Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Május 10., hétfő
Olvasmányok: ApCsel 16,11-15; Zs 149; Jn 15,26 - 16,4
Mikor pedig eljön majd a Vigasztaló, akit én küldök nektek az Atyától, az igazságnak Lelke, aki az Atyától származik, ő tanúságot tesz majd én rólam. Ti is tegyetek tanúságot rólam. Ezeket mondtam nektek, hogy meg ne botránkozzatok.
Ki fognak zárni titeket a zsinagógákból. Sőt jön az óra, mikor mindaz, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz Istennek. (Jn15.26)
Jézus nem hagy egyedül.
A Szentlélek Jézus mellett tanúskodik.
Jézus felszólítja a tanítványait a tanúságtételre.
Aki Jézussal van, az tanúságot tesz róla.
Jézus óvja tanítványait a megbotránkozástól.
Van olyan, hogy csak hivatkozunk Jézusra – Istenre – és Vele nem egyezőt teszünk.
Az ember becsaphatja önmagát.
Aki nem ismeri az Atyát és Jézust, becsaphatja önmagát.
Emlékeznünk kell Jézus szavaira!
Lélekvárás és tanúságtétel.
Miben kell változnom, ha szeretném, hogy a Szentlélek várása erősöd-jön bennem?
Élesszem fel a vágyat: át szeretném adni magamat a Szentléleknek, hogy az Ő ereje, tüze működhessen gyöngeségem helyett.
Törekedjek örömmel igent mondani azokra az életemből, adódó helyze-tekre, amelyekben bosszankodni, aggodalmaskodni, irigykedni, halogatni szoktam.
Merem-e hinni, hogy Istennek az a terve rólam, hogy szent legyek, és így tegyek tanúságot a környezetemnek?
Felelősnek érzem-e magam másokért? Van-e valaki a szívemben, akit Istenhez próbálok vezetni?
Ma küld Jézus, hogy a Szentlélek erejében vigyem a szeretetét. Amen
[Aczél Márti, Halásztelek]
Május 11., kedd
Olvasmányok: ApCsel 16,22-34; Zs 137; Jn 16,5-11
Jobb nektek, hogy én most elmegyek… (16,7)
Az elválásról
Előttünk áll Jézusék esete: a Mester igyekszik felkészíteni tanítványait az elválásra. A meghökkent tanítványok még visszakérdezni is elfelejtenek, annyira nem akarják tudomásul venni, hogy a közösségük vezetője búcsúzik. Az elválás tény, nem vita-téma, nem lehet nem tudomásul venni. A „miért” és a „hogyan” után a „mi lesz velünk” kérdések kikerülhe-tetlenek. Jézus igyekszik megválaszolni ezeket. Miért? Mert ez a földi élet rendje: megszokott kapcsolatunk más dimenzióba helyeződik /”Veletek vagyok minden nap a világ végezetéig./. Hogyan? Úgy, hogy a Mester az ő és a mi Atyánkhoz vissza megy, a tanítványi kör pedig a Lélek egyéni és közösségi lelkiismereti hangja erejében tanítványból tanítóvá, tanúság-tevővé válik. Gyermekből felnőtté. Mi lesz? Az, hogy egyénileg és kisközösségileg dönteni kell nap mint nap arról, hogy mi a bűn /és mi nem/, mi az igazság /az Atya szerinti/ és mi az ítélet /az értékítélet Jézustól tanultan/.
Előttünk áll az élet ténye: kapcsolataink elválásokkal járnak együtt. Vannak vágyott és magunk által is munkált válások. Ez utóbbi az, mikor szabadulni akarunk a feldolgozhatatlan élet helyzetből, amikor hátráltató, energia elnyelő kapcsolat koloncát rakják ránk, amikor gyümölcstelen kötelékek helyett gyümölcs reményűek is kínálkoznak… Most gondol-kozzunk el a vágyott, az akart, a csupa pozitív töltéssel bíró kapcsolatok elhalásáról, felszámolásáról, elhalásáról. Az elválások is az élet jelen-ségeihez tartoznak.
Kapcsolataink /is/ folyamatukban értelmezhetőek: születnek, kifejlődnek, termést hoznak, megszűnnek, vagy más dimenzióba helyeződnek. Ez is olyan tény, melyet hasznosabb tudomásul vennünk és kezelnünk, mint tusakodni ellene. Gondoljunk bele: felnőtté válásunkban milyen döntő szerepe van kapcsolataink alakulásának…
Felnőtté válás is folyamat, mely magában foglalja azt is, hogy valahol, valamikor gyermekek is vagyunk gyermekkorunk elmúltával is / mennyei Atyánk számára éppúgy, mint édesanyánk számára/. Felnőtt az, aki fele-lős, személyes döntési és működési készséggel rendelkezik.
