A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
December 26. – Karácsony másnapja
Lk 2, 1-20 - Kit vártak a pásztorok?
Karácsonyi történet arról szól, hogy miközben Augusztus császár népszámlálási rendeletére Mária és József Betlehemben szállást keresett, és csak egy barlangistállóban találtak helyet, hogy Mária megszülje a koraszülött gyermeket, a pásztorok kinn a pusztában a nyájat őrizték, és a fagyos éjszakában a tűz mellett bóbiskoltak, beszélgettek. Engem ezek a pásztorok foglalkoztatnak igazán. Hogyan kerülnek a képbe? Miről beszélgethettek? És milyen hírt adhattak tovább?
1) Kik a pásztorok?
Izrael történetéből tudnunk kell, hogy földrajzilag három világrész (Ázsia, Afrika és Európa) találkozópontján fekszik. A történelemben pedig világhatalmak ütközőpontjában állt és azok játéklabdája volt. (Egyiptom, Asszír-Babilónia, Perzsia nagyhatalmai telepedtek rá). Jézus születése idején pedig Róma uralma alá tartozott. (Ritkán örülhetett nemzeti önállóságának, mert csak Dávid és Salamon idejében és a Makkabeusok néhány évtizede alatt volt független). A római elnyomást csak fokozta, hogy a zsidó király, Heródes Róma kegyéből uralkodott, és a nép vezetői is jórészt kollaboráltak a megszállókkal. Az „am-ha-aresz”, a föld népe körében egyre jobban felerősödött a próféták jövendölésébe vetett hit, a szabadító utáni várakozás. A legkivetettebbek, a törvényen kívülieknek számító pásztorok voltak, akiket a törvény emberei egy sorba állítottak a „vámosokkal és bűnösökkel” (sokszor a tolvajokkal és gyilkosokkal).
2) Miről beszélgettek?
Talán éppen arról, hogy rájuk is vonatkozik a császári rendelet? Kinek hova kell mennie? Mi lesz addig a nyájjal? Mi lesz a büntetésük, ha nem jelennek meg a népszámláló biztosok előtt?
Elképzelem, ott ülnek a tűz körül, az öreg számadó pásztor, a tucatnyi juhász és a fiatal bojtárok. Távolabb a jókora nyáj összebújva, egymást melegítve. A terelő ebek is a tűz közelébe húzódnak. Távolból olykor farkas üvöltés hallatszik. Fenn a csillagos ég.
Az öreg pásztor hallgat. A fiatal bojtár töri meg a csendet. Neki tetszik ez a népszámlálás. Még büszke is rá, hogy a hatalmas császár kíváncsi az ő nevére is.
- Bolond vagy te gyerek – förmed rá az egyik juhász - nem a nevedre kíváncsi a császár, hanem a pénzre, hogy hány embertől szedhet be adót.
A másik juhásznál elszakad a cérna és akkora dühvel kezd az adóról, a szegénységről, a nyomorról beszélni, hogy az öreg pásztornak kell már rászólnia: Kár idegesíteni magad, fiam, attól nem változik meg az isteni császár!
A dühös juhász nem hagyja annyiba. Az öreg iránti tisztelettel, de az isteni császár iránti még nagyobb haraggal kijelenti: Fel kellene lázadni a népnek a rómaiak ellen, hogy végre független lehessen a mi népünk.
Ezt hogy gondolod? - kérdezi a harmadik juhász.
Úgy, hogy saját királyunk legyen, mint a nagy Dávid király – válaszol a dühös.
Halkan megszólal az öreg pásztor: Van királyunk.
Erre az összes nyájőrző megmozdul, még a legkisebb puli is vakkant egyet. A juhászok össze-vissza hadonásznak, kiabálnak: Heródes nem a mi királyunk, ő a császár bérence. Aki még a saját zsebére is szedi az adót, még többet is, mint a császár. Kegyetlen zsarnok ő, aki nyomorgatja a népet. Gyilkos, aki féltékenységből megölette legközelebbi rokonait. Rokonait? A saját fiait és a feleségét is. Vele kell leszámolni legelőbb!
Az öreg pásztor újból megszólal halkan: Dávid is szedett adót. Dávid is gyilkolt, amikor megölette Betsabé férjét a csatában.
