Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Május 29. – Húsvét 6. vasárnapja
Jn 14,15-21 - „Ha szerettek, meggyőződésetekké teszitek tanításomat.”
Makacsul ragaszkodunk a törvényekhez és parancsokhoz, azok kényszerítő erejéhez. Elsősorban azért, mert úgy érezzük, hogy kényszerítő erő nélkül a törvény és parancs erőtlen és érvénytelen. Az is ott motoszkál bennünk, hogy a parancsok által a felelősség tekintélyes része áthárítható, hiszen nem tehetünk róla: „Parancsra tettük!” Ha a végeredmény jó, akkor megveregethetjük a vállunkat, hogy milyen jók, engedelmesek és sikeresek voltunk. Ha persze rosszul sülne el a dolog, akkor a felelősség természetesen a törvényhozót terheli, mi ártatlanok vagyunk, és mossuk kezeinket.
Ha azonban valóban törvény és kényszer kell ahhoz, hogy megtegyük a jót, mit ér az egész, hiszen nem belső meggyőződésből, csak kényszerből tettük. Jézus a jánosi megfogalmazás szerint mintegy elhatárolja magát a mózesi törvénytől, és új megfogalmazást használ, de még meglepőbb, hogy félreérthetetlenül hangsúlyozza: az „ő parancsát őrizzék meg” (tasz entolasz tasz emasz!), az ő tanítását tegyék meggyőződésükké, és ne tévesszék össze az ószövetségi törvénnyel.
Nem a mózesi törvényről, és nem arról a lelkületről van itt szó! A jézusi tanítás lelke, hogy minden istenes törekvésünk, amely a törvény szerint való, csak megfosztottságunkat (árvaságukat) munkálja, és ebből csak egyetlen kiút van, ha gyökerében megújítjuk istenképünket. Amíg Isten csak távoli, hatalmas és kiszámíthatatlan, amíg bizonytalan és átláthatatlan bűnperek ítésze, addig a szeretet csak kényszerszülemény lesz, amelynek nincs valóságos értéke.
Jézus tanításának leglényege a szeretetre való felhívás, ennek elfogadása soha sem kényszer, hanem önkéntes belső vállalás. Istent nem azért érdemes, vagy a megszokott fogalmazás szerint kell szeretni; Jézus tanítását nem azért kell belső meggyőződésünkké formálni, mert nélküle rosszul, vele pedig jól járunk. Az a kereszténység vagy istenszeretet, amelyet csak a pokol rettenete tart életben, nem több mint a szappanbuborék. A jézusi élet az az istenszeretet, amelyet az emberszeretet, a felebaráti szeretet által engedünk bele életünk legintimebb szférájába. El kell fogadnunk, hogy nemcsak atyánk van, hanem testvéreink is vannak, Isten ugyanis nem személyválogató. Istenszeretetünk mértékegysége az, hogy mit ér meg nekem a másik ember, mert Jézus nyomán nekem és az Atyának, nekem és a másik embernek egynek kell lennünk.
A tanítványok nem értették, mit akar ezzel mondani – annyi év után mi mennyire értjük?
[Sulyok Gábor, Budapest]
„Még egy kis idő és a világ többé nem lát, de ti láttok, mert én élek , ti pedig élni fogtok” /Jn.14,19/
- Mivel biztatom az enyéimet? Mire?
- Mennyire érzem magam valakikkel egynek?
- Ki előtt tudok feltárulkozni? Mennyire? Miért?
[Angel]
Május 30. hétfő
Jn 15,26-16,4
„…eljön a vigasztaló, akit az Atyától küldök nektek…”
Jézus itt egészen nyíltan beszél, ezeket a szavakat nem kell megfejteni, magyarázat sem szükséges hozzá. Küldi az Atyától való Vigasztalót, az igazság Lelkét, aki majd tanúságot tesz róla. Ennek egyenes következménye, hogy utána ti is (én is) tanúságot tesztek Jézusról.
