A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Október 3 . – Évközi 27. vasárnap
Lk 17,5-10 – Az akarat nevelése
Az apostolok esendő emberek voltak. Vágytak arra, hogy Jézus közelében közvetlenül részesüljenek olyan adottságokban, amelyeket ő megbecsül. Azt is láthatták, hogy többnyire a nyomorult emberek mély hite csikarta ki Jézusból a csodába illő közbelépéseket. Szerették volna, ha „lángolna a szívük”. Mert sokszor értetlenkedtek Jézust kísérvén, és inkább a kérdések és kételyek tolultak föl a lelkükben. Érezték, hogy fákat kiszaggató és átplántáló hitet várna el tőlük a mesterük. De hogyan lehet erre szert tenni?
Az erőművészek manapság izomgyakorlatokkal növesztik bicepszüket, és nyilván így volt ez a gladiátorok korában is… Ahogyan mustármagnyi hit elég lehet meghökkentő pálfordulásra, önfeláldozásra vagy lemondásra, úgy az akarat nevelése is egészen más léptékű, mint a fizikai valóságban. Mázsányi súlyok helyett az élet sziszifuszi gyakorlatainak végzése is elég lehet a lélek edzésben tartásához. A nap megszokott kihívásainak kínpadján készséggel és mindig teljesíteni azt, amit a ránk bízottak, embertársaink a nagyobb szeretet jegyében megérdemelnek tőlünk… Egyszerűen csak szolgálni szelíden…
Nem gondolhatom azt, hogy majd nagy kihívás idején hősi fokban teszek hitet Jézus mellett, ha a mindennapok apró hűtlenségeiben csetlek-botlok. A megszokott szeretetgyakorlatokat kell odaadóbban végeznem ahhoz, hogy Jézus-hűségem is valódi legyen. A gyakran terhes kötelességteljesítésben lehet megedződni és a kihívásokban résen lenni, észrevenni a rászorulót, a csak általam felkarolható felebarátot.
Belefáradtam-e már a napi kötelességteljesítésbe? Szembe tudok-e nézni kudarcaimmal, vagy eleve leírom magam a „még javítható” listáról? Harcolok még magammal – magamért? El tudom-e fogadni, hogy a falrengető hit építéséhez apró lemondások és lankadatlan önnevelés is szükséges?
[Benyhe Zsuzsa, Budapest]
„És azt mondták az apostolok az Úrnak: Adj nekünk hitet!" (Lk17,5)
- Mivel erősítem a hitem?
- Milyen a meggyőződésemhez való hűségem?
- Mennyire bízom a meggyőződésem erejében?
[Angel]
Október 10 . – Évközi 28. vasárnap
Lk 17,11-19 – „A többi kilenc hol van?”
Élete folyamán Jézus számtalanszor szembesült az emberi szenvedéssel, nyomorúsággal. Ez a történet is ezt örökítette meg. Aki szereti az embereket, az nem tud elfordulni a kínlódó embertársaitól. Jézus szerette az embereket, hiszen a szeretetparancs volt az Atyától kapott, hallott és közvetített legfőbb üzenet. Ez a szeretet és az Atyára figyelő személyiség gyógyító erejű. Széles körben tudták is ezt róla. Amerre járt, felismerték az emberek, és újra meg újra reménykedtek a gyógyulásban.
A lepra az egyik legrettegettebb fertőző betegség a világon, az ilyen betegeket az emberi közösségek kizárják maguk közül. A Jézust meglátó leprások is csak távolból mernek könyörögni. Egyetlen reménységük a nagy hírű tanító és gyógyító Mester, Jézus. A történet leírása nem részletezi a gyógyítás folyamatát. Lukács csak azt tartja fontosnak tudtunkra adni, hogy Jézus, betartván a szigorú előírást, a leprás csapatot a papokhoz küldi, ők hivatottak ugyanis a gyógyulás megállapítására. Az eredményből azonban nyilvánvaló, hogy Jézus szíve megesett a könyörgő beteg embereken. Nem nézte vallási és nemzeti hovatartozásukat. A történet további részleteiből azonban kiderül, hogy a leprások között nemcsak Izrael fiai voltak, akadt közöttük legalább egy szamariai is. Jézus nem leplezi csalódását, amikor látja, hogy az egyetlen hálát adó gyógyult éppen nem az ő népéből származik. Izrael fiaitól mást, valószínűleg többet várt. Tanúi lehetünk Jézus csalódásának, amely bizonnyal egyik lépcsőfoka lehetett annak a folyamatnak, amelynek eredménye az apostoli küldés lesz: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”
Bizony, velünk is sokszor előfordul, hogy a szívünknek kedves emberek csalódást okoznak nekünk. De lehet, hogy szükségünk van ezekre a csalódásokra, hogy megértsük: az irgalmas szeretetre és az örömhírre mindenkinek szüksége van, nemcsak a hozzánk közel álló embereknek!
Meghallom-e a segítségemre szoruló emberek kérését? Mi motivál a segítségnyújtásban?
[Bajnokné Benyhe Judit, Budapest]
„… és fölemelték a hangjukat: „Jézus szánj meg minket” (Lk17,13)
- Ki és miért számíthat részemről szánalomra?
- Kinek az érdekében szoktam kérni?
- Mennyire veszem észre mások baját?
[Angel]
Október 17. – Évközi 29. vasárnap
Lk 18,1-8. – Éjjel-nappal Istenhez kiáltani!
Hasonlókat olvasunk néhány fejezettel előrébb: „Mondom tehát nektek: Kérjetek, és adnak nektek, keressetek ,és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak! Mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál és a zörgetőnek ajtó nyílik” (Lk 11,9-10).
Csak állhatatosan kérnünk kell… és Isten majd igazat ad nekünk, és… és? És akkor mi lesz? Munka, fáradság nélkül jutunk a hőn áhított célhoz (anyagiakhoz)? Netán problémáink megoldódnak saját erőfeszítéseink nélkül? Netán ez az elmélkedés is megíródik magától?
Attól tartok, NEM! Attól tartok, nem adják ilyen olcsón az üdvösséget. Mi kell hát akkor, hogy Isten előtt is ’jó kisfiúnak / jó kislánynak’ bizonyuljunk? Bizony ahhoz az kell, hogy IMÁDSÁGBAN (Mk 11,24), azaz Isten szándéka szerint kérjünk. Mit akar a Jóisten tőlünk, mi a szándéka velünk? Kitől mit, azaz ki mit hall meg. Isten vagy embertársunkon, vagy a lelkiismeretünkön keresztül tud üzenni nekünk.
Hol van egy mai Jézus, aki az egyszerű ember számára is érthetően tanítana az Istenről? Olyasmit, ami egyezik lelkünkbe írt Isten-képűségünkkel? Lehet, hogy volt/van ilyen, csak a hatalmasok – akárcsak 2000 évvel ezelőtt – ma is félreállítják, elhallgattatják? Ismerős a kép?
Nem azon múlik, naponta hányszor, milyen hangerővel erőszakoskodom Istennél, hogy tegyen a kedvemre. Hanem azon fordul az Isten Országa, hogy milyen lélek lakik bennünk (Lk 9,55), hogy ÉN mennyire tudok megváltozni, és ahhoz kérni a Jóisten segítségét, hogy jobban tudjam szeretni a körülöttem élőket. Akikkel annyi bajom van, akik olyan kiállhatatlanok, nehezen elviselhetők időnként… Akik netán rosszat is tesznek nekem – véletlenül, vagy készakarva –, saját vélt, vagy valós érdekeik miatt. Őértük kell nappal és éjjel kiáltani Istehez, kérni-keresni-zörgetni! Mert csak így tudunk meglenni a Földön, csak így tudjuk nem-elharapni egymás torkát… és csak így, testvérként fogunk boldogulni – mindannyian.
[Bajnok László, Budapest]
„Egyszer arról mondott nekik példabeszédet, hogy szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni.” (Lk 18,1)
- Milyen gyakran imádkozom?
- Mitől fáradok bele az imádság rovására?
- Melyik imaforma erősít a legjobban?
[Angel]
Október 24 . – Évközi 30. vasárnap
Lk 18,9-14 – ,,Istenem! Légy irgalmas hozzám!”
Jézus példabeszéde két ember, egy farizeus és egy vámos imádságát elemzi. Abban a korban a farizeusok vallási irányzata szigorú elveket valló zsidó mozgalom volt; ők azáltal kívánták Istennek szentelni életüket, hogy szigorúan megtartották az előírásokat. Látványos adakozásaik miatt bizonyos értelemben egy szociális mozgalom szerepét is betöltötték. Jézus a példabeszéd farizeus szereplőjének magatartásával mutatja be az önelégült embert. Nyilvánvaló, hogy példabeszédével nem az adakozókat és a tiszta életet élőket akarja kigúnyolni, valamint nem a rabló, igaztalan és házasságtörő életet akarja példaként elénk állítani. Csupán azt a szomorú, de sajnos nagyon is emberi tulajdonságot mutatja be, mennyire hajlamos az ember másokat megszólni, önmagát pedig felmagasztalni.
A vámos magatartásában sem életének árnyoldalait állítja elénk példának. Félreérthetetlenül tudtunkra akarja adni, hogy az önmagát őszintén vizsgáló, bűnbánatot tartó ember kedves az Isten előtt.
Az Atya azonban nem tud mit kezdeni azzal, aki önmagát tökéletesnek nyilvánítja. Hiszen a tökéletesedés olyan célparancs, amelyet az ember élete folyamán csak megközelíthet, illetve csak villanásokra képes elérni. Az öntelt farizeus – minden igyekezete ellenére – sem képes a Teremtő Isten tervei szerint élni; minél inkább meg van elégedve önmagával, annál távolabb kerül az Atya másokért élő szeretet-eszményétől.
