Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Március 20. – Nagyböjt 2. vasárnapja
Mt 17,1-9 – Színeváltozás
A Tábor-hegyi jelenség üzenete is elgondolkodtató azok számára, akik a Nagyböjtöt a jobbá levés kiemelt időszakának tekintik.
Fel kell menni a hegyre. Felvonulni, elvonulni. Kilépve a mindennapokból, a zsongásból, a hajtásból és a mókuskerékből. Ehhez az elvonuláshoz erő kell. Felhajtó, hegyre felhajtó erő kell. Elvonulásra indíthat az, hogy „elegem van már” az eddigiekből. Lehet az is az indíték, hogy vágyom a lecsendesülésre, dolgaim átgondolására, a lehiggadásra. Mozdíthat az is, hogy végre akarom rendbe tenni magamat és dolgaimat, átgondolva, kielemezve, változtatásra készen. Máté csodálatosan megszerkesztett története világosan folytatja egész evangéliumának célját: elfogadtatni a zsidó olvasókkal, hogy Jézus a Messiás. Nem Mózes és nem Illés a csúcs, nem a törvény és a próféták. Immár Jézus a mértékadó: az Isten jelenlétét kifejező felhőből is ez a szózat hallatszik. Itt az ideje a változásnak az emberiség életében, és ennek hírnöke és tettekben is bemutatója a názáreti rabbi. Hogy sikerült-e, és milyen mértékben túlemelkedni az Ószövetség tanításán és gyakorlatán, azt jól mutatják a keresztény egyházak liturgikus szövegei, énekei. Mintha a mátéi szándék nem úgy és nem annyira valósult volna meg, ahogyan a mai történet megkívánná. Mindenesetre egyéni és kisközösségi változásaink kötelességét és fejlődésünk felelősségét nem háríthatjuk át sem papjainkra, sem egyházunkra.
Körül kell nézni a hegyről és a hegyen. Visszatekintve megváltoznak a lent hagyott dolgainkra vonatkozó mértékek. Amit ott nagynak éltünk meg, arról kiderül, hogy nem is olyan nagy. Ami félelmetes volt, az ilyen távolságból elveszti fenyegető erejét. Amit lent kizárólagosnak, egyedülinek láttunk, arról kiderül, hogy mögötte, mellette, távolabb tőle további értékek is vannak. Bizony kibillenthet bennünket a megszokott, bevált életalakításból, ha néha kívülről és felülről tekintünk magunkra. Ez a változtatás szükségességét felerősítő alapélmény. Itt a „hegyen” kiderülhet, hogy nincs is annyi mindenre szükségem, amennyit lent használok. Rádöbbenhetek, hogy lehet egyszerűbben is, anyagiakban igénytelenebbül, lelkiekben igényesebben élni.
Felfelé tekintve tájékozódik a felülről vezérelt ember. A külső zavaró hatások kiiktatásával megnő a tisztább hangok meghallásának esélye. Itt szembesülünk azzal, hogy ha mennyei Atyánkhoz hasonlítjuk magunkat, akkor hatvan évesen is kisgyermekek vagyunk. Feltörnek kérdéseink, és szerényebbé válnak válaszkísérleteink. Itt nem vagyunk főnökök, családfők, vezetők. Itt végességünket, kicsiségünket átélő leányai és fiai vagyunk Atyánknak. Bizalmunk erősítésének szükségessége nyilvánvalóvá válik számunkra. Tudatosítjuk, hogy Istenünk velünk van, értünk van. Pánikra nincsen okunk, hiszen nem vagyunk árva gyermekek.
