Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Március 27. – Nagyböjt 3. vasárnapja
Jn 4,5-42 – Az imádkozásról
A zsidó Jézus találkozik a többszörösen hátrányos helyzetű szamáriai asszonnyal. A pogány-zsidó keveredésű szamáriaiak és a Jeruzsálemhez igazodó zsidók kölcsönösen nem szívlelték egymást. A későbbiekben Jézust és tanítványait sem fogadták be szállásra, mert azok Jeruzsálembe tartottak. A mai evangélium Jézusa teljesen túlteszi magát ezen a feszültségen. Sőt még azt sem veszi figyelembe, hogy egy asszonnyal szóba állni szinte kompromittáló cselekedet. Mintha Jézus nem is zsidónak született volna, mintha nem is abban a szocializációs közegben nevelkedett volna. Nála a „választott nép” öntudatos felelősséget, küldetést jelent, nem pedig mások lenézését, nem másoktól való elhatárolódást. Keveredik, és ezáltal közösséget vállal bűnösökkel (Mk 2,15), magához öleli az utcagyerekeket (Mk 10,13), női tanítványokkal is foglalkozik (Mk 15,40), a kiirtandó ellenséget is szereti (Mt 5,43), vállalja a „falánk és borissza” megbélyegzést és a vámosokkal és utcanőkkel barátkozás botrányát. Egy ilyen rabbitól nem lehetett nagyon meglepő, hogy egy szamáriai asszonnyal is szóba áll. Sőt, nemcsak szóba áll, hanem fajsúlyos beszélgetésbe is elegyedik vele. Az élő vízről úgy beszél neki, hogy szinte azt várnánk, meghívja az őt követő nők körébe tanítványnak. Az asszony férjeket fogyasztó életformáját olyan könnyedén leplezi le, hogy az asszony sértődés helyett rácsodálkozik a próféta Jézusra. Ebben a nyitott légkörben természetesen vetődik fel az ősrégi kultikus kérdés, és Jézus válasza a „Garizim-hegy vagy Jeruzsálem” vitában mindannyiunk számára irányt mutat.
Melyik az igazi imahely? A csillagos tornyú, a kakasos vagy a keresztes, netán a félholdas? Egyik sem és bármelyik – mondaná Jézus. Egyik sem, ha valakik kizárásának helyei, és mindegyik, ha őszinte istenkeresők közös égre tekintésének helye. Ha az Atya lélekben és igazságban imádkozókat akar, akkor nem a helyszín a kardinális kérdés. Ha viszont az Isten imádására épített hely vásárcsarnokká alacsonyítódik, az Jézus számára is tűrhetetlen (Mk 11,15). Aki Lélek szerint (hiszen Isten Lélek) imádkozik, és ezt Istennek tetszeni akaró életének jobbá tevéséért teszi, az bárhol, bármikor és bárhogyan teheti ezt. A felekezeti hovatartozás belénk nevel jellegzetes formulákat, de ha ezekből nem nő ki személyes Istenhez fordulásunk egyéni arculata, akkor hol van a személyes istenkapcsolat? A szakrális helyeknek jelentős segítő erejük van imaéletünkben. Van, aki a természetben éli át a megszólítottság isteni élményét. Van, aki az átimádkozott imaházi, templomi falak között tud ráhangolódni a találkozásra. Van, aki meghitt testvérbaráti körben tud megnyílni az Atya felé. A lényeg, hogy legyen kialakított szakrális környezetem, ahol épülhetek.
Az ember „gyarlandó”. Tartásjavító, megtartó tárgyi eszközök nélkül mintha nehéz lenne a rendszeres imaélet. Bajban nagyon tudunk imádkozni. A normál mindennapokra kellenek a segítő eszközök. Van, akinek az imakönyv, másnak a rózsafüzér, ismét másnak az égő gyertya vagy más tárgy kell ahhoz, hogy bele tudjon helyezkedni abba a helyzetbe, amelyet az ima megkíván. A katolikus keresztvetés is ilyen belehelyezkedést segít annak, aki ezt odafigyelve teszi. Hasonló célt szolgál a muszlimok ima előtti mosakodása. Ha azt szeretném, hogy tiszteljék az én eszköztáramat, akkor magam is adjam meg ezt a tiszteletet másoknak. Az eszközök területén nincs objektíve értékesebb, vagy értéktelenebb. Ha volna, Jézus letette volna a voksot valamelyik mellett. Amit kritikával illetett, az a képmutatás, a szócséplés, és a jó Istent foglalkoztatni akaró emberi erőlködés volt.