Ennek megfelelő a kérdésem is: vajon bennem is megvan az igazság Lelke? Erre a válasz a második versben benne is van: ha tanúságot teszek Jézusról, akkor igen.
De mi a helyzet, ha nem? Pedig Jézus megígérte, hogy küldi a Lelket. Talán mégsem jött? De bizony jött, de csak azokhoz tud bemenni, akik Jézussal vannak. Tehát nekem is kell lépnem, vágynom rá, megtisztítanom a bensőmet, hogy be tudjon hozzám jönni a Lélek. Ahogy az egyik régi énekben mondjuk: „Várom a találkozást Veled.” Akiben nincs meg ez az adventi, nagyböjti várakozás, vágyakozás, azt nem, vagy nehezen találja meg az igazság Lelke.
Sajnos a Lelket nem igazán fogadta, fogadja be ez a világ. A világ, amelyik nem ismeri sem az Atyát, sem Jézust. S láthattuk a történelemből, hogy az Istennek szolgálatot tenni akarók hogyan pusztították el, üldözték a Lélektől eltelteket. És ez a történelem sajnos nem zárult le, ennek mi is részesei vagyunk. Tehát nagyon kell figyelnünk a gondolatainkra, hogy már a magvában felismerjük, és elhatárolódjunk a lelki emberek elítélésétől. Már csak azért is, mert ezt Jézus előre megmondta, hogy eszünkbe juthasson.
De van ennek a kérdésnek egy másik oldala is. Ha a világ nagyon jól elfogad, akkor feltehetem magamnak a kérdést, hogy mennyire hallgatok a Lélek szavára.
[Singer József, Székesfehérvár]
Május 31. kedd
Jn 16, 5-11
„Jobb nektek, ha én elmegyek,mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok.”
- A Szentlélek erejében élhetünk! Jézus Urunk annyira fontosnak tartotta a Szentlélekben való életet, hogy apostolainak megtiltotta a világ evangelizálásának megkezdését, amíg el nem tölti őket a Szentlélek ereje.
- A Szentlélek adja a boldog felismerés örömét, hogy Isten a mi Atyánk.
- A Lélek által árad ki szívünkben Isten szeretete, mert nélküle megmaradunk önző érdekeink mellett.
- A Lélek által válik személyes élménnyé Isten közelsége. Ez az élmény mérhetetlen nagy boldogságot ad.
- A Lélekben ismerjük fel, hogy minden gyengeségünk ellenére Isten elfogad bennünket, és határtalanul szeret.
- A Lélekben ismerjük fel, hogy Istennek terve van velünk, és általa kibontakozhat ez a terv, minden támadás ellenére is.
- A Lélek erejével képesek vagyunk legyőzni betegségeink miatti szomorúságunkat, mert Ő a Vigasztaló.
Mindenütt Isten Lelke működik!
A vigasztalás belső békét, igazi örömet, tettekre ösztönző elszántságot ad.
Nem a pillanatnyi jókedv, a konkrét tett iránt spontán eufória a fontos, hanem a belső szabadságnak és világosságnak a megélése, amikor az ember nem keseredik el a nehézségeket látván.
Amikor a csendben és imában a vigaszt tapasztalom meg, akkor mély egységben vagyok önmagammal, teremtőmmel és testvéreimmel.
Mind a vigasz, mind a vigasztalanság eligazít az életem döntéseiben.
A vigasz azt mondja, jó úton járok Isten követésében, a közösség vitorláját a Lélek szele dagasztja.
A vígasztalanság pedig azt üzeni, hogy valami nincs rendjén: türelmesebbnek kell lennünk egymással, több időt kell szánnom a csendre, s az imára.
Jöjj Szentlélek, adj nekem igazi szeretetet, hogy méltóképpen szeressem Istent és az embereket!
[Bódai Ferenc, Székesfehérvár]
Június 1. szerda
Jn 16, 12-15
„… az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra.”
