Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Április 24. – Húsvét
Jn 20,1-9- Jézus Krisztus él!
- Általános tapasztalat, hogy biológiai életünk elvehető, megölhető. De a lélek és a szellem dolgaihoz nem férhet hozzá egyetlen gyilkos sem.
Mégis évezredek óta hiszik sokan, ha a testet megölik, elpusztul az eszme is. Pedig pontosan a fordítottja igaz: aki biológiai életét is feláldozza eszméiért, az vérével erősíti a tanítást, amit képviselt.
Jézussal is így történt. Életodaadásával hitelesítette, időt állóvá tette tanítását. Gyilkosai nem árthattak az Igének, hanem akaratukon kívül erősítették azt. - Húsvétkor nem teóriákat, elméleteket kell felállítani az életről, hanem arról kell tanúságot tenni, hogy Jézus él.
- Jézus Krisztus él az Igében. A jézusi szó élettel teli. A Szentírás nem csupán irodalmi mű, hanem Logosz is (Isten élő és életet formáló szava). Egy hitetlen tudós a kezébe vette a Bibliát, és elhatározta, hogy az evangéliumok minden mondatát megcáfolja. Még a feléig sem jutott, amikor azt érzékelte, nem tud ellenállni annak az erőnek, ami Isten Szavából árad. A cáfolatból nem lett semmi, de hitre jutott. Megtapasztalta a Logosz erejét. Saját életemből is bőséges tapasztalatom van a Szentírás szemléletet, életet formáló erejéről.
- Jézus Krisztus jelen van a közösségben. Minden közösségben Jézus sajátos arca mutatkozik meg. Ahol az ő nevében jönnek össze, ott erő, barátság, összetartás, lelkesítő életérzés jelentkezik. Nem nagy szavak ezek, hanem megtapasztalt valóság. Életem legkiemelkedőbb élményei a közösségi élmények. A közösségnek nagy szerepe volt sokak elköteleződésében. Az életre szóló barátságok jelzik, hogy Isten Országának örömhíre egységesítő erő. A megélt kereszténység pedig dinamikussá, védetté teszi a közösséget. Jézus Krisztus jelenléte biztosítja, hogy lélekben-szellemben mély tanítás és lelkiség jellemezze a nevében összejött közösséget.
- Jézus Krisztus megmutatkozik a rászorulókban. „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40) E mondat valóságát minden héten megélem, mikor a táplánypusztai otthon betegeivel találkozom. Mennyi betegség, baj, megalázás, erőszak nehezíti az életüket. Mégis: Tóni állandóan mosolyog, Árpád verseket és aforizmákat mond, Anikó énekel, Lacika a legnagyobb áhítattal figyeli a liturgiát, Zsuzsika beszámol a heti élményeiről, Tamás kívülről fújja a szent énekeket. Szívből örülnek minden kicsi ajándéknak, jó szónak. Együtt nevetünk a vicces helyzeteken. Ha igazságot kell tenni, hozzám fordulnak. 24 éve vagyok köztük, már el sem tudnám képzelni nélkülük a hétvégét. Ők szorulnak rá legjobban a vigasztalásra. Nekik szól igazán az örömhír. Bennük látszik legjobban Jézus Krisztus.
- Jézus Krisztus él a csendben, a természetben, a szívünk mélyén. Nyári táboraink remetenapjai meghatározó élmények. Egyszer arról beszélgettünk, miért olyan különös órákat egyedül lenni a természetben. Valaki azt válaszolta, mert élő dolgok vesznek körül bennünket. Így igaz. Él a fa, a fű, a bogár. Az élet pedig nagy hatást gyakorol ránk.
[Vincze József, Pér]
„Még egyáltalán nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell kelnie a holtak közül.” (Jn.20,9)
- Mennyire vállnak életté bennem az Írás igazságai?
- Mit jelent számomra a feltámadás ténye?
- Mennyire élő számomra a feltámadt Jézus?
[Angel]
Áprlis 25. – Húsvéthétfő
Mt 28, 8-15
Az asszonyok vegyes érzelmekkel hagyták el a sírt. Félelem volt bennük, mert megélték a feltámadást, de eközben öröm is volt a szívükben. Ez volt az erősebb, e nélkül nem rohantak volna az apostolokhoz semmivel sem törődve elmondani az örömhírt. A hitük erősebb volt, mint a félelmük. Nem kérdeztek semmit Jézustól, nem kételkedtek abban, hogy feltámadt, ezért teljesítették szó nélkül, amit a Mester kért tőlük.
