Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Május 1. – Húsvét 2. vasárnapja
Jn 20,19-31 - „Hacsak nem látom kezén a szögek nyomát…”
Elgondolkoztató, hogy a tanítványok mennyire örültek, hogy láthatják az Urat, Tamás meg nem tudott velük örülni. Mennyire tipikus jelenség, hogy – különösen vallási értelemben – nem nagyon vagyunk képesek együtt örülni mások örömével, ha mi nem részesedtünk belőle. Nehezen fogadjuk el, hogy mások öröme akkor is hatással van ránk, ha az a másoké. Legalább ennyire fontos, hogy a mi örömünk, és bizony bánatunk, elégedetlenségünk, Istennel szembeni értetlenségünk is hatással van másokra. Nagy a kísértésünk arra, hogy örömeinket megtartsuk az arra érdemeseknek.
Bánatainkkal és sérelmeinkkel már nem vagyunk ennyire igényesek és válogatósak. Nehezebben vállaljuk a felelősséget másokért, különösen akkor, ha nem ugyanazt az utat választották, mint mi. Ha hitetlenkedve talán ők is azt mondják, hogy ha látom a sebeket, a szenvedést és a halál nyomait rajtatok, akkor talán hitelt adok a szavaitoknak és életeteknek.
Legalább ennyire nekünk szól Tamás ijedt felkiáltása, amikor valóban meglátta azt, amit valószínűleg látni és elhinni sem akart: az isteni szeretetet az emberi élet kétértelműségébe „csomagolva”. Nem véletlen a rémülete: Te jó Isten, hát ez lesz az Isten szeretetéből, ha az emberek kezébe kerül? Hát ez az az élet, amely felülírja minden várakozásunkat? Ez az én sorsom is? Hát én egészen másként képzeltem a diadalmas világnézetet, és egyáltalán az emberi gonoszságon aratott győzelmet. Hol marad a diadalmenet, hol az angyali kórus? Te jó Isten, hiszen ez az én életem is?
Mit akarunk mi látni Jézusból, a jézusi életből? Talán botránkozva, egyre növekvő önsajnálattal nézünk végig életünkön? Sóhajtozva nézzük mindazt, amiről lemaradtunk, és sebeinket meg halálra szántságunkat mutogatjuk mindenkinek? Ez minden, és ez tölti be életünket, vagy a jézusi élet a maga teljességében kell nekünk? Mekkora érték számunkra az odaadott élet, és annak örömét akarjuk-e meglátni Jézusban, és megláttatni saját életünk által ugyanezt az örömöt másokkal is?
[Sulyok Gábor, Budapest]
„Újra szólt hát hozzájuk a Szabadító: „Békesség nektek! Amint küldött engem az Atya, küldelek titeket én is.” (Jn.20,21)
- Milyen küldetést érzek magamban? Kikhez?
- Milyen szellemiség tölt el?
- Tudom-e, hogy Jézus példájára, nekem is össze kell szeretnem a magam tizenkettőjét?
[Angel]
Május 2. hétfő
Jn 3,1-8
Jézus és Nikodémus
Nikodémus nagysága alázatában áll, amit nekünk is meg kellene tőle tanulnunk. Társadalmi helyzetét és előképzettségét tekintve magasan Jézus fölött áll, mégis ő megy Jézushoz: "felkereste őt". Meghívhatta volna saját házába, de inkább ő indul útnak. Kérdezni szeretne valamit. Bensőleg bizonytalanná vált, és ezt őszintén bevallja önmagának. Megnyílik Isten ajándékozó szeretetének befogadására azzal a nagy lelki alázattal, amely nélkül az ember nem tud eljutni a hitre. Istennek ilyen nyitott, az ő elfogadására kész emberekre van szüksége. Ebben különbözik Nikodémus a farizeusoktól. Amikor Jézus ezután arról beszél majd, hogy az embernek lelkileg újjá kell születnie, ismét gyermekké kell lennie, könnyen felfogjuk e kijelentés értelmét, mert Nikodémus konkrét példája már szemünk előtt áll.
Azzal a kimondatlan kérdéssel keresi fel Jézust: Megtudhatom tőled, hogyan eszközölhetném ki örök üdvösségemet? Milyen utat ajánlasz nekem ahhoz, hogy bemehessek Isten országába?
