Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Május 15. – Húsvét 4. vasárnapja
Jn 10,1-10 - „Aki nem rajtam keresztül megy be, az tolvaj és rabló …”
Kezdetben Jézus még be-bejárt a zsinagógákba, és megkísérelte, hogy értelmezze Mózest és a prófétákata „hagyományos világnézet” szerint, hogy ily módon világossá legyen Isten egyetlen, félreérthetetlen szándéka, vagyis hogy azért mondott igen a világra, az életre és az emberre, hogy életük legyen, és bőségben legyen. Az volt és maradt egyetlen akarata, hogy világosság legyen a sötétségben, hogy látásuk legyen a vakoknak, hogy önbecsülésük a megvetetteknek, lelki békéjük és erejük a gyengéknek és befolyásolhatóknak, és bizonyosságuk a megfélemlítetteknek.
Aztán elég volt néhány évtized vagy század, és a legtermészetesebbnek tűnt, hogy – bár Isten nem személyválogató – tolvajt és rablók kiáltsanak mindenkire, aki nem csatlakozik a „kiválasztottak” gyülekezetére, mit sem törődve Jézus kétségbeesett kiáltásával: „Ne tiltsátok meg senkinek, hogy Istenben bízzon, és feléje induljon, mert aki feléje indul, az nem egykönnyen fordul vissza” (vö. Mk 9,38-40). Sőt külön nyomozóirodát alapítottak Egyházi Tanítóhivatal néven, és inkvizíciót hoztak létre tévedhetetlen és szent véleményük védelmére, és lehet, hogy ez több fejfájást okozott Istennek, mint a számtalan gyenge, bátortalan emberi próbálkozás, hogy más irányban találják meg az utat Isten felé. Az önhitt ember kisajátította magának az ajtót is, az utat is, sőt magát Istent is.
Fordítsuk meg becsületesen a mondatot: Aki rajtunk keresztül megy be, akiknek mi vagyunk az ajtó, mit talál ott belül, az életünk közepében? Akarunk-e lenni, és vagyunk-e ajtók, világosság, támasz, biztonság és élet mások számára is, vagy csak magunkkal vagyunk elfoglalva? Merünk-e ellentmondani a társadalmi elvárásoknak? Merünk-e, ha kell, mindent újragondolni, vagy megelégszünk a nyáj melegével és vitatható biztonságával? Merünk-e szabadon gondolkozni, és másokat is gondolkozni hagyni Istenről és a vele való kapcsolatról, vagy mint a nyáj engedelmes báránykái, megyünk és legelünk, mert mondják, és ha kell, parancsolják.
[Sulyok Gábor, Budapest]
„Aki azonban az ajtón át jut be, az pásztora a juhoknak.” (Jn.10,2)
- Mit teszek azért, hogy az ajtón jussak be?
- Milyen kerülő utakat ismerek? Mihez?
- Kinek /kiknek vagyok a pásztora?
[Angel]
Május 16. hétfő
Jn 10,11-18
„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, … amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elfut … mert béres, és nem törődik a juhokkal.”
Jó érzés, ha az embernek olyan vezetője, pásztora van, aki akár az élete árán is hajlandó küzdeni érte. A mai világban túlkínálat van olyan vezetőkből, akik csak a béres szintjét ütik meg, ha baj van, ott hagynak és mentik az irhájukat. Erre kiváló példát adtak azok a vezetők, akik az árvíz vagy a vörösiszap-katasztrófát követően kérték az emberek jó-szándékú segítségét, aztán hónapokon keresztül ültek az adományokon, míg a károsultak minden nap szükséget szenvedtek. A közmondásunk is ezt mondja: Kétszer ad, aki gyorsan ad. Úgy gondolom, Jézus komoly társadalmi, etikai tükröt tart elénk.
Kérdéseim: Vajon milyen a mi életünk, ha megvizsgáljuk? A ránk bízottakkal hogyan törődünk?
Béresek vagyunk vagy jó pásztorok? Önfeláldozunk vagy elfutunk?
„Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz, és egy pásztor.”
Micsoda paradicsomi állapotról beszél Jézus! Nem látható benne az emberiségre olyan nagyon jellemző széthúzás, a dölyfös felsőbbrendűség önteltsége. Jézus nem tekinti sem jobbnak sem rosszabbaknak a más akolból valókat. Egyedüli célja a jó pásztornak az, hogy ezeket a különböző akolból származó juhokat, akik rá figyelnek, rá hallgatnak, egy akolba terelje. Szeretet közösségbe egyesítse őket. Így nem számít, hogy valaki melyik akolban látta meg a napvilágot, csak az számít, milyen a kapcsolata a pásztorral és a sorstársaival. Aki szeretni tud, és szeretni hagyja magát, az belefér Jézus közösségi kapcsolatába.
Kérdéseim: Elfogadom-e a közösséget a más genetikai, kulturális közösségből kikerülő embertársaimmal? Szégyellem-e magam, amikor zsidó, cigány stb. vicceket mesélve, rombolom az esetleges közösségünket?
El tudom-e fogadni, hogy Jézus nem alkalmaz velem szemben pozitív diszkriminációt, nem tüntet ki kiemelkedő figyelemmel, inkább rám hagyja figyelek-e a szavára?
[Áts András, Budapest-Sashalom]
Május 17. kedd
Jn 10,22-30
„De ti nem hisztek, mert nem vagytok az én juhaim közül valók. Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből.”
Miért nem hiszünk? Mitől homályosodik el a látásunk, annyira, hogy nem ismerjük fel a Megváltót? Egyáltalán honnan ered a bátorságunk, hogy ellene mondjunk az Isten rólunk megálmodott tervének? Miért nem hallgatunk rá? Miért nem hisszük, hogy az örök élet igéit halljuk, amikor reá hallgatunk?
Hatalmas szabadsággal ajándékozott meg minket a Teremtő. Olyan nagy szabadsággal, hogy még vele is szembe fordulhatunk. Ahogy becsukhatjuk szemhéjunkat, épp úgy büntetlenül becsukhatjuk fülünket is, amikor Ő szól hozzánk. Isten nem egy kegyetlen kegyúr, aki elvárja feltétlen hódolatunkat és alázatunkat. Isten egy amolyan apácska féle, aki ha valami rosszat teszünk, talán egy kissé félre is tekint, hogy ne vegye észre, hogy ezzel se terhelje kapcsolatunkat. A szüleink, rokonaink, tanítóink, barátaink, közösségi testvéreink segíthetnek nekünk, hogy olyan lelkiismerettel, önismerettel rendelkezzünk, hogy fülünk (lelkünk, életünk) nyitva álljon a Jézusi szóra, és ez a szó, követésre buzdít minket. Ha meghalljuk a Jézusi igét, ha átalakítjuk az életünket, ha elkezdünk a Jézus által elénk élt úton járni, akkor megszereztük a kulcsot ahhoz, hogy örök életünk legyen, legalább is az örök életbe vezető úton halad az életünk.
Elveszik a mai ember a hallgatható és nézhető információ áradatban. Elragadják az életünket mindenféle harmad vagy negyedrendű álproblémák. Sodródunk a mindennapokban sokszor.
Érezzük-e, hogy Isten oltalmában élünk? Érezzük-e, hogy senki sem ragadhatja el életünket Isten tenyeréből? Érezzük ezt a biztonságot? Higgyünk abban, hogy Isten olyan életet ajándékozott nekünk, amelynek legfőbb célja, hogy újra és újra szeretet közösségbe kerüljünk vele és embertársainkkal.
[Áts Erika, Budapest-Sashalom]
Május 18. szerda
Jn 12,44-50
„Aki hisz bennem, nem bennem hisz, hanem abban, aki küldött engem.”