A dühös, az öreg pásztor ellen fordul: - Már megbocsáss nagybölcsességű atyánk, csak nem azt akarod mondani, hogy a római elnyomó császár, a zsidó bábkirály és Dávid szent királyunk egy-kutya?!
Az öreg hallgatott, és fel, a csillagos égre nézett. A tűz kialudni készült, már alig parázslott. A dühös intett a bojtárnak, hogy vágjon ki egy bokrot és az ágait dobja a tűzre. Csend lett, csak a fejszesuhintás, majd az ágak ropogása hallatszott, amint a parázs tüze belekapott. Egyszerre nagy fénnyel fellobbant a láng. A fényen át látták, hogy valaki közeledik feléjük, lengeti a karját és közben kiabál: Ne féljetek! Örömhírt hozok! A téli istállóban egy kisgyerek született. Az anyja pólyába csavarta és az etető jászolba fektette. Gyertek, nézzétek meg!
3) Mit találtak?
Tudjuk a karácsonyi történetből, hogy a pásztorok biztatták egymást, menjenek be a város határában lévő birka hodályhoz és lássák a csodát. Mert aki az ő aklukban megszületett, ki is lehetne más, mint a próféták által megjövendölt Messiás, aki Dávid király trónjára lép, netán ő lesz Augusztus császár utóda, egy világbirodalom császára, igazi isteni fenség!
Azt hiszem az öreg pásztor nem ment velük, mert öreg is volt, nehezen járt és valakinek a nyáj mellett is kellett maradnia. A többiek felkerekedtek. Elsőnek a fiatal bojtár ugrott, aki nagyon csodált minden istenséget: császárt és királyt. Aztán a dühös, akinek haragja a messiás születésének hírére rögvest elpárolgott. Majd a többi mind. Arról sem feledkeztek meg, hogy tejet, vajat, kovásztalan kenyeret és a tartalék bundájukat is magukkal vigyék az Újszülöttnek és szüleinek. Egyedül csak a kis nyájterelő kutya nem tudta kivel tartson. Végül is az öreg lábára feküdt, és hamarosan elaludt.
--- Nem tudom, hogy volt-e egyetlen ember is ott Betlehemben és Izraelben, aki tudta volna azt, amit mi ma már tudunk. Egyetlen világcsászár, egyetlen ország király sem képes megváltani a világot és országot. A Messiásnak más a jele: „Kisdedet találtok pólyába takarva és jászolba fektetve!” Aki szabadítót keres a világ bajaira és a maga boldogságára, az megtalálhatja Betlehemben a mintát: „Máriát, Józsefet, és a jászolban fekvő kisdedet!” Ezért:
Örülj Testvérem, mert a Gyermek megszületett!
Örülj Testvérem, mert így kaptál új életet!
Örülj Testvérem, és tárd ki a szíved ajtaját!
Örülj Testvérem, és boldog szívvel mondj ma imát!
[Kovács László, Budapest]
December 25. – Karácsony
Jn 1,1-18 - Isten Igéje
A karácsony üzenete ez: Jézus a világba jött, és jöttével nyilvánvalóvá tette az ember számára, hogy mi az Istennek tetsző élet, azaz mi az embernek való élet. Ez a kettő egy és ugyanaz. Mert Isten csak azt akarja nekünk, amiben a legboldogabbak lehetünk, amiben legteljesebben megélhetjük azt, akik valójában vagyunk. De mégsem fogadták be, sem az akkori zsidók, sem a mai kor embere. Azért nem, mert elhitették velünk, hogy ez nem igaz. Mi meg elhittük. Szabad akaratunk révén Istennek semmi esélye sincs akkor, ha nem változtatjuk meg a gondolkodásunkat. De nekünk sem marad esélyünk, sem boldogabb személyes életre, sem egy boldogabb társadalomra.
A zsidók 2000 éve sem ezt a Messiást várták. Politikai felszabadítót, csodadoktort vártak, és amikor nyilvánvaló lett Jézus üzenete és életének eszközrendszere, elfordultak tőle. 2000 év óta folyamatos a várakozás, és Jézus folyamatosan eljön, de mi még mindig mást várunk. Azt várjuk, hogy abban az életben, amelyik nekünk tetsző, Isten legyen a segítségünkre. Sikerüljön ez és ez: legyek gazdag, egészséges, kiegyensúlyozottan éljek, jólétben, kényelmesen. Ehhez kérjük Isten segítségét és óvását, meg a körülöttünk lévő problémák mind teljesebb orvoslását. Semmivel nem különbözünk az egykori zsidóktól, mi is azt várjuk, aki nekünk a saját elgondolásunk szerint jó.