Nagyon szép lenne, ha mi ugyanígy tudnánk tenni, a lehető legnagyobb egyszerűséggel, kérdések felvetése helyett csak megélnénk a Jézussal való találkozást. Az embernek megvan az a tulajdonsága, hogy amit csak lehet, megkérdőjelez. Próbálunk racionálisan gondolkodni, kételyeket vetünk fel, megmagyarázunk mindent és annak az ellentétét is, miközben a lelki élmény elmarad. Sokszor csak magán az eseményen gondolkodunk, miközben elveszünk a részletekben. Ami a lényeg lenne, eltűnik.
Sokszor tapasztaljuk, hogy túlbonyolítjuk az életünket. Állandóan a tennivalókon, gyakorlati dolgokon, praktikus ötleten jár az eszünk, ahelyett hogy egyszerűen csak megélnénk a dolgokat. Gyakran a jobbnál is jobbat keresünk, még a tökéletes sem elég jó, felesleges dolgokon rágódunk.
Lehet, hogy több haszna lenne az asszonyok viselkedését követni. Lehet, hogy nem kellene mindent ésszel megoldani, hanem tanácsosabb lenne egy kicsit elmélyülni, és a dolgok valódi értelméről, az igazi mondanivalóról elmélkedni.
Próbáljuk meg ennek a szakasznak az üzenetét, a feltámadásba vetett hitet ne megérteni, hanem átélni. Jézus, ugyanúgy, mint az asszonyokat, minket is hív, ha hiszünk benne, megjelenik előttünk, szól hozzánk, biztat minket, feladatot ad nekünk, küld minket. De csak ha mi is „Mária módjára” képesek vagyunk leborulni a lába elé.
[Csíky Lajkó, Budapest]
Április 26. kedd
Jn 20,11-18
Mária Magdolna kétségbeesett: elvitték az Urat. Nincs többé. Jézus azonban megáll mögötte, és megkérdezi miért sír. Vajon milyen okból teszi, ha egyszer úgyis tudja a választ? Isten nem hagyja magára az elkeseredett embert, felkeresi és megvigasztalja. Nekünk van szükségünk arra, hogy kiönthessük szívünket neki. S néha – ahogy Mária Magdolna – nagy szomorúságunkban észre sem vesszük, hogy ott a szemünk előtt a megoldás, a megnyugvás lehetősége. Amíg valaki nem találkozik Jézussal, valóban minden oka megvan a csüggedésre: nem kell se újság, se híradó, elég csak körülnézni. Amikor azonban Jézus közeléből, az Ő szemével kezdjük látni a valóságot, akkor átértékelődnek a történések. A nyomorúság akkor is nyomorúság marad, csak ismerjük azt, aki meg tud oldani minden nyomorúságot. A szükség akkor is nyomasztó, de tudjuk: Istenünk gazdag, és minden szükségünket ki tudja elégíteni.
Mi az oka annak, hogy nem ismerjük fel Jézust, még ha ott áll a szemünk előtt is? Észrevesszük-e, tisztában vagyunk-e vele, hogy naponta hányszor próbálkozik megmutatni magát nekünk? Fogékonyak vagyunk rá? Vagy épp más, sokkal fontosabb dolgunkat végezzük? Hallgatózzunk, Jézus nevünkön szólít!
Jézus nem csak alkalmi megnyugvást nyújt – Mária Magdolna esetében ez a bizonyosság, hogy mestere feltámadott –, hanem megtölti a szívünket örömmel: „Az én örömömet adom nektek, hogy ti örömötök teljes legyen”. Ez az öröm nem hangulat, ez állapot. Ha esetleg a körülményeink miatt sírva fakadunk, nincs jó hangulatunk, ez az öröm akkor is megmarad a szívünkben.
Ám ezzel még nincs vége. Jézus kivétel nélkül mindenkinek, akivel a feltámadása után találkozott, azonnal valami feladatot, küldetést adott. „Menj el testvéreimhez, és vidd nekik hírül: Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Nekünk is van feladatunk. Jézus szólít minket, eltölt bennünket örömmel, küldetést bíz ránk, és képessé is tesz bennünket annak elvégzésére: Szentlelkét ajándékozza nekünk. A Szentlélek ad bátorságot, szót a szánkba, hogy helyén mondott igét tudjunk továbbadni, s szeretetet a szívünkbe azok iránt, akikhez küld minket a mi Urunk.
Ne csüggedjünk hát! Jó a mi Istenünk, számíthatunk rá. A mi lehetőségünk és feladatunk mindössze annyi: kinyitjuk magunkat előtte egészen, fenntartások nélkül, és engedjük, hogy azt csináljon velünk, amit akar. Azzal ajándékozzon meg, amivel akar. Oda küldjön, ahová Ő jónak látja.
