Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Május 17., hétfő
Olvasmányok: ApCsel 19,1-8; Zs 67,2-7; Jn 16,29-33
Most nyíltan beszélsz és minden képletesség nélkül. … Ezért hisszük, hogy Istentől jöttél. (Jn 16,29-30)
Hányszor vágyunk mi is ilyen egyértelmű élményre! Arra, hogy a beszéd vagy a tett kényszerítő erővel hasson bizonytalankodásainkra, kétkedé-seinkre; hogy valaki vagy valami egyértelműen megmondja, megszabja, mit kell gondolnunk és tennünk! Hogy valaki átvegye tőlünk a felelőssé-get!
De valljuk csak be azt is, hogy hányszor vágyunk arra, hogy mi magunk tud-juk egyértelműen meghatározni mások tetteit, gondolatait, netán érzelmeit! Mert mi pontosan tudjuk, hogy mit kellene a másiknak gondol-nia, éreznie, tennie… És igazán a javát akarjuk… csak meg akarjuk védeni, kímélni… mindenkinek az lenne a legjobb…
Ritkák az ilyen „kényszerítő erejű” alkalmak. S talán jól is van ez így. Hiszen a gondolkodás és a döntés felelőssége nélkül csak bábok lennénk. Néha-néha átélhetjük a vakító igazság pillanatát, a „hát lehetne bármi más a megoldás…” rádöbbenését, lehet „ahá”-élményünk. De minden-napjainkra nem ez a jellemző. Emberi kapcsolatainkat sem az egyértelmű, fekete-fehér hatásrendszer jellemzi, hanem sok-sok tényező színezi.
Hálásnak kell lennünk, hogy Isten elég „nagykorúnak” tart ahhoz, hogy ne kényszerítő erővel mutatkozzék meg, és elég értelmesnek és felelősnek remél, hogy jó következtetéseket vonjunk le, hogy jó dönté-seket hozzunk.
Tanulunk-e Tőle? Tudunk-e mi is bízni egymásban? A másik elé tárni érve-inket, de rábízni a végső döntést?
Törekszünk-e a világos megfogalmazásokra? S amikor nem, akkor miért nem? Empatikus kíméletből? Gyáva óvatoskodásból? A dolgok magunkban való tisztázatlansága miatt?
Igyekezzünk rendet rakni gondolatainkban! Legalább magunkkal szem-ben legyünk nyíltak; legalább „a legbelső szoba” csendjében!
[Schanda Beáta, Budapest]
Május 18., kedd
Olvasmányok: ApCsel 20,17-27; Zs 67,10-21; Jn 17,1-11a
Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged. (Jn 17,1)
Jézus főpapi imájáról az elmúlt kétezer évben könyvtárnyi irodalom született, mely e gondolatsor teológiai bölcsességét elemzi vagy a néha nehezen érthető mondatokat magyarázza.
Vonatkoztassuk most ennek az imának egy-két gondolatát egészen személyesen önmagunkra!
Mondhatja-e Jézus rólam, hogy az Atyáé voltam? Hitem szerint igen, hiszen minden a Teremtőtől való. Ez eddig egyszerű.
Mondhatja-e Jézus rólam, hogy az övé lettem? Erre már nehezebb az egyértemű igen-választ megadni, hiszen ennek feltételei vannak; ezekről szólnak a következő mondatok a főpapi imában, s most itt is.
Mondhatja-e Jézus rólam, hogy kinyilatkoztatta az Atyát nekem? Hogy megtarto(tta)m az Atya tanítását? Hogy átvettem a tanítást, amit Jézus át akar(t) adni?
Ezeknek a valósulása ugyanis már nem csak Jézuson múlik, hanem rajtam, saját magamon! Hajlandó vagyok-e befogadni? Kinyilatkoztatást, tanítást? Befogadni úgy, hogy tudom: a felismert igazság kötelez! Hogy ha befogadom, ha megtanulom, az élet-alakító lesz? Hiszen sokszor hallottuk: a gondolat-azonosság élet-azonosságot, az élet-azonosság pedig sors-azonosságot jelent.
