A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2012. január 1. – Újév
Lk 2,16-21 – A csoda bennünk is ott van
Csodát éltek át a pásztorok az angyal, majd a mennyei sereg megjelenésekor. Valószínűleg csodának és nagy megtiszteltetésnek tartották az is, hogy a régen várt Megváltó az ő életükben született meg, és ennek a nagyszerű hírnek részesévé is válhattak. Nagy lelkesedésük útra is kényszeríti őket, hiszen szeretnék, hogy a hír hallása megtapasztalássá fejlődne.
Itt van az első tanulság: mi sokszor megelégszünk a hírrel, és el is tudjuk mondani, hiszen hallottuk, esetleg olvastuk, hogy van Isten, van értelme az életnek, a szeretet a legfontosabb. Elég ezt csak „felmondani” tudni? Mennyivel másabb ezt megélni, átélni! Kívánom Neked, kedves olvasó, hogy a pásztorokkal együtt ne elégedj meg az új meghallásával! Kutakodj, indulj el, akarj eljutni a találkozásig, a felismerésig, a megismerésig, az átélésig!
A pásztorok meg is találják az angyal útmutatása szerinti jelet: a jászolban fekvő csecsemőt. Nem tartották magukban az angyali üzenetet, megosztották a kis Jézus szüleivel, és később, hazafelé – gondolom – mindenkivel, akivel csak találkoztak. Nemcsak továbbadták, de meggyőződvén a jó hír valóságáról, hálatelt szívvel magasztalták is Istent.
Itt van a második tanulság: mi, nagy egóval rendelkező emberek sokszor a jó hírt is megtartjuk magunknak, ahelyett hogy megosztanánk a környezetünkkel. Szabad továbbadni, el lehet mondani, meg lehet mutatni azt a tantuszt, amely leesett, azt a meggyőződést, amely kikristályosodott. És nem muszáj továbbítani a pletykát, nem muszáj panaszkodni az anyósunkra, nem muszáj az elégedetlenkedést szítani. A „Hogy vagy?” kérdésre a legtöbb ember panaszkodni kezd, vagy közömbösen tudatja a másikkal, hogy minden változatlan. Mi lenne, ha te és én, és egyre többen, erre a kérdésre másképpen reagálnánk? Például: „Köszönöm, békességem van.” Vagy: „Köszönöm, éppen ez és ez az öröm ért, megoszthatom veled?” Majd visszakérdezhetnénk, kicsit eltérően a megszokottól: „És hogy van a lelked?” A munkahelyemen rendszeresen megkérdezem a kollégáimtól. Csuda jó beszélgetések kezdete lehet.
A pásztoroktól eltanulhatnánk a hálaadást és a magasztalást is. Mennyivel kevesebb időnk maradna a magunk sajnálatára és egyéb siránkozásra, ha mindennap szakítanánk időt „örülni”! Mivel mosogatás közben is lehet hálatelt szívvel énekelni, ezért még külön időt sem muszáj szentelni a hálának. Lehet egyfolytában is hálás a szívünk. Okunk lehetne rá bőven. Máriáról olvashatjuk, hogy „megőrizte és forgatta a szívében a pásztoroktól hallottakat”. Egy másik fordításban azt olvashatjuk: „Emlékezetébe véste szavaikat, és szívében gyakran elgondolkozott rajtuk.”
Itt van számomra a harmadik tanulság: fiatalsága ellenére (vagy éppen ezért?) Mária tudott szívvel gondolkodni. Ami vele történt, azt nem is lehetett volna ésszel felfogni. Tanulhatunk tőle, hiszen ma is vannak olyan helyzetek, amikor a szívünkben, szeretetünkben kellene hordozni embertársainkat, sérelmeinket. Magunkkal teszünk jót, ha kifejlesztjük efféle képességünket.
Van számomra egy negyedik üzenete is ennek az evangéliumnak. Mindnyájan lehetünk „istenhordozók”! Hiszen mindenki úgy születik, hogy benne van Isten. Vagyis bennünk is ott van a Csoda. Van, aki felfedezi ezt a tényt magában, van, aki nem vesz róla tudomást, és mélyen bezárja az egyénisége börtönébe. Így, Jézus születésnapjának környékén jó lenne mindnyájunknak „emlékezetünkbe vésni”, és „szívvel elgondolkodni” ezen a nagy betűs CSODÁN!
