A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Június 19. – Szentháromság vasárnapja
Jn 3,16-18 – „…úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…”
Feltételezem, hogy egy teológusnak gyöngyözne a homloka az izgalomtól a mára rendelt szöveg olvasása közben, mert közvetlenül Istenről szól, és az Ő egyszülött Fiáról. Micsoda lehetőség az elmélkedésre és a gondolatok szárnyalására!
Engem egy kicsit megriaszt, mert próbára teszi elvont és a földhözragadt problémák szabályozta gondolkodásomat. Mit üzen ez a néhány sor?
Első olvasásra talán csak annyit, hogy Istennek van Fia, akit közénk küld, hogy rajta keresztül lehetőséget adjon az örök életre. A Fiú dolga továbbá, hogy a tökéletlen világot rendbe tegye. Itt vetődik fel az első komoly probléma. Miért kellene a világot elítélni? Miért tökéletlen a világ, ha mindent Isten teremtett? Talán nem Ő teremtette a világot? Esetleg tud más is teremteni? Egyáltalán mit jelent az, hogy teremteni? A teremtés folyamat, avagy időtlen pillanat?
Érzem, hogy az egyik megválaszolhatatlan kérdés hozza a másikat, mert az ember képes olyan kérdéseket megfogalmazni, amelyekre az ő világában nincs válasz. Ezek a kérdések csak előkészítik az igazi nagy kérdést: Milyen az Isten? És mi a viszonyunk vele?
János evangélista istenképe ember formájú. Hiszen Istennek van Fia. Méghozzá egyszülött! Azt gondolom, jelentősége van annak, hogy egyszülött. Nem egy a sok közül, hanem az egyetlenegy, és ami egyetlenegy, az végtelen nagy értékű. A Fiú jelentése más megközelítésben a belőlem való, vagy velem nagyon hasonlatos. Isten önmagából adott. Az Időnélküli az idő által meghatározott világba küldte önmagának egy részét, a Fiút. Azt gondolom, hogy ez maga a teremtés! Vagy legalább is a teremtés egy formája.
János szövegének van egy mélyebb üzenete is számomra. Ezt kicsit nehezebb megfogalmaznom.
Talán segítségemre lesz egy gyerekkoromban olvasott könyv a kétéltű emberről. Egy orvos a saját fiába kopoltyút operál, hogy megmentse gyermeke életét. Ezek után a fia képes a víz alatt élni, de tud rövid ideig a szárazföldön is létezni. Kétéltű emberré vált.
Jézus is hasonlóképpen kétéltű, hiszen teljes egészében emberként élt az időbeli világban, míg valójában az Időtlentől, az Időtlenben született. Az üdvözülés lényege, hogy az idő vasmarkából az Időtlenbe kerülünk. És ez az ember számára is lehetséges, csak hinni kell Jézusban, azaz tenni kell Jézus útmutatása szerint. De mi ez a tennivaló?
Amikor Jézust az Isten Fiának kezdték tartani, bizonyára sok emberben megfogalmazódott: Hiszen csak egy közülünk, hogy lehetne az Isten Fia? Itt van a lényeg. Isten épp ezért a felismerésért küldte Jézust a világba: felismerni, hogy közülünk való ember az Isten Fia, nem pedig valami elvont, felfoghatatlan csodalény. Felismerésre döbbenni: mi is lehetünk Isten Gyermeke! Ez a ráeszmélés kötelez, és egyben felemel. Kötelez a tennivalóra, ami nem más, mint a teremtés. Isten munkatársaként együtt teremteni a világot, legalábbis a mi közvetlen világunkat. Mert tud teremteni az ember, pontosabban fogalmazva képtelen a nem teremtésre – azonban nem mindegy, hogy milyen világot teremt maga körül. Istenhez hasonlóan önmagából kell adnia a legnagyobbat. Ezt nevezhetjük akár szeretetnek is.
Vállalni azt, hogy munkatársak legyünk Isten oldalán a teremtésben, ebben áll az ítélet és az üdvözülés. Az üdvözülés, a felemelkedés, hogy kétéltű emberekké válhassunk.
[Kiss Gábor, Pilisborosjenő]
„A benne bízó nem esik ítélet alá , de aki nem bízik, már ítélet alatt van, mert bizalmát nem az Isten egyszülött Fiának nevében vetette.” (Jn.3,18)
- Mi szokta lelohasztani a bizalmamat?
- Mitől kap lángra a hitem?
- Kiket szoktam mentegetni? /Miért?/
[Angel]
Június 26. – Úrnapja
Jn 6,51-58 – „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér…”
Jézus az Élet kenyere. Mit is jelent számunkra ez a titokzatos, szinte megfejthetetlen hasonlat? Nem sokan érthették akkor sem, és ma sem tudok igazán mit kezdeni ezekkel a mondatokkal. A hivatalos egyházi tanítás úgy magyarázza, hogy Jézus az Oltáriszentségben megjelenő valóságos testére gondolt a kenyér színe alatt.
Ha ezek a mondatok így hangzottak is el, akkor sem valószínű, hogy Jézus dogmatikai fejtegetésekbe bonyolódott volna. Inkább az Élet és a Kenyér egészen más értelmezésére kell gondolnunk.
A kenyeret a régiek „élet”-nek is nevezték. A kenyér egyet jelentett az élettel.
Jézus élete a mi kenyerünk – mondhatnánk, s úgy kell nekünk, mint a mindennapi kenyér, az ő példája, tanítása, amiből élünk, meg tudunk újulni, ami örök életet ad nekünk. A közösség Vele azonosulást jelent életével, sorsával. Jézus élete és sorsa a valódi, igazi emberi élet és sors. Nem lehet őt kicsit követni, félszívvel; teljes elfogadást és azonosulást követel. Tanítványai meg is jegyzik: „Kemény beszéd ez! Ki fogadhatja el?”
A nagy emberek puszta létükkel, példájukkal kihívást jelentenek, állásfoglalásra, „vagy-vagy” döntésre kényszerítenek bennünket. Jézus radikális, „kemény” beszéde és élete ma is ilyen vízválasztó, nem lehet vele alkudozni. Emiatt akkoriban is több tanítványa „visszahúzódott tőle”.
Mi maradunk, kitartunk? Vállaljuk, hogy a jézusi szeretet-tanítás beépüljön az életünkbe, a mindennapjainkba? Táplálkozunk, töltődünk vele nap mint nap? Vagy csak kivételes, ünnepi alkalmakkor veszünk magunkhoz ebből a kenyérből?
[Kosztolányi Mária, Karancsalja]
„Ez a kenyér, amely az égből szállt le, ez nem olyan , mint amelyet atyáitok ettek, és mégis meghaltak: aki ezt a kenyeret eszi, élni fog örökké.” (Jn.6,58)
- Milyen különbséget teszek a táplálékok között?
- Mennyire próbálom megrágni, amit Jézus nyújt?
- Mennyire tudom magamévá tenni a szellemi, lelki táplálékokat?
[Angel]
