Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Május 8 . – Húsvét 3. vasárnapja
Lk 24,13-35 - „Te vagy az egyetlen idegen …”
Talán a legborzasztóbb érzés, ha az ember idegennek érzi magát a világban, élete eseményeiben.
Milyen érdekes ez a két ember, Kleofás és a társa. Kívülről fújják a Bibliát, mégsem értik, hogy minek miért kellett bekövetkeznie. Nem értik, hogyan engedhette meg Isten, hogy a reményük, amely a jézusi életet, az isteni jelenlét elkerülhetetlenségét és az igazság végső győzelmét jelentette, nem vált valóra. Sőt, éppen ellenkezőleg, Mózesre és a prófétákra épített minden reményük egy csapásra meghiúsult.
Az emberi élet legnagyobb és legrettenetesebb kérdése az, hogy velem hogyan történhet meg az, amibe én soha sem egyeztem volna bele. De legalább ennyire ijesztő, hogy Jézus idegenként kapjon betekintést saját életébe. Jézus az, aki „nem tudja”, hogy mi történt vele Jeruzsálemben. Jézus vendég és idegen saját életében.
A kérdés persze nem neki szólt, hanem annak az ószövetségi várakozásnak, amely szerint Isten egyszer s mindenkorra leszámol az emberrel, és utána eljövend a mennyei Jeruzsálem, amelyben a jók a jobb oldalra állnak… Az az Isten, akiről Jézus talán három évig beszélt a tanítványoknak, lepergett róluk a Golgota árnyékában, mint valami gyenge máz, és előtűnt alóla az, amit tanítottak nekik, amit tanultak: az igazság kérlelhetetlen istene, aki pontot tesz az igazságtalanságokra és a bűnökre, és eljön végre a választottak Kánaánja.
Jézus ebben a „teológiában” idegen volt, és az is marad. Ő olyan Istenről beszélt, akit „megostoroznak, arcul ütnek, felnégyelnek, keresztre feszítenek... Élő test vagyok, eleven és szenvedő! Közöttük élek, és nem ismernek fel. Rossz a fizetésem, munkanélküli vagyok, szállásom csak barakklakás, a hidak alatt éjszakázom, börtönben szenvedek, kiuzsoráznak mindennap, és néha még atyáskodnak is fölöttem” (M. Quoist).
Idegenné lett az igazi Jézus, aki egy akart lenni velünk, mi viszont elsősorban és leginkább vasárnaponként, a kenyértörésben ismerjük fel és ismerjük magunkénak őt. Meg akarjuk szentelni életünket szentségek és szertartások által, holott szent az kezdettől fogva, hiszen a szent Isten kezéből jön. Úgy érezzük, hogy Isten idegen, és Jézus is idegen ebben a profán világban, pedig sokszor mi vagyunk idegenek és profánok Isten szent világában. Azt tanultuk, hogy a gyenge Isten kezéből az erősebb isten, az ember kicsavarta a kormánypálcát, és Jézus nélkül a világon elömlött gonoszság az úr, de Jézus ezzel a világgal azonosult, hogy az újra istenivé legyen – nem szentségek, hanem a teljes élet vállalása által. Ha mi jézusiak, jézusok vagyunk, akkor nem nézhetünk vizenyős szemmel a világra, hiszen a világ Istené volt a kezdetektől, és az is marad, elsősorban akkor, ha mi hajlandók vagyunk az életünkkel azzá tenni.
[Sulyok Gábor, Budapest]
„Azoknak pedig megnyílt a szemük és fölismerték, Ö viszont eltűnt előlük.” (Lk.24,31)
- Kiben (kikben) ismerem fel Jézust?
- Mennyire nyitott a szemem? Mire?
- Amire nyitott a szemem, arra nyitott a szívem is?
[Angel]
Május 9. hétfő
Jn 6,22-29
„Ne az elvesző kenyéren munkálkodjatok, hanem azon a kenyéren, mely örök életre megmarad…”
János a csodálatos kenyérszaporítás utáni napról, a Tibériás tó körül történtekről ír ebben a részben.
Csodáról ír. Mi kellett több az embereknek? Kellettek a csodás jelek; a gyógyítás jelei; a semmiből a sokaságot megetetni tudás jele. Ez már vonzotta a tömeget, mentek Jézus után hasonló csodák reményében.
Mikor a kenyérszaporítás utáni reggelen a tanítványok elhajóztak Kafarnaumba, s Jézus maga is eltűnt (bizonyára nem csak a sokaság elől vonult félre, a csoda után volt mit „megbeszélnie” az Atyával!), az emberek bárkáikkal elindultak a tanítványok nyomában a tó túlsó partjára.
Lám, milyen ereje van az anyagnak, az anyagi léthez kapcsolódó csodás eseménynek. Nem hazafelé veszik az útjukat az emberek, hagynak csapot-papot, s újabb helyre vonulnak csodában részesülni. Mennek Jézus után, aki jóllakatta a sokaságot.
