Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Március 15., hétfő
Olvasmányok: Iz 65,17-21; Zs 29; Jn 4,43-54
Jézus a látatlanul is életet adó erőforrás (Jn 4,43-54)
Nem kétséges, hogy az itt megfogalmazott csoda rendkívül hasonlít a szinoptikusoknál olvasható történethez, amely szerint Jézus egy kafar-naumi pogány százados szolgáját ugyancsak távolból meggyógyítja (vö. Mt 8,5-13; Lk 7,1-10;). A hasonlóságok fő pontjai: mindkét ember kafarnaumi, „királyi tisztséget” visel, (Heródes Antipas szolgálatában áll); a gyógyítás távolról történik; a kérelmező hite központi fontosságú; az elbeszélések jelzik, hogy a beteg „halálán volt (Lk és Jn), illetőleg aláhúzzák, hogy Jézus szavaival egyidőben történt a gyógyulás (Mt és Jn). Ugyanakkor több lényeges különbséget is találunk. A szinoptikusoknál katonatisztről és pogányról van szó, míg János a kérelmező katonai tisztségét nem zárja ki, de nem is említi, pogány voltát pedig nem is sejteti.. Legfeltűnőbb, hogy a beteg a szinoptikusoknál „szolga”, míg Jánosnál a kérelmező „fia”.
Mi a történet jánosi megfogalmazásának sajátos szempontja? A Jézust kérlelő tisztviselő atyai gondja, aggodalma nem elhanyagolható. A János evangélium az Isten atyaságáról többet mond, mint bármely más újszövetségi könyv. A haldokló fiúért aggódó és közbenjáró emberi apaság ábrázolása nem közömbös. De nyilvánvaló, hogy a történet középpontjában, mint a szinoptikusoknál is, a tisztviselő hite áll, aki nem látványos csodára vágyik, hanem, akit a legégetőbb -más szóval egzisztenciális- aggodalom és kín vezet Jézushoz és nyitja meg arra, hogy higgyen és bízzon. A tömeggel szemben, amely csak csodalátás alapján hajlandó hinni, a kafarnaumi tisztviselő nem a „látásra”, hanem Jézus szavára („hitt az ember a szónak, amit Jézus mondott”:51.v.) alapítja hitét. Tehát mindannyiunk példaképe: boldog, mert nem lát és mégis hisz (vö. Jn 20,29).
Ugyanakkor Jézus, a történet végén mint látatlanul is életet adó erőforrás jelenik meg, aki az apa hite kedvéért a távollevő gyermeknek életet ad.
Mi Jézushoz megyünk-e egzisztenciális kínlódásaink közepette? Hisszük-e, hogy Jézus, távolból és látatlanul is, ami életünknek is erőforrása?
[Szabó Gyula, Mezőőrs]
Március 16., kedd
Olvasmányok: Ez 47,1-9.12; Zs 45; Jn 5,1-3a.5-16
Akarsz-e meggyógyulni, akarsz-e egészségessé lenni? (Jn 5,6)
A Bethesda „tengerecske” (tavacska) János evangéliumával egyezően, öt oszlopcsarnokból állt. Négy ezekből a kettős tavat veszi körül, az ötödik pedig a két medencét elválasztó falon épült. A medencék 7-8 m mélyen voltak a sziklába vájva, amelyet az esővíz és egy föld alatti gyógyforrás táplált . A forrás azonban csak időként működött. Jn. 5,4 verse egy angyalról beszél, aki alászáll, hogy fölkavarja a vizet. Ez a vers hiányzik a legrégebbi II. és IV. századból való görög kéziratokból, és valószínűleg valaki olyan illeszthette a szövegbe, aki azt akarta, hogy a víz mozgását a 5,7 versében közvetlen mennyei beavatkozásnak lássuk.