Urunk, adj nekünk halló és befogadó szívet!
[Kőszegi Júlia, Budapest – Pécs]
Április 27. szerda
Lk 24, 13-35
„Őt magát azonban nem látták.”
Isten, aki úgy van jelen, hogy nincs (jelen?). Isten, aki úgy hiányzik, hogy itt van, velünk.
Az emmauszi tanítványok története olyan példázat, amely talán épp azokban a pillanatokban válik leginkább értelmezhetetlenné, beláthatatlanná, amelyekben a legnagyobb szükségünk volna rá. Olvashatjuk előtte, szorongva és bizakodva; s hirdethetjük utána, a fölismerés ujjongásával: „Ugye lángolt a szívünk?...” De ezt az esteledést, ezt a ránksötétedést aligha spórolhatjuk meg magunknak.
Pedig mintha szeretnénk. Mintha túl gyorsan múlna el fölöttünk minden húsvét, minden nagypéntek – két tepsi bejgli és egy tavaszi nagytakarítás közt –, hogysem időt mernénk adni magunknak arra, hogy észrevegyük a Golgota fölé boruló éjszaka valódi, abszolút sötétségét. Jézus tökéletes magányát és teljes elhagyatottságát. Ha úgy tetszik: identitásválságát. Azt a pillanatot, amelyben egészen emberré lett.
„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”
Ez itt a mélypont; a mi életünké is. Végpont. Holt-pont, ahonnan nincs kilátás.
Arra az igazságra sem, amelyet pedig – előtte; utána – talán épp az emmauszi tanítványok kicsinyített, szelídített allegóriája világít meg nekünk: hogy itt van. Hogy mire nyitni merjük a szánk: „Maradj velünk”, már rég berendezkedett jelenünkben és jövőnkben.
S hogy eddig az igazságig csakis magányunk, elhagyatottságunk, istentelenségünk új és új megélésén: új és új beismerésén keresztül vezet út. A pillanatban, mikor felkiáltunk: „lámmá szábáktáni” – Ő, aki a maga gyönyörű paradoxonaival előttünk járta meg az emberi nyomorúság mélyét: akkor lesz hozzánk a legközelebb.
[Kipke Ágnes, Budapest]
Április 28. csütörtök
Lk 24,35-48
„megjelent köztük” – Hitünk alapja az, hogy az apostolok látták a feltámadt Jézust. Hiszen ha fel is támad, de nem mutatkozik meg senkinek, akkor sosem lesz kereszténység. Jézus felszólította a tanítványait, hogy tapintsák meg kezét és lábát, majd velük együtt evett. Ennél jobban aligha lehetne bebizonyítani a feltámadást… Nekünk is szükségünk van a feltámadt Krisztus látására és ez megadatott nekünk az apostolok nyomán, akik tanúságot tettek és tanúságuk nyomán mi is láthatjuk az Urat. Persze nem úgy, mint ők, hanem egyfajta belső látással, ami azt jelenti, hogy élő, személyes kapcsolatban vagyunk vele.
Törekedjünk erre a személyes kapcsolatra imával, elmélkedéssel, csenddel…, hogy mi is megtapasztalhassuk az Úr jelenlétét!
„Békesség nektek!” – Ez nem egyszerű üdvözlő formula, Jézus a Szentháromság közösségének a békéjét adja tovább ezzel a köszönéssel a tanítványoknak és minden embernek. A krisztusi békesség nem a lélek nyugalma, szélcsendje csupán, hanem a Szentlélekben való átformálódás, végleges részesedés Isten nyugalmából.
Töltsön el minket is az isteni béke és sugározzuk ezt a körülöttünk élők felé is!
„megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek!” – Egyértelmű és félreérthetetlen parancsot kaptunk. Akkor teljesítjük hűséggel Krisztustól kapott küldetésünket, ha az egyik legnagyobb hittitok, a feltámadás hirdetése mellett nem feledkezünk meg a bűnbocsánat hirdetéséről. És akkor vagyunk igazi tanítványok, ha Krisztus feltámadásának hittel való elfogadása mellett elfogadjuk a bűnbocsánat ajándékát is az irgalmas Istentől. A bűnbocsánat szentségében megtapasztalhatjuk, hogy emberi bűneinket egyedül Isten megbocsátó szeretete képes legyőzni.
Hatalmas ajándékokat, kegyelmeket ad nekünk a Jóisten, éljünk azzal a lehetőséggel, amit a bűnbocsánat szentségében kínál nekünk!