Lefelé tekintve belátjuk, hogy nincs menekvés, le kell menni a hegyről. Nem ünnepi emelkedettségből áll az élet. Küldetésünk van, nem magunkért vagyunk. A feltöltődés nem önmagáért van, hanem a jézusibb életért. Ennek a feltöltődésnek ki kell tartania a következő megállóig, felemelkedésig. A hétköznapokban megtörik a ragyogó fehérség, lehervad az arcról a ragyogás. Mégis érdemes. A lenti mindennapokban csak a sztárok ruhái ragyognak, csak a hatalmasokat, gazdagokat lengi körül a dicsőség felhője. Mi tudjuk, ez nem az Isten, hanem a Mammon felhője. A Jézus-követőknek az úton járásban jó a porfelhő is, csak az Úton járhassanak. Tudatosítanunk kell azonban, hogy Tábor-hegyi ünnepek kellenek ahhoz, hogy kitartó hűséggel tudjuk tenni a dolgunkat. Érdemes olyan gondolatokkal lejönni a hegyről, amilyent egy költő írt: „Nem a menny veszett el, / A világ tágasabb, / A menny itt van közel, / Magadban kutasd” (Tóth Attila).
[Király Ignácz, Érd]
„Aztán a hegyről lejövet meghagyta nekik a Szabadító e szavakkal: „Senkinek se említsétek a látványt, amíg az emberfia föl nem kel a halottak közül.” (Mt.17,9)
- Mennyire foglalkoztat a föltámadás ténye?
- Mennyire jelent vigaszt a saját föltámadásom ténye?
- Mennyire tudok titkot tartani?
[Angel]
Március 21. – hétfő
Lk 6, 36-38
„Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéljenek”
Ez a szentírási rész sokáig gondot okozott nekem. Amilyen értelemben legtöbbször idézik a keresztény emberek, ellentétben áll Jézus saját gyakorlatával! Álságos. Aztán elolvastam Gromon András testvérünk nagyszerű tanulmányát: „Keresztény közhelyek” címmel és sokmindent megértettem. Bandi ugyanerről ír a „Jézus evangéliuma Lukács tolmácsolásában” című könyvében. Idézek a 63-64. oldalról):
E felhívás értelmét kétfelől lehet megközelíteni: „elméleti úton”, ill-. Jézus tanításából és gyakorlatából kiindulva:
a.) Vannak logikai ítéletek (pl. 2x2=4); erkölcsi ítéletek (pl. lopni helytelen); esztétikai ítéletek (pl. ez a kép szép); gyakorlati ítéletek (pl. ez a módszer célravezető, amaz nem). Az effajta ítéletek alkalmazása nélkülözhetetlen az életben, lehetetlen tehát, hogy használatukat Jézus tiltsa. Létezik azonban az a fajta ítélet is, amelynek alkalmazásával elítéljük embertársainkat, oly módon, hogy ennek káros következményei lesznek rájuk nézve: megharagszunk rájuk, szavainkkal bántjuk őket, kárt teszünk egészségükben vagy tulajdonukban, börtönbe zárjuk őket, vagy elvesszük az életüket. Nevezzük ezt bírói ítéletnek. Ennek gyakorlását tiltja Jézus, mert ez – és csak ez – a fajta, büntető jellegű ítélkezés ellentmondásban áll a szeretet egyetemes, az ellenségszeretetet is magában foglaló parancsával.
b.) Jézus felhívása nem jelenti azt, hogy barátságosan tekintsünk el embertársaink hibás viselkedésétől, és addig magyarázzuk azt pszichológiailag vagy szociológiailag, amíg a személyes felelősségnek írmagja sem marad; hiszen ő maga nem félt rossznak nevezni, amit akár követőiben, akár ellenfeleiben rossznak talált (de ezt nem azért tette, hogy megszégyenítse vagy megbüntesse, hanem hogy helyesbítse, és ezáltal meggyógyítsa őket). Azt sem jelenti, hogy a magunk ítélkezéséről lemondva hagyjuk Istenre az ítéletet.
A fenti mondatának értelme tehát: Soha ne hozzatok megtorló ítéletet, senkit ne ítéljetek el (még akkor se, ha tévedést, vagy bűnt kell feltárnotok)!
[Balogh Laci, Debrecen]
Március 22. kedd
Mt 23,1-12
„Tartsátok és tegyétek meg tehát mindazt, amit mondanak, de tetteiket ne kövessétek, ...”
Kik ülnek ma Mózes ítélőszékében? Mit is jelenthet itt az ítélőszék?