Jézus válasza (3.v.) meglepő:önmagad erejében semmit sem tudsz tenni. Hagynod kell, hogy más tegyen veled valamit! Többre van azonban szükséged a János kiszolgáltatta bűnbánati keresztségnél. Istennek kell tennie valamit, és neked ezt el kell "szenvedned". Arra van szükséged, hogy Isten által, illetve "felülről" kiindulva újjászüless.
Az evangelista a hívő keresztény életről beszél. Arról, hogy a keresztény embernek kicsinnyé kell lennie, Isten előtt meghajolnia, és késznek lennie arra, hogy új életet kezd. Az ilyen hívő magatartás azonban, amelyben az ember lélekben "szegénnyé" és "Isten gyermekévé" (1,12) válik, ismét csak a Lélek ajándékaként gondolható el. Ezért az ember megszentelődéséhez, a "felülről" történő újjászületéséhez nyújtott isteni segítséget egyáltalán nem kisebbíti az a tény, hogy hangsúlyt kap az az emberi tevékenység is, amellyel a hívő ember járul hozzá a külsőleg is látható szentségi történéshez.
Nikodémussal együtt valamennyiünknek újra kicsinnyé kell lennünk, hogy valóban Isten gyermekeivé lehessünk, és megláthassuk "Isten országát". A külsődleges, szimbolikus vízből való születés önmagában nem elegendő.
[Csizovszki Robi, Sopron]
Május 3. kedd
Jn 3,7b-15
"Újra kell születnetek."
Isten Szentlelke jelen van világunkban a teremtés kezdete óta.
- A teremtés kezdetén Isten Lelke ott lebegett a vizek felett – általa lett a káoszból kozmosz. (Ter 1,2)
- Az emberbe az Isten belélehelte az élet leheletét – így lett a matéria a lélek hordozója (bár ezt sokan fordítva gondolják). (Ter 2,7)
- Isten küldöttjei, a próféták, csak az Ő Lelkének segítségével tudtak munkálkodni, amit tanítványaiknak tovább is tudtak adni.(2Kir 2,9-15)
- Jézus megfoganásának pillanatában jelen volt a Lélek. (Mt 1,20-21)
- Nyilvános fellépésének kezdetén nem csak vízbe, de Szentlélekbe is bemerítkezik. (Jn 1,32-33)
- Jézus tanításának biztos eleme: „Aki nem születik újjá vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten Országába.” (Jn 3,5)
- Pünkösd ünnepe a tanítványok Lélekben való újjászületése. (Apcs 2,1-4)
- Aki igazi tanítvány és tanító akar lenni, csak a Lélek erejében teheti.
Isten Szentlelke azt tudja betölteni, aki üres.
Üres az, aki belátja:
kell egy nagyobb erő
kell egy magasabb intelligencia
kell egy nagyobb távlat
kell felülről egy kéz, amely segít
kell oldalról (közösség) több kéz, amely támaszt ad és vigasztal.
Aki ezeket belátja, ezeket kéri, Isten Szentlelke betölti, vezeti, erősíti.
A mennyei Atya legfőbb ajándéka a Lélek. (Lk 11,12-13)
Jézus pontosan fogalmazott Nikodémusnak: „Újjá kell születnetek…” (Jn 3,7)
Csodálatos magyar szavak mutatják be , mit jelent az újjászületés: ébredés, megtérés (hazatérés), gyökeres változás gondolkodásban és életmódban, állandó (lelki) készenlét, megfordulás, megújulás.
Az újjászületett életnek csodálatos hatásai vannak.
- „Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak.” (Apcs 2,17) Azaz: Isten nevében beszélnek. Az Ő tanítását hirdetik, szólják. Amikor fiaink és leányaink ezt teszik, közel lesz Isten Országa.
- „Ifjaitok látomásokat látnak.” (Apcs 2,17) A fiatalok, akik a legjobban látják, értékelik a realitásokat, akik a valós dolgokra figyelnek, látomást látnak. Isten-élményük lesz! Döntő tapasztalatot szereznek a láthatatlan szellemvilágból és a Szellemhazáról. Ekkor Isten Országa nagyot fejlődik a Földön.
