akkor tehetem nincstelennek a másikat, ha erőszakos vagyok.
Eldöntöttem már, adni akarok vagy elvenni? Isten gyermeke akkor leszek, ha az adás mellett döntök.
A gondviselés
Egyszerű, érthető szavak. Ne legyek gondban, csak szeressek, vagy törődjek azokkal, akik körülvesznek. Ugyanis Isten igazsága az, hogy szeressük egymást. Törekszem erre? Bízzam életem Istenre, és tegyem a jót. Amióta rátaláltam Istenre és tapasztalom jóságát, ha valamitől gondban vagyok, félek, Jézusnak adom a problémát, és tovább nem nyomaszt, csak gondolkodom a megoldáson, ebben is segít. Elég a napnak a mai baja: szeretni nem könnyű. Amikor nehéz napokat élek, száraz napokat, mert nem árad felém szeretet, meg tudjam őrizni Jézus világosságát. A száraz napokon könnyen a világ fiaihoz hasonlóvá válhatok, sajnos a világ fiai értékrendjéhez igazítom magatartásom. Ilyenkor van nagy szükség az imára.
Le szoktam borulni Isten elé?
Az Isten Országának a keresése ugyancsak nehéz számomra. Isten Országa az, ahol mindenkinek csak egy dénárja van. Tehát, ha többem van, adjam oda annak, akinek nem sikerült megszereznie az egyet.
Törekszem erre?
[Szilágyi Ilona, (Inci) Tököl]