De mi is kell ahhoz, hogy a Lélek elvezessen bennünket is a teljes igazságra?
A mi életünkben is akkor tárul fel az igazság, ha keressük a teremtő Atya akaratát. Ha nyitott a fülünk minden olyan üzenetre, amely a jézusi életmintához visz közelebb. Évszázadok óta mennyi erőfeszítés és fáradozás, aprólékos utánajárás tárja elénk az Élet Útját.
De mégsem úszhatjuk meg! Nekünk kell ismeretet szerezni, nekünk kell elmélyülni, választani nap mint nap azért, hogy hogyan adjuk magunkat oda. Ebben van öröm és bánat, siker és kudarc. Gondoljunk arra, hogy Jézus Atyja osztozik velünk az örömben és a kudarcban is.
A sok Istent kereső, Isten útján járó testvérünk kudarca elcsüggeszt, vagy inspirál?
Építjük-e a közösséget, a belső egységet, hogy közös legyen az, amit az Atyáról és Jézusról el akarunk mondani?
Hisszük-e, hogy ha él bennünk a közösség az Atyával, Jézussal és a testvéreinkkel, akkor a Lélek tud szólni, üzenni nekünk, és rajtunk keresztül másoknak is?
[Deli József, Székesfehérvár]
Június 2. csütörtök
Jn 16,16-20
„Ti szomorkodtok, de szomorúságtok örömre fordul.”
Jézus elköszön a tanítványoktól.
Mire eljutunk a 16. versig, Jézus már számos alkalommal utalt a tanítványainak arra, hogy csak idei-óráig lesz velük, hogy csak küldetést jött teljesíteni, jött és megy. Az Atyáról is sokat beszélt, arról, hogy az Atya az, akitől jött, és akihez megtér. Sőt, ezt a „jövés-menést” pozitív eseményként említette.
Mégis úgy tűnik, hogy Jézus eddigi szavai nem voltak világosak és érthetőek a tanítványok számára, teljes volt köztük az értetlenség. Az elbizonytalanodás, a tétovaság érződik abban, ahogy egymást kérdezgetik: „Mit akar ezzel mondani: Rövid idő? Nem értjük, mit beszél”. Az eddigiek nem megerősítették, hanem összezavarták őket. A bizonytalanságot fokozhatta a „rövid idő” hangsúlyozása is. Rövid idő múlva elmegy, és csak rövid idő telik el és már viszont is látják. Az akkori gyalogszerrel közlekedő világban hova lehetett rövid idő alatt eljutni, pláne még vissza is térni? Bár a tanítványok igyekeztek követni Jézus gondolatmenetét, még nem tudtak elvontan gondolni az Ő távozására és visszatértére.
Jézus a válaszában olyan távozásra utal, ami a tanítványokat elszomorítja és fájdalommal tölti el. Az életük szomorúság és sírás lesz, ellentétben az őket körülvevőkkel, akiknek ez örömet okoz. Jézus jövőt előre vetítő szavai csak tovább fokozhatták a tanítványokban a félelmet, hiszen a többiek, a „világ” öröme ez esetben csak a káröröm lehetett. Jézus távozása és az ő búcsújuk pedig talán beláthatatlan fájdalommal fog járni.
Végül azonban Jézus feloldja a tanítványokban a bizonytalanság és a szomorúság érzését: „… szomorúságotok örömre fordul”. Felvillantja, hogy ha majd viszontlátják őt, akkor minden megváltozik, megfordul az életük.
Te hogyan köszönsz el?
Mi a nehezebb a számodra, ha te vagy az, aki elmegy, vagy az, aki hátramarad?
Mit teszel, hogy enyhítsd a búcsúzás fájdalmát?
Hogyan kezeled a változásokat? Hogyan viszonyulsz ahhoz, ha változik az élettered, a lakóhelyed, a munkahelyed, az életállapotod?