[Kálmán Márta és Kiss József, Budapest]
„Mária pedig megőrizte ezeket a dolgokat, meghányva-vetve szívében azokat.” (Lk 2,19)
- Mi az, amit szívemben őrzök?
- Mi az, amire elfogulatlanul tudok emlékezni?
- Mennyire tudok örülni, ha az információim megbízhatóak?
[Angel]
2012. január 8. – Vízkereszt
Mt 2,16-21 – A bölcsek üzenete
Ki ne ismerné a napkeleti bölcsek történetét?
Egy égi jelenség indítja el a bölcsekként tisztelt tudósokat, akik Ponori Thewrewk Aurél csillagászattörténész szerint Babilon vagy Szippar csillagász papi iskolájának képviselői lehettek. A bölcsek számára tehát a csillagászati jelenség jel volt – a legfontosabb, ezért indultak útnak. A jel valószínűleg két bolygó; a Jupiter és a Szaturnusz együttállása volt, ami király születésére utal. Olyan komolyan vették ezt a jelet, hogy utána akartak nézni, vajon igazuk volt-e a feltételezésben. Ma már nehéz elképzelni, hogy milyen nagy akaraterő és elhatározás kellett ahhoz, hogy valaki ezer kilométeres sivatagi utat vállaljon csak azért, hogy meggyőződjön róla, igaz-e a sejtése. De a bölcsek nekivágtak az útnak, és – kis kerülőkkel, a lakott vidékeket érintve – hetek múlva eljutottak Jeruzsálembe.
Nem ismervén az ottani politikai viszonyokat, a lehető legrosszabb helyen, Heródes városában érdeklődtek arról, hogy megszületett-e a zsidók királya. Heródesben hatalomvágy és féltékenység dühöngött; ekkorra már egy feleségét és két fiát megölette.
Itt találtam a legfontosabb és elgondolkoztató üzenetet. Nemcsak Heródes félti a pozícióját, hanem számtalan mai ember is. Nem is gondolunk bele, hogy egy féltékenység, egy munkahelyi viszály vagy szülő-gyermek, anyós-meny konfliktus hátterében hasonló félelmek húzódnak meg. Félünk valaminek vagy valakinek az elvesztésétől. Te mitől félsz, testvérem?
A félelem gyökere magunkban keresendő. Ha belül valaki rendben van, kívülről nem lehet összezavarni. Ha az ember erős, nem lehet megfélemlíteni, ha valóban nyugodt, nem lehet kiborítani. Aki nem kísérthető meg, azt nem lehet megkísérteni. Amilyen mértékben átadjuk az egónkat, a kisbetűs énünket Istennek, olyan mértékben tűnik el belőlünk a félelem.
Akkor olyanokká válunk, mint a „keljfeljancsi”, akit ha meglöknek, visszabillen, mert lent van a súlypontja. Mi a súlypontja az életünknek?
"A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kiűzi a félelmet..." (1János 4,18).
A bölcsek nem tértek vissza Heródeshez, mert figyeltek, és megértették a jeleket. Milyen jó lenne, ha mi is meghallanánk, meglátnánk és megtanulnánk értelmezni a nekünk szóló égi és embertársi üzeneteket, kéréseket!
Kívánom mindnyájunknak, hogy találjuk meg a súlypontunkat, és váljunk az előbbi értelemben vett „keljfeljancsikká”
[Kálmán Márta és Kiss József, Budapest]
„Megpillantván pedig a csillagot, felujjongtak nagy örömükben!” (Mt 2,10)
- Mennyire tölt el örömmel, ha új irányt vesz az életem?
- Mennyire tudok alkalmazkodni az adott helyzethez?
- Mennyire vagyok hű ahhoz, ami a célhoz visz?
[Angel]
2012. január 15. – Évközi 2. vasárnap
Jn 1,25-42 – Túlmutatni önmagamon
Keresztelő Jánostól azt kérdezték a hivatalosok, hogy ki ő, miért keresztel? Erre ő kertelés nélkül válaszolt; nem ő a Messiás, nem is Illés, még csak prófétának sem vallotta magát. Az Úr útegyengetőjének mondta személyét. Eltereli a figyelmet magáról, de a hivatalos egyház küldötteinek nem beszél nyíltan Jézusról. Másnap viszont az egész összegyűlt nép előtt tesz bizonyságot a közeledő Jézus láttán: „Nézzétek, az Isten báránya! Ő veszi el a világ bűneit… Ő majd Szentlélekkel fog keresztelni… Ő az Isten fia.”