- „Álmokat álmodnak a vének.” (Apcs 2,17) Az öregek, akik már kinőtték az álmodozás korát, újra álmodni mernek. Újra megtelnek energiával, újra a jövővel foglalkoznak, Isten Országa földi építését tovább folytatják. Milyen csodálatos állapot lesz ez. Az öregek tudnak aludni és álmodni (nyugtatók, altatók nélkül), lesz bennük energia, tettvágy.
Isten Szentlelke, lelket, embert, világot felforgató, megújító ereje csak rajtunk keresztül működik. Kérjük a Lelket magunknak, gyermekeinknek, közösségeinknek, egyházunknak, hazánknak.
[Vincze József, Pér]
Május 4. szerda
Jn 3,16-21
„Úgy szerette Isten a világot…”
János evangelista szerint az Emberfia eljövetelének indoka az isteni szeretet (16. v.). Ez a vers annyira közismert, hogy már szinte észre sem vesszük a benne rejlő csodát. Pedig ez a csoda alkotja világnézetünk lényegét. A kijelentés nem arra utal, hogy Isten valamiképpen szeretett, és ezért valamit ajándékozott. Inkább ezt fogalmazza meg: magának az Atyának a szeretete találta meg kifejeződési módját, ez a szeretet vált eseménnyé és kézzelfoghatóvá abban, hogy az Atya "az egyetlen Fiát" a világnak adta. Az "olyan nagyon" kifejezés a mondat elején (a "mert" kötőszó ugyanis a görögben a kifejezés mögött áll) még hangsúlyosabbá teszi ezt a hallatlan állítást. Ha a "világ" (koszmosz) szóból kihalljuk a lekicsinylő hangot is, még csodálatosabbnak mutatkozik az ajándék: "Fiát, egyetlenét" adta nekünk. Nemcsak "átadta" (a kereszthalálra), hanem a világnak "ajándékozta", a világra "hagyta" őt. Ezáltal Isten önmagát nyújtotta a világnak, a Fiúban önmagát adta. Amikor ezt a mondatot felolvassuk, sem többet, sem kevesebbet nem hirdetünk, mint ezt: az örök, lényegileg transzcendens Isten személyesen elkötelezte magát a jelentéktelen világ és szánalomra méltó lakói mellett. Vajon a mai világkép ismeretében, amelyben a mi világunk alig mutatkozik nagyobbnak egy porszemnél, fenntartható ésszerűen ez a világnézet? Kétségtelen, hogy merész ötlet a természetnek ez a fajta felfogása. Ám ennek ellenkezőjére is gondolnunk kell. A teremtésre vonatkozó elképzeléseink mérlege elvileg csak akkor kerülhet egyensúlyba, ha egyik serpenyőjével szemben, amelyet mai felfogásunk szerint az elképzelhetetlenül nagy méreteket öltő kozmosz terheli, a másikban is minden képzeletünket felülmúló nagyságrend található: és ilyen nagyságrendű valóság a világ iránti isteni szeretet.
A hit döntése az Újszövetség egészében (Jakab levelét is beleértve) Jézus Krisztus személyéhez kapcsolódik. Aki nem hisz Krisztusnak, nem hisz Istennek sem; aki az ő parancsait megveti, Isten parancsait kezeli megvetéssel; aki pedig nem szereti őt, az Atyát veti meg, aki rajta keresztül szerette a világot. János evangéliuma a többi újszövetségi könyvnél határozottabban emeli ki, hogy az emberek Jézus személyével kapcsolatban mennyiben döntenek Isten mellett vagy ellene: "Aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyetlen nemzett Fiának nevében" (3,18). Feltétlen kárhoztató ítélet fogalmazódik meg ezekben a szavakban, mert János szerint az ítélet elővételeződik Krisztus személyében. A negyedik evangélista felfogásában Jézus nem egy jelentéktelen názáreti emberként érkezik, hanem úgy lép a világba, mint "a világosság, amely minden embert megvilágít" (vö. az 1,9-et a 3,19; 8,12 és a 12,46 verseivel). Minél világosabb a kinyilatkoztatás, annál egyértelműbben kell az embernek választania, amennyiben egyáltalán szabadon képes dönteni az Isten mellett vagy ellene. Joggal kételkedhetünk abban, hogy a világ iránti atyai szeretet Jézusban való kinyilatkoztatása minden ember szemében olyan nyilvánvalóvá válik, mint amilyen az evangélista számára volt. Ám ott, ahol Krisztus olyan erőteljesen nyilvánítja ki magát, mint János evangéliumában, a döntés, a "kriszisz" nagyságát is a szeretet kinyilatkoztatásának nagyságrendjével arányosan kell hangsúlyozni. Ha az evangélista nem ezen a helyen emeli ki a hitbeli döntés gondolatát, a 16. vers után könnyen az a benyomásunk támadhatott volna, hogy az ember szabadságát elsöpörte annak az isteni szeretetnek lendülete, amely Jézus Krisztus által tört be a világba.