Mózes a maga idejében megalkotta népének törvényeit és közvetítette az Isten törvényeit is. Jézus korában az írástudók, a nép vezetői őrködtek a törvények betartása fölött, és hivatalosan ők magyarázták, értelmezték. A zsidó törvények szabályozták, keretbe foglalták az emberek életét a születéstől a halálig.
Ma kik és milyen törvények szabályozzák az emberek életét? Könnyű lenne rávágni, hogy a politikusok alkotta törvények. Részben igaz is, de egyre inkább nyilvánvaló, hogy a háttérben rejtőzködő gazdasági- és média-hatalmasságok is alapvetően befolyásolják az életünket.
Jézus nem lázít a mózesi törvények ellen. Azt mondja nekünk, tartsuk meg a törvényeket, de a törvényeket felügyelő, vagy azokat alkotó, gyakran képmutató hatalmasságok tetteit, életvitelét ne kövessük. Más helyen ezt így fogalmazza meg: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és adjátok meg Istennek, ami az Istené.”
De! Abban a szent pillanatban, amikor Isten törvénye mást mond, mit evilág törvénye, akkor habozás nélkül a magasabbrendű, isteni törvény szerint kell döntenünk. Miért ne kövessük a tetteiket? Mert „..mondják ugyan, de nem teszik.” a törvényeket. Ennek a másik oldala viszont, hogy ha a farizeus, írástudó, vagy politikus, főpap illetve egyéb hatalmasság nem csak mondja, de teszi is a törvényeket, pláne a jézusi törvényeket, akkor a pozitív példát hajlandó legyek észrevenni, elismerni. Mert ugye a beskatulyázás, a negatív előítéletek gyártása ebben az esetben sem helyes.
„A legnagyobb köztetek legyen a szolgátok” (Mt, 23, 12)
Vajon képes vagyok e észrevenni, elismerni a mai szolgáló legnagyobbakat, vagy csak felszínesen azoknak tapsolok, akik „Minden tettükkel arra törekszenek, hogy föltűnjenek az emberek előtt.”?
[Balogh Laci, Debrecen]
Március 23. szerda
Mt 20,17-28
„…aki nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni, legyen rabszolgátok.”
A tudatformálás, az életalakítás – jól tudjuk saját életünkből – lassú, sziszifuszi munka. Jézus idejében sem volt ez másként. Elmondta jövetele célját. Kihangsúlyozta, hogy nem kiváltságosként jött, nem kell neki cím, hatalom. Nem kéri, hogy híreszteljék róla, hogy ő a Messiás /Isten Országát hirdette!/. Azért jött, hogy felkutassa az elveszettet, megmentse, összegyűjtse. Most azt is elmondja, hogy az általa hirdetet és megélt életformának nem lesz „jó vége”. Bántás, szenvedés, életelvétel – ez következik!...
Szavai, mint a falra hányt borsó. Anyuka a két tanítvány számára valami mást kér…
Beleszülettünk egy uralomra épülő világba. Már gyermekként bennünk él és tovább erősítik a versenyszellemet. Legyőzni, fölé kerekedni. Nagyobbá lenni, mint a másik! Ez az „éltető erő” a világban. E törekvés elviselhetőbbé teheti és folyamatosan pusztítja az ember, a világ életét.
A megoldás a társadalmi ranglétrán alul maradni, szolgálni, sőt „rabszolgálni”. A hatalom megszédít, lelkiismeretet deformál, ideológia gyártóvá tesz. Csak a szolgálat, az adományozó, megbocsátó szeretet tehet igazán naggyá.
A következő kérdések segítsék életem alakítását.
Van-e egészséges többre törekvés bennem, vagy elég a középszerűség?
Van-e érzékez az igazi nagyság iránt?
Önérvényesítésemet mások szolgálatában élem-e ki? Látom-e saját szolgálatom útját?
Küzdök-e az ellen, hogy evilág fiai módjára legyek nagy és hatalmas?
Jézusi jel vagyok-e a világ fiainak nagy tülekedésében?