Jézus tudta mi fog történni, ha ezt a jelet megteszi. Tudta az emberek következő lépését; tudta, hogy ebből újabb csodavárás lesz. De azt is nagyon jól tudta, hogy ő is felteheti majd a maga kérdését, amire megadhatja a saját válaszát, majd kiegészítheti a lényeggel, a tanításával, amiért mindez történt.
Az én interpretálásomban valahogy így: „Azt a kenyeret szeretnétek, ami a testet táplálja? Amitől megszűnik a fizikai éhségetek? Igen, ez is fontos, hisz kiáradó szeretetemből történt, hogy az öt árpakenyérből és két halból ilyen sokan jóllakhattatok. De nem ez az igazán fontos. Ne az elvesző kenyér után loholjatok, hanem a maradandón munkálkodjatok, mely az örök életre tart meg titeket. Melyet én adok nektek az Atya által megpecsételve.”
Itt és most ez a sokaság jól rezonál Jézus szavaira. Visszakérdez, és még tenni is akar. Nagy dolog ez, igaz nagy dolog is történt velük.
Jézus kifejti a lényeget: ”Ez a maradandó kenyér nem a testet táplálja, nem csoda által fog megerősíteni benneteket, hanem azáltal, hogy Ti mind, egytől egyig, személy szerint egyénileg, lelketekben elfogadjátok, hiszitek, hogy az Atya örömhírét hoztam el Nektek, s ez az élet kenyere.”
Tudok-e csapot-papot hagyni, hogy „csodát” látni menjek? Csak látni akarom-e a „csodát”, vagy érteni is akarom? S ha megértettem a „csodát” megteszek-e mindent, hogy az örök élet kenyerévé formáljam?
[Bóta Móni, Budapest]
Május 10. kedd
Jn 6,30-35
„…nem Mózes adta nektek a mennyből való kenyeret, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyből való kenyeret.”
„Kenyér vagyok, mindennapi kenyér, Nem pompázom, de szükséges vagyok.”, mondhatta volna – Reményik szavaival – Jézus az őt provokáló tömegnek. A tömegnek, mely csupán élvezni szerette volna Jézus rendkívüliségének előnyeit. Ezért még a provokációtól sem riadt vissza, annak érdekében, hogy egy pompás, nagyszabású csoda részese lehessen. A tömeg az Írásra hivatkozva próbálja Jézust rávenni a csak-úgy-az-égből alászálló manna előállításra… hogy aztán, ha megteszi, ingyen-megetető- királlyá válassza Jézust.
Jézus ebben a részben nem a lustaság-indította ingyen-étkeztetésre reagál – ezt már korábban megtette –, hanem egy természetes igényünkhöz fűzi hozzá további mondandóját. Biológiai létezésünkhöz a levegő után az ételre és italra (a mindennapi kenyérre) nélkülözhetetlenül szükségünk van. Most egy olyan kenyérre irányítja hallgatói figyelmét, amely a mindennap újból és újból jelentkező szükségletünket képes kielégíteni.
A tömeg bekapja a horgot, és így gondolkozik magában: „Hát ez a mi leendő királyunk lehet, hogy még többre is képes?” Nosza, akkor kérjük ezt a többet.” „Add nekünk ezt a kenyeret!” – mondják, mert még nem tudják, mit kérnek.
Jézus válasza bizonyára nagyon lehűti lelkesedésüket, amikor kiderül, hogy ez a „nem pompázó, de szükséges mindennapi kenyér”, mely képes végleg megszüntetni éhségünket Jézus személyének, tanításának elfogadását és a benne való hitet jelenti.
Életet adó mindennapi kenyerem-e Jézus? Megéhezem-e, ha nem mindennapi rendszerességgel figyelek rá? Nélkülözhetetlenül szükséges barátom, társam-e, vagy csak leakasztható barátom a bajban? Barátságának előnyeit élvezem csupán, vagy én is segítő társa vagyok, ha neki van szüksége rám?
[Bóta Tibor, Budapest]
Május 11. szerda
Jn 6,35-40
Az élet alapvető feltétele a táplálkozás. Igaz ez minden élőlényre, legyen az növény, állat, ember. Ez a természet rendje.
Az ember teremtettségénél fogva magasabb rendű életnek a birtokosa. Ez az életforma is igényli a táplálkozást. Nem mindegy, hogy mivel tápláljuk. Jézus önmagát ajánlja táplálékul, ugyanis Ő tudja igazán, mire van szükségünk, hiszen onnan jött, ahova minket is hazavár. Az a sok szellemi irányzat, ami körülvesz minket (lehet az akár jó szándékú, vagy rossz szándékú) lelki egészségünket veszélyezteti. Nem mindegy tehát, hogy mit fogadunk magunkba. Jézusban hinni annyit jelent, hogy az Ő tanítása szerint akarjak élni. Ez sokkal több a vallásosságnál. Jézus tiszteli a szabadakaratunkat, de nem akar elveszíteni.