Felelős: gyermekdedségét túllépve gondolatai, szavai, tettei követ-kezményét vállalja. Pedig de jó is lenne tanítványként a Mesterre hárítani, állampolgárként a vezetőkre hárítani… és közösségi testvérként a közös-ség vezetőjére/vezetőire hárítani minden lényeges felelősséget…!
Személyes: arcomat vállaló, konkrét láthatóságot és elérhetőséget biz-tosító életvezetés. Pedig de jó lenne eltűnni mások, vagy magam által produkált ködben. Pedig de nagy a kísértés az általánosító, mások mögé bújó álcázásra, hogy ne váljak céltáblává, sebezhetővé… Pedig de könnyen védekezem ösztönösen úgy, hogy elhárítok, áthárítok ahelyett, hogy „aláírnám” életem dolgait…
Döntés: vélekedések óvatosságaiból kiemelkedő elhatározás. Pedig milyen jó lenne minimálisra csökkenteni a kiszolgáltatottságot! Pedig mennyire előnyös lenne a hibásnak bizonyuló döntések megalázó következményeit kikerülni azzal, lavírozok: vigye más el a balhét…!
Működés: sodródások erőtereiből kirajzolódó egyéni és egyedi életjelen-ségek vonulata. Pedig az életünk tele van ránk ható erőkkel, melyekből az erősebb érvényesül. Mi lenne, ha erők eredőjét magam határoznám meg azzal, hogy elviselem (a kikerülhetetlent, korlátaimat), elfogadom (magam is jónak ítélve azt) , meghatározom (mit, miért, hogyan, mikor, mennyire…) életem tartalmi és formai terét…!
Elment a Mester, hogy felnőhessenek övéi küldetésükhöz… Legyünk rajta Testvérbarátaim…!
[Király Ignácz (Náci), Érd]
Május 12., szerda
Olvasmányok: ApCsel 17,15.22 - 18,1; Zs 148; Jn 16,12-15
Benne élünk, mozgunk és vagyunk… az Ő fiai vagyunk! (ApCsel 17,28)
Az igazság Lelke elvezet a teljes igazságra.
Az aeropágoszi beszédre a hallgatóság így reagál: „Erről máskor is meg-hallgatunk!”
A közvéleménykutatók szerint ma az ország 30 %-a tartja magát hívő-nek, 40 % aki „nem tudja”! Olyan világban élünk, ahol a kérdés -„hiszel-e Istenben?”- megválaszolása nem is olyan egyszerű. Sokan gondolják, hogy hithez egy nagy ugrás szükséges, dogmák, szent iratok tanításának elfogadása, magatartási szabályok, bűnhődés stb. A probléma már abból is adódik, hogy a kérdés feltevésekor azonnal arra a zavaró körülményre gondolunk: hiszek-e abban, amit az emberek az Istenről mondanak? Ha a kérdés csupán annyit fogalmazna meg: Ha egyedül vagy, és a fűben hanyatt fekve a csillagos eget szemléled érzed-e, hogy egy végtelen energia, erő hatja át és élteti a természetet? A válasz könnyebben jönne…
A vallás olyan, mint a nyelv, vagy a ruha. Belénk neveltek valamit, és ez szétválaszt!
Ha a szívünkre hallgatunk, hamar megtaláljuk a közös nyelvet, hisz ugyanazt állítjuk: az életnek van értelme. Isten léte tény, de soha nem értjük meg Őt!
Azazhogy...
És ekkor jön az evangéliumi rész!
Elérkezett már az üzenet, hogy az Isten Atya! Jézusnak azonban ma is van valami üzenete.
Itt és most, személyesen nekem. Ha esetleg azt gondolnám, hogy már eleget hallottam a Mesterről és eleget tanultam a Mestertől, most meg kell értenem, hogy folyamatában kell látnom a rám szabott tanítást. Az egyszerű jézusi elvárás: szeretetre használni életem és másokat erre tanítani, a hétköznapokban nagy kihívást jelent. A konkrét megvaló-sításban óriási feladatot. Jézus azonban arra tett ígéretet, hogy a Lélek által mindenkor „megmondja” mit kell tennem!
Személyes a kapcsolatom Istennel? Az „Ismeretlen Isten” hírnöke tudok lenni úgy, hogy az emberek ismételten hallani akarnak tőlem Istenről?
Jézus mondanivalójának megértése mennyire fontos számomra?
Biztosítok időkeretet a „meghallásra”? Formálom életemet Jézus szán-déka szerint? Értem-e, élem-e a dinamikus eszményt? Érdekel a teljes igazság,- van-e kitartás bennem, ha nem értek valamit, kérjem a Lélek megvilágosítását?
[Horváth József, Tata]
Május 13., csütörtök
Olvasmányok: ApCsel 18,1-8; Zs 97; Jn 16,16-20
Rövid idő és már nem láttok engem, ismét rövid idő és viszontláttok engem, (mert az Atyához megyek). (Jn 16,19)
A halálra készülő ember vígasztaló szavai ezek. Próbálja felkészíteni a hozzá közel állókat a rövidesen bekövetkező eseményekre. Mintha ezt mondaná: "Rövidesen meghalok, de ne szomorkodjatok, mert rövid idő múlva viszontláttok engem."
Lehetnének ezek egy mai, halálra készülő ember szavai is? Igen, lehet-nének. "Tudom, hogy rövidesen meghalok, az orvos korrekt módon mindent elmondott nekem, nincs sok időm hátra, ne áltassuk egymást a gyógyulás meséjével." vagy "Tudom, nem sok időm van hátra, útjában vagyok a világ urainak, vérdíjat tűztek ki a fejemre..." "Elmegyek tőletek, nem láttok engem rövid ideig. Hiszem, tudom, az Atyához megyek, a létezés egy másik dimenziójába kerülök, amit ti úgy neveztek, Mennyország. Miért mondom mégis, hogy rövid ideig nem láttok? Mert valamennyien halandóak vagyunk, ti sem éltek örökké, egy-két év, vagy néhány évtized múlva ti is meghaltok, és akkor újra találkozunk az Atyánál. A néhány évtized igazán rövid idő a végtelenhez mérve. Ne sokat szomorkodjatok tehát, mert ha igazán van hitetek, akkor nem a földi élet elvesztését tartjátok a legnagyobb tragédiának."
Tudok e a magam, vagy szeretteim halálára úgy gondolni, mint egy létmód-váltásra, vagy a szívem mélyén materialista vagyok?
[Balogh Laci, Debrecen]
Május 14., péntek
Olvasmányok: ApCsel 18,9-18; Zs 46; Jn 16,20-23a
Szomorúságtok örömre változik. (Jn 16,20)
Jézus a búcsúbeszédében, az utolsó, tanítványaival elköltött vacsorán megrendül. Benne is ott a feszültség, a szorongás (az Olajfák hegyén ez még szembeötlőbb), tanítványai is értetlenül tanakodnak. Jézus tudja előre, hogy szomorkodni fognak, s egy hasonlattal próbálja megértetni velük a helyzetet: a szülés előtt álló asszony példáját veszi elő. Az is szorong, szomorkodik, amikor eljön a szülés órája, de aztán szomorúsága örömre fordul…
Azt gondolom, nem csupán az élet nagy helyzeteiben érez így az ember, amikor nagy döntéseket kell hozni, amikor egyszeri, nagy lépést kell megtenni, hanem a mindennapokban is, amikor egy-egy feladat áll előttünk, ami nem könnyű, amihez nincs kedvünk, vagy el szeretnénk kerülni. A különbség csupán annyi, hogy a szülő nő nem tud elmenekülni a szülés elől, azt nem lehet kikerülni, de mi tudjuk halogatni, vagy akár el is hagyni azt, ami pedig feladatunk lenne. Talán természetes dolog ez a szorongás, ez a rossz érzés, sajnos vele jár az élettel a munka halogatásának, vagy az alóla való kibújásnak a kísértése. Sokszor úgy van az ember, hogy minden mást megcsinálna, csak azt ne kelljen, amiről pedig legbelül tudja, hogy az volna az első. S aztán ott a rossz közérzet, a szorongás…
Mi motiválhat bennünket ilyenkor? Talán Jézus szava is segíthet: „szomorúságtok örömre fordul”, milyen kellemes lesz a jól végzett munka örömét átérezni! Vagy erősíthetem magamat azzal, hogy örömet szerezhetek megtett erőfeszítésemmel másoknak, munkám, szolgálatom ajándék lehet számukra. S végül tudatosíthatom, hogy csak így telje-síthetem küldetésemet.
Segíts Uram szembenéznem azzal, hogy mi az, amit ma végre meg kellene „szülnöm”, adj erőt, meg is tennem, s engedd éreznem, hogy szomo-rúságom örömre fordul!
[Csiky Lajcsi, Budapest]
Május 15., szombat
Olvasmányok: ApCsel 18,23-28; Zs 46; Jn 16,23b-28
Bármit kértek majd nevemben az Atyától, megadja nektek. Mindeddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek és kaptok, hogy örömötök teljes legyen. (Jn 16, 23b-24)
Uram!
Körülvesz világod csodája, amit a mindennapokban magától értetődő természetességgel fogadok, mintha csak járna nekem. Csak az ünnep-napokban - és a másik végletben, az ínségben tudatosul bennem megajándékozottságom. Mint a vágyakozó gyerek, úgy kérek Tőled fontos és lényegtelen, üdvös és mihaszna dolgokat. Észre sem veszem, hogy minden, ami az életben körülvesz, ajándék. A kéréseim szűk látókörűek és gyakran önzők is… Mindig annak örülök leginkább, amit magam fogal-maztam meg, én kértem, aminek a szükségét átéreztem. Pedig sokkal lényegibb adományoknak a birtokában vagyok, és mégsem élek velük rangjuknak megfelelően. Inkább mások után sóvárgok… Az Isten-gyermekség ajándékának tudatában hegyeket mozgató hittel és apostoli hévvel kellene tanúságot tennem Rólad a világban…
Te bátorítasz: a Te nevedben kérjek. Ha azonosulni tudok Veled, és rászorultságomat átérezve tudom kérni az Atyát, a Te nevedben, és azt, amire valóban szükségem van, akkor a kérésem teljesül.
Hiszen úgy szeret és ismer bennünket az Atya! Édesapaként örömet akar szerezni!
A Veled való létegységben én is arra sóvárognék, ami közelebb visz az Atyához, hogy ezzel a világot is közelebb hozzam az Atyához…
Segíts Uram olyan létközösségre Veled, hogy tudjam a Te nevedben kérni az Atyát…
[Benyhe Zsuzsa, Budapest]
Május 16., Húsvét 7. vasárnap - Urunk mennybemenetele
Olvasmányok: ApCsel 1,1-11; Zs 46; Ef 1,17-23; Lk 24,46-53
A szeretet világrendje
A mai fiatalok szemében a keresztények eléggé „lúzer birkáknak” tűnhetnek. „Itt ez a Jézus, aki egy naiv, élhetetlen, tarháló, elemelkedett, nagydumás szemfényvesztő, aki megbolondít sok embert ilyenekkel, hogy boldogok, akik sírnak (Akik sírnak? Tök hülyeség!) … boldogok a szegények (Öcsém, én meg csak boldogtalan szegényeket látok!), és … boldogok az üldözésesek (ez már kész para!).”
Szóval kevesen vannak, akik belegondolnak, hogy ez a leköpdösött, retvásan hidegre tett lúzer (Jézus) csak annyira volt halott és lúzer, hogy „halálában” leváltotta a hatalmas Római Birodalmat tanításával és tanít-ványaival.
Nem megyek bele a feltámadás kérdésébe, mert ez túl van a korlátaimon, ez nem fogható fel emberi ésszel. Csak arra hivatkozom, amire Ő is, hogy ha Ábrahám Istene, Jákob Istene és Izsák Istene nem a holtak Istene, akkor büszkék lehetünk arra az „oroszlános” időre (amit ma őskeresz-ténységnek emlegetünk), amikor vérre ment az élő Krisztusba vetett hit (mert akkoriban a megmértek közül csak keveset találtattak könnyűnek). Úgy olvassuk most Lukácstól ezeket a mondatokat, hogy többek közt erre a jézusi „végrendeletre” alapozták tanítványai a szeretet kultúráját.
New Age-ről (Új korszakról) beszélnek ma, de kérdem én, hogy mi van a régivel? Meghaladtuk? Mi a csuda haladhatná meg a szeretet kultúráját, amit nemhogy már felépítettünk volna, de a kétezer éves kiváló alapokon többet rombolunk azóta, mint amennyit építünk rá. Istennek hála, él még Vanier (ha Roger testvért leszúrták is), élnek velünk ma is szentek (nekünk is van Böjte Csabánk), akik emlékeztetnek minket arra, hogy a Feladat megoldható itt és most is.
Azt kívánom (magamnak és mindannyiunknak), hogy bárcsak elkezdeném végre rendesen építeni a szeretet világrendjét azzal, amiről itt Lukács ír: megtéréssel; hogy alkalmas legyek befogadni Lelkét – és ne csak félig.
[Lelovics László, Kaposvár]
Lk.24,46-53.
„Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek Jeruzsálemtől kezdve.” (Lk. 24-47)
- Hogyan működtetem a megbocsátást? Időben? Térben?
- Milyen bűnöket nem sikerült még megbocsátanom magamnak?
- Milyen bilincsek tartanak még rabságban gondolataimban?
[Angel]