És egy másik dologban sem változott semmi 2000 éve. Ha Jézusban felismerték volna a Messiást, az lebontotta volna a zsidó vallás és társadalom messiásvárás köré épített szerkezetét és struktúráit. Mert a Messiás elhozza az izajási álmot: a békét, az egységet, a kiengesztelődést, a testvériséget, az osztozást. Mindent, ami Isten világának velejárója. Azt a világot, ahol nincsenek kiváltságok, ahol a társadalom teljesen átrendeződik, és az adás, szolgálat, a szelídség és a közösség világa jön el.
Jézus most karácsonykor is itt kopogtat: „Elhoznék egy világot nektek, ha hagynátok.” Mi meg nem akarjuk, mert lebontaná a mai társadalom pénz és hatalom köré épített szerkezetét és struktúráit. Mert a portéka ma is ugyanaz. Elhozna mindent, ami az Isten világának velejárója. És mi megerősítjük, újra és újra: Nem akarom. De miért? Mert elhitették velünk, és mi elhittük, hogy az Isten el akar venni tőlünk valamit. A nemzetet, a kultúrát, a hatalmat, a meglévő rendet, a szórakozást, és valami komor, fegyelmezett, szomorú, szabadsághiányos, állandóan igazodó és ellenőrzött világba akar tuszkolni bennünket, és a végén még jól meg is ítél bennünket.
Az istenképünk foglyai lettünk Isten közénk jövésének felismerésével szemben. És mindezt gondosan körülbástyáztuk politikai, kulturális és dogmatikai korrektséggel.
De 2011 karácsonya van, és újra van esély, hiszen a figyelem menetrendszerűen a betlehemi jászolra összpontosít. A csillag megmutatja a helyet, ott vannak a szamarak is, meg a szalma. Jézus is megszületik. És újra megkérdezi tőlünk: Engem vártatok?
Nézzük magunkba ma, kit is várunk igazán? Erre nem lehet kapásból válaszolni, mert akkor csak sztereotip válaszokat adhatunk. De semmi baj. Nem kell azonnal válaszolnunk, eltelhet egy év, kettő. És ha ez a kérdés foglalkoztat bennünket, 2012-ban, 2013-ban már tisztább válaszokat adhatunk. Mert minden adott hozzá. Itt az üzenet – most éppen János apostolé –, és meg lehet találni azokat, akik már becsülettel végiggondolták ezt a kérdést.
Most, bárhol is álljunk ebben a gondolkodási folyamatban: „ami van, elég”. Ma ünnep van. Béke, kalácsszag, fenyőillat, ajándékok. „Ami van, elég.” Fogjunk össze, azok, aki szeretik egymást!
[Garay András, Dunakeszi]
„...és megszülte fiát, az elsőszülöttet, bepólyálta és jászolba fektette, mivel nem jutott neki hely a lakásban.” (Lk 2,7)
- Mennyire számítok az emberek megértésére?
- Mennyire találom fel magamat nehéz helyzetben?
- Mennyire tudok gondoskodó lenni, amikor alig van miből?
[Angel]
December 18. – Advent 4. vasárnapja
Lk 1, 26-38 – Isten angyala
Az angyali üdvözletet hajlamosak vagyunk az evangéliumok egyik legtitokzatosabb vagy leginkább meseszerű történetének tekinteni. A hívők egy része a titok és misztérium ködébe bújtatja az eseményt, míg mások kicsit fanyalognak rajta. Holott ez a leghétköznapibb történet.
Mert Isten angyala minden egyes embernek megjelenik, és felszólítja őt, hogy szülje a világra Istent a maga valóságában. Minket is! Tehát Mária története archetípusként minden ember története. Igen, de hol ez az angyal, hol a titokzatosság, és ha felszólít, miért nem tudom, azaz hogy is van ez az egész? Az ember – szerintem – legnagyobb kérdése, amit fel kell, vagy kellene tennie: Él-e a bennem az Isten Lelke. Az emberi lét is hármas, mint a Szentháromság? Magyarán test, lélek és szellem vagyunk-e?
Pál még így köszön el a thesszalonikai hívektől az első levele végén: „A békesség Istene szenteljen meg titeket mindenestül. Egész valótok, szellemetek, lelketek és testetek feddhetetlenül őriztessék meg Urunknak, Krisztus Jézusnak megjelenésére.” Egész valónk: szellem, lélek és test – ez az ember hármassága. És nemcsak Pálnál, Jézusnál is. Jézus üzenetének egyik nagyszerűsége éppen az, hogy az emberről valami nagyon újat mondott, valamit nagyon kitágított. És azáltal akarta megmenteni a világot, hogy megmutatta az ember létének ezt az összetettségét. Az Isten hármas, az ember hármas – milyen is lehetne más, hiszen a képére és hasonlóságára teremtetett!
Mondhatná valaki: Na ne lelkesedjünk! Ezt mi jó keresztényként nem hihetjük. Nem, mert megtiltották nekünk! Erről nekünk nem beszéltek, ez nincs benn a programunkban.
A 4. Konstantinápolyi zsinaton (869) hoztak egy dogmát, amelyben az emberi személyiséget úgy definiálták, hogy testből és lélekből áll (tehát az addigi hármasság helyett – test, lélek és a teremésünkkor belénk lehelt isteni szellem), azaz megfosztottak bennünket annak hitétől, hogy isteni lélek él bennünk. Ez a lépés beláthatatlan következményekkel járt, hiszen a felvilágosodáskor a lelket beszuszakolták a test bonyolult funkciójának kategóriájába, és ezzel tág teret kapott a csak testben való gondolkodás, ami ma nagyon összetett válságok fő oka.
Istent a maga valóságában mindenki hordozza. A feladat mindenkinek az, ami Máriának is volt: Világra kell hozni az Istent! Az én életemben, azon a helyen, ahova Isten állít. A világnak azt a kis szegletét kell bevilágítanom, jobbá tennem, ahol éppen élek, dolgozom, és azoknak, akikkel éppen most vagyok.
De az ember Máriával együtt kétkedik. „Mindez hogyan lehetséges?” Hiszen kicsi vagyok, fáradt vagyok, az életemben egy csomó minden nem sikerül, és különben is „nem vagyok méltó”. Hogyan lehetséges – újra Pálra asszociálva – összetörni a cserépedényt, hogy a kincs (Isten valósága) nyilvánvaló legyen? A probléma önmagam vagyok. Mária azért példa, mert önmagát nem mint problémát élte meg (kishitűség, félelem, taszítás, tagadás, mi lesz, ha…), hanem bizalommal odatette önmagát. Összetörte a cserépedényét.
[Garay András, Dunakeszi]
„Mária pedig azt mondta: „Íme az Úr szolgálója vagyok, legyen velem úgy ahogy beszéltél.” (Lk 1,38)
- Mi az, ami a lehetetlen a számomra?
- Mennyire hagyom magam meggyőzni?
- Mennyire vagyok kész Isten tervének kivitelezésében?
[Angel]
December 11. – Advent 3. vasárnapja
Jn 1,6-8 és 19-28 – Isten békéje
Aki megérti János evangéliumának prológusát, annak többé már nem kell mással foglalkoznia , mert megértette a bennünket körülvevő világ lényegét, Istent és önmagunkat – mondják a túlzásra hajló teológusok. Ez nem a Jézustól megszokott egyszerű beszéd, hanem mind stílusában, mint tartalmában emelkedett filozofikus módon foglalja össze az egész János evangéliumot.
János nem köntörfalaz, rögtön megadja az alaphangot. Jézus Krisztus eljövetelének jelentősége a teremtéssel mérhető. Mert Krisztus nem teremtetett, hanem kezdettől fogva létezett, tehát Isten része. Sőt a világot nem az Atya, hanem az Atya és a Fiú „együtt” teremtette. A Fiú tehát a világ sorsában, alakulásában, és benne minden ember sorsában és alakulásában személyesen is érintett. Mint teremtő. Sőt, ezáltal felelősséget is vállal, hiszen az övé. Ezért mondja János, hogy az övébe jött, „érzelmileg” kötődik hozzá. Ezen érzelmi kötődés okán is lép bele fizikailag az ember világába, mert a felelőssége ezt kívánja.