Vagy köszönöm, inkább csak „csemegézek” a tanításból: ami könnyen megy, az jöhet; ami „veszélyesebb”, azt – még – nem kérem? De lehet-e, szabad-e „csemegézni”, válogatni?
[Schanda Beáta, Budapest]
Május 19., szerda
Olvasmányok: ApCsel 20,28-38; Zs 67,29-36; Jn 17,11b-19
Átadtam nekik tanításodat. A világ gyülölte őket, mert nem evilágból valók, amint én sem vagyok evilágból. Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. (Jn 17,14-16)
Jézus és az ő tanítása nem evilágból való. Jézus tanítványainak számol-niuk kell a világ gyülöletével. Miért kell ennek így lennie? Az Isten-teremtette világban miért idegen az Isten-világa? Tény az, hogy Jézust idegen testként lökte ki magából a világ és teszi ezt azóta is a jézusi elvek következetes képviselőivel. Pedig úgy tudjuk, az emberbe bele van teremtve a szeretni-tudás képessége. Mit is értsünk „világon”? Jézus nem érthette az emberek összességét, hiszen hozzájuk jött, és egészen reménytelen dologra nem vállalkozhatott. „Világon” sokkal inkább a hatalom képviselőit kell értenünk, akik értékrendje szöges ellentétben van a szeretet értékrendjével és nem tűri meg azt. Jézus tanítványainak az emberek között kovászként kell müködniük, a hatalom képviselőivel azonban nem keveredhetnek.
Egyértelműen képviselem-e a világban a jézusi értékeket?
Elviselem-e az ezzel járó hátrányokat?
Látszik-e rajtam, hogy nem evilágból való vagyok?
[Kovácsné Kosztolányi Mari, Karancsalja]
Május 20., csütörtök
Olvasmányok: ApCsel 22,30; 23,6-11; Zs 15; Jn 17,20-26
Legyenek mindnyájan egyek. (Jn 17,20)
Miért jó egységben lenni? Sok válasz adódik. Egységben az erő. Az ember amellett, hogy társas lény, a másikban a hasonlót keresi, szeret egység-ben lenni másokkal, és persze önmagával, sőt az őt körülvevő világgal is. Ez az egységre törekvés létkérdés mindannyiunk számára.
Jézus könyörög az egységért. Miért, talán nem vagyunk egységben? Bizony, csak nagyritkán, mert sokszor mindössze az azonosságot keres-sük és nem az egységet. Az azonosságot keresők leegyszerűsítik a dol-got. Mindenki higgyen Istenben és a szeretetben úgy, ahogy az idevo-natkozó „szent” rendelkezések, és az ezeket a szabályokat létrehozók ezt előírják. A világban ilyen a katonaság: mindenki egyforma ruhában, egyformán engedelmeskedik. Az tény, hogy ez egy világos, megvalósít-ható rend, de nem a Szeretet egysége.
A Szeretetnek minden pillanatban más az arca. Van úgy, hogy az igaz-mondást éljük meg Szeretetnek, van úgy, hogy a nem-igazmondást. Az egyik alkalommal azzal szerethetem a másikat, hogy magamhoz szorítom, egy más alkalommal, ha elengedem. Nem lehet azonos módon szeretni, de lehet bármilyen körülmények között.
Mitől jön létre az egység? Attól, ha mindenki, a maga lehetőségei szerint, törekszik a Szeretetre, azaz, megpróbál azonosulni a Szeretettel.
Mivel azonosulunk? Miben vagyunk „benne”? Elsősorban a világban vagyunk, de nyakig! Abban a világban, ahol az egységen általában azt értik, hogy összefogunk - valakik ellen. Ez valóban szokott működni, egy rövid ideig.
Jézus üzenete, hogy akkor valósul az egység, ha csak az Atyával és az Őt közvetítő Fiúval vagyunk egymásban.
A világ üzenete, hogy nem kell ezt olyan szigorúan venni. Lehetséges az állam és az egyház egysége. Lehet alázatosan képviselni a hatalmat, lehet sok pénzt birtokolni, hiszen így többet tudok segíteni. Lehet egy fenékkel két lovat megülni, csak hinni kell benne.