[Szabó Gyula, Mezőőrs]
Május 5. csütörtök
Jn 3,31-36
„Aki felülről jön, az felette van mindenkinek. Aki a földről való, földi az, és földiekről szól.
Aki a mennyből jön, az (felette van mindenkinek és) arról tesz bizonyságot, amit látott, és hallott, de bizonyságtételét senki sem fogadja el. Aki befogadta bizonyságtételét, az pecsétet tett arra, hogy Isten igaz. Mert akit az Isten küldött, az Isten beszédeit szólja, mert annak ő nem mértékkel mérve adja a Lelket. Az Atya szereti a Fiút, és kezébe adott mindent. Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van…”
Az ember „két világ polgára”, és arra lett hívatott, hogy Isten örökkévalóságából részesedjék.
Isten nem veti el a világot, hanem feléje fordul, különösen Fia elküldésével. Bár a világ néha önmagától képtelen megérteni és elfogadni azt, ami túl van határain, ami nem „belőle” való.
Az Atya szeretetének föltárulását az egyes emberhez való odafordulásban lehet felismerni, de az akadályokat is, amelyek szembeállnak vele. Az ember, aki a ,,földről való” az földi dolgokról beszél földiesen, értetlenül a felülről jövő szellemi és lelki tartalmak iránt.
Azoknak az embereknek a magatartásában, akik Jézussal találkoznak, ez minduntalan megmutatkozik. (Jézus és Nikodémus találkozása.) Az újjászületés felülről való, a felső világból, ahonnan Jézus jött. (Jn 3,3)
A Jézus által közvetített „kinyilatkoztatás” nem más, mint tanúságtétel az Atya szeretet-világáról, amiben az Atya és Jézus a legszorosabb és legbensőségesebb kapcsolatban állnak:
„Én és az Atya egy vagyun” (Jn 10,30) mert, aki „felülről való”, az azokat beszéli el, amit „fent” az Atyánál látott és hallott. (Jn 3,32)
Jézus az Atya megbízásából mindenkinek örök életet akar adni azért, hogy részesüljünk az Atya örömében és létmódjában.
Ki kaphat örök életet?
Az, aki elfogadja annak tanúságát, bizonyosságát, aki felülről jött. Pontosabban az, aki a Fiúban hisz .:
- aki igaznak tarja a jézusi tanítást az Atya világáról.
- aki tanításbeli egységben van Jézussal.
- aki hűségesen megteszi mindazt, amit igaznak lát.
- aki bizalommal fordul a világ dolgaihoz.
Végül ide kívánkoznak Weöres Sándor gondolatai.
Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.
Egyetlen parancs van, a többi csak tanács:
igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni,
hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.
Az igazság nem a mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.
[Besze Imre, Budapest]
Május 6. péntek
Jn 6,1-15
A csodálatos kenyérszaporítás
Miután Jézus – János beszámolója szerint – megfeddte a zsidókat, hogy nemcsak hogy őt nem fogadják el, mint az Atya küldöttét, de a Mózesük által közvetített tanítást se követik, hazamegy Galileába. Azaz „Galil hang gojiim”-ba, ahogy a zsidók lekezelően nevezték ezt a nem zsidók lakta tartományt. Itt az emberek félelemben és valószínűleg egymás iránti bizalmatlanságban, szeretet nélkül éltek. Jézus megjelenése, tanúsága valóban a „világ világossága” volt egy sötét korszakban.