Jézus és az asszony beszélget, a tanítványok fejüket csóválják, a helybeliek felfigyelnek. Mi hajlamosak vagyunk – különösen morális és hitbeli kérdésekben – beszélgetés helyett vitatkozni. Meglepő dolgokon csodálkozni, bezárulni és megbotránkozni. A szamáriaiaktól most azt is megtanulhatjuk, hogy a nyitott ember felfigyel arra, ami érték, és aki érték.
[Király Ignácz, Érd]
„Jött egy asszony Szamariából vizet meríteni. A Szabadító azt mondta neki: Adj nekem inni!" (Jn.4,7)
- Kitől merek szívességet kérni? Miért?
- Milyen fontos szerepe van az életemben az élelmiszereknek?
- Mennyire fontos szerepe van az életemben vásárlásnak?
[Angel]
Március 28. – hétfő
Lk 4,24-30
„Bizony, mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában… Ő azonban áthaladt köztük és eltávozott.”
Jézus megkeresztelkedése és pusztai megkísértése után a Szent Szellem erejével eltelve tanítani kezdett. Tanított Galilea zsinagógáiban és „mindenki elismeréssel beszélt róla”. Egy ismeretlen tanító volt számukra, akit meghallgattak, tanítása alapján elfogadtak, befogadtak. Szülőfalujában is olvasásra jelentkezett, Izaiás prófétát idézte, majd közölte, hogy „ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok”. Először igazat adtak neki, majd elkezdtek bizonytalankodni a származása miatt: „nem József fia ez?”. Az előbb még magasztosnak titulált igéknél fontosabb volt számukra a személy – aki azokat mondta.
- Minket mennyire befolyásol egy igazság elfogadásában az, hogy ki mondja? Van-e bennem elég nyitottság és előítélet-mentesség a valódi megismerés érdekében?
Kétségeik igazolására tetteket, csodákat várnak tőle, de ezekre Jézus képtelen, hiszen a kételkedő, el nem fogadó, előítélettel rendelkező ember nem képes befogadni sem az igazságokat, sem a gyógyító erőt. Mikor Jézus ezzel szembesíti őket, mindnyájukat düh tölti el, kidobják őt a városból és le akarják taszítani a hegyről. Gyors volt az út az ámulattól a gyilkos szándékig. Nem tudtak belenézni abba a tükörbe, ami róluk igen kedvezőtlen képet festett, ezért inkább a tükröt akarták összetörni.
- Én szoktam tükörbe nézni? Hogy viselem a kritikát?
Jézus életveszélyes helyzetbe kerül. Az evangélista tanúsága szerint nem áll oda vitatkozni igazságának biztos tudatában sem. Indulatos, dühös embereket nem lehet meggyőzni, de aki mégis megpróbálja, hamarosan maga is átveheti az indulatos, dühös lelkiállapotot. Jézus csöndben marad, de a viselkedése annál határozottabb. Otthagyja őket - áthalad közöttük. A sok indulatos ember, aki egymást hergeli vagy egymást győzködi – észre sem veszi. A csöndes lélekjelenlét – erősebbnek bizonyul, mint a hangos erőszak.
Drága Jézusom! Segíts, hogy nyitottan, előítélet-mentesen keressem Országod igazságát, és tudjam azt olyan szelíd határozottsággal továbbadni, amely nem hallgatja el az igazságot, de nem megy bele értelmetlen, vitába sem. Amen
[Mikloviczné Panni, Nőtincs]
Március 29. kedd
Mt 18,21-35
„Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?”
