A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
November 2 . – Évközi 32. vasárnap
Mt 25,1-13 – Mindent megosztani
Nem volt jó érzésem, mikor ezt a példabeszédet olvastam. Mit írhatnék róla, amikor nehezen tudom jól értelmezni. Nem adni, mással nem megosztani, nem bízni rá magunkat a Szentlélekre, Gondviselésre – számomra nem tűnik a legjobb mondanivalónak. Csak úgy tudok pozitívan, számomra is elfogadhatóan nézni erre a szövegre, ha azt mondom, az olaj nem valami kézzel fogható dolgot jelent, hanem hitet, tisztaszívűséget, tudást, amit nem lehet egy pillanat alatt megszerezni vagy odaadni másnak. Hiszen ezek kiforrása, belső kincsekké érése hosszú évek vagy akár az életünk munkája. A dolgokat meg lehet vásárolni, de az nem az igazi, nem is engednek be minket a lakodalomba. Viszont a lelki, szellemi, kézzel nem fogható értékekből mindig eleget kell tartani magunknál, és akkor semmi sem érhet minket váratlanul. Ezeket a javakat is meglehet osztani mással, de végső soron a másikon fog múlni, hogy mit teremt a meghallott, megszerzett ismeretekből, lesz-e belőlük elegendő olaj, amely kitart a vőlegény érkezéséig.
ISTEN
Én az Istenem úgy szeretem,
Hogy a szívemet földbe vetem,
Megérik, akkor learatom,
Fölösét pedig másnak adom.
Meg is köszöni, akárki az,
Akárha huncut, akár igaz,
Ha mindörökre, ha csak percre,
De az Isten fölébred benne.
Ha lány az, hozzákomolyodva
Rongyos kabátom megfoltozza,
Hogyha meg ember, csak megállít,
Ki is kisér az ajtajáig.
Ha éppen főzik az ebédet,
Ottan marasztnak várt vendégnek,
S ahol az asszony sose hamis,
Meghínak ott még máskorra is.
Aztán csak amikor dolgoznak,
Rólam is el-elgondolkoznak.
S hogy munkaközben megpihennek,
Erejét érzik a szivemnek.
Nem csinálnak egymás közt mozit,
Bennük már Isten álmodozik,
Álmodik tágas, erős égről,
Kicsiny fiának nagy szivéről.
[Sztraka Ági, ]
„Az eszesek azonban vittek olajat az edényekben lámpásaikkal.” (Mt 25,4)
- Mennyire vigyázok, hogy legyen tartalékom?
- Mennyi ideig tudok várni? Kire? Miért?
- Honnan töltekezem? Mivel?
[Angel]
November 13. – Évközi 33. vasárnap
Mt 25,14-30 – Talentumok mindenkinek
A példázat főszereplője egy dúsgazdag tulajdonos. Pénzét befektethetné biztos helyre, ahol minden kétséget kizáróan gyarapodna, sokasodna a vagyona. Ehelyett azonban közvetítőkre bízza vagyonát, lemondva a biztos nyereségről. Kockázatosabb utat választ, olyan utat, amelyben benne van a bukás lehetősége is, hiszen nem tudja, mennyit fog visszakapni talentumaiból. Ebből látszik, hogy nem a nyereség a fő célja, hanem munkatársainak próbára tevése, elkötelezettségük ellenőrzése.
Az Úr jóhiszeműen és bizalommal adja kezünkbe vagyonát. Azt akarja, hogy ne csak a beosztottjai legyünk, hanem felelős munkatársai is. Azt várja tőlünk, hogy tanúságot tegyünk szorgalmunkról, személyes elköteleződésünkről. Szabad akaratot kaptunk, még azt sem mondja meg, mit kell tennünk, csupán azt várja, hogy okosan gazdálkodjunk a ránk bízott vagyonnal. Az pedig, hogy nem mindenki kap ugyanannyit, nem azért van, mert különbséget akar tenni köztünk, hanem azért, hogy mindenki a lehető legnagyobb mértékben tudja képességeit kamatoztatni. A semmirekellő szolga megjegyzése is mutatja az Úr jóságát, igyekezetét, és azt, milyen nagy kegyet gyakorol munkatársaival („olyan ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és onnan is gyűjtesz, ahová nem szórtál”).
A lényeg, hogy Isten mindannyiunk számára oszt talentumot. Kinek többet, kinek kevesebbet, de észt, erőt, tehetséget, tudást, képességet és még számtalan formáját kapjuk ajándékainak. Ez lehet munka, család, tulajdon, mindenki annyit kap, amennyire szüksége van. Ez a vagyon azonban nem a miénk. Istentől kaptuk, és kamatostul visszavárja tőlünk. A talentum birtoklása felelősség Használhatjuk, forgathatjuk, gyönyörködhetünk benne, élvezhetjük előnyeit, learathatjuk gyümölcseit, de amikor eljön az idő, el kell számolnunk vele. Nem rejthetjük a földbe, nem őrizgethetjük, mint a semmirekellő szolga. Isten nem vár tőlünk mást, mint hogy éljünk azzal, ami a miénk.