Az „eredeti” szöveg egyszerűen csak azt akarja közölni, hogy a víz időn-ként fölkavarodik és ennek gyógyító erőt tulajdonítanak. Jézus ittjártakor betegek, bénák, vakok, sánták tömege feküdt az öt oszlopcsarnokban. Minimális esélyük és reménysugaruk a föltörő gyógyvíz ereje volt. A betegek között biztos szép számmal voltak olyan emberek is, akik eleve esélytelenül várakoztak. Jézus szeme a legesélytelenebbet, a leg-mélyebben levőt látta meg. „Volt ott egy ember, aki már 38 éve szenvedett betegségben.” Ez az egyetlen adat, amit megtudunk róla. Nem derül ki a neve, nem tudhatjuk, hogy miért olyan magányos és akik odavitték, miért nem segítettek neki. Jézus észrevette, felmérte helyzetét és kiválasztja őt, - belelátva szívébe - és csak ennyit kérdez tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?” A válasz ismerős: „Nincs emberem, aki segítene, aki irgalmas lenne hozzám.” Jézus azt mondta: „Kelj föl, vedd föl a fekhelyedet és járj föl-alá!” Később ismét találkozik Jézus a gyógyulttal. „Lásd, meggyógyultál, többé ne vétkezzél, hogy valami rosszabb tör-ténjék veled.”
Mit üzen ez a történet a ma emberének? Azt, hogy Jézus komolyan veszi a testi sérülést és kiutat mutat a zsákutcából. Azt, hogy Jézust megindítja a kiszolgáltatott emberek állapota és reményt nyújt nekik. Soha nem megy el mellettünk a legmagányosabb, legsötétebb óráinkban is számít-hatunk látogatására. Miről is szólhat a hétköznapi ember élete? A ver-senyről, vagy az együttműködésről? A harcról, vagy a békéről? A tüle-kedésről, vagy a sorban állásról? A törvényről, vagy a szeretetről? Azt mondják, társadalmunk, civilizációnk, világunk már régóta beteg, pedig sokszor énekeljük és halljuk: „A világnak Krisztus kell.” Mi mégis a Mammont akarjuk. „Akarsz-e meggyógyulni, akarsz-e egészségessé lenni?”
[Besze Imre, Budapest]
Március 17., szerda
Olvasmányok: Iz 49,8-15; Zs 144; Jn 5,17-30
Siont Isten jobban szereti, mint ahogy egy anya szeretni tud.
A babiloni fogságban lévő Izraelnek nincs ennél csodálatosabb üzenet, mint, amit ezekben a versekben Izaiás közvetít. A próféta megérzi és megérti, hogy itt a szabadulás ideje, s ezt csodálatos és meggyőző erővel énekli. „A foglyokhoz így szólok:”Gyertek ki!” A sötétben ülőkhöz meg: „Gyertek a napvilágra!”; „Gyertek a vizek forrásaihoz!”; Mert mindazok ellenére, hogy Sion már-már úgy érezte, hogy végleg elhagyta és megfeledkezett róla az Úr, most Izaiás egy könyörülő és szerető Istenről énekel nekik. Azt mondja Izaiás, hogy Siont Isten jobban szereti, mint ahogy egy anya szeretni tud. Ezekből a sorokból az újszövetségben is megismerhető, könyörülő, lehajló, gondoskodó, aggódó de szabadságot adó, anyai vonásokkal rendelkező Isten tárul elénk. Ugyanaz az Isten, akit a Tékozó fiú történetében ismerhetünk meg Lukácsnál.
Bár Izaiás Sion szabadulásáról beszél, mi bátran a magunk életére vonatkoztathatjuk szavait. Mert bár Izaiásnál az Úr elsősorban Sion isteneként és szabadítójaként mutatkozik meg, Jézus ugyannek az Istennek az egyénhez lehajló szeretetét, irgalmát és jóságát mutatja meg nekünk. A prófétai üzenet tehát nekem, s neked is szól testvérem: Gyere elő a sötétből, gyere elő a napvilágra! Emeld fel fejed, mert bármilyen sötétben és mélyben vagy is, a te anyaként szerető Istened nem feledkezik meg rólad, fölemel és újra fölépít.
[Gyökér Gyula, Győr]
Március 18., csütörtök
Olvasmányok: Kiv 32,7-14; Zs 105,19-23; Jn 5,31-47
Mit jelent Jézus Krisztus mellett kell tanúskodni?
Mit jelent Jézus Krisztus mellett kell tanúskodni? Azt, hogy minden élet-helyzetben, minden megnyilvánulásunkon át kell sütnie annak, hogy mi Jézus Krisztushoz tartozunk. Szavainkon, beszédünkön, magatartásunkon át kell tűnnie, annak, hogy mi Jézus Krisztus értékrendje szerint élünk.
Milyen körülmények között kell ma egy hívő embernek tanúskodnia Jézus Krisztus mellett? Milyen ma a világ, amelyben tanúságot kell tenni hitünk mellett? Milyen erők milyen folyamatok jönnek felszínre a mai társa-dalmakban?