A kérdés jogos. Mert azért előbb vagy utóbb betelik a pohár. „Ha állandóan azt mondom, hogy -- nem haragszom, menj Isten hírével--, akkor ezzel vissza fog élni a pimasz!”…. persze ezt csak egy kitalált személy gondolja így, nem pedig Péter és semmiképpen sem az olvasó. A kérdés ügyes is egyben: kifejezi az „őszinte” érdeklődést a téma iránt és bizonyítja, hogy mennyire ismeri a „hetes” szó jelentését a kérdező. (kb 40-szer fordul elő a Bibliában, mint rendkívüli mértéket és mennyiséget jelentő „fogalom”). A kérdés nagyon is indokolt, mert a bocsánatot kérés mellett a megbocsátás a másik legnehezebb szeretet megnyilvánulás. Oly sok oldalról vagyunk sérülékenyek és a sértések haragot, indulatot válthatnak ki bennünk: ha valaki keresztezi a megszokásainkat, kritizálja életvitelünket, gyermekeinkre megjegyzéseket tesz, egzisztenciánkat veszélyezteti, hírbe hoz, hogy csak néhányat említsek az érzékeny pontjaik közül. Egy is elég az örök-haraghoz a felsoroltak közül…. A kérdésünket feltenni egyben dicséretes dolog, mert mögötte feltételezhető a megbocsátani akarás szándéka is.
Akkor lássuk a választ (amire Péter sem számított, mert ha számított volna rá, akkor nem teszi fel kérdését): olyan sokszor kell a bennünket sértegető, bántó, gyilkoló embertársunknak megbocsátani, hogy akkora szám nincs is amivel megválaszolható, csak körül irható: hetvenszer hétszer. (Egyébként az egy életre eső megbocsátások száma, még a két szám szorzataként is elé sok lenne: 490….és ahogy belegondolok az elmúlt 57 évembe, még nem tartok ennél a mennyiségnél, pedig lehet, hogy már túl is kellett volna lépnem…). Aztán van még egy másik kényes összefüggés a rendszerben. A „Mi Atyánk” elmondása közben jutunk el a „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk…” részig. Mi magunk szabjuk bűneink megbocsátásának feltételét: ahogyan mi megbocsátunk, másoknak úgy bocsásson meg nekünk is az Atya…! Tehát ha jót akarunk magunknak, akkor csak egy lehetőséggel élhetünk a velünk bántóan viselkedő embertársaink irányában: a szívből és számolgatás nélküli megbocsátással.
Kívánom valamennyiünknek, hogy sikereink legyenek ezen a területen és öröme teljen bennünk is a Mi Atyánknak.
[Miklovicz Laci, Nőtincs]
Március 30. szerda
Mt 5,17-19
„…aki viszont megtartja és tanítja azokat, az nagy lesz a Mennyek Országában!”
A mai szentírási rész vezeti be Jézus törvénymagyarázatait.
Először önmagának a törvényhez való viszonyát jellemzi. Bizonyára voltak olyanok, akik azt gondolták róla, hogy semmibe veszi a törvényt. Jézus azonban szinte túlzó szavakkal védi a törvény tekintélyét. Nincs megalkuvás a törvény megtartásának követelésében: a legkisebb betű, a „jod”, vagy egy, a szöveg értelmét alig módosító vonás sem hagyható el. Ő lényegében nem vét a törvény egyetlen parancsolata ellen sem. Nem téveszti össze a törvény betöltését a törvény betűinek aprólékos „megtartásával”. Aki őt követi, az a törvény tartalmát éli, és így teljesíti be azt.
Kicsi és nagy között csak a méricskélő ember tesz különbséget a törvényben. Aki nem veszi komolyan a törvényt, kicsinek számít majd Isten Országában. Csak az minősül nagynak, aki a törvény teljességével életre-halálra számol.
Jézus nyomán megpróbálkozunk felzárkózni a Hegyi beszéd magas elvárásaihoz, túlhaladva, felülmúlva a mózesi törvény, a Tízparancsolat előírásait. Talán megértettük, hogy minden előírás a szeretet megvalósításában nyeri el értelmét.
Mégis a mai szakasz kapcsán feltehetünk néhány kérdést:
Amikor szabadossággal vádolnak bennünket, látva, hogyan lépünk túl hagyományokon, vallási előírásokon, biztosan nem vezetnek minket kényelmi szempontok is? Nem könnyíteni akarunk életün-kön? Amit elhagyunk, megszegünk, az helyett többet, értékesebbet, szebbet teszünk, hozunk létre, mely jobban megfelel az adott előírás szellemének? Sajnos könnyen meg tudunk magyarázni magunknak dolgokat. Jó lenne, ha a felfelé figyelve, testvéreim, a közösség által kontrollált lelkiismeret lehetne támaszunk az eligazodásban.