A szenvedés, a fájdalom miként segített abban, hogy felnőjél, hogy felnőj ahhoz az örömhöz, amit Jézus a tanítványoknak megígért?
[Braila Mária, Székesfehérvár]
Június 3. péntek
Jn 16,20-23a
Életünk folyamán már-már megszoktuk, hogy szomorkodunk, aztán örülünk. A szomorúság letaglóz, az öröm felemel. Összefüggést nem mindíg látunk a kettő között.
Jézussal járni, vagy Jézus nélkül (Őt nem látva) járni az úton - az egészen más.
Jézust látni: vele együtt teljessé tenni életünk - az öröm.
A szomorúságban, a hiányérzetben Ő születik meg bennünk. Ott van minden vajúdásunkban.
A beérkezés, a viszontlátás a legnagyobb öröm.
Add Uram, hogy nagy erőt adjon nekünk a Te "viszontlátásod"!
[Rozsics Gábor, Székesfehérvár]
Június 4. szombat
Jn 16,23b-28
„Kérjetek és kaptok, hogy örömötök teljes legyen.
Az Atya ugyanis szeret titeket, mivel ti szerettetek engem és hittétek, hogy az Istentől jöttem..."
Történik valami, átélünk egy eseményt, kapunk az élettől vagy egy embertársunktól valamit, és örülünk. Lelkünk megvidámul, szívünk repes, szemünk könnybe lábad. Az öröm emóciója meghatározza érzésvilágunkat. Amikor nem azt kapjuk, amit szerettünk volna, az örömbe üröm vegyülhet, s valami hiányérzet járja be lelkünk bugyrait.
Örömünk igazán Istennel lesz teljes. Amikor átéljük az Ő ajándékozó közelségét. Ő nemcsak ad, de mindent ad: Önmagát adja nekünk.
A kérés – mint tudjuk – nem Istennek kell, Ő anélkül is tökéletesen tudja, mire van szükségünk. Nekünk fontos, hogy a kérésben átélhessük és tudatosíthassuk: arra van szükségünk, az a vágyunk, a kívánságunk, amit egyedül Isten tud adni nekünk. Köznapi vágyainkban, kívánságainkban mennyire tudjuk ezt megjeleníteni?
Az emberi öröm mindig hiányos. A legteljesebb örömérzésben is benne van annak elmúlása, halványulása, eróziója. Isten olyan örömöt tud adni nekünk, ami el nem múló, időtlen és így teljes. Ez a Vele együtt létezés öröme. S ez nem csak jövőbeni ígéret, már a mindennapjainkban időleges részesei lehetünk annak. Lássuk meg, legyen fülünk a hallásra, legyünk nyitottak a tapasztalásra!
Isten felénk irányuló szeretetének a kinyilatkoztatása az igazi örömhír, az evangélium. Ez az a szeretet, ami teremt és megőriz, befogad és útnak indít, betölt minket és továbbadásra buzdít. Csak vennünk kell az „adást”. Lelki antennánkat be kell hangolni, kiszűrni a zavaró frekvenciát, befogadni a végtelen szeretetet. Uram, a mindennapok zajában hányszor vagyok érzéketlen szereteted befogadására, átélésére! Köszönöm a csendet, amikor kisöpörhetem lelkemet és átadhatom magam jelenlétednek!
Aki igazán szeret, az „Istentől jött”, Isten szeretetét hordozza magában és sugározza embertársai felé. Ilyen értelemben mindannyian lehetünk Istentől jött emberek. Ez nagy öröm, nagy lehetőség, de egyben nagy felelősséget is jelent. Kérjük a Lélek erejét, hogy élni tudjuk a szeretetet! Fogadjunk hálás szívvel és tettre készen valamennyi lehetőséget, amikor magatartásunkkal, szavainkkal tanúskodhatunk Isten szeretetéről.
[Pakodi Gábor, Székesfehérvár]