[Szikszai Sándorné (Csiky Mártus), Budapest]
Április 29. péntek
Jn 21,1-14
A tanítványok Jézus halála után, sőt: a feltámadás megtapasztalása után is olyan zavarodottak voltak, hogy Jézus kénytelen volt tovább folytatni a küldetésükre való felkészítést. Többször is megjelent nekik, és szerette volna arra az életpályára állítani őket, amelyről annyiszor beszélt nekik, még életében, azután halála és feltámadása után. Mit gondolhatott Jézus, amikor harmadik megjelenése után, ismét a halászhajónál találta őket, amint folytatják régi mesterségüket, teljesen eredménytelenül: egész éjjel kint dolgoznak a tavon, és nem fognak semmit. A parton várta őket és mikor hallótávolságba jutnak, megkérdezte, hogy nincs-e valami ennivalójuk. Mikor bevallották, hogy nincsen, azt mondta nekik, hogy vessék ki a hálókat a hajó jobb oldalán, mert ott találni fognak. A háló tele lett halakkal, s János felismerte az Urat, Péter pedig a tengerbe vetette magát, hogy előbb odaérjen Hozzá. A többiek kikötöttek, s a hálókat alig bírták kihúzni a partra.
Jézus nem dorgálta meg őket, nem mondta, hogy mért ilyen értetlenek, hanem szeretettel vendégül látta őket, a pirosló parázson hal és kenyér volt, leültek és együtt reggeliztek, mint annyiszor. Jézus alkalmat adott Péternek, hogy háromszoros tagadását is jóvátéve, háromszor kinyilvánítsa: „szeretlek Uram” (filiával, erosszal és agapéval) és megkapta a felhatalmazást arra, hogy „Legeltesd az én juhaimat!” Ezek után otthagyták a hajót, és összegyűltek imádkozni az „emeleti teremben”, és várták a Szentlélek kiáradását, amely erővel töltötte el őket hivatásuk felvállalásában.
Uram, hányszor de hányszor nem halljuk meg hívó szavadat, kevésbé fontos dolgok miatt, és vonakodunk beállni a Te munkádba. Lelked ereje nélkül nem tudjuk mindazt elvégezni, amiért életbe szólítottál minket. Tégy minket alkalmasabbá, jobbá és lelkesebbé, mert tudjuk, hogy csak a Te akaratod szerint érdemes élni. Amen.
[Bíró Gézáné, Budapest]
Április 30. szombat
Mk 16,9-15
„Szemükre vetette hitetlenségüket és szívük keménységét, mert azoknak, akik őt föltámadása után látták, nem hittek.”
„Minden csoda vagy semmi sem az.” (Török Sándor)
Választani kell. Vajon melyiket választod? Hiszel még a csodákban? Része az életednek?
Milyen hit az életed alapja? Hiszed-e, – szilárdan, belső mély meggyőződéssel – hogy nem a véletlen szeszélyes játéka folytán csöppentél ide? Megérzed néha, hogy milyen hatalmas csoda része az, hogy itt vagy? Hiszed-e, hogy minden azért van körülötted, hogy neked segítsen egyre jobbá válni? Ha végigtekintesz az életeden, mered-e egy gyönyörű, lassan bontakozó virág szirmainak fejlődését látni benne?
„Úgy néztem magamra mindig, ahogy csodára nézni illik.
Csodára, az emberfiára, Kezeire, nyírott hajára.” (Szécsi Margit)
Képes vagy észrevenni a csodát a saját életedben?
Hunyd le a szemed, és képzeld magad elé az utolsó pillanatodat, amelyben észrevetted az élet szépségét körülötted, és megláttad Isten kisujja nyomát!
(Megköszönted már?)
Mersz még rácsodálkozni ezekre a pillanatokra? Vagy lenézed, gyermeteg balgaságnak, érzelgősségnek tartod ezeket a mozzanatokat... Meg tudnak érinteni téged? Vagy érintetlenül szegélyezik az utadat? Sokat gyűjtöttél már belőlük?
"Ne várj nagy dolgot életedbe.
Kis hópelyhek az örömök,
szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök." (Reményik Sándor)
Képes vagy bízni az emberekben? Elhiszed, hogy Isten fontos üzenetét közvetíthetik számodra? Ki az, akinek hiszel? Ki az, aki a rád terülő sötét éjszakádban világosságot tud neked mutatni? Van ilyen ember? Van, akinek akkor is adsz a véleményére, ha számodra nem egészen érthető, logikus, pontosan levezethető, amit mondani akar? Vagy csak a magad feje után mész... Leszegett fejjel menetelsz, és nem nézel az út szélére...
Néha emeld fel a fejed, és tudni fogod, mit kell meglátnod...
[Vincze Katalin, Szár]