Amennyire szabad vagyok a „törvény” betűjétől, annyira ragaszkodom minden „vesszőcske” megtartásához a Jézustól megértett adás-szolgálat-szelídség-apostolság megélésében?
[Csiky Lajcsi, Budapest]
Március 31. csütörtök
Lk 11,14-23
Jézus kiűz egy néma ördögöt és válaszol a farizeusok vádaskodására
Jézus felismerte az emberben „lakó” ördögöt, és megvolt rá a „technikája”, hogyan űzze ki belőle. Hogy csinálta vajon? Imával, rábeszéléssel, kedvességgel, a másik emberben való hittel, bizalommal, pozitív energia kisugárzással? Ezek mind gyógyító hatással lehetnek a „beteg” emberre.
Próbáltuk már mi is, te is, én is? Tudjuk, hogy a gonosz erős, de hiszünk-e a szeretet nagyobb erejében? És alkalmazzuk-e mi is ezt a technikát, ha szembe kerülünk vele?
Jézust a farizeusok megvádolják, ezzel támadják, de Ő nem támadással válaszol. Ismerjük mi is a mondást: legkönnyebb védekezés a támadás. Visszatámadom a vádaskodót, aztán védekezzen ő. Jézus nem védekezett, hanem próbálta megértetni a vádlóival az ő gondolatmenetét, ezzel tükröt tartva eléjük, ha akarják, megtalálják benne a sántító igazságot. Ördöggel nem lehet ördögöt űzni, gonoszsággal nem lehet a gonoszságot megváltoztatni. Csak akkor lesz Isten Országa itt a Földön, ha az Isten szeretetével, erejével állunk minden gyűlölet, irigység, ártó szándék ellenében.
Végül Jézus feketén-fehéren megmondja, csak két lehetőség van! Vagy hozzá tartozik valaki, vagy nem. Olyan nem lehet, hogy egy kicsit ide, egy kicsit oda. Aki nem az Isten Országát, a szeretetet növeli, az a gonosz oldalán áll, azt erősíti.
Örök kérdés az életünkben, hogy mi/én hol állunk? Szétszórunk/ok vagy gyűjtünk/ök? Minden nap szembekerülünk ezzel, vagy megkérdezzük magunktól esténként!?
Adjon erőt nekünk Isten szeretet Lelke, hogy a szeretet-válaszainkkal tudjunk szemben állni a minket vádlókkal, támadókkal, és Jézussal együtt gyűjtsük Isten Országa kincseit! Amen
[xx]
Április 1. péntek
Mk 12,28-34
„Az írástudó erre azt mondta: Jól van, Mester, helyesen mondtad: Ő az Egyetlen, rajta kívül nincsen más. Őt teljes szívből, teljes lélekből, teljes elméből és minden erőből szeretni, a felebarátot pedig úgy szeretni, mint önmagunkat, többet ér minden égő és más áldozatnál…”
Olyasmi a törvények követése, mint a sötét barlangon keresztüli út, cserépedényekkel megrakottan. Előttünk halad egy kicsiny gyertyaláng, és hogy aggódunk, hogy nem érjük utol, vagy menet közben nekisúrlódunk a falnak, vagy elesünk, és a láng, fényével együtt elmegy nélkülünk… Pedig tudjuk, hogy mindig megvárja, hogy feltápászkodjunk, újra kinyissuk a szemünket a sötétre, hogy beengedjük a világosságot is.
