Bokor közösség
Elmélkedések

Lélekváró elmélkedések

Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az"Érted vagyok"folyóirat aktuális számából vettük át.

Június 5. – Mennybemenetel ünnepe
Mt 28,16-20
- „… tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek …”

Micsoda! Már az Isten, már a Szeretet-Isten is parancsolgat?!
A nyugati gondolkodásban, a XX-XXI. század fordulóján nevelkedett énünk, a szabadságot szajkózó környezetünk, az önmegvalósítást szuggeráló előadások és terápiák tömege mind-mind lázítanak: ne hagyd, hogy más parancsoljon neked! Ne engedd, hogy korlátozzanak! Bontakoztasd ki, valósítsd meg önmagad!
A parancsolgatás a múlté: a rabszolgatartó parancsolt a rabszolgáinak, a hűbérúr a jobbágyainak, a sanyargató kapitalista a gyerekmunkásoknak (szegény szerencsétlenek!). Ma legfeljebb a fegyveres testületekben fordulhat elő parancsuralom, de oda úgyis csak az agresszívak, meg az agymosottak mennek (hülyék!).
OK, gyerekkorunkban még el kellett szenvednünk némi parancsolgatást a szüleinktől, tanárainktól. De ma már tőlük se „sikk” a parancs: győzzenek meg, vagy rosszabb esetben beszéljenek rá némi jutalommal kecsegtetve…
Nekem ne parancsolgasson senki! Felnőtt vagyok. Tudom én, hogy mit akarok. Vagy ha nem tudom, majd eldöntöm.
Az első tiltakozási hullám után már józanabbul gondolkodik az ember. Gondolkodik és emlékezik. Ki parancsolt nekem? Mikor és mit? Vagy én mikor és mit parancsoltam a rámbízottaknak? És eszünkbe fog jutni sok-sok emlék, amikor parancsokat kaptunk és adtunk – szeretetből! Féltő-óvó szeretettel, de a legnagyobb határozottsággal adtak parancsot a szüleink, néhány odaadó tanárunk, közösségi vezetőink vagy mások. Éppen azt parancsolták meg nekünk, ami a javunkat szolgálta, vagy ami megóvott a bajtól. Amikor az utasítás betartása talán életbevágóan fontos volt, de nem volt idő, alkalom, lehetőség hosszas magyarázatokra. Vagy talán már fölösleges is lett volna, hiszen már százszor, ezerszer elhangzott!
Olyan ez a jézusi „amit parancsoltam”, mint egy esszencia: nem részletez, de minden benne van: hivatkozás, visszautalás mindarra, amit az évek során tanított: könnyen érthető példabeszédekben, türelmes, érdemi beszélgetésekben. A vitatkozás, a győzködés ideje lejárt. Már csak arra van ideje a búcsúzó Jézusnak, hogy még egyszer szerettei „lelkére csomózza” a legfontosabbat, az ő parancsát: hogy jónak kell lenni, és erre meg kell tanítani másokat is, lehetőleg mindenkit!
Tulajdonképpen ez Jézus végrendelete, és egy végrendelet jellemzően tömör és kötelező erejű; azaz parancs, végre kell hajtania az örökösnek. Egy életen át ezt kell végrehajtaniuk a tanítványoknak: mehetnek szanaszét a nagyvilágba, magyarázhatnak, taníthatnak, győzködhetnek, példát mutathatnak… – sok-sok napon, éven át. Ez annyira fontos, hogy soha nem szabad elfeledni, soha nem szabad feladni. Tovább kell adni: a tanítványok következő nemzedékének, és aztán majd tovább-tovább-tovább… nekünk, és még tovább …  Ez a parancs!
Jézusom, értem-e és élem-e, hogy jónak lenni – a rólunk alkotott legjobb isteni elképzelés megvalósítóinak, kibontakoztatóinak és továbbadóinak lenni – fontos? Hogy ez a legfontosabb feladata életünknek? Annyira fontos, hogy ezt akartad a leginkább a „lelkünkre csomózni” búcsúzóban!