Nem könnyű feladat a tanúságtétel, de mégis ezt kell tennünk, ha tovább akarjuk adni Jézus örömhírét. Milyen érdekes a történelem sodrása, és az emberek hozzáállása. Hova fejlődik a világ évek, évtizedek alatt. Szinte elcsodálkozunk, elámulunk, azon, hogy az elmúlt rendszerben hivatalosan tiltották, ma viszont önként, nem parancsra lenézik azt, aki tanúskodik Jézus Krisztus mellett.
Spanyolországban úgy döntött a bíróság, hogy az összes oktatási intézmény faláról le kell venni a kereszteket. A strassburgi emberjogi bíróságon is hoztak egy döntést, hogy Olaszországban is le kell venni a keresztet az iskolák faláról. Az olaszok nem engedelmeskedtek ennek a törvénynek, és tovább fognak lépni.
Jelenleg a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban a legkiterjedtebb a Krisztus-hívőket érintő üldöztetés. Ötven országban üldözik a keresz-tényeket, és ennek az élén Észak-Korea áll. Ezt követi a keresztények üldözésében Irán, Szaúd-Arábia, Szomália, és Mauritánia. Az egész világon százmillió keresztény szenved üldözést a hite miatt. Észak-Koreában jelenleg több mint 50 ezer Krisztus-hívőt tartanak fogságban. Ők, a hivatalos tilalmak ellenére, tanúságot tettek hitükről.
Nem kis dolog tanúnak lenni. A tanúvallomás sokszor perdöntő. A tanú-vallomáson az élet vagy a halál múlhat. Ugyanakkor a tanúvallomások hitelessége nem magától értetődő. A tanú élete hitelesíti a tanúságtételt, az igaztalan tanú vádlottá válik. Az egymásnak ellentmondó tanú-vallomások pedig egymást és önmagukat kérdőjelezik meg. Ha a Krisztust követni akaró tanítvány, alternatívára gondol, ha kompromisszumok mérlegelésére adja a fejét, magát a tanítványi létét kockáztatja.
[Gyűrű Ferenc, Egyed]
Március 19., péntek
Olvasmányok: 2Sám 7,4-5a.12-14a.16; Zs 88,2-29; Róm 4,13.16-18.22; Mt 1,16.18-21.24a
Szent család – szent gyermek
- Jézusnak is van eredete, családfája. Nem csak az égből pottyant hozzánk, hanem voltak megnevezhető elődei, ősei, szülei. A Gondviselés betartja az emberi élet szabályait.
- Mindenkit meghatároz a családja. Jézust is. Anyja eltelt Szentlélekkel, József pedig igaz ember volt. Aki Lélekkel telített, az Isten szándéka szerint él. Aki igazságos, az bölcs, aki igaz, az pedig szent.
- Jézus földi családja „felülről” irányított volt. Mária a Lélektől kapott irányítást és feladatot. József pedig álmában kapott eligazítást. Akik lelke ilyen nyitott és befogadó a szellemi-lelki értékekre, mara-dandót tudnak alkotni a Földön.
- József nem csak meghallgatta, de meg is értette az üzenetet. Meglátta az összefüggéseket, megértette Mária életállapotát, ezzel ő is a Teremtő tervének részese lett. Ahol az édesanya Lélekkel telített, a családfenntartó igaz ember, ott a gyermeknek lelki értelemben jó sora, sorsa lesz. Ma is ilyen családokra van szükség ahhoz, hogy a gyermekek növekedjenek korban és bölcsességben Isten és az emberek előtt.
[Vincze József, Pér]
Március 20., szombat
Olvasmányok: Jer 11,18-20; Zs 7; Jn 7,40-53
Isten szabad akaratot adott nekünk, így lehetőségünk van arra, hogy szembeforduljunk, hogy fellázadjunk ellene.
Jeremiás csalódott az emberekben. Még saját családtagjai és rokonai is ellene fordultak. Olyannak érezte magát, mint a leölésre szánt bárány, mint aki nem tud védekezni, szelíd és már elhatározták a leölését.
Ebben a helyzetben csak az Istenhez fordulhat segítségért. Istenre bízza ügyét és életét. A szenvedő próféta előképe a szenvedő Üdvözítőnek; másrészt előképe minden igaz embernek, aki hűségesen kitart az igazság mellett és aki hűségesen követi Isten parancsait és lelkiismerete szavát. A próféta panaszos imádságában Istennél talál vigasztalást.