Parancsok. Fentebbről jövő utasítások, amiket sokszor akaratunk, személyes terveink ellenére végre kell hajtanunk. Különben mi lesz? Jön a megtorlás-önmagunktól. Az igazi súly a szeretetlenség, mások és önmagunk megvetése. Jól kitolunk azokkal, akik szeretnek minket, s az önostorozás mellett megfeledkezünk a legfontosabb törvények tartalmáról, arról az egyetemes szeretetről, ami önmagában hordozza a többi parancsot is. Istent szeretve megtanulhatjuk szeretni fele-, és egészbarátainkat, megtanulhatunk hinni önmagunkban. Azt is tudjuk, hogy csak azt vagyunk képesek igazán szeretni, akit ismerünk. Nem szabad mindig mások tapasztalataiból, bölcs gondolataiból építkeznünk, nehezebb a hétköznapi élet kavalkádjában felismerni azt, hogy mit és hogyan kell szeretnünk. De ezek a törvények egyszerűsége olyan, mint a hithű keresztények életének egyszerűsége. Semmi belemagyarázás, semmi okfejtés- a lényeg.
Sokszor úgy érezhetjük, hogy Istennek nincs szüksége imáinkra, fohászainkra. Fetrengünk a fájdalomban, de nem alázkodunk meg, s nem kérünk segítséget. Ugyanezt eljátszhatjuk embertársaink felé is. Nem szeretünk gyöngék, kiszolgáltatottak lenni még akkor sem, ha minden okunk megvan rá. Isten mindig megvárja, míg önszántunkból fordulunk felé. Ostorozni sajnos jobban, könnyebben tudunk.
Kérlek Uram, vedd ki kezemből az ostort! Segíts fényeddel a sötétben, hogy a legfontosabb törvények tisztán és világosan élhessenek az életemben!
[K.M.]
Április 2. szombat
Lk 18,9-14
A nap lassan leáldozóban volt, fénye már nem égette az arcokat, melyek feszült figyelemmel néztek egy férfit, aki egy terebélyes fa törzsére támaszkodva beszélt hozzájuk:
Két ember ment fel a templomba imádkozni – kezdte a példabeszédet – Az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus imája ez volt: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, becstelen, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szereztem. – Rövid szünetet tartott s tekintetét egy férfiéba mélyesztve folytatta. A vámszedő pedig távol állva még a tekintetét sem merte felemelni az égre, hanem csak mellét verte és így könyörgött: Isten, légy irgalmas nekem bűnösnek! – majd sétálva végignézett a poros arcokon – Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, amaz nem.
Az emberek homloka barázdákba húzódott, egy női hang elcsuklott, két férfi összesúgott, az asszonyok fészkelődni kezdtek, s a pillanatnyi felbolydulást kihasználva egy gyermek szaladt a középen álló férfihoz s a karjába kérte magát. Ő szelíden ölbe kapta, majd határozottan megkérdezte a tanakodó embert, akivel imént hosszan találkozott tekintetük:
- Mit beszélsz, Júdás?- s a tanítvány felé fordult.
- Mester, azt mondod, nem ér semmit a böjt s az áldozat? Elég a bűneinkért csupán az irgalmat kérnünk? A farizeus megfizetett a bűneiért, a vámszedő nem..
Jézus a férfi mellé ült s így folytatta: - A pénz erejével nem válthatod meg bűneid. Nincs annyi pénz a világon amivel egy ember is megválthatja gonosz tetteit. Igazán kell bánnod a bűneidet s csak aztán jöhetnek az engesztelő tettek.
- Amaz miért igazul?- kérdezte egy asszony
- Mert a mérce más - fordult felé Jézus. - Sosem szabad más emberhez hasonlítanod önmagad. A mércénk a Tökéletes Mennyei Atya. Örökké fejlődnöd kell a jótettekben is, mert így rájöhetsz, milyen erős is vagy valójában. Ezen erő a mérce, mely által értékítéletet mond az Isten.
Egy fiatal nő csodálkozva megszólalt: - Minden ember a földön másképpen bíráltatik?
Jézus mosolyogva nézett a nőre – Igen, Mária. Minden ember egyénileg tétetik mérlegre. Másképpen János és másképpen Péter - mutatott a két egymás mellett ülőre.
Péter erre megszólalt: - Gyümölcseiről, tetteiről ismerni meg az embert. De miért bírál az Úr, ha mindannyian gyermekei vagyunk?
- Arra akar tanítani Atyánk, hogy az életed ne vesztegesd el - magyarázta Jézus. Elhallgatott, majd a karján ülő gyermekre mosolygott - Minden ember a szeretet útján éri el az örök boldogságot - azzal homlokon csókolta gyermeket és útjára engedte.
[Király Kata, Érd]