Jézus egész életében az Atyát képviselte, minden cselekedete, minden tanítása az Atyától származott. Semmit nem tett vagy mondott a saját akaratából, mindig visszautalt az Atyára. Jövetelének célja részint, hogy emberközelivé, emberivé tegye az Istent a maga földi személyében, másrészt viszont megmutassa az Atyát a lehetőségekhez képest, amennyire emberileg felfogható. Törölni akarta a fejekből az Ószövetség haragvó, bűntető Istenét, hogy helyébe az Újszövetség szerető, megbocsátó Istene, az ő Atyja kerüljön.
„Nem azért jöttem, hogy a világot elítéljem, hanem, hogy megmentsem.”
Jézus soha senkit nem ítél el. Mindenkit hív, mindenkit elfogad olyannak amilyen. De aki nem fogadja el a tanítását, azzal nem tud mit kezdeni. Megmenteni csak azt lehet, aki meg akar mentődni. Aki ellenáll, aki süket a hívásra, aki keményszívű, aki sötétségben akar maradni, azzal még Jézus sem tud mit kezdeni.
Az Atya az ő túláradó szeretetéből küldte a Fiút közénk. A Fiú, hogy viszont szeresse az Atyát, teljesítette küldetését egészen a kereszthalálig, hogy mi gyarló emberek ne éljünk sötétségben, járjunk a szeretet világosságában, és majd részesüljünk a mennyei dicsőségben.
[Fityusné Zsuzsa, Pécel]
Május 19. csütörtök
Jn 13,16-20
„… Bizony, bizony, mondom néktek: a szolga nem nagyobb az uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki elküldte. Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha így cselekesztek. Nem mindnyájatokról szólok: én tudom, kiket választottam ki, de be kell teljesednie az Írásnak: Aki az én kenyeremet eszi, az emelte fel ellenem a sarkát. Már most, mielőtt ez megtörténik, megmondom nektek, hogy amikor meglesz, higgyétek, hogy én vagyok. Bizony, bizony, mondom néktek: aki befogadja azt, akit elküldök, engem fogad be; aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem elküldött.”
Az utolsó vacsora történéseinél vagyunk. Az összegzés, a megerősítés és a búcsú ideje ez.
Jézus birtokában van annak a tudásnak, hogy mi történik majd az elkövetkező órákban. Tudja, hogy elhagyja azokat, akiket tanított, tudja, hogy felkavarja, összezavarja tanítványait mindaz, ami majd történik vele, velük.
Evidenciát mond nekik, a szolga nem nagyobb az uránál, a küldött, annál, aki küldte; miért volt fontos mégis, hogy rácsomózza ezeket a lelkükre? Miért fontos ez nekem? Azért, hogy el ne tévesszem az arányokat, hogy mindig tudjam, hogy szolgálni jöttem, és, hogy valaki elküldött engem erre a szolgálatra, s ez a küldés azt jelenti, hogy a tanítást maradéktalanul át kell adnom. A küldő a Mennyei Atya, a tőle származó tanítást kell átadnom. „Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha így cselekedtek.” – Tehát nem magamat, hanem az Atyától kapott tanítást kell hirdetni. Nehéz itt választó- vonalat húzni, és felismerni mikor tolakszik előre emberi lényünk gyarlósága.
Jézus meg akarja erősíteni, fel akarja készíteni tanítványait az elkövetkezőkre: „Ha mindezek megtörténnek, higgyétek, hogy én vagyok.” Minek kell megtörténnie a hatalmas elbizonytalanodáshoz? Földindulásszerű eseményeknek kell megtörténnie, mindaz megtörténik, ami lehetetlennek tűnik a tanítványok számára: aki a kenyeremet ette, ellenem fordul, amit én értéknek véltem, az még, az életemben elértéktelenedik, … Átéltél már te is hasonlókat? Jézus azt mondja, neked is, és mindannyiunknak, hogy higgyétek, Én Vagyok, mindezek ellenére, Én Vagyok.
„ aki befogadja azt, akit elküldök, engem fogad be; aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem elküldött.” Mit kell befogadnom? A jézusi tanítást és a tanításból felismert életátalakítást.