Segíts Mennyei Atyám, hogy Lelked segítségével annak tanítását kövessem, aki nekem a legjobbat akarja! Ámen
[Dombi János, Bánya]
Május 12. csütörtök
Jn 6,44-51
Akár így is mondhatta volna Jézusunk, hogy a kenyér is az én testem. S mindaz, amiből létre jön a kenyér. Mag, föld, víz, levegő, napsütés, a pékek munkája, stb. Akár így, akár úgy, ezzel a kijelentésével a maga dimenziójába emelte a kenyere, az anyagot. Vagy csak egyszerűen elárulta, hogy az anyag is isteni dimenzió? Hogy nincs külön anyag, és szellem? Anyag, és Isten? Mert, hát, hol is a határ a kettő között? Lehet, hogy túlságosan az érzékeink foglyai vagyunk? A testünk érzékeié. Hallás, látás, tapintás. Az ezeken túli világra mintha süketek, vakok, és érzéketlenek lennénk. Ha most elárulná nekünk valaki, hogy hányszor, de hányszor láttuk Istenünket, vajon el tudnánk hinni?
Uram gyógyítsd vakságunkat, süketségünket, érzéketlenségünket, hitetlenségünket! Ámen
[Dombi Zsuzsa, Bánya]
Május 13. péntek
Jn 6,52-59
Jézus az Élet kenyere
„Jézus szavai az élet kenyere, amelyet állandóan és alaposan meg kell rágnunk és emésztenünk.” (J. Vanier: A közösség c. könyvéből.)
Táplálék, tápláló legyen a szó. Ha a szó Istentől jövő, felém, akkor remélhető, hogy általam Istenhez vezet másokat. (lsd. 57. vers.)
Kedves Olvasó-Tesó az idézethez még annyit, sikeres rágódást és emésztést kívánok!
Így legyen!
[Tölösi Magdolna, Bánya]
Május 14. szombat
Jn 6, 60-69
Sokan megbotránkoztak Jézus „kemény beszédén”, - „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne.” (Jn. 6,56) Én is belegondoltam párszor már abba, hogy Jézussal egy asztalnál ülök, én is az egyik legbensőségesebb barátja vagyok, és először hallok ilyent Tőle, – hogy egyem az Ő testét, és igyam az Ő vérét, – mit is gondoltam volna? Akárhányszor is próbáltam átélni ezt a jelenetet, most is azt hiszem, hogy én sem értettem volna meg akkor, hogy ezt hogy is gondolja Ő? Elég hátborzongatóan hangzik, hogy „enni” a testét, „inni” a vérét! Se kannibál, se vámpír nem vagyok! Persze így 2000 év után, „enni” a jelképes testét, „inni” a jelképes vérét, egészen más. Hisszük, – vagy legalábbis szeretnénk tiszta szívből, átéléssel hinni, hogy a misében Jézus átváltoztatott Testét vesszük magunkhoz, egyesülünk Vele. Ha nem is teljesen, de valahogy értjük már, – vagy érteni véljük, – hogy mit is akart evvel mondani akkor és ott Jézus.
Később hozzátette: „A Lélek az, aki megelevenít, a test nem használ semmit: azok a beszédek, amelyeket én szóltam nektek, Lélek és élet.” (Jn. 6, 63) Itt a lényeg: Jézus beszéde Lélek és élet, - a test nem használ semmit. Mi azt is tudjuk, hogy nemcsak a beszéde, hanem az élete, amit elénk élt, az is Lélek és élet. Ha Jézus Teste és Vére a táplálékunk, a Lélek megelevenít, és akkor lesz (jézusi) élet bennünk.
Törekedjünk rá, hogy egész életünkben, Jézus Teste és Vére legyen a táplálékunk!
A tanítványok közül sokan elmentek Jézustól a kemény beszéd után. Ezért kérdezte meg az ottmaradt Tizenkettőt: „Ti is el akartok menni?” (Jn. 6, 67) Simon Péter válaszolt: „Uram kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad, és mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Jn. 6, 68-69)
Ha nekünk is feltenné Jézus a kérdést, hogy EL AKARUNK-E MENNI?, - tudnánk-e Péterrel együtt mondani?:
URAM KIHEZ MENNÉNK? ÖRÖK ÉLET BESZÉDE VAN NÁLAD, ÉS MI HISSZÜK ÉS TUDJUK, HOGY TE VAGY A KRISZTUS, AZ ÉLŐ ISTEN FIA!
Add meg Uram, hogy Péterrel együtt mindig ezt a választ tudjuk adni, és a Lélek általi Élet legyen bennünk! Ámen
[Debreczeni Zsuzsa, Budapest]