A Bokorban mi a helyzet az egységgel? Van is, meg nincs is. Néha csak úgy jön, máskor meg minden erőlködés ellenére, nem megy a dolog. Talán ott hibázzuk el, hogy megpróbáljuk célként magunk elé tűzni az egységet, és azt várjuk, hogy a Szeretet magától megvalósuljon.
Sokszor csak halványan látszik a Szeretet egysége közöttünk. Azonban remélem reánk is vonatkoznak Jézus szavai: „Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy egy legyenek…”
[Kiss Gábor, Pilisborosjenő]
Május 21., péntek
Olvasmányok: ApCsel 25,13-21; Zs 102; Jn 21,15-19
Szeretsz engem? … Legeltesd juhaimat! (Jn 21,17)
Jézus feltámadása után, amikor megjelent tanítványainak, háromszor kérdezte meg Pétert arról, hogy szereti-e. Ez emlékeztet minket arra, hogy Péter háromszor tagadta meg Jézust, a kakas kukorékolása előtt.
Péter nemrégen még magabiztosan mondta azt, hogy ha mindannyian megbotránkoznak is, de ő nem! (Mk 14, 27-29) Most szembesült önma-gával a kérdések miatt.
Jézus szájából elhangzott a kérés, a feladat: „Legeltesd juhaimat.”
-
tehát Péter méltóvá vált arra, hogy felelősséget vállaljon a tanítandó emberekért;
-
hibázott a múltban, de ez most már tapasztalatot jelent, ami megerősítette őt;
-
tudja, hogy szüksége van Krisztus segítségére, mert eljutott a kellő önismeretre. Krisztus szavai lelkébe vésődtek: „Én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited” (Lk 22, 32)
Eljön az idő, amikor nekünk is, mert Jézus tőlünk is elvárja: szembesülni kell önmagunkkal, mint ahogy ez Péterrel is megtörtént.
Nem bízhatunk önmagunkban veszélytelenül, mert ha nincs támadás ellenünk, magabiztosnak érezzük magunkat, de ha helyzetbe kerülünk, minden megváltozhat. Azonnal kiderülhetnek a saját korlátaink.
Tanulva a múlt hibáiból és ezáltal megerősödve, Krisztus segítségében bízva fel kell készülnünk nekünk is a nehezebb feladatra.
Mi is kapunk az életben könnyebb megmérettetéseket, lehetséges, hogy ezeknek kell felkészíteni bennünket a nehezebb feladatokra?
A kisebb próbatétel kudarca, majd megoldása, elvezet-e bennünket a személyünket jobban igénybe vevő feladatok végrehajtásához?
[Békéscsabaiak]
Május 22., szombat
Olvasmányok: ApCsel 28,16-20.30-31; Zs 10; Jn 21,20-25
… mit törődöl vele? Te kövess engem! (Jn 21,22)
Péter vállára láthatatlanul ránehezedik a kereszt, amikor Jézus jöven-döléséből kiderült, hogy
-
milyen halállal fog meghalni: „kiterjesztik” a kezét, „odaviszik, ahová nem akarja”.
-
Jézus megerősítette vállalásában Pétert: „kövess engem”.
-
Péter tudva a saját életkilátásait, érdeklődött János sorsa felől: „Hát ővele mi lesz?”
-
Jézus válaszában benne van a burkolt figyelmeztetés, hogy kíváncsiskodás helyett mindenkinek figyelnie kell a saját feladatára.
Elgondolkoztató az, hogy amikor Péter hátrafordult, mindjárt megjegyezte a mögötte jövő tanítványról azt, hogy ő az, akit Jézus szeret. Lehetséges, hogy Péter számára kísért a múlt? Meg is kérdezte Jánossal kapcso-latban: „Hát ővele mi lesz?” Lehet, hogy Jézus látta Péter borúlátó gon-dolatait egy esetleges hiba esetén: „Ha azt akarom, hogy így maradjon, …mit törődöl vele?” Mintha Jézusnak sok lett volna Péter aggodalma, s ezért hárít.
Vigyáznunk kell arra, hogy életünk ne fusson vakvágányra éppen azért, mert nem a saját feladatainkat, lehetőségeinket, és kegyelmi eszkö-zeinket nézzük, hanem mások életét firtatjuk és így elfelejtjük teljesíteni saját küldetésünket.
