Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Április 17. – Virágvasárnap
Mt 21,1-11 és 26,14-27,66 - Áldott, aki az Úr nevében jön
- Egy lelkigyakorlatos gondolat mélyen megragadt a lelkemben. Azt kérdezte a lelkigyakorlat tartója: Mit teszünk annak érdekében, hogy ha ránk kerül Krisztus keresztje, ne roppanjunk össze a súlya alatt?
Nem költői kérdés ez, hanem sorskérdés. Világunk teremtői rendjében jelen van a szenvedés. Azaz mindenkinek osztályrészül jut.
Sokan azt mondják, nem kell semmiféle előkészület. Ha jön a megpróbáltatás, akkor kell erősnek lenni.
Jézus példája azt mutatja, a legjobb előkészület a szenvedések elviselésére az elkötelezett élet. Aki tudja, mi a küldetése, mit kell megvalósítania a Földön, az megtalálja hozzá a módszert is. (Mert aki el akar érni valamit, az módszert keres, nem kifogást).
Az elkötelezett életű tud az úton megingás, vargabetűk nélkül menni. Jézus tudatosan vállalt mindent, szavait, cselekedetei következményét is. Nem kellett semmit visszavonnia, nem hátrált meg a nehézségek előtt. - Jézus jeruzsálemi bevonulása a halálba menő ember bátorsága.
Nem törődött senki véleményével. Tanítványait nem beszélte le a „királyi fogadtatásról”. Elfogadta a hozsannázást. Mert áldott, aki az Úr nevében jön. Nem fegyverrel, nem forradalommal, nem zendüléssel, nem jelszavakkal, nem tüntetéssel, hanem a legerősebbel, a szeretetparancs szelídségével. - Jézus szenvedéstörténete az utolsó vacsora termében kezdődik.
Ez részben életművének összefoglalása, testamentum, végrendelet, részben a meglévő tanítványi közösség megerősítése. Jézus, mint jó vezető, jó pásztor, útmutatást ad övéinek. Felkészíti őket arra, hogy ezután maguknak kell továbbvinniük minden megtapasztalt, megtanult dolgot, tanítást. Tudja, hogy Péter gyenge lesz, de ilyen próbákon keresztül erősödik a lélek. - A passió a Getszemáni kertben folytatódik.
Azt tartják, hogy Jézus itt élte át a halálfélelmet. A Csia-féle szentírás-fordítás így fejezi ki: „Aztán bánat és otthontalanság kezdte gyötörni: Bánat fogja körül a lelkemet, míg csak a halál el nem jön” (Mt 26,37-38).
Tehát Jézust nem halálfélelem, hanem bánat és otthontalanság érzése gyötörte. „Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1,11).
Nincs gyötrelmesebb érzés az otthontalanságnál. Ezért volt bánatos Jézus. Emiatt gyötrődött az Olajfák hegyén. - Jézus kálváriája elfogatásával és a főpapok előtt folytatódik.
Mint bűnöző ellen, úgy vonulnak elfogni Jézust. Természetesen éjszaka, mert minden rosszféle hatalom így cselekszik.
Kaifás és a főtanács előtt Jézus hallgat. Hosszú ideig nem értettem, miért nem „osztotta ki” őket Jézus erélyesen, miért nem tett bizonyságot előttük, ahogy tanítványaitól kérte (Lk 12,11-12).
Azóta megértettem, hogy megátalkodottak előtt a hallgatás a megfelelő alapállás. Ahol hatalmi szóval akarnak dönteni lelki kérdésekben – ahogy a főpapok –, ott nem érvényesül az érvelés, az okos szó, a szelídség. - Jézus drámájának legmegrázóbb része a hallgatva szenvedés. Ahol már nincs szó, csak fájdalom, fohászkodás, halálvárás. Ez teszi számomra egészen hitelessé a szenvedéstörténet egészét.
[Vincze József, Pér]
„A tanítványok aztán úgy jártak el, ahogy a Szabadító meghagyta nekik és elkészítették a pászkát.” (Mt.26,19)
- Kikkel szoktam együtt ünnepelni?
- Észre veszem-e, hogy mikor és miért vagyok ünneprontó?
- Hogyan állok az engedelmesség kérdésével?
[Angel]
Áprlis 18. – Nagyhét - hétfő
Jn 12,1-11
„Szegények mindig lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek.”