Nem áltatom magamat azzal, hogy majdcsak megúszom a szeretet életet szenvedés nélkül?
Tapasztalom, hogy a szeretet megélésétől a kereszt elválaszthatatlan?
[Horváth József, Tata]
Március 24. csütörtök
Lk 16,19-31
„Arra kérlek, atyám, legalább küldd el Lázárt az atyai házba. Van még öt testvérem, hadd figyelmeztesse őket, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére – kiáltja a gazdag ember a pokol kínjai közt.”
A szegény Lázár és a gazdag ember sorsa a túlvilágon nagyon hatásos elbeszélés Jézus szájából. Nem tartozik azonban a meghökkentő történetek közé: jól beleilleszkedik az ószövetségi zsidó szemléletbe. Ki-ki megkapja, ami neki jár, és Istennél sincs irgalom a végső dolgokban, hiszen ő igazságos! Jézus bizonyára a cselekedetek visszavonhatatlanságát akarja sulykolni – mégis mélyen elgondolkoztat...
Én úgy gondolom, hogy a pokol nem lehet túlzsúfolt hely. Az Atya szeretete annyira felemeli az embert, hogy úgy érzem, többségünket felmenti… Megtisztulásra szükség van, ami tán abban áll, hogy visszazuhannak ránk mulasztásaink, bűneink és szeretetlenségünk súlya. Hisz a vádló lelkiismeret kibírhatatlan lelki gyötrelmeket okoz. Inkább maga-magát ítéli el az ember… De hogy örök kárhozatra küldjön valakit az Atya, ahhoz nagyon elvetemültnek és megátalkodottnak kell lennie.
A dúsgazdag ember sem érezte át sose a szegény Lázár sorsát… Tudomást sem vett valójában róla – nem embertársként tekintett rá, hanem átnézett rajta – alig keresztezte egymást az életük. De most, hogy a végső elszámoláskor felébred benne is a jobbik én: eszébe jutnak a testvérei és legalább azokat szeretné figyelmeztetni… És a perzselő isteni szeretet tüzében talán elég kín a feloldozáshoz átérezni a veszteséget, hogy a földi szennyel kizárjuk magunkat az Atyával való egységből, és hiába, már nemcsak saját tetteink és hatásuk visszavonhatatlan, de az itt hagyottakra sincsen hatásunk…
Vajon mi az erősebb az Atyában? Az irgalom vagy az igazságosság?
Jézus szemléletformáló tanításában mindig az irgalmat hangsúlyozta.
Úgy gondolom, végső kárhozatra alig-alig ítéli magát az ember – míg csak valakit szeret, legalább valakivel önzetlen tud lenni, szembesülve bűneivel megbánja azokat, addig az Atya visszafogadja.
[Benyhe Zsuzsa, Budapest]
Március 25. péntek - Gyümölcsoltó Boldogasszony
Lk 1,26-38
„Áldottabb vagy minden asszonynál.”
Aki áldott, az odaadott. Mária minden asszonynál odaadottabb volt. Kinek? Hát Istennek. Évezredek óta a zsidó nép minden jóravaló lánya - főként a Dávid házából valók - arról álmodott, arra készült, hogy az ő fia lehet a Megváltó, a Király, az, aki naggyá teszi népét és megszabadítja őket a rabságból.
Mária így válaszolt: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” Lk1,38;
Amikor igent mondunk valamire, akkor még nem láthatjuk a következményeit. De hinnünk kell, abban hogy sikerül, hogy jó származik belőle.
Így lehetett Mária is vele. Ő sem tudhatta, mibe is egyezett bele.
Vajon az élete folyamán nem érezhette magát becsapottnak? Hiszen a külsőségek egyáltalán nem olyanok voltak, mint amilyeneket a próféták jövendölései ígértek.
Bár nem láthatta előre, mit kért tőle Isten, az adottságaiban, az odaadottságában benne volt a képesség, a lehetőség, hogy jól tudja végigcsinálni. Fel tudjon nőni a feladathoz.