Tőled, tőlem is megkérdezhetik, ki vagy te? Kinek a nevében cselekszel, beszélsz, kihez tartozol, milyen felekezetű, vallású vagy? 1977-ben a felsőoktatási felvételimen még nekem szegezték a kérdést: „Hogyan vélekedik lelkész édesapja nézeteiről, és beszélget-e teológus bátyjával?” Ma már nem kérdeznek ilyen rosszindulatú butaságot tőlünk, de nem úszhatjuk meg a színvallást. Életünk, cselekedeteink, gesztusaink kérdezés nélkül is beszélnek rólunk. A kérdés az, hogy tudunk e Keresztelő János-i módon túlmutatni önmagunkon?
Mit jelent túl mutatni magunkon?
Aki Istenhez tartozónak vallja magát, nem engedheti meg azt a luxust, hogy önmaga körül forog, magát sajnálja, vagy éppen kesereg, panaszkodik. Ki kell tudni tekinteni „önmagunkból”. Ha békességem van, harmóniában vagyok önmagammal, akkor ez kisugárzik másokra, és már ki is léptem magamból úgy, hogy észre sem vettem. Már hallom is az átlagos kérdést: „Jó, jó, de hogyan lesz békességem, mitől leszek harmóniában önmagammal?”
Erre adja meg a választ a mai bibliai történet következő része. Keresztelő János két követőjét megbízta, hogy menjenek Jézus után. Nem csinált belőle hiúsági kérdést, mint ahogyan mi szoktuk, hanem elküldte őket Jézushoz. Ez a két ember ezt meg is tette; találkoztak Jézussal, és követték őt. Tudjuk, hogy ez a találkozás megváltoztatta az életüket. Nemcsak a neve változott meg Simonnak. A Jézussal való találkozás – ha engedjük – képes bennünket is átformálni. Amennyire teret adunk életünkben ennek a jézusi találkozásnak, olyan mértékben lesz békességünk, harmóniánk.
Kilépni önmagadból, az átlagosból,
Komolyan venni, amit hiszel!
Tulajdonképpen miért nem kezded el?”
(Szent-Gály Kata: Kegyelem, részlet)
[Kálmán Márta és Kiss József, Budapest]
„Azt mondta nekik: Gyertek, nézzétek meg!” (Jn 1,39)
- Mennyire értékelem a velem szemben kezdeményezést?
- Milyen szívesen látok másokat vendégül?
- Mit mondok el a lelki élményeimből?
[Angel]
2012. január 22. – Évközi 3. vasárnap
Márk 1,14-21 – Elhívás-hivatás
Mai szentírási részünk sarokpontjai: János börtönben van; Jézus elment, és hirdetni kezdte, térjetek meg, és higgyetek; Simon és András, gyertek, és emberhalásszá teszlek titeket; követték.
„Oly szomorú embernek lenni / S oly szörnyűek az állat-hős igék / S a csillagszóró éjszakák / Ma sem engedik feledtetni / Az ember Szépbe-szőtt hitét, / S akik még vagytok őrzőn, árván, / Őrzők: vigyázzatok a strázsán!” (Ady Endre)
Hiszem és vallom, hogy újságunk, közösségeink, kapcsolataink e szerint működnek, és mindenki szeretne kicsit vagy nagyot javítani a világon.
Jézus gyakran rátapint a lényegre, ezért volt Isten Fia, meg is kellett halnia.
Szerencsés, aki Isten dolgait főállásban hirdetheti. Tényleg? Gyanítom, hogy Jézus nem is utalt papi rétegre és mélyen tisztelt, nagyérdemű kedves nyájra. Megtérésről beszélt, meg- és felismerésről, a szeretet hűségéről és a hűség szeretetéről.
Napi 8-10 órát dolgozunk. Szerencsés, mondják, akinek a hobbija a hivatása, és a felesége a szeretője. Jézus az elsőre utal: például a halász lehet emberhalász. Gondolom és remélem, hogy szinte minden munkakör megtölthető az előbb említett Jézusi hobbival. Persze hóhér, maffiózó és hasonló munkakörök kizárva.