A talentum azonban olyan hatalmas érték, hogy így egyben, egyszerre nem is tudjuk használni, nem tudunk mit kezdeni vele. Mennyei Atyánktól kapott képességeinket, tudásunkat aprópénzre kell váltanunk, mégpedig a szolgálat, a másokért élés, a szeretet aprópénzére. Ezeket az aprópénzeket már lehet gyarapítani, egyre többet és többet létrehozni belőlük.
Az elbeszélésben azonban talán nem is a talentum a legfontosabb tényező. Ez csupán eszköz, amelynek segítségével a szolgák (vagyis mi magunk) végezhetjük a tevékenységünket. A talentumok jelenthetik mindazt a képességet, erőt, tehetséget, amellyel rendelkezünk, és amelyet ki kell bontakoztatnunk ahhoz, hogy megfeleljünk a gazda elvárásainak. A legfontosabb azonban, hogy mindazt a feladatot, amelyet Isten ránk bízott, képességeinket maximálisan kihasználva, nagylelkűen, odaadóan, áldozatok vállalásával kell végeznünk, ahogy azt az első két szolga is tette.
A semmirekellő szolga nem vállalta el a feladatot, ezzel pedig óriási hibát, talán még bűnt is elkövetett. A rá bízott talentumot nem a bizalom jelének tekintette, mint a többiek, hanem csapdának vélte. Félt a felelősségtől, attól, hogy valamit rosszul tesz, amivel megbántja Urát. Tisztában volt vele, hogy a gazda igazságos, de egyben szigorú is, és megköveteli azt, ami jár neki. Félt a felelősségtől, és önző módon azt gondolta, ha ugyanannyit ad vissza, amennyit kapott, és ha megőrzi magának a talentumot, már teljesíti a feladatot. Nem értette meg, hogy valójában nem ugyanannyit adott vissza, hanem valójában veszteséget könyvelhetett el. Saját világába zárkózott, és csak a kudarc lehetőségét látta vagyonában.
Isten munkatársakat kér fel ahhoz, hogy a terveit megvalósítsa. Aki ezt nem vállalja, mint a semmirekellő szolga, még azt is elveszíti, amije van. Aki viszont elkötelezettséggel és odaadással vállalja ezt a feladatot, annak százszoros lesz a jutalma. Igyekezzünk megbízható munkatársnak lenni, és akkor az Úr nemcsak egyre nagyobb feladatokat bíz ránk, de százszoros jutalomra is számíthatunk.
[Csíky Lajkó, ]
„Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be a gazdád lakomájára.” (Mt 25,23)
- Mennyire igyekszem pontosan teljesíteni a vállalt feladataimat?
- Vállalok-e többlet feladatokat?
- Örömet okoz-e ha sikerül teljesíteni azt, amit elvállaltam?
[Angel]
November 20. – Krisztus Király ünnepe
Mt 25,31-46 – Az utolsó ítélet
Nehéz megértenünk azt az ellentétet, amely az Isten által kért emberi magatartás és a saját maga által tanúsított viselkedés között feszül. A hívőt Isten mindig arra buzdítja, hogy bocsásson meg a másiknak, és az igazságosság helyett a könyörületet gyakorolja; ő ezzel szemben hajthatatlannak mutatkozik. Pétertől azt kéri, hogy hetvenszer hétszer bocsásson meg (Mt 18,22), de úgy látszik, önmagára nézve nem tartja érvényesnek e szabályt.
Az ítélet vissza nem fordíthatóságának oka talán a tévedését beismerni nem akaró vádlott megátalkodottsága? De miért ragaszkodna akárki saját boldogtalanságának védelméhez, miért választaná önszántából a kosok csoportját? Vélekedhetünk úgy is, hogy az evangélista csak a korabeli gondolkodásmódhoz és kultúrához kötődve – ahol Isten szigorú és kérlelhetetlen bíró: példátlan módon jutalmaz vagy büntet – embertársainak jobb belátásra térítéséhez az elrettentést találta a legmegfelelőbb eszköznek.
De mi ettől ne ijedjünk meg! A mi nagy és irgalmas Istenünk soha nem vetne minket örök tűzre. Különben sem hiszünk a büntetéstől való félelem által kikényszerített jócselekedet értékében. Természetesen a gyermeknek azt mondom „Ne nyúlj a konnektorba, mert megráz az áram!”, „Ne lépj le az úttestre, mert elüt az autó!”, hiszen ő még csekély értelemmel rendelkezik, s csak így tudja megtanulni a helyes viselkedésmódot. Én viszont okos felnőtt vagyok, nem kell komolyan vennem holmi utolsó ítélet címén közvetített fenyegetéseket. De legbelül azért mégiscsak piszkál, miért fogalmazott ilyen erősen Jézus.
[Köszegi Júlia, ]
„„És elvonulnak: ezek korszakos fegyelmezésre, az igazak meg korszakos életre.” (Mt 25,46)
- Mikor szoktam ragyogni? Mitől?