Adás. A Szeretet egyik megnyilvánulási formája. Adás, de kinek? A szegénynek, a nálam szegényebbnek. Jézus tanításának a lényege az egyetemes Szeretet, hogy mindenkit szeretni kell. Adni, szolgálni, békésnek lenni. Ezek alapján jogosnak, ill. érthetőnek tűnhet Júdás álszent méltatlankodása: „Miért nem adták el inkább ezt az illatszert háromszáz dénárért, s miért nem osztották ki a szegények között?”
Júdás Mária tettét kritizálta, hogy drága olajat vett a Mesternek. Miért tette ezt Mária? Hiszen tényleg szét lehetett volna osztani azt a sok pénzt a szegények között! Az asszony szemszögéből nézve egyértelmű: így fejezte ki szeretetét Jézus iránt. Mert ebben a cselekedetben is megnyilvánul a szeretet.
Szegények mindig lesznek köztünk, ezért nekünk mindig feladatunk a szerény élet és az adakozás, de vannak az életben kitüntetett pillanatok, amikor pl. ajándékkal fejezhetjük ki szeretetünket egymás iránt. Születésnapokon és Karácsonykor mi is ajándékozunk rokonainknak, barátainknak, szeretteinknek. Jobb esetben szeretetből.
[Bajnok Balázs, Budapest]
Április 19. Nagyhét - kedd
Jn 13,21-33, 36-38
„Bizony, bizony mondom nektek: Közületek egy elárul engem.”
A Húsvéthoz akár akarjuk, akár nem, hozzá tartozik az árulás kérdése is. Jézust két tanítványa is elárulja ekkor. Talán az egyik legnagyobb tragédia egy szeretet-közösségben az árulás. Vajon miért árulta el Jézust Júdás, és miért Péter? És mit érezhetett mindezért Jézus? Én mindig úgy érzem Péter árulása nem olyan súlyos. Hisz nem követett el semmit, bár letagadta Jézust. Félt. Félt felvállalni veszélyekkel szemben a hitét. De ha vétkeztünk is felül lehet kerekedni érzéseinken, ahogy Péter később Jézus nyomdokaiba is lépett. Biztosan megbocsátható az árulása. Júdás meg? Talán csalódott, talán ő is félt, és menteni akarta a bőrét. Esetleg a pénz kellett neki. Nem tudhatjuk. Az ő bűne súlyosabb volt, hiszen közvetve miatta végezték ki Jézust. Ő nem is tudott felül kerekedni saját bűnén, és öngyilkosságot követett el. Megbocsátható-e az ő árulása? Biztosan, de ehhez neki is meg kellett volna tudnia bocsátani önmagának. Mindenestre mindkettő bűn volt, de mindkettő bizonyosan bocsánatot nyert Jézusnál.
Amire még kíváncsi lennék, hogy bár Jézus pontosan tudta előre ezeket az árulásokat, és mégsem tett ellenük látszólag semmit. Sőt a bűnösök szemébe mondta előre, hogy el fogják őt árulni. Vajon mit tehetett volna? Meg próbálni lebeszélni őket?
Vajon mi mit tehetünk szeretteink árulásai, saját árulásaink ellen? Mit vagyunk képesek még megbocsátani másoknak, és magunknak? Hogyan győzzük le félelmeinket, csalódásainkat? Hogyan érjük el, hogy képesek legyünk teljesen megbízni a szeretteinkben, magunkban, a hitünkben?
[Ifj. Kiss Gábor, Pilisborosjenő]
Április 20. Nagyhét - szerda
Mt 26,14-25
„Az Emberfia elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.”
Júdás a következő kérdést teszi fel a főpapoknak: „Mit adnátok nekem, ha kezetekbe adnám őt?” Júdás önszántából áll a főpapok elé és pénzt kap azért, hogy elárulja mesterét. Sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy vajon valóban csak a pénz miatt adja-e Jézust a főpapok kezébe vagy van valami más oka is. Esetleg csalódott Jézusban és a tanításában, nem azt kapta, amit várt tőle. Talán nem bízott meg teljesen benne, nem hitt abban, hogy amit Jézus tanít, az segítséget nyújthat nekünk az életünkhöz és másokon is segíthetünk általa. Ha Júdás valóban elvesztette mind ebben a hitét és feladta addigi életét, akkor csalódottságában ment el a főpapokhoz és árulta el Jézust. Nem mentegetni szeretném Júdást, épp ellenkezőleg. Hiszen feladta mind azt a jót, amiben hitt.
Hétköznapi életünk során, minket is nap mint nap csalódások érnek, és igen gyakran akadályokba ütközünk. Van, hogy nagyon nehéz hűek lennünk a jézusi tanításhoz; nehéz szeretettel fordulnunk a másik felé, segíteni azoknak, akiknek szükségük van rá – hiszen nekünk is megvannak a saját gondjaink.
