Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Április 5., Húsvéthétfő
Olvasmányok: ApCsel 2,14.22-32; Zs 15; Mt 28,8-15
Isten azonban föloldozta a halál bilincseit, és föltámasztotta őt (ApCsel 2,24)
Az asszonyok vegyes érzelmekkel hagyták el az üres sírt, miután az angyal küldte őket. Egyrészt féltek, még mindig a természetfeletti jelenség hatása alatt voltak, másrészt örültek, mert képesek voltak maradéktalanul elhinni a feltámadásról szóló hírt. Vajon kell nekünk minden kijelentést, hírt, gondolatot egyből megkérdőjelezni, relativizálni? Nem lenne jobb az asszonyok hitét követni? Pedig – mint látjuk – Jézus a benne hívőnek megjelenik, szól hozzá, biztatja, küldetést ad neki. Persze csak annak, aki képes a lábai elé borulni.
Aki fél, mint a katonák, akinek csak az eseményen, a tennivalón jár az esze, mint a főpapoknak az kimarad a nagy élményből, ami itt a Jézussal találkozás. Pedig mi is de sokszor csak a gyakorlati dolgokkal foglal-kozunk, és a praktikus ötleteink csapdájában vagyunk, holott lehetne elmélyülni, a dolgok lényegén, mondanivalóján elgondolkozni. Sokszor a lelki élmények helyett tevékenykedünk.
Mint ahogy most én is megakadtam a logikai bukfencen, hogy ez az őrség nem Pilátus őrsége volt – őt nem érdekelte ez a dolog – hanem a főpapoké, mégis a helytartó előtti kimentésről beszéltek.
Pedig nem ez a rész üzenete, hanem a feltámadásba vetett hit, persze csak annak, akinek füle van hozzá.
Erről így ír Túrmezei Erzsébet a Húsvét után - című versében:
HÚSVÉT ELŐTT… nehéz, szomorú léptek.
Húsvét előtt… zokogó, bús miértek.
Húsvét előtt… ajtók, kemények, zártak.
Húsvét előtt… arcok, fakóra váltak.
Húsvét előtt… szívek, üres-szegények.
Húsvét előtt… kihamvadott remények.
Húsvét előtt… egy nagy „Minden hiába!”
Bús eltemetkezés az éjszakába.
De húsvét lett! Feltámadott a Mester!
HÚSVÉT UTÁN… el a gyásszal, könnyekkel!
Húsvét után… futni a hírrel frissen!
Húsvét után… már nem kérdezni mit sem!
Húsvét után… új cél és új sietség!
Jézus él! Nincs út, mely messze esnék!
Húsvét után… erő, diadal, élet!
Csak azokért sírjunk húsvéti könnyet,
Akik még mindig húsvét előtt élnek.
[Singer József és Judit Székesfehérvár]
Április 6., kedd
Olvasmányok: ApCsel 2,36-41; Zs 32; Jn 20,11-18
Mária Magdolna elment, és hírül vitte a tanítványoknak: ,,Láttam az Urat!” (Jn 20,18)
János evangélista arról tudósít bennünket, hogy Jézus közvetlen környe-zetéből élők közül Mária Magdolna volt az, aki - a zsidó ünnep letelte után - legelsőként ment a sírhoz. Ő lehetett az egyike azoknak, aki nagyon megszenvedte Jézus személyes jelenlétének hiányát, mivel lelkületével érzékelni tudta a Mesterből folytonosan áradó szeretetet is. Azt, amely képes volt Őt tévelygő életében emberként elfogadni, majd onnan maga mellé emelni – mint szolgálót, és ezáltal új értelmet adott életének. Jézus halálával mindez véget érni látszik az ő számára, amit nem tud még feldolgozni, most még a mélységes gyászt éli meg.
Az egyszer már üresnek látszott sírban megjelenő angyalok sem tudják kizökkenteni kétségbeesett önsajnálatából. Sőt Jézus személyes meg-jelenésével feltett kérdésére is úgy reagál, mint az az ember, aki egy tárgyat keres: „Uram, ha te vitted el, mondd meg hova tetted, hogy el-vihessem magammal.”
Ekkor jön a varázslat: Jézus nevén szólítja Máriát, aki viszontlátja Mes-terét.
De ez már egy másfajta találkozás – az asszony még nem érintheti meg Urát, mivel annak még küldetésével kapcsolatosan feladatai vannak.
Mária teheti meg azt a szolgálatot, hogy minderről értesítheti a többieket.
Amint a tanítványok, úgy Mária sem értett meg szinte semmit Jézus spirituális tanításából – hiába töltöttek több-kevesebb időt vele.
Az azóta eltelt évezredek sem hoztak az emberiség számára ez irányban igazi áttörést: a mai napig sem tudjuk „AZ ÚJ PARANCS”, a szeretet titkait lényünkké tenni.
Intellektuálisan sok mindent képesek vagyunk elmondani, megcselekedni, de a jézusi példát valahogy nagyon keveseknek adatott - adatik meg a mindennapokban megélni.
Talán túlzottan el vagyunk foglalva azzal, amit mi akarunk – ahogyan Mária a testet szerette volna visszaszerezni magának a Jézussal levés illúziója kedvéért?
Talán eljött az ideje annak, hogy meghalljam, amint Jézus nevemen szólít, és személyemre szóló feladatot ad.
Csak el kell csendesedjek, időt kell rá szánjak ebben a felkészülési időszakban.
[Tőkés László, Székesfehérvár]
Április 7., szerda
Olvasmányok: ApCsel 3,1-10; Zs 104,1-9; Lk 24,13-35
Aranyam, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: a názáreti Jézus Krisztus nevében állj fel és járj! (ApCsel 3,6)
Csak az tud gyógyítani, aki lélekkel teszi, csak az tud gyógyulni, aki lélekkel teli.
Péter és János a pünkösdi események után is gyakran járt a jeruzsálemi templomba, tartva a zsidó vallási hagyományokat, és tudva, hogy sok emberrel találkozhatnak. Mint minden forgalmas helynek, a templom keleti Nikánor kapujának is meg voltak a maga koldusai, akik a napi betevőjüket remélték a templomba menő forgatagtól.
Péter és János felismerte: az anyagi segítségnél többet adhatnak: a Lélek erejével, hitükkel hozhatnak igazi gyógyulást.
A testi és/vagy lelki fogyatékosság közöttünk lévő mindennapos dolog.
Közösségünkben többször elhangzott: mindannyian valamiben fogya-tékosok vagyunk. Én ehhez vagy ahhoz értek, de másvalamiben „béna” vagyok. Ha ráébredek, hogy bénaságomat ki és mi oldhatja fel, már félig meggyógyultam. Kérni és elfogadni kell az Atya és felebarátom segítségét.
Tanulságok, kérdések:
- Tudok-e a testvérek testi, lelki bajaihoz lélekkel telve fordulni?
- El tudom-e fogadni fogyatékosságaimat, el tudom-e fogadni testvéreim segít-ségét?
[Bognár Péter, Székesfehérvár]
Április 8., csütörtök
Olvasmányok: ApCsel 3,11-26; Zs 8; Lk 24,35-48
Tartsatok tehát bűnbánatot és térjetek meg! (ApCsel 3,19)
A csodás esemény ismét a tanítványok köré vonzza a népet. Különleges eseményre, szenzációra éhesek az emberek, ez ma is így van. Egy csoda, katasztrófa vagy haláleset megállít, és felvetődik a kérdés: Miért történt így, mi vagy ki lehet az esemény mögött? Érthetetlenség veszi körül a titkot. Pedig a népnek már nem kellene „bámulnia és csodálkoznia”. Láthatott már nagyobb csodát is. De a nép megbukott, újra kell járnia az iskolát. Ismét azt a leckét kapja, amit már Keresztelő Szent János és Jézus is sokszor feladott. „Tartsatok hát bűnbánatot….” A Megváltót mégis keresztre feszítették. A bukásuk oka a tudatlanság. Péter ezt olvassa a nép fejére, egyúttal felmenti őket a szándékos gyilkosság vádja alól. A bűnbánatra és megtérésre hívó felszólítás azonban nekik szól. Tehát a nép felelősségét legfeljebb mérsékli, de fel nem menti a tudatlanság. Mi is mondhatnánk, mint Péter: Tudjuk, csak a butaság miatt van válság a nagyvilágban, az országunkban, a családokban. A következményt azonban nem befolyásolja az, hogy milyen szándék áll az ok mögött. A baj elszenvedőjének ez nem jelent vigaszt.
Lelkiismeret-vizsgálatainkban nekünk is vissza kell tekintenünk arra, vajon „tudatlansággal” vagyis rossz szándék nélkül vagy tudat alatt nem voltunk-e valami apróbb vagy nagyobb bajnak, konfliktusnak okozói.
[Galambos Miklós, Székesfehérvár]
Április 9., péntek
Olvasmányok: ApCsel 4,1-12; Zs 117; Jn 21,1-14
Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok! (Jn 21,10)
Jézus keresztre feszítése után, a tanítványok folytatják halásztevé-kenységüket. Együtt vannak többen közülük, de reményvesztettségük lerí róluk. Szinte unottan vágnak neki a munkának, - nem is fognak semmit. Aztán megjelenik Jézus és azonnal „kisüt a nap”. Óriási a fogás, újra van értelme a holnapnak. Péter még a felső ruháját is gyorsan magára húzza, így érzi méltónak a találkozást.
Ez a történet, ez a lelkiállapot gyakran jellemzi a mi életünket is. Hiszen mi is sokszor elszakadunk a szeretet forrásától, úgy gondoljuk elég erősek, okosak vagyunk mi magunkban, hogy az életünket irányítsuk. Helyes, ha értelmes emberként éljük az életünket, csak éppen soha nem mondhatunk le az igazi forrásról, Istennel való kapcsolatunkról. Ha mégis belecsúszunk ebbe a hibába, akkor jönnek a reményvesztett, sikertelen napok, a hamis célok és felesleges erőfeszítések.
De ugyanúgy ahogyan a tanítványoknak megjelent Jézus, megjelenik nekünk is. Hiszen Isten sosem fordul el tőlünk. Türelmesen vár a parton, vigyázó szemével kíséri életünket és arra vár, hogy ismét rápillantsunk, ünneplőbe öltöztessük szívünket, örömünk teljes legyen benne.
Hogy hol találkozhatunk Jézussal, azt Ő maga mondta el. Ha valakinek, egynek is a legkisebbek közül ételt, italt, ruhát, melegséget adunk, Neki adjuk. Ő áll velünk szemben, Ő mosolyog ránk.
Adjunk hálát minden nap életünkért. Azért a hivatásért, amit Jézus bízott ránk. Akármilyen nehéz is volt a napunk, szálljunk partra minden este, és vessünk számot, mit végeztünk aznap, mi van a hálónkban. Üljünk le Jézussal a tűz köré!
[Magyar László, Székesfehérvár]
Április 10., szombat
Olvasmányok: ApCsel 4,13-21; Zs 117; Mk 16,9-15
Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. (Mk 16,15)
Idézem a Békés-Dalos féle Újszövetségi Szentírás Mk 16,9-20 versekre vonatkozó lábjegyzetét: „Ez a szakasz hiányzik a két legrégibb kéziratból, de több más régi kéziratban és fordításban szerepel”. Csak az I. század második felében, sőt a vége felé jelennek meg írásos formában is Jézus feltámadásáról szóló szövegek.
Olvasom újra és újra a fent jelzett verseket. Háromszor is találkozom ebben a szövegrészben a kételkedés különböző kifejezéseivel: „nem hitték el”, „nekik sem hittek”, „nem hittek”. Felmerül a kérdés, hogy kik is azok, akik nem hittek, és kiknek nem hittek ők, és mi az, amit nem hittek el. Hiszen a hírvivők és a hírt meghallók jól ismerték egymást. Miért voltak bizalmatlanok? Miért nem hittek egymás szavának? Úgy tűnik, hogy a Jézust ismerőknek, a barátainak, a tanítványainak problémát jelentettek a Jézus megjelenéséről szóló hírek, híresztelések. Ők a mesterük, egy szeretett ember életének brutális végét látták: keresztet, szenvedést, kínt és vért.
Gondolataim a tegnapi temetés körül járnak. 34 éves korában elhunyt kollégámat temettük, aki három éve küzdött a gyilkos kórral. Fájdalom, vívódás, elvesztés. Tolulnak a kérdések: Isten akarata a szenvedés? A szerető Atya akarhatja-e fia halálát? Miben is hiszek? Csodákban, ördögűzésekben, életre keltésekben, hittételekben, tantételekben? Én kinek hiszek? Jézusnak? Jézus követését megvalósítani akaróknak? Megértettem, hogy mire küldte Jézus a tanítványait, és mire küldött engem is?
Hirdetni és megélni, hogy Isten a szeretet.
A szeretet gyümölcseiben csak a megtérésünk után lesz részünk, ha szembenézünk a múltunkkal, átalakítjuk a gondolkodásunkat, és Jézus tanítása szerint élünk. Így tudjuk csak továbbadni a Jézus által ránk hagyott örömüzenetet.
[Deli József, Székesfehérvár]
Április 11., Húsvét 2. vasárnap
Olvasmányok: ApCsel 5,12-16; Zs 117; Jel 1,9-13.17-19; Jn 20,19-31
Békesség és bizonyosság
Jézus feltámadása után nem hagyja kétségben, bizonytalanságban tanítványait. Megjelenik nekik. Köszöntése egyben kívánság is: „Békesség nektek!” A békesség lényeges, fontos valami. Jézus nem a múltat, vagy a tanítványok viselkedésének árnyoldalait emlegeti, nem tesz nekik szem-rehányást, nem tart tükröt eléjük. Így jó találkozni valakivel: ha a talál-kozás felszabadultságot, megkönnyebbülést ad. Ez meg is mutatkozott tanítványaiban: örültek Neki. Még egyszer megismétli a fent említett lényegest, a fontosat: „Békesség nektek!”
Személyiségfejlesztést, az újrakezdés lehetőségét kínálja nekik Jézus. Micsoda pszichológia! Feladatot ad övéinek, gondoskodik a folytatásról. Micsoda bizalom! Amit Ő tett, azt tegyék a tanítványai is, hisz példát adott. A feladathoz megkapják, amire szükségük van, mégpedig nem kevesebbet, mint a Szentlelket.
A „hitetlen” Tamás történetével folytatódik a szövegrész. Mit is mond ez nekünk? Jézus ugyanúgy viselkedik vele, mint a többi tanítványával.
Elhangzik a lényeges, a fontos köszöntés, amely egyben kívánság is. A bizonyossággal is megajándékozza övéit, mert a hithez ez is szükséges. Ilyen, bizonyosságon alapuló hittel rendelkeznek, és lendülnek be övéi.
Ahogy Tamás megélte a Jézussal való találkozást, istenélménye volt. Nekünk is volt ilyesmiben részünk. Milyen jó! Ez változást hozott benne, és változást hozott bennünk. Tartalmat, tartást adott az életünknek.
Kívánom, hogy Jézus ígérete, hogy: „boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek”, ránk, mostani követőire is vonatkozzon!
[Tölösi Magdi, Bánya]
Jn.20.19-31.
„Jézus megismételte: Békesség nektek! Amint küldött engem az Atya, küldelek én is!” (Jn.20,21)
- A békességteremtés bennem és általam a Lélek adománya?
- Hol és milyen hatékonysággal vagyok békességteremtő?
- Át élem-e annak felelősségét, hogy küldött vagyok?
[Angel]