Palesztina földjén a szemita-judaizmus erőszakolta rá a lakosságra a vallásnak nevezett politikai befolyását, jóllehet a szintén kíméletlen Római Birodalom is szedte az adót és uralkodott. Keresztre feszített rabok és foglyok halálhörgése kísérte uralkodását. A judai Szanhedrin pedig könyörtelen törvényeivel ítélte halálra azokat a gojiim-eket, akik nem a judai templom útján akartak járni.
Itt jelenik meg Jézus, hogy tanítsa őket. A tömeg nagy része elemózsiával érkezhet a várhatóan hosszú beszédre-beszélgetésre.
Az emberek a körülmények miatt egyedül, magukra gondolva szegődnek a nyomába. Jézus csodája valóban csodálatos, jogos félelmeket és indokolt önzést győz le! A tömeg közösséggé válik és megosztják Jézus példájára egymással, ami élelmük van. (Hogy az élelem még meg is szaporodott volna, lehetséges, de nem fontos körülmény!)
Ezt a csodálatos osztozást Jézus indította, de az emberek egyéni döntései váltották valóra. Ezt már sajnos a többség nem érti meg, és politikai szerepet akarnak Jézusnak (ilyen király kell nekünk), aki ez elől a hegyek közé menekül.
A mai magyar helyzetben nem ilyen félelem – mint az 50’-es években –, hanem a vadkapitalizmus tesz önzővé bennünket. Tud-e működni bennünk. mai magyar „keresztényekben” Jézus iménti csodája? Alkalom van bőven: árvíz, vörösiszap, belvíz, vagy hogy van a szomszédod?
[György Zoltán és Gabi, Ajkarendek]
Május 7. szombat
Jn 6,16-21
Jézus a vízen jár
Szembetűnő, hogy János elbeszélésének sorrendje – első a kenyér csodája, amit a galileai tengeren történt csoda követ – azonos Márk 6,34-51 és Máté 14,13-33 sorrendjével. Ez bizonyára nagyon régi hagyományból ered. Mindhárom elbeszélésben ugyanazzal a méltóságteljes kifejezéssel nyugtatja meg tanítványait Jézus: "Én vagyok, ne féljetek." (János 6,20; Márk 6,50; Máté 14,27). Mint később látni fogjuk, ez a kifejezés – amely a görögben állítmány nélküli, hiszen egyszerűen azt olvassuk: ego eimi – Én vagyok –, határozottan isteni csengésű, az Iz 43,10.13.25-ben Jahvénak adott nevet visszhangozza. Jézusban tehát az Isten jelent meg; a tanítványoknak nincs mitől félniük.
Jézus a sötétben is jöhet felénk, olyan időben is, amikor nem várjuk. Ráadásul, talán előtte hiába is kértük és hívtuk Őt, talán éppen előző este, vagy napokkal, hetekkel ezelőtt. Az ilyen váratlan találkozások rendszerint nem életünk nyugodt óráiban mennek végbe, hanem akkor, amikor életünk hajója veszélybe kerül. Az is igaz, hogy a szorongatások és a nehézségek, az aggodalmak és a megoldásra váró, fölmerülő gondok el is torzítják a valóságot, a helyes látást. Ilyenkor se a helyzeteket, se a szereplőket nem a valóságnak megfelelően látjuk és érzékeljük, hanem kísértetekként. (Talán még Jézust is, aki a megoldást hozza.)
Olyan bizalommal tekintsünk Jézusra, mint az apostolok. Ha kellően kifejlesztettük Jézus felé a bizalmunkat, felismerjük Őt a különböző élethelyzetekben látszólagos "kísértetiessége" ellenére is. Az ilyen húsvéti bizalom és hit nem engedi, hogy hajótörést szenvedjen életünk, vagy a hullámokban elmerüljünk.
Elindulni Jézus felé, kilépni a bizonytalanabbnak tűnőbe a biztosnak tűnőből. Nem könnyű megtenni. Biztosan végighaladni az úton, amelyen elindultunk, legyőzni az elbizonytalanodást, a kétségeket. Jézus ezekben a nehéz helyzetekben is megerősíti hitünket.
[Tóth Miklós, Fertőd]