A bűn szembenállás az Istennel. Az Isten szabad akaratot adott nekünk embereknek, így lehetőségünk van arra, hogy Istennel szembeforduljunk, hogy fellázadjunk ellene. A körülöttünk lévő természetben rend és célszerűség uralkodik. A mi emberi életünkben és világunkban is ott van a rend és a célszerűség. Ugyanez a rend és célszerűség érvényes mind az egyéni, mind a közösségi életünkben, családjainkban, szűkebb és tágabb környezetünkben. Így teremtett meg bennünket az Isten. Mi emberek vagyunk azok, akik ezt a rendet fölboríthatjuk. Letérhetünk a célhoz vezető útról is, ha a bűn útjára tévedünk, vagy ha a bűn útján járunk. Sokszor lázadozunk az Isten ellen. Csak mi emberek próbáljuk elhitetni magunkkal és másokkal is, hogy urak vagyunk és nem fogadunk el másoktól (sem Istentől, sem emberektől) törvényeket, szabályokat, amelyek javunkat szolgálják. Öntörvényűek akarunk lenni. „A helyes önismeret és önkritika megóv a felfuvalkodástól, de megóv a lelket bénító kisebbrendűségi érzéstől is. Az önismeret legegyszerűbb módja a napi lelkiismeretvizsgálat. Ilyenkor nem csak azt kérdezem, mit tettem, hanem azt is: miért?” (Jakob Koch)
Amikor Istennel szembefordulunk, akkor nem csak Istennel szállunk szembe, hanem önmagunkkal is. Ekkor a legértékesebbet romboljuk le önmagunkban, a bennünk élő és bennünk munkálkodó Istent. Szembe-fordulunk énünk jobbik részével. Minden hibánk, bűnünk és mulasztásunk továbbgyűrűzik és rombol; ugyanígy minden jótett, jó gondolat, segítség, figyelmesség, megértés hatással van a környezetünkre és épít.
[Tóth Miklós, Rábakecöl]
Március 21., Nagyböjt 5. vasárnapja
Olvasmányok: Iz 43,16-21; Zs 125; Fil 3,8-14; Jn 8,1-11
A bűntudat jézusi feloldása
Talán kézenfekvőbb lenne ezen szentírási rész kapcsán a házasságtörés bűnének megbocsáthatóságáról vagy a farizeusok provokációinak miért-jéről elmélkedni, de úgy gondolom, mégis érdemesebb arról beszélni, ami a látható történet mögött bújik meg a még többnyire erkölcsi értékítéletre hajló olvasó avatatlan szeme elől.
Ebben az indulatilag-érzelmileg sűrű, felfokozott helyzetben Jézus ajkáról csupán négy rövidke mondat hangzik el, de ezek mégis elegendőek e zűrzavar elsimításához. Hatásukra a történetben résztvevők fejében és lelkében rend lesz. Azáltal, ahogyan Jézus viselkedik és kommunikál ebben a helyzetben, kontrasztosan egymásnak feszülnek az ószövetségi ember és az Újszövetség emberének lélektani lehetőségei. Odáig a törvények merev alkalmazása, az áldozatbemutatások, a bűnbak kiűzése a pusztába – ezek voltak az egyéni és közösségi bűntudat feloldásának módszerei. Jézus eljövetele óta viszont lehetőség nyílik az irgalom gyakorlására: az önmagunkkal való mély és őszinte szembesüléseken és elfogadáson át önmagunkra, vétkező társunkban önmagunkat is felismerve egymásra és az Isten Országára való rátalálásra. A lélektan nyelvén korrektül megfogalmazva: a projekció általános gyakorlatát felválthatja az integrációra törekvés. A rend itt abból lesz, hogy annak a békétlenségnek a feloldása, amely az egyén lelkéből indult, vissza-helyeződik oda, ahová az való, az egyéni lelkiismeret szintjére. Nem másoknak kell már elvinniük a balhét. Ha egy felebarátunk cselekedete pusztító dühöt vált ki belőlünk, nem az ő tette a legnagyobb baj számunkra, hanem inkább az, hogy nem tudunk, vagy nem akarunk mit kezdeni a lelkünkben támadt zűrzavarral, nem akarjuk rendezni az abban rejtőző tisztázatlanságot, hanem megragadva az ószövetségi megoldási mintákban, másokat kiáltunk ki bűnