Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Április 10. – Nagyböjt 5. vasárnapja
Jn 11,1-45 – A hit élővé tesz
- Amikor Jézus meghallotta, hogy barátja, Lázár beteg, nem indult azonnal hozzá.
Két nap múlva indult csak útnak. Tanítványai féltő kérdésére („Most akartak megkövezni a zsidók, és te ismét odamégy?”) ő ezt mondta: „Aki nappal jár, nem botlik meg, mert e világ világosságában lát, de aki éjszaka jár, megbotlik, mert nincs világossága” (Jn 11,9-10).
Jézus ezzel talán azt akarta érzékeltetni, hogy a belülről és felülről vezérelt ember nem megy csak úgy neki a vakvilágnak. Amikor elérkezik az óra, amikor „felülről” kap indíttatást, akkor cselekszik. Jézus sem akart sötétben járni, hanem az Atya világosságánál akart cselekedni.
A külső szemlélőknek (a tanítványoknak) ez túl misztikus és bonyolult. De Jézus bemutatta, ha belülről és felülről tudja, hogy valamit meg kell tennie, azt akkor is megteszi, ha biológiai élete veszélyben van. - Jézus barátjának mondta Lázárt.
Fontos mozzanat ez. Jézus is a személytől személyig érő, barátságra alapuló közösséget látta erősnek, Isten Országa alapsejtjének. Minden tanítás személytelen addig, amíg a barátság személyessége közel nem hozza.
Életre szóló tapasztalatom, hogy képes vagyok továbbadni a barátaimnak mindazt, amiben (akiben) hiszek. Igazából nem is az érvek győzik meg őket, hanem a közösséget teremtő barátság. Attól tanulunk, akit szeretünk. Baráti körben lehet termékeny beszélgetést folytatni, mert nem gáncsoskodnak, értetlenkednek. Az elfogadás, a megértés, a barátság Isten Országa magjának legjobb táptalaja. - Jézus álomnak mondja a halált.
Ez azért is biztató, mert az álomból fel lehet (kell) ébredni. „Lázár elaludt, elmegyek, hogy felkeltsem” (Jn 11,1).
Ezt a szót mondja Jézus Jairus leánya halálos ágyánál: „elaludt” (Mt 9,24). István diakónus megkövezése után azt olvassuk: „álomba szenderült” (ApCsel 7,59).
Sok elhunyt hozzátartozója mondta már haláleset bejelentésekor: csak úgy elaludt. Így is fel lehet fogni a halált. Nem rossz megközelítés ez! Lesz, aki majd felébreszt bennünket. Ez a hit egyidős az emberrel. - Jézus a lelki ember finomságával vezeti rá Mártát arra, hogy visszakapja testvérét, Lázárt.
Nem mindegy, hogy mit mondunk a gyászolóknak. Jézus először biztatja, utána tanítja Mártát. Erőt és hitet önt a lelkébe. Márta hitt a feltámadásban. Egyet viszont nem tudott, de Jézus elmondta neki: „Én vagyok a feltámadás és az élet” (Jn 11,25).
Ezt az igazságot Jézus bizonyította. Először Lázár feltámasztásával, majd utána a saját gyakorlatával.
„Ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét” (Jn 11,40). Jézus nagysága itt mutatkozik meg igazán. Nem azt mondja, hogy az ő saját dicsőségét fogja látni Márta, hanem az Istenét. Jézus nem a saját dicsőségére dolgozik. Kevés ember tudná megállni, ha rendelkezne a feltámasztás tudományával, hogy ne sütkérezne egy kicsit az emberi elismerés fényében. Jézus tudta, kitől kapta a képességet, az erőt.
Lázár feltámasztása nemhogy a saját dicsőségét nem szolgálta, hanem a zsidó vezetők ezután határozták el, hogy megölik.
[Vincze József, Pér]
„…de ha valaki az éjszakában sétálgat, megbotlik, mert nincs benne világosság.” (Jn.11,10)
- Mekkora bennem a vakmerőség?
- Mennyire látom a várható veszélyeket?
- Mennyire vállalok veszélyeket az enyémekért
[Angel]
Áprlis 11. – hétfő
Jn 8,1-11
„Mikor pedig Jézus felegyenesedett, és senkit sem látott az asszonyon kívül, így szólt hozzá: Hol vannak azok? Senki sem ítél el téged? Az így felelt: ’Senki, Uram.’ Jézus pedig ezt mondta neki: ’Én sem ítéllek el téged, menj el és többé ne vétkezz!’”
A középen álló nő sokszorosan megalázva érzi magát. Mert rajtakapták a házasságtörésen. Mert ezért nyilvános halálra, kövezésre számíthat. És akkor ráadásul még a templomba is elrángatják, eszközéül valami számára teljesen ismeretlen ügynek. De az embert, akinek ezután az életét köszönheti, nem fogja elfelejteni. E sokszoros megaláztatás és a halálos fenyegetettség után talán sikerül megtartania a „többé ne vétkezzél” parancsot is.
Ennél nagyobb kérdés számomra az írástudók és a farizeusok esete. Az világos, hogy a lebukott nővel Jézust is le akarják buktatni. De miért csak a nővel? Az általuk idézett mózesi törvény a házasságtörő férfit is ugyanazzal a büntetéssel sújtja, mint a nőt! Aztán: miért olyan kérdéssel akarják Jézust megfogni, amellyel kapcsolatban a saját lelkiismeretük is vádolta őket? Lehet, hogy a nő ilyen értelemben is eszköz: ha Jézus megköveztetné, akkor az ő vérével, mintegy bűnbakéval a saját bűnük is lemosódik róluk, ha pedig Jézus – mint várták – nyilvánosan bocsánatot hirdet neki, ők is elhallgattathatják vádló lelkiismeretüket. Hogy azonban egyik változat sem következett be, és ők leforrázva elkullogtak, vajon csak Jézus iránti elszánt dühük fokozódott-e, vagy személy szerint megérintette őket az önvizsgálat szükségessége, és a bűnbocsánat irgalma?
És mi mit gondolunk minderről ma? Hajlamosak vagyunk-e egy házasság megtöréséért kizárólag az egyik felet hibáztatni? A házasság elleni egyetlen lehetséges bűnnek tartjuk-e a házasságtörést? Meg tudjuk-e bocsátani? Tartunk-e önvizsgálatot? Mit teszünk, ha vádol minket a lelkiismeret? Ha valaki más szemében gerendát látunk, örülünk-e, hogy a miénkben csak szálka van, vagy készek vagyunk-e a szálka kihúzásával is foglalkozni?
[Fiers Márta, Budapest]
Április 12. kedd
Jn 8,21-30
„Aki küldött engem, velem van, nem hagyott egyedül.”
Igen! A legnehezebb megküzdenünk az ’egy fecske’ ’fíling’-gel – bocsánat, hogy majmolom a mai nyelvet, mert nem lóghatok ki a sorból! Vagy mégis?
Mi adhat erőt …..az igazi mássághoz? Amit – akárhogyan is szajkózza – nem hajlandó a világ ’tisztelni’. Pontosabban ezt a másságot nem tűri, nem képes szóbaállni vele: nevetséges, botrányos, maradi, lúzer alakoknak tartja azokat, akik tudják, hogy Isten küldöttei, és azt is tudják – ez a lényeg, mert ez ad tartást nekik! – hogy nincsenek egyedül. Mert
Nem lehet tisztességes ember,
ki a versírást abbahagyja.
Az igazmondást hagyja abba.
A nem-hazúdást, a nem-csalást
hagyja abba az ilyen ember.
Így állunk, öcsém, bizony evvel.
(Illyés Gyula: Költők, egymás közt)
Nem hagyhatjuk abba a hirdetést, mert tisztességünk a tét. Ha pedig még nem kezdtük volna el, próbálkozzunk! Hűséges az Isten! Ha más nem is, Ő az.
Ha spekulálunk a lehetőségeken, akkor – sajnos, mondhatunk bármit – még nem hiszünk igazán neki. Ezt ismerem, nagyon emberi dolog. De egyszer-egyszer észrevettem, hogy mögöttem állt.
Isteni érzés volt!
[Zsombok György, Budapest]
Április 13. szerda
Jn 8,31-42
„Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek. … mert nem fog rajtatok a szavam.”
Jézus a „benne hívő” zsidókhoz, vagyis a „jobbik fajtából” valókhoz intézi ezeket a szavait. Azokhoz, akik legalább szóba állnak vele, és nem mereven elutasítják. Akik nem gonosz és ellenséges szándékkal, hanem legalábbis az érdeklődés csírájával a szívükben fordulnak Hozzá és hallgatják Öt. De még nem tanítványok. Talán soha nem is lesznek azzá. Mindenesetre kellő öntudattal vallják atyjuknak Ábrahámot és Istenüknek az Urat.
Feltehetjük magunknak a kérdést, mi, Jézus mai követői: Mi vajon valóban az ő tanítványai vagyunk? Mi is büszkén valljuk: Templomba, közösségbe, lelkigyakorlatra járunk, szentségekhez járulunk, Jézus Krisztus barátainak valljuk magunkat. Talán még azt is gondoljuk, hogy a „jobbik fajtából” való keresztények vagyunk. De vajon kitartunk-e Jézus tanításában, úgy, ahogy Ő kéri tőlünk, és ahogy kérte a környezetében lévő, benne hívő zsidóktól? Vajon nem váltak-e megszokássá vallásos cselekedeteink? Vajon él-e még bennünk az a tűz, amivel beleszerelmesedtünk egykor Jézusba és az ő tanításába? Nem fásultunk-e bele a tanítványságba, a kereszténységbe? Vajon nem mondaná-e Jézus nekünk is, ma is, hogy ha kitartotok a tanításomban, akkor lesztek valóban a tanítványaim?
Egyáltalán, mit jelent ma Jézus szava a számunkra? Felhasználunk-e minden alkalmat, hogy az Ő szavát hallgassuk? Csak fanyalgunk egy-egy gyengébben sikerült prédikáción, vagy megtaláljuk abban is az itt és most éppen nekünk szóló gondolatot, üzenetet? Van-e fülünk rá, hogy Jézus szavát meghalljuk egy-egy személyes beszélgetésben, egyéni vagy közösségi Szentírás-olvasásban, egy regényben, egy TV riportban, vagy akár egy temetésen. Emlékezzünk, tavaly Gyurka bácsi temetésén mennyi jézusi gondolat ért minket imában, beszédben, irodalmi felolvasásban, versben. Vajon hogyan gazdálkodunk ezekkel a kincsekkel? Egyik fülünkön be, a másikon ki, vagy engedjük ezeket eljutni a szívünkig?
Meg kell ragadnunk minden alkalmat, hogy Jézus tanítását hallgassuk és megszívleljük. És akkor a követésről, a tettekre váltásról még nem is beszéltünk!
[Gyulai Zsolt, Budapest]
Április 14. csütörtök
Jn 8,51-59
„Aki tanításomat megtartja, halált nem lát sohasem… Én ismerem Őt és szavát megtartom.”
A halál ebben a szövegértelmezésben nem a testi halált jelenti. A lélek halála az, amitől óvja Jézus a benne hívőket. Jézus ismeri hallgatóságát, és hazugnak nevezi őket. A zsidók nem értették Őt, mert evilági módon gondolkodtak.
Aki nem tartja meg Isten tanítását, elutasítja Őt, az önmagát ítéli véglegesen halálra. Szavaival és tetteivel megteremti önmaga poklát. Jézus jajt kiált ezekre. Mi választunk tehát, hatalmunkban áll szabad akaratunk fölhasználásával az örök élet, vagy az örök halál mellett dönteni. Meg teheti ugyan az ember, hogy burkot von maga köré közönyből, cinizmusból, gőgből, egoizmusból, így nem engedi közel magához Isten szeretetsugárzását és önmaga foglya lesz. De Isten végtelen szeretetével folyamatosan hatni akar az emberre. Megengedve bajt, betegséget is, hogy összetörve Felé induljon el, mert Neki nem a test, hanem a lélek megmentődése a fontosabb. „Végtelen a bűntől visszatartani akaró szeretet-energiája, azonban megtörhet az emberi szabadságon.” Ne féltsük szabadságunkat, akaratunkat, egyéniségünket, mert Isten nem elveszi ezeket, hanem kiteljesíti személyiségünket. Viszont attól félhetünk, aki nemcsak a testet, de a lelket is képes megölni.
A hazugság fejedelme ő. „Azért van szétesőben a világ, mert mindenki ragaszkodik a hazugságaihoz.”
Aki viszont ismeri az Atyát, az meg is szereti Őt. Aki pedig szereti, megtartja tanítását. Parancsolatait már nem félelemből, hanem iránta való szeretetből tartja meg. Szeretni Istent, és nem engedelmeskedni Neki önbecsapás-hazugság. Csak úgy ismerhetek meg valakit, ha figyelek rá, beszélgetek vele, a közelében akarok lenni, hagyom, hogy ő is szóljon hozzám, őszinte vagyok vele, bizalmamba fogadom, hogy kölcsönös barátság alakulhasson ki közöttünk. Megszeretem! Engedem, hogy ő is szerethessen. Ezután már nem is akarhatunk egyebet tenni, mint ami kedves Őelőtte.