[Schanda Bea, Budapest]

Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, belemerítve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében!” (Mt.28,29)
   - Mennyire sikerült Jézus tanítványává válnom?
   - Kit, /kiket/ sikerült Jézus tanítványává tennem?
   - Mit jelent nekem, hogy meg vagyok keresztelve?
[Angel]

Az oldal tetejére


Június 6. hétfő
Jn 16,29-33

Jézus búcsúbeszéde

Búcsúbeszédet temetésen, ballagáson, hosszabb utazás előtt hallunk szeretteink, barátaink körében. Jézus is egy ilyen lelki útravalót igyekszik átadni tanítványainak, miközben legbelső valóját is megosztja velük. Új feladatok, célok eléréséhez mindannyiunknak szüksége van a lelkesítésre, buzdításra, arra hogy érezzük: hisznek bennünk, támogatás van mögöttünk. Mekkora erőt jelent, már az is, ha eszünkbe jut egy nagyszülő magvas gondolata, életpéldája, vagy kezünkbe kerül a fényképe. Jézus hitet és erőt ad tanítványainak: nemcsak Ő, de követői is megkapják a LELKI ERŐT mind az üldöztetésben, mind az Örömhír továbbításában.

[Bognár Péter, Székesfehérvár]

Az oldal tetejére


Június 7. kedd
Jn 17,1-11a

Jézus imádkozik az apostolokért

A mára rendelt evangéliumi szakasz, csak e második részével tudok és akarok foglalkozni. Ez érint meg, ebben tudom elhelyezni magunkat, magamat, életünk hasonló élményeit, döntéseit.
Jézus azokért az emberekért imádkozik, akiket az Atyától neki ajándékozottnak tekint, akiket az Atya rábízott, akik felé kötelezettsége, küldetése van, akiket el akart és tudott vezetni az Atyához. A tanítást, a szeretetet átadta nekik úgy, hogy ők azt elfogadták, megértették, megismerték, magukévá tették, Isteninek elismerték. Ez tényleg dicső dolog, bennük valóban megdicsőül Jézus.
Hasonlóan vagyunk mi is, ha nem is akarom magunkat Jézushoz mérni.
Az Atya megajándékoz bennünket gyermekekkel, hozzánk vezet embereket azzal a céllal és bizalommal, hogy mi átadjuk nekik azt, amit a szeretetből megértettünk.
Az édesanyák, édesapák, nevelők, lelkivezetők ápolják, tanítgatják, szeretgetik, gyámolítják, a rájuk bízottakat. Ha nem is csináljuk tökéletesen, a cél hasonló mint Jézusnál. Megismertetni a szeretetet velük, hogy átéljék, magukévá tegyék, gyakorolják, hogy életükké váljon. És van-e szebb ajándéka, „megdicsőülése” egy szülőnek annál, minthogy látja gyermekében a növekvő szeretetet, tapasztalja, hogy megtalálta útját és a Szerető Istent?
Tudunk-e hálát adni Istennek a ránk bízottakért?
Jó útra irányítottuk-e őket, jól éltük-e eléjük a szeretetet?
Tudunk-e mosolyogva tekinteni felnövekvő gyermekeinkre, néha akár még a büszkeségünket is bevallva?

[Magyar Laci, Székesfehérvár]

Az oldal tetejére


Június 8. szerda
Jn 17,16-19

Jézus az utolsó vacsora után az apostolokért, a hívőkért, értünk imádkozik. Kéri az Atyát.
Van aki azt mondja: „Isten tudja, mi a jó nekünk, és mivel Ő szeret minket, azt meg is teszi értünk, hogyha az lehetséges. Fölösleges tehát bármit is kérnünk Istentől, hiszen Ő jobban tudja, mire van szükségünk.”
Érdemes elgondolkodni ezen, hogy mi miben hiszünk, hogyan gondoljuk ezt.
Jézus azt mondja tanítványaira, hogy nem a világból valók, ugyanúgy, ahogy ő sem. Ez bennünket is bizalommal kell, hogy eltöltsön: helyünk van Isten országában.
Azonban Jézus a világba küldte az apostolokat és minket is. Feladatunk, küldetésünk van. Persze nehéz felismerni, hogy mi az, de valószínűleg nem is olyan konkrét – mindig kicsit több, mint amit eddig megtettünk. Nem valószínű, hogy úgy működik, hogy végezni lehet vele, és akkor az ember elégedetten hátradől, mondván: „Na, teljesítettem, amit Isten tőlem várt, végre le van róla a gond.”