Lehet így velünk is. (Így lehet velünk is). Felnövünk a feladathoz, amire igent mondunk.
Ne féljünk igent mondani!
„Könnyű dolog jónak lenni, amíg az erényt jutalmazzák, a bűnt pedig büntetik. Ilyenkor szinte nyakadnál fogva visznek a mennybe. De ha olyan idők járnak, amikor nincs, aki jó tanáccsal szolgálna, nincs, aki jó példával járna elöl, amikor azt látjátok, hogy az erényt büntetik, a bűnt pedig jutalmazzák, ha akkor álljátok a sarat és megmaradtok Isten mellett, akkor ezt elhihetitek nekem: ha csak félig vagytok is igazak, Isten előtt akkor is egészen igaznak fogtok számítani” (Morus Tamás)
Úgy legyen!
[Aczél Márti, Halásztelek]
Március 26. szombat
Lk 15,1-3; 11-32
A tékozló fiú
A tékozló fiú történetének bevezetéseként felvázolható úgy a helyzet, hogy a vámosok és bűnösök „megfelelője” a fiatalabbik, a farizeusok és írástudóké az idősebbik fiú.
Tipikus alaphelyzet az egyik fiúé: ami adott, az természetes, magától értetődő, azt birtokolni akarom, gazdálkodni vele. Fel sem merül, hogy ne lennék jogosult azt használni, felhasználni, akár pazarló módon is. Tulajdon vagy adottság, társadalmi helyzet, biztonság, megbecsültség, gazdasági és társadalmi körülmények. A család óvó figyelme, a baráti kötelékek nyújtotta biztonsági háló. Kinek mi.
És akkor nekem ez jár. („Megérdemlem.”) A pazarlás egy neme ez is, vagy legalábbis az oda vezető út. Ha magától értetődik, amim van, és fel sem merül, hogy a rendelkezésemre álló jó a köz java is.
A kezembe kaptam az örökség nekem járó részét. Az Atya nem int, hogy vigyázz, ennyid van, gazdálkodj felelősen, csak ad és visszavonul, csendben reméli, hogy a példaadás elég lesz, hogy a gyermeke becsülettel és meggondoltan használja eszközeit (forintjait, szellemi tőkéjét, egészségét, készségeit, kreativitását, stb.)
S aki birtokon belül marad? Aki éjt nappallá téve dolgozik és gyarapítja az örökséget? Mintha az ő esetében is lennének buktatók. Jár valami külön jutalom az egyensúly - kemény következetességgel való – megtartásáért, hacsak nem maga az egyensúly, azaz hogy elkerüljük a szélsőségeket, a hullámvölgyeket, s hogy van kinek a kezébe kapaszkodnunk?
Az atya nem mond erkölcsi ítéletet, nem magyarázkodik: egyiket visszafogadja, másikat biztosítja kiváltságos voltáról. Szemrehányást nem tesz se itt, se ott. (!)
A fiatalabbik fiú ad, de még hogy ad, szétszórja mindenét. Jó messzire költözik, biztos, ami biztos. Tehát jól tudja, hogy ez az „adás” nem az igazi. De arról is van fogalma, milyen az igazi, máskülönben nem akarna a reményvesztettségből a forráshoz visszatérni, csődtömeg maradna, és magányban pusztulna el. Az apai példa úgy ragyog a reménység egén, hogy amint a kisebbik fiú lehetőségei végére érve képes magába szállni, a fizikai távolság ellenére valóságosabb, mint a reménytelenség és nincstelenség.
Hajazok erre a szülői mintára? Hasonlít-e, törekszik-e a közösségem ilyen világító vonzású lenni?
Olvassátok úgy, hogy ez a történet ma történik. Minden nap történik. Folyamatosan történik, hol velünk, hol körülöttünk, hol a megfoghatóban, hol a lélekben. Egy mindennapi kelepce lehetősége, ha „fiú”-ként nézzük, s egy állandó pozitív minta, ha az apai oldalról. Nincs befejezve: dolgozzunk rajta.
[Bognár Éva, Csömör]