Nincs nagyobb cselekedete egy embernek Isten felé, minthogy elfogadja az Ő szeretetét.
Ki bántaná meg azt, aki nagyon szereti őt?
Érezzük szabad választásunk felelősségét?
[Széplakiné Erzsi, Pécel]
Április 15. péntek
Jn 10,31-42
„Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem… higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és elismerjétek: az Atya énbennem van és én az Atyában.”
A zsidók ismét köveket ragadtak, hogy megkövezzék.
Jézus mielőtt kimenekülne a valódi köréből, védőbeszédet tart az istenkáromlás vádjával szemben. „Ember létedre Istenné teszed magadat” – olvasták rá bűnül a zsidók. A saját zsidó törvényükre: hivatkozott Jézus: ha már isteneknek mondja az Irás azokat, akikhez az Isten igéje szólt, akkor miért káromkodom, amikor azt mondom: az Isten Fia vagyok. Tehát Jézus válasza nemcsak Őt tisztázza a vád alól, hanem egyben a mi istenfiúságunk valódi voltát is megvilágítja.
A krisztológiai tartalmú evangéliumi részlet rámutat Jézus Atyjával való kapcsolatára, világossá teszi az egylényegűség tényét. „Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem… higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és elismerjétek: az Atya énbennem van és én az Atyában” – Jézus az eddigiekben egyszer sem mondta, hogy „én Isten vagyok”, hanem „Isten Fiának” mondta magát.
Jézus érvelése nem jutott el a zsidók tudtáig, szívéig. Nem döbbentette meg őket a csodák sokasága, a jézusi tanítás gyönyörűsége. Valódi megkötözöttek voltak érzelmeiktől, előfeltevéseiktől és halálát akarták elérni az istenkáromlás ürügyén. Mindenekelőtt a papi vezetők hatalomfeltevése és egyáltalán a zsidóság vallásos köntösében való vágya, Izrael szolgaságából való kiszabadulása, társadalmi helyreállítása – teljesen betöltötte tudatukat. Jézus nem szolgálata céljaikat nem illett bele elképzelésükbe. Csak azt hajlandók meghallani, ami egyezik érzelmeikkel. A lélektan igazolja, hogy elvakult érzelmekkel szemben a jézusi érvelés nem tud eredményes lenni. A hatalomféltők pedig a 12 éves gyermeki szinten sodródó izzó tömeget kedvük szerint manipulálják… „az ördög segítségével”…
Próbálom remélni, hogy mi, akiket a szeretet szálai összekötnek és erősítenek – azok közé sorolhatjuk magunkat, akik nem a tömeg szintjén, nem az indulatok káprázatában nem az evilági életünk összkomfortjára fókuszálunk, hanem tudatos hitünk reményében vállalkozunk a jézusi út járására.
[Sági József, Esztergom]
Április 16. szombat
Jn 11,45- 57
„Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelet tesz. Ha egyszerűen csak hagyjuk őt, mindenki hisz majd benne, aztán jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is.”
Jézus „koncepciós perének” ördögi tervét a fenti – látszólag már-már jó szándékú – töprengés előzi meg.
A főpapok és a farizeusok rémültek veszik hírül Lázár feltámasztását, és Jézus népszerűségének növekedését. Vajon mitől ijedtek meg jobban? Attól-e, hogy elvesztik a népet, vagy attól, hogy „jönnek a rómaiak”? – Inkább az előbbire kell gyanakodnunk! Hiszen a farizeusoknak sok hibájuk volt ugyan, de nem voltak ostobák; észre kellett venniük, hogy Jézus nem az a lázítás-szító típus! Az ő ajkán még nem volt üres frázis a „Ne szállj szembe a gonosszal!” parancsa, hanem életté váltott ige. – A főpapi-farizeusi hatalom meggyengülése már sokkal reálisabb veszély volt, hiszen a formaságoktól megtisztított hitigazságokat, a „kettős” főparancs méltó helyére állítását kitől kellett hallaniuk? Egy „senkitől”; a názáreti ács fiától! – Ezek után az ember vagy megtér, vagy ítélkezik; alighanem nincs más alternatíva!...
[Horváthné Bajai Éva, Paks]