[Tanos András, Székesfehérvár]

Az oldal tetejére


Június 9. csütörtök
Jn 17,20-26

Ezt az evangéliumi részt szokták Jézus főpapi imájaként említeni. Én még szívesebben hívom úgy: a szeretteiről gondoskodó közösségvezető imája. Szívet melengető olvasni, ahogy Jézus gondoskodik szeretteiről, sőt, kiterjeszti a kört az ő tanítványaikra is: „… nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk…” A legfontosabbat kéri nekünk. Az egység – Istennel, embertársainkkal és önmagunkkal megtalált egység – az, amiben boldogságra lelünk; az, ami belülről indít az adásra, nem uralkodásra, nem bántásra; az, ami igazán választ tud adni alapvető belső igényünkre, a „ki vagyok, hová tartok” kérdésre.

Tudjuk, hogy az arám nyelvben, ahogy ez az ima eredetileg elhangozhatott, ugyanaz a nyelvtani alak áll rendelkezésre a felszólító mód és a jövő idő kifejezésére. Így értelmezhetjük ezt az imát a felszólító, kérő ima mellett a jövő felvázolásáról, a jövő megálmodásáról szóló próféciaként is: „… ők mindnyájan egy lesznek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy lesznek mibennünk…

Jézus megtette a maga részét az álom valóra válása érdekében, a többi rajtunk múlik. Dolgozzunk magunkban az egység felismerésén. Hiszem, hogy az Atya teljesíti Jézus kérését. Az egység Istennel, embertársainkkal és önmagunkkal már objektív valóság – csak fel kell ismernünk és eszerint alakítanunk az életünket.

[Miklós Tibor, Székesfehérvár]

Az oldal tetejére


Június 10. péntek
Jn 21,15-19

A főhatalom átadása Péternek

Az evangélista itt azt beszéli el, hogyan adta át Jézus Péternek a főhatalmat Egyháza fölött. A háromszoros tagadás jóvátételére először háromszoros szeretetvallomást követel Pétertől, s ezután rábízza bárányait és juhait. A bárányok nem az egyszerű híveket jelentik, a juhok pedig a hívek pásztorait, mindkét szó végeredményben ugyanazt jelenti: a nyájat, mégpedig az egész nyájat. Ez az egyházfőség azonban nemcsak nem mentesíti Szent Pétert a többi tanítványra váró szenvedések alól, hanem az Úr Jézus rögtön megjövendöli neki azt, hogy kereszthalállal fogja megdicsőíteni az Istent.
Jézus annak ellenére, hogy tudta Péter megingását, Őt kéri-bízza meg a megkezdett út folytatására. Ezen az úton haladunk mi is, közben hányszor bántjuk meg Istenünket, barátainkat, embertársainkat? Legalább elszomorodunk emiatt? Mindannyian a megkértek és megbízottak közé tartozunk. Adjuk meg az Atyának az örömöt, hogy cselekedeteink által megérdemeljük a bizalmat.

[Fekete Tibor és Zsuzsa, Székesfehérvár]

Az oldal tetejére


Június 11. szombat
Jn 21,20-25


„Te kövess engem!”

Ebben a három szóban Jézus összefoglalja, kinyilatkoztatja tanításának, életének üzenetét.
Te rajtad fordul, életed célja értelme ne várj, másra neked kell igent mondanod Jézusra! Te vagy felelős magadért!
Kövess engem, mutatom a példát, az utat! Ne félj, megvalósítható, amit tanítok, láthatod, én előtted járok, segítelek! Nem egy ismeretlen útra küldelek, hanem hívlak.
Nem könnyű Jézus felszólítását követni, de érdemes, mert már itt a Földön is megkapjuk Jézus ígérete szerinti jutalmunkat, például a 100 testvért.
Dönts mielőbb, Jézus türelmesen vár mindannyiunkra, hogy társai legyünk abban, hogy eljöhessen az Isten országa a szívünkben és itt a Földön is.

[Cseh András, Székesfehérvár]

Az oldal tetejére


 

Archív elmélkedések Archívum

Archív elmélkedések Pénteki elmélkedések