- Tudom, hogy hol a helyem?
- Mire számíthatok? Miben?
[Angel]
November 27. – Advent 1. vasárnapja
Mk 13, 33-37 – Figyelmeztetés az éberségre
„Vigyázzatok, virrasszatok és imádkozzatok, mert nem tudjátok, mikor jön el ez az idő.”
Mire kell vigyáznunk? Miért kell virrasztanunk? Az evangélium az úr–szolga hasonlatával segít ezt a mondatot értelmezni. Ha az úr elmegy hazulról, akkor a ház irányítását a szolgáira bízza, mindenkinek meghagyja a tennivalóját, majd abban a reményben távozik, hogy mire visszajön, minden kiadott feladat el lesz végezve. Az alattvalók vagy tüsténkednek, és eleget tesznek az elvárásoknak, vagy lustálkodnak, és munka helyett a henyélést választják. A szorgalmasak, bármikor is jön haza az úr, mindig büszkén állnak előtte, kihúzzák magukat, hisz egész nap dolgoztak. Őket az úr meg is jutalmazza. A semmittevők azonban, akiket alva talált, elnyerik méltó büntetésüket.
Szerintem mindenkinek van ehhez hasonló emléke gyermekkorából. A szülők elmennek otthonról, és meghagyják a gyereküknek, hogy addig is milyen házimunka vár rá. Aztán valamilyen véletlen folytán előbb hazaérnek, és a gyereket azon kapják, hogy játszik, semmit nem csinált még meg, mert azt hitte, később fognak visszaérni. Ilyenkor lehajtottuk fejünket, és borzasztóan szenvedtünk attól az érzéstől, amit hanyagságunk váltott ki.
Gondolhatunk arra is, amikor egy kedves ismerősünket várjuk a házunkba. Napokkal előtte megbeszéljük, hogy ki melyik nap ér rá, és egyeztetjük a látogatás időpontját. Az azt megelőző napon szépen kitakarítjuk az egész házat, bevásárolunk, és mindenre alaposan felkészülünk. Megjön az áhított vendég, már mosolyogva várjuk, megkínáljuk a frissen sütött süteménnyel, és boldog órákat töltünk el együtt. Ha azonban ugyanez a kedves ismerősünk csak úgy váratlanul becsönget, akkor ahogy meglátjuk, ki áll a kapuban, idegesek és rémültek leszünk. Kikiabálunk, hogy „azonnal nyitom”, és közben nagy iramban szedegetjük a szennyes ruhákat a földről. Majd beengedjük az illetőt, és erőltetett mosollyal üdvözöljük. Nem tudjuk semmivel megkínálni, és végig arra gondolunk, hogy mikor megy el már végre.
Ugye milyen kínos ez? Pedig ugyanaz a jó barátunk volt mind a kettő. Ahhoz, hogy ne legyen ilyen érzésünk, mindig virrasztanunk kell, mindig késznek kell lennünk. Hogyan lehet ezt elérni? Hogyan tudjuk lelkünket állandóan tisztán tartani, hogy a nap minden másodpercében képesek legyünk befogadni a vendéget? Véleményem szerint ez teljes mértékben csakis úgy sikerülhet, ha mindennapjainkban „eggyé” tudunk válni Istennel.
Itt jön a képbe az „imádkozzatok” felszólítás. Úgy gondolom, hogy végső célunknak annak kell lennie, hogy egész nap érezzük: bármit teszünk is, azt Istennel együtt tesszük. Ezért szükséges a döntéseink előtt megkérdezni őt. Mit gondol róla? Örül-e neki? Kinek tudok vele örömet szerezni? Ha ezt képesek vagyunk megtenni, tehát praktikusan tudunk egésznap imádkozni, sokkal több embernek fogunk örömet okozni, és erősödik bennünk az az érzés, hogy mi igenis készen vagyunk.
Nagyon tisztelem azokat, akik minden este leülnek és imádkoznak, ugyanakkor hosszú távon nem gondolom elégnek. Hiszen mi van akkor, ha nem este, hanem délután kettőkor jön el az idő? Körülbelül olyan érzés lehet ez, mint amikor a mosnivalót szépen kiteregetjük, de valamilyen okból két zoknira már nem jut idő. Bármennyire szépen kiteregettünk is, azért lesz bennünk egy apró fullánk, hogy azt a két zoknit is ki kellett volna rakni a többi mellé. Tehát szerintem, ha egész nap virrasztunk, nyitottak vagyunk arra, hogy befogadjuk Istent, és picit jobban figyelünk mindenre, akkor nem érhet minket meglepetés.
[Kőszegi Sámuel, ]
„Hasonló az egek királysága a mustármaghoz, amelyet fogott egy ember és a földjébe vetett.” (Mt13,31)
- Mennyire érzem magam bevethetőnek?
- Milyen jellegű feladatokra vagyok bevethető?
- Milyen a társasági igényem?
[Angel]