Azt gondolom, mégsem szabad – csalódásaink ellenére sem – feladnunk; nem szabad letérnünk arról az útról, amiről egyszer már megbizonyosodtunk, hogy helyes. Egyszerűnek hangzik a képlet: jónak kell lennünk – hiszem azt, hogy sok kitartással és baráti segítséggel napról napra közelebb kerülhetünk ehhez a jézusi Jóhoz.
[Kiss Anna, Budapest]
Április 21. Nagycsütörtök
Jn 13, 1-15
Mire tanít Jézus bennünket tanítványai lábának megmosásával? Az Evangélium úgy fogalmaz, hogy „ekkor adta övéinek szeretetének legnagyobb jelét.” Ő maga viszont továbbhárítja az okot: „nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött küldőjénél.” Vagyis saját – az Atyához viszonyított – kicsinységére hivatkozik, és egyúttal erre hív fel bennünket is: ne tévesszünk mértéket, mikor saját nagyságunkat vagy tisztaságunkat mérlegeljük! Egyszerre tekint minden irányba: a lábmosás szolgai munkájának végzése közben kijelenti, hogy aki megfürdött, a lábát annak is meg kell mosni, hogy igazán tiszta legyen; majd zárásként a kölcsönösséget hangsúlyozza: „nektek is mosnotok kell egymás lábát.”
Igen, nem szabad elfelejtenünk, hogy mindnyájunknak van „lábunk” ott lent, közel a földhöz, amelyet szemünk elől könnyen eltakarhat például a magasan hordott orrunk. És ez a „láb” könnyen bepiszkolódik, gyakori mosásra szorul — a jó a dologban viszont az, hogy ha megtaláltuk, gyorsan nagyobb eredményt érhetünk el, mint hosszú évek aprólékos körömpucolásával. Jézus még arra is felhívta figyelmünket, hogy bizony elég meglepő helyeken is felbukkanhat ez a „láb”: például gyakran az tesz tisztátalanná, ami a szánkon kimegy!
Innen tekintve a lábmosás konkrét példája annak, hogy Jézus elveszi a világ bűneit — legalábbis, ha a világ hagyja ezt. Péter beadta a derekát, közösséget vállalt Jézussal. Engem vajon mennyit kell győzködnie még? És vajon mikor jutunk el Exupéry látomásáig, a „mindenki elveszi a világ minden bűnét” megvalósulásáig?
Ma már nem szokás vendégeink lábát megmosni; mi lenne hát a lábmosás mai megfelelője? Ma mit tenne Jézus az utolsó vacsorán? Azaz: minek gyakorlására hív fel példája bennünket most?
[Wágner Ferenc, Budapest]
A Jézussal töltött utolsó napok történései mélyen bevésődtek a tanítványok emlékezetébe. Akkor este, az utolsó vacsoránál, még ha sejtették is, biztosan nem tudták elhinni, hogy ezek a búcsú órái. Vajon máshogy búcsúztak volna, ha elhiszik? Ha előre látják az eseményeket? Jézus egyértelműen búcsúzik. És ebben a búcsúban benne van, hogy még egyszer, utoljára, még mondani akar nekik valamit. A kenyértöréssel, a lábmosással. Vajon mit értettek meg belőle? Nem tudjuk. Talán ahogy teltek-múltak az évek, egyre jobban megértették. Péter kérdéseiből, felindulásából, pénteki kardrántásából látszik mennyire új volt és szokatlan számukra a szemlélet, melyet Jézus közvetített. Az evangéliumok megszületése viszont bizonyíték, hogy a lényeg végül mégis átöröklődött, a tanítás nem veszett el és mi ma is olvashatjuk.
Mi vajon milyen nyomot hagyunk másokban? És mire emlékszünk tanítóinkból? Nagy dolog, hogy vannak gondolataink, melyek leírhatók és átörökíthetők. És az is nagy dolog, hogy személyes találkozásokkal éreztetni tudjuk, amit fontosnak tartunk. Hiszen gyakran nem a szépen kidolgozott elméleteink, okfejtéseink, beszédeink, tanításaink hatnak leginkább, hanem az odavetett félmondatok, azok a kijelentések, amiken nem is gondolkodunk. A szavaink helyett a gondtalanság, ami kihallatszik mögülük. Az, hogy mekkora az életbe vetett hitünk, mennyire bízzuk magunkat a gondviselésre, általában nem a megregulázott gondolatainkon látszik, hanem az érzéseinken. Sokszor nem az érint meg másokat, amit előre megfontolt, komoly átgondolás után teszünk, hanem az, amit csak úgy élünk. Az életbe vetett hitünket nem tudjuk tudatosan közvetíteni, az lerí rólunk. Talán azért volt Jézus olyan nagyszerű és azért tudott ilyen nagy hatással lenni másokra mert a hite, az életérzés, boldogság, amely átjárta összhangban volt a tanításával. Irigylésre méltóan kiegyensúlyozott volt és meg is tudta fogalmazni, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy kövessük őt ezen az úton. Köszönjük Neki az Örömhírt!
[Rauscher Anna, Budapest]
Április 22. Nagypéntek
Jn 18,1-19,42
Előző nap a hozzá legközelebb állóknak, övéinek adta szeretetének legnagyobb jelét, ma már csak ellenségei veszik körül. Mit tesz Jézus? Ugyanazt. Amire hívott, amit parancsolt, azt most teszi: szereti ellenségeit, miközben azok módszeresen kínozzák, majd megölik. Az őt ütlegelő poroszlót tanítja („ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat”), Pilátus válláról pedig igyekszik levenni a felelősség terhét („Semmi hatalmad sem volna fölöttem, ha onnan felülről nem kaptad volna. Annak, aki engem kiszolgáltatott neked, nagyobb a bűne.”)
Hogyan lehet valaki ennyire a helyén élete legválságosabb pillanataiban? Csakis úgy, ha tanítása nem elméleti tudás, hanem a legmélyebben átélt belső bizonyosság. Jézus biztos volt abban, hogy ezek az emberek végső soron nem tudnak ártani neki vagy ügyének, így nem is tekintette valódi ellenségeinek őket. Az általa hirdetett radikális ellenségszeretetet csak az valósíthatja meg, aki senkit nem lát ellenségének. Aki érti, hogy miben áll és kié a valódi hatalom és dicsőség. Akinek Országa nem e világból való. Aki felismerte, hogy a halált legyőzni csak úgy tudja, ha ő maga — meghal.
[Wágner Ferenc, Budapest]
Április 23. Nagyszombat
Mt 28,1-10
Nagyszombat. A nap, amikor nem tudjuk, mi történt. Erről a napról csak annyit írnak le az evangélisták, hogy a Főtanács Pilátussal egyeztet (a szombat dacára). A tanítványok azonban valószínűleg nem a szombat miatt nem tesznek semmit sem; igyekeznek csendben meghúzni magukat, az életükért reszketve bujkálnak. (Minden bizonnyal külön-külön.) Félnek, ki tudja, mit hoz a bosszú, nincs-e parancsba adva, hogy mindenkit meg kell ölni, aki a Názáretivel kapcsolatban állt. És közben gondolkoznak. Végképp le kell számolniuk a Messiás által vezetett dicsőséges Izrael álmával és az évszázadok során az Isten országáról kialakult képpel. Ezekben az órákban válhat nyilvánvalóvá számukra, hogy ha hűek akarnak maradni Mesterükhöz, akkor nem számíthatnak békés, tisztes öregkorra.
Jellemző, hogy az asszonyok ezzel szemben sokkal praktikusabban tudnak gondolkodni, pedig személyes veszteségük legalább akkora, mint a férfi tanítványoknak. De mit számít a fájdalom, az üldöztetés, a jövő vagy a küszöbön álló világvége? Jézus testét pénteken már nem lehetett eltemetni, ezért ezt vasárnap kell megtenni, pont. Ha a test előkészítését nem a vasárnap déli hőségben akarják végezni, akkor pedig már szombat este be kell szerezni a hozzávalókat. A dolgoknak megvan a maguk rendje, és aki tartja magát a rendhez, azt nem szakítják szét egzisztenciális problémák.
A feltámadás csodája mind a férfiak szétesettségét, mind a nők összeszedettségét alapjaiban írja felül. Idén számomra ennek az az üzenete, hogy igenis van egy tanítás, van egy igaz ügy, ami zárójelbe teszi (zárójelbe kellene tennie) minden e világi kétségünket és teendőnket. A tanítás lényege ez: Isten mindannyiunk apukája, aki mindannyiunkat ugyanúgy, feltétel nélkül szeret, és akit embertársainkon keresztül lehet viszontszeretni. Az igaz ügy pedig az, hogy az Isten- azaz emberszeretet segítségével valósítsuk meg a földi Isten Országát, ami nem köztünk lesz, hanem köztünk van, rajtunk fordul.
[Bajnok Kristóf, Budapest]