Kérem az Istent, hogy adjon nekünk befogadó lelkületet.
[Bisztrai Éva, Budapest-Sashalom]
Május 20. péntek
Jn 14,1-6
„… Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek én bennem. Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat." Tamás erre így szólt hozzá: "Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat?" Jézus így válaszolt: "Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam. …”
Ha nyugtalan a szívem, akkor az azt jelenti, hogy nem hiszek Istenben, és nem hiszek Jézusban? Ettől a kérdés-állítástól még nyugtalanabb leszek!
Kell lennie egy Helynek, ahol a Lelkem otthon van. Néha érzem, hogy a Helyemen vagyok. Vannak élményeim erről a Helyről. Az élmények forrása mindig valamilyen Egységből fakadt. Ha a Szerető Isten közelében, s Vele egynek érezhettem magam. Ha a jézusi úton lévőnek, azaz Jézussal sorsazonosságban lévőnek érezhettem magam. Ha a szándék, a szó és a tett egybecsengett, Helyemen éreztem magam. A Helyben maradáshoz kell a helyben maradás. A leülés, a letérdelés, a két kéz összekulcsolása, a csend, a nyugalom, a „Lélek-zet” vétel, s az Átadott, Ajándékba adott (kapott) Idő. Megszűnik a szív nyugtalansága, nincs hitetlenség, nincs dogmatika, nincs vallásháború, hanem béke, harmónia, feloldódás, itt és ott Lét tapasztalása van. Lehet ismerni és járni azt az utat, amin Jézus közlekedett önmaga és a Szerető Isten között. Jó utat kívánok Néktek is.
[Bisztrai Gyuri, Budapest-Sashalom]
Május 21. szombat
Jn 14,7-14
„Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom; az Atya pedig bennem lakozva viszi végbe az ő cselekedeteit.”
Fülöp elgondolkozott a hallottakon. Valaki benne érezte a szavak igazságát. Ő repesett az örömtől. Valaki viszont nem értette. Odébb ment és leült egy fügefa alá.
Igen. Minden szavát igazolni tudta: senkit sem ismert, aki önmagától így beszélt volna, így tudott volna hallgatni, így nézett volna és ilyen cselekedeteket vitt volna végbe. Mellette élve mindez természetes volt számára is. De hogyan? Hiszen olyan ember, mint a többi, mint ő maga is. Akkor neki miért nem ilyen a beszéde, hangja, szava, tekintete, csendje, cselekedete? Ha én beszélek, akkor én beszélek – mondta magában; ha én teszek valamit, akkor azt én teszem. Jézus meg azt mondja: nem ő beszél, amikor beszél, nem ő teszi, amit tesz, hanem az Abba, az Apukája. Ezért is kérte, hogy mutassa meg őt. És a válasz? Aki engem lát…, Én az apukámban vagyok…, Én kérem az Apukát…. Ki ez az Én? Az Apuka vagy ő, Jézus? Nem értette, pedig már három éve hallgatta… Jézust látta, de az Apát nem.
Valaki lehet bennem – gondolta -, ami megakadályozza, hogy Ő, az Apukám beszéljen, Ő, az Apukám végezze a munkáját. De mi ez az akadály bennem, és mi az Ő munkája?
Fejét kezébe temette. Mély üresség támadt benne és hirtelen egy tekintetet érzett magán. A tekintet szelíd volt, és szívét tőle melegség töltötte el és nagy nyugalom. Figyelme megnyílt és a tekintet egész testét átjárta. Otthon érezte magát egy pillanatra. Felállt. Kilépett a fényre s karjait önkénytelenül kitárta a Nap felé. A tekintet lassan elhalványult. Csak a Napot látta és kezeit gyorsan a szeme elé kapta. Mikor felnézett Jézus állt mellette szótlanul.
Látom, megértettél valamit – mondta később. Ne félj! Ne nyugtalankodjon a szíved! Ha egyszer eljött, vissza is fog jönni. És kézen fogva visszavezette a többiekhez.
[Farkas Pista, Budapest]