Azonban a vámos magatartásának túlzott felmagasztalása is veszélyes lehet. Tévedés azt gondolni, hogy az Atyának csak a bűnbánatunkra van szüksége. Ha a mély bűnbánat nem indít cselekvésre, akkor csak terméketlen, helyben járó életet fogok élni. A lelki vezető nagy segítség lehet az életünk alakításában. Hajdan a Bokor eszményeinek egyik legfontosabbika volt a Bokor-beli lelki vezetőhöz járás.
Kihez hasonlítok inkább: az önelégült farizeushoz, vagy a bűnbánó vámoshoz? Tartok-e rendszeresen bűnbánatot? Van-e ebben segítségem, vagy én is, mint manapság annyian, kontroll nélkül élem az életemet?
[Bajnokné Benyhe Judit, Budapest]
„Némelyek, pedig azt hitték magukról, hogy igazak, s másokat megvetettek.” (Lk 18,9)
- Mit képzelek magamról?
- Miért képzelem magam igaznak?
- Kiket szoktam megvetni? Miért?
[Angel]
Október 31 . – Évközi 31. vasárnap
Lk 19,1-10 –
Zakeus, a mások megrövidítésével gazdagságot szerzett vámtiszt kíváncsi volt. Hivatásához is jó szolgálatot tévő gyors észjárása hamar átsegíti a tömeg és saját alacsony termete jelentette akadályon. Kiszámítja, hogy Jézus merre fog elhaladni, és kedvező pozíciót foglal el kíváncsiságának kielégítéséhez. Nem kér semmit Jézustól, csak nézi azt a tanítót, akiről már sokat hallott.
Elég egyetlen mondat Jézustól, és minden megváltozik. Kétezer év távlatából is érződik a Zakeusban lejátszódott katarzis. A közösség által megtagadott, bűnös élet – bár anyagi jólétet hozott – a közösség peremére taszította. Az emberektől nem sok jót várhatott, és igyekezett hivatali tekintélye mögé rejtőzni. A másoktól, és talán az Istentől is magát elhagyatottnak érző ember lelkileg lassan bezárul, falakat épít maga köré, és egyre inkább elszigetelődik. Még ott él benne a közösség utáni vágy, a morális és emberi értékvilág közösségi megélésének óhaja, de magától már nem képes változtatni. Jézus egyetlen szavára átszakad benne a gát, és az értetlenkedő tömeggel szemben már ő védi Jézust. Jóvátételt ígér, és új életet, ezzel mintegy igazolva Jézust, hogy vele kapcsolatban helyes döntést hozott.
Jézus megérti és jóváhagyja Zakeus döntését, a közösség felé is igazolja, hiszen megtérését üdvösségnek nevezi, ugyanakkor figyelmezteti a jelenlévőket, hogy azt bárki megkaphatja, aki Ábrahám fia (vagyis a közösséghez tartozik). Hozzáteszi, hogy az ő hivatása, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett. Ezzel nemcsak mondja, hanem példával is bizonyítja, hogy végérvényesen semmi nem romolhat el a Földön, és minden megmenthető. Az utat is megmutatja hozzá: katarzis, metanoia, új élet indítása. Jézus a passzívakkal nem tud mit kezdeni. De akikben él az ismeretszerzés utáni vágy, vagyis akik azért élik az életüket, amiért kapták, az utolsó pillanatig sincsenek teljesen elveszve, bárhogy alakuljon is az életük. Csak az kap, aki kér. Az élet ellentéte nem a halál, hanem a közömbösség.
Vajon nyitott vagyok-e még az élet jeleire, amelyek figyelmeztethetnek életem eredeti céljára? Nem kerített-e hatalmába a mammon, a belefáradás, a magamba fordulás, a közömbösség? Zakeus a felé áradó szeretet nyomán magától tudta, mit kell megváltoztatnia. Vajon én tudom-e, mi távolít el embertársaimtól, Istentől? Kérem-e Isten segítségét, hogy a megfelelő pillanatban nekem is adassék gyors észjárás, helyes döntés, és fel tudjam ismerni, mi segíthet helyzetemben, mint ahogy Zakeus felismerte a kínálkozó fügefát? Tudom-e, hogy mivel tartozom környezetemnek, és Isten jóságának kiáradása képes lesz-e meghozatni velem azokat a döntéseket, amelyek visszavezetnek a szeretetközösségbe, vagy megerősítenek benne?
[Benyhe István, Budapest]
„Az emberfia ugyanis az elveszetteket jött megkeresni és megszabadítani." (Lk 19,10)
- Mennyire érzem magam elveszettnek?
- Mennyire érdekel az elveszettek sorsa?
- Mennyire bízom az elveszettek megmenthetőségében
[Angel]