Néhány gondolatpár szabad asszociációban: Informatikus – gyere, és elmondom, hogyan lesz a jó információáramlás az emberek között Istennek tetsző! Építész – gyere, és meglátod, hogyan épül fel Isten Országa! Gyógyszerész – meglátod, mitől gyógyulnak az emberek valóban! Edző – megtapasztalod, és jól át is fogod adni, hogy nem adják könnyen a keskeny út győzelmét. Közgazdász – no, ez picit nehezebb, mondja az Úr, de biztos van gondolatod, hogyan lehetne tényleg a közösség javára munkálkodni! Humorista – ha a lánc megvan benned, bármelyik szemét fogod is meg, mindig az egész lánc mozdul, tudom, hogy mindig a jókedvű Istent tolmácsolod. KRESZ-oktató – jó, ha munkád közben az égi szabályokat is kapcsolod a Földdel, ne vedd el a másét, bocsáss meg, szeress, ha nem is szeretnek.
Záró gondolat. Mindig felszisszenek, amikor papok, lelkészek azt mondják, hogy ők ott és akkor kaptak elhívást. Tudom, hogy mindenki kap elhívást, csak hallgatni kell rá. És követni.
[Kálmán Márta és Kiss József, Budapest]
„Majd így szólt hozzájuk: Gyertek mögém, és el fogom intézni, hogy emberek halászaivá legyetek.” (Mk 1,17)
- Milyen fokban szeretek irányítani?
- Hány embert tudok magam mögött sorakozni? Miért?
- Mennyire tudok az emberekből hasznos tevékenységet előcsalogatni?
[Angel]
2012. január 29. –Évközi 4. vasárnap
Mk 1,21-28 – Hiteles tanítás – hűséges élet
„Aki alkot, visszafelé nem tud lépni,
S ha már kinőtt minden ruhát,
Mezítelen borzong a végtelen partján,
Míg fölzárkózik mögé a világ.”
(Ismeretlen szerző, de több mint 30 éve belém égett.)
A mai szentírási rész sarokpontjai: templomba ment, tanított, álmélkodtak; hatalma volt; megszállott kiabált; némulj el, menj ki belőle; milyen új tanítás ez!
Az előbbi versrészlet jelzi számomra Jézus nagyon erős gondolatait és tetteit. Magányos is volt legvégül. Szinte minden tanítványa szertefutott, egy teljesen out-sider pogány katona jelenti ki, „Ez valóban Isten fia volt”. Remélem, Gyurka bácsi ezt ennyire kínosan nem élte meg. Barátai, közösségei, könyvei, újságai révén tudunk-e felzárkózni hozzá. Méltók vagyunk-e, megoldani saruszíját?
Ennyi bevezető után tegyük fel a kérdést magunknak, van-e bennünk annyi spiritusz, hogy templomba járva is megőrizzük Bokor-identitásunkat? Tudomásom szerint, tisztelet a kivételnek, egy jelentős létszámú Bokor-tagság nem is tart kapcsolatot a történeti egyházakkal.
Van ellenpélda, nem is kevés. Ők azok, akik több mint negyed százada csak történeti egyházakba járnak rendszeresen. Gyermekeik szinte nem is tudnak a Bokorról.
Ezért volt Jézus zseniális, mert megtartotta az akkori vallási előírásokat: templomba ment, tanított, és mindezek mellett „húzogatta az oroszlán bajuszát”. Nem akart kikerülni, kipenderítették. Számomra ebben volt Gyurka bácsi Jézushoz hasonló; nem kilépni, nem új szektát csinálni, mert 20 év múlva elfúj a szél. Tudom, ez végtelen történet, meg lehet próbálni Bokor-tudattal az egyházakban barátkozni. Talán nincs olyan hatalmunk, mint Jézusnak, de lehet, hogy álmélkodnak újszerű, eredeti jézusi gondolatainkon. Addig jó, míg nem kapjuk meg – Madách után szabadon – „Nagy Isten, tekints le, és pirulj, mily nyomorult, kit remeknek alkottál, az ember.” Szerencsés, ha nem kell mondanunk: „Eltitkolom, mit lelkem felfogott, és hirdetem, mit jól tudom, hamis.”
[Kálmán Márta és Kiss József, Budapest]
„És ámultak tanítása fölött, tanítva őket, olyan volt ugyanis, mint aki hatalmat birtokol.” (Mk 1,22)
- Milyen súlyúak a mondanivalóim?
- Milyen érzelmeket vált ki bennem Jézus tanítása?
- Mennyire törekszem az eredetiségre és mennyire az igazság feltárására?
[Angel]