Minden általa lett, azaz nemcsak a szellemi, hanem az anyagi világ is. Látva a fizikai világot, a nehézségeket, hajlamosak vagyunk nem Isten teremtő munkájának tekinteni körülményeinket. Az anyagi világ azonban nem a bűn és a szenvedés világa, hanem az isteni lehetőségek világa, ahol a teremtmény képes a teremtőre reflektálni. Lehetőséget kaptunk, hogy ebben a világban teljesedjen ki az istenképűségünk, azaz szeretetünk, adásunk, szelídségünk, szolgálatunk. Ez a világ – minden bajával együtt – alkalmas arra, hogy istenképűként éljünk benne; mert az anyag nem célja, csak eszköze a létezésünknek.
Jézus a világosság, amely puszta létével űzi el a sötétséget. Nem tesz hozzá semmit, nem harcol ellene, egyszerűen csak van, és megmutatja önmagát. Ez a fény világít be mindenbe itt a földön, ad színt, formát, kontúrt mindennek. Minden csak ebben a fényben értheti meg a saját valóságát. Az ember csak ebben a fényben értelmezheti a saját valóságát – vagyis hogy ki ő. E nélkül lehetek szülő, szakmámat ismerő tudós, közismert ember, de igazán csak az isteni fényben látszik, hogy ki lehetek én. Ez nem a reflektorok világossága. Ez nem a show-biznisz világa, nem a politikusokra, gazdagokra jutó rivaldafény. Ebben a világosságban mutatkozik meg, ki vagyok én.
Már nem lehetnek kétségeink. A függöny kettészakadt. Már nincsenek titkok. Állj ki a világosságra, ott vagy igazán önmagad! És ez a világosság a jézusi tanítás, a jézusi élet, amely nemcsak mint példa van jelen előttünk, hogy olyanok legyünk, mint Ő, hanem máig hatóan az én sajátos személyemre ható impulzus, erő. Ezért mondja Jézus, hogy „veletek maradok”. Az egyházi tanítás hajlamos ezt a szentségekbe szuszakolni, de a Fiú velünk maradása messze túlmutat ezen. Az egy erőtér, ebbe be lehet lépni, ez meg tud szólalni bennünk, ezáltal teremthetünk, és mintázhatjuk mi is azt a világot, amit a teremtéskor Isten elénk tárt.
Ezek a jánosi gondolatok igazi betlehemi csillagként világították be a jeruzsálemi éjszakát. Lett is nagy ribillió. Itt a Messiás, akire vártunk. János szerény személye hirtelen előtérbe kerül. Jönnek a delegációk, faggatják, vajon ki ő. Hiszen egy ilyen ember csak a Messiás lehet, vagy legalább Illés, vagy valami próféta. Mert az ember – Ady szavaival – „titkon érzi”, hogy ez a jánosi tanúságtevés nem az embertől jött, és ha nem is Istentől, de a kettő határterületéről. És a „rettentő szavak tudója” kilép a rá szegeződő tekintetek fényéből, és megnyitja az utat Jézus előtt.
Pap keresztapám egy nagybeteget áldoztatott a kórházban, mikor jött a konzílium. Neves professzorok, tanársegédek, a teljes asszisztencia. Látva, mi történik, a professzor megállt, és csendben várakozott. „Most valami fontosabb történik, mint amit mi tudunk nyújtani” – mondta a türelmetlen tanársegédek felé fordulva. Hirtelen csend lett, és béke. Isten békéje... Legyen velünk is!
[Garay András, Dunakeszi]
„Akkor vallomást tett és nem tagadta el. Ezt vallotta: ’Én nem a Messiás vagyok.'” (Jn.1,20)
- Milyen vallomásokra vagyok képes?
- Mit szoktam előszeretettel eltagadni? Miért?
- Mennyire vagyok tisztában azzal, hogy mi mindenre nem vagyok képes?
[Angel]
December 4. – Advent 2. vasárnapja
Mk 1,1-8 – Isten küldöttje
A Messiásnak eljövetelének jól körülírt időpontja volt. A zsidó hagyomány mindent visszavezetett az ember teremtésére, és arra, hány évenként van potenciális esély a Messiás jövetelére. 2000 évvel ezelőtt lázas várakozásban élt az ország, hiszen most jön el az időpont, most van esély a Messiás eljövetelére, és majd évszázadokig nem lesz. Viszont a Messiásnak pontos feltételeknek kellett megfelelnie. És mindenki ki tudta számítani, hogy a Messiás, aki megszületik, vagy harminc év múlva, immár felnőtt fejjel felfedi önmagát. Potenciális Messiás kevés volt: kellettek a leszármazási táblázatok, a hely, az égi jel. Csak pár ember tudta ezt felmutatni. Köztük Jézus is.
A várakozás tovább fokozódott. Már itt él közöttünk a Messiás! Már mindjárt itt van, és felfedi magát! De a Messiásnak rendben kell bennünket találnia: tisztának, bűntelennek, késznek, nyitottnak. A jámbor és nem jámbor zsidók pedig mindenre ugrottak, ami a Messiás megjelenésére utalt. Jánosra a kutya sem figyelt volna máskor. Egy pusztai ember, egy önkéntes száműzött, a vadmézevő személye és üzenete hirtelen a figyelem fókuszába kerül. Már itt van a Messiás! Ide jön, itt lehet vele találkozni! És tódulnak a népek, a különböző érdekkörökbe tartozók Messiást látni, hallani, és persze bűnbánatot tartani, készülni, várakozni. Hiszen ők vallásosak voltak, tartották a mózesi törvényt, és szenvedték a római megszállás megalázó és véres mindennapjait; készültek a nagy találkozásra.
János tovább emeli a tétet. „Jön, aki nagyobb nálam”, akinek a keresztségéhez képest az én keresztségem semmit sem jelent. Minden kétséget kizáróan már itt van, talán ma, talán holnap…, de megjelenik. És ez a Messiás minden képzeletet felülmúl majd. Aztán eljött Jézus, és a lelkesedés hamar lelohadt, és hamar megjelent a kétely is. Vajon ő-e a Messiás?
De a Messiás most még mindenkinél erősebb, eszközrendszere és lehetőségei messze túlmutatnak a mégoly odaadott ember – mint János – lehetőségein. De a képbe már itt hiba csúszik. Nem az elvárt politikai megváltó mutatódik be János által, hanem a Szentlélekkel keresztelő. Politikai, hatalmi sík helyett az ember belsőjét érintő. Isten és ember eddig törvények és szokások által kikövezett és működő kapcsolatát felülírja majd a Messiás, valami új megközelítést hoz az embernek önmagával és Istennel kapcsolatban. Valami gyökeresen újat.
Ez az új: a teremtettségét teljesebben, tisztábban és a maga valóságában megélő emberi élet. Az istenképűség. A Szentlélekbe merítés olyan, mint amikor a fazekas bemeríti a csuprot a mázba. És az eddig sérülékeny és színtelen forma megelevenedik, fénye lesz, tartása lesz, kiég a kölcsönös szeretet és egymásra találás tüzében. Hogy aztán ez az erények gyakorlása útján történik-e, vagy a Jézussal való azonosságok (magatartás-, lét-, sors-) megélésével, vagy a hagyományos keresztény utakon (alázat, aszkézis, ima, önzetlenség, szentségek), tulajdonképpen szabadon választható. Sőt egyénre szabott kombinációjuk mindannyiunk spirituális élete, amely csak finom és tapintatos megközelítések útján tárul fel még a közösségi életben is.
[Garay András, Dunakeszi]
„Én vízben merítelek alá benneteket, Az pedig a Szentlélekben merít majd titeket.” (Mk. 1,8)
- Mit jelentett számomra, amikor vízben merítettek alá?
- Mit jelent számomra a Lélekben történt alámerítődésem?
- Hogyan tükröződik a Lélekben történő alámerítődés az életemben?
[Angel]
November 27. – Advent 1. vasárnapja
Mk 13, 33-37 – Figyelmeztetés az éberségre
„Vigyázzatok, virrasszatok és imádkozzatok, mert nem tudjátok, mikor jön el ez az idő.”
Mire kell vigyáznunk? Miért kell virrasztanunk? Az evangélium az úr–szolga hasonlatával segít ezt a mondatot értelmezni. Ha az úr elmegy hazulról, akkor a ház irányítását a szolgáira bízza, mindenkinek meghagyja a tennivalóját, majd abban a reményben távozik, hogy mire visszajön, minden kiadott feladat el lesz végezve. Az alattvalók vagy tüsténkednek, és eleget tesznek az elvárásoknak, vagy lustálkodnak, és munka helyett a henyélést választják. A szorgalmasak, bármikor is jön haza az úr, mindig büszkén állnak előtte, kihúzzák magukat, hisz egész nap dolgoztak. Őket az úr meg is jutalmazza. A semmittevők azonban, akiket alva talált, elnyerik méltó büntetésüket.
Szerintem mindenkinek van ehhez hasonló emléke gyermekkorából. A szülők elmennek otthonról, és meghagyják a gyereküknek, hogy addig is milyen házimunka vár rá. Aztán valamilyen véletlen folytán előbb hazaérnek, és a gyereket azon kapják, hogy játszik, semmit nem csinált még meg, mert azt hitte, később fognak visszaérni. Ilyenkor lehajtottuk fejünket, és borzasztóan szenvedtünk attól az érzéstől, amit hanyagságunk váltott ki.
Gondolhatunk arra is, amikor egy kedves ismerősünket várjuk a házunkba. Napokkal előtte megbeszéljük, hogy ki melyik nap ér rá, és egyeztetjük a látogatás időpontját. Az azt megelőző napon szépen kitakarítjuk az egész házat, bevásárolunk, és mindenre alaposan felkészülünk. Megjön az áhított vendég, már mosolyogva várjuk, megkínáljuk a frissen sütött süteménnyel, és boldog órákat töltünk el együtt. Ha azonban ugyanez a kedves ismerősünk csak úgy váratlanul becsönget, akkor ahogy meglátjuk, ki áll a kapuban, idegesek és rémültek leszünk. Kikiabálunk, hogy „azonnal nyitom”, és közben nagy iramban szedegetjük a szennyes ruhákat a földről. Majd beengedjük az illetőt, és erőltetett mosollyal üdvözöljük. Nem tudjuk semmivel megkínálni, és végig arra gondolunk, hogy mikor megy el már végre.
Ugye milyen kínos ez? Pedig ugyanaz a jó barátunk volt mind a kettő. Ahhoz, hogy ne legyen ilyen érzésünk, mindig virrasztanunk kell, mindig késznek kell lennünk. Hogyan lehet ezt elérni? Hogyan tudjuk lelkünket állandóan tisztán tartani, hogy a nap minden másodpercében képesek legyünk befogadni a vendéget? Véleményem szerint ez teljes mértékben csakis úgy sikerülhet, ha mindennapjainkban „eggyé” tudunk válni Istennel.
Itt jön a képbe az „imádkozzatok” felszólítás. Úgy gondolom, hogy végső célunknak annak kell lennie, hogy egész nap érezzük: bármit teszünk is, azt Istennel együtt tesszük. Ezért szükséges a döntéseink előtt megkérdezni őt. Mit gondol róla? Örül-e neki? Kinek tudok vele örömet szerezni? Ha ezt képesek vagyunk megtenni, tehát praktikusan tudunk egésznap imádkozni, sokkal több embernek fogunk örömet okozni, és erősödik bennünk az az érzés, hogy mi igenis készen vagyunk.
Nagyon tisztelem azokat, akik minden este leülnek és imádkoznak, ugyanakkor hosszú távon nem gondolom elégnek. Hiszen mi van akkor, ha nem este, hanem délután kettőkor jön el az idő? Körülbelül olyan érzés lehet ez, mint amikor a mosnivalót szépen kiteregetjük, de valamilyen okból két zoknira már nem jut idő. Bármennyire szépen kiteregettünk is, azért lesz bennünk egy apró fullánk, hogy azt a két zoknit is ki kellett volna rakni a többi mellé. Tehát szerintem, ha egész nap virrasztunk, nyitottak vagyunk arra, hogy befogadjuk Istent, és picit jobban figyelünk mindenre, akkor nem érhet minket meglepetés.
[Kőszegi Sámuel, Pécs]
„Hasonló az egek királysága a mustármaghoz, amelyet fogott egy ember és a földjébe vetett.” (Mt13,31)
- Mennyire érzem magam bevethetőnek?
- Milyen jellegű feladatokra vagyok bevethető?
- Milyen a társasági igényem?
[Angel]