Ha én hibázom, bennem van-e az aggodalom, hogy a következő hibát ki fogja elkövetni? … vagy önuralmat gyakorlok és koncentrálok a felada-tomra?
[Békéscsabaiak]
Május 23., Pünkösdvasárnap
Olvasmányok: ApCsel 2,1-11; Zs 103; 1Kor 12,3b-7.12-13; Jn 20,19-23
A Lélek intelligenciájával
Hadd kapcsoljam össze a Szentlélek eljövetelét egy általam mostanában olvasott könyv néhány részletével, az olvasása közben támadt gondo-lataimmal. A könyv címe: Érzelmi intelligencia, szerzője Daniel Goleman.
Álljon itt néhány önkényesen kiragadott részlet a régmúltból, amely megmutatja, hogy Isten terve milyen csodálatos módon bontakozott ki a teremtésben. A földön kb. 2-300 millió évvel ezelőtt jelentek meg a hüllők. Nekik is volt már agyuk, de nem volt agykérgük – nem is gondozták, „szerették” a tojásból kikelt kicsinyeiket, és ha azok nem bújtak el, sokszor megették őket. A rhesus majmok kb. 50-100 millió évvel ezelőtt kifejlődött faja azonban már – kísérlet által bizonyítottan – képes volt az együttérzésre és a félelem észlelésére is egy másik majom arcán. Ebben fontos szerepe volt az agy akkorra már kifejlődött mandula alakú, amygdala nevű részének. Bizonyos arckifejezések felismerése pedig már a szintén kifejlődött látókéregben megtörtént náluk. Amióta kb. 50-100 ezer évvel ezelőtt kialakult a beszéd, azóta vagyunk képesek olyan emberi gondolatok szavakkal való közlésére, mint pl. „Békesség nektek!” Mindezt csak azért írtam le, hogy lássuk: ahhoz, hogy fizikai testünk befogadhassa lelkünket, hogy a testünk érzékelni és kifejezni tudja a lélek rezdüléseit, nagyon sok feltételnek teljesülnie kellett. Csak ez után jöhetett el az a kb. ezer éves időszak, amelyet az Ószövetség átölel, majd pedig az idők teljessége (Gal 4,4), amikor Jézus emberré lett.
Feltámadása után Jézus úgy ítéli meg, hogy tanítványai túl tudnak lépni az önző génjeikbe kódolt ösztönökön, képesek már nemcsak saját lelkük befogadására, hanem a mindent átható, isteni Lélek befogadására is.
Úgy gondolom, ehhez szükség van annak az öt fő területnek a művelé-sére is, amelyet Peter Salovey az érzelmi intelligencia részének tekint: saját érzelmeink felismerése és kezelése, önmagunk motiválásának képessége, mások érzelmeinek felismerése, valamint emberi kapcsola-taink „művészi” kezelése.
Persze ezt sem Jézus, sem a tanítványok nem fogalmazták meg ilyen direkt módon. De ha erre nem vagyunk képesek, akkor az ösztöneink (mint egyfajta „eredendő bűn”) visszaveszik a hatalmat bennünk olyan helyzetekben is, amikor ennek nem lenne szabad megtörténnie. Ekkor tényleg szükségünk lesz bűneink megbocsátására. És ha ezt a feloldozást nem kapjuk meg embertársainktól, akkor megmarad a bűnünk, jöhet újra a „szemet szemért, fogat fogért” (2Móz 21,24) – mintha Jézus el sem jött volna… A Szentlélek így ad hatalmat számunkra a bűn felett, hogy Isten munkatársai legyünk abban a tervben, amelynek megvalósítását sok millió évvel ezelőtt Ő már elkezdte.
[Tanos Gábor, Székesfehérvár]
Jn.14, 15-16; 23-26.
„… én majd kérem az Atyát, é más pártfogót ad majd nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad.” (Jn.14,16)
- Mennyire tudok kérni? Mit?
- Kire merem rábízni, amit már elkezdtem?
- Mennyire sikerült már befogadnom az Igazság Lelkét?
[Angel]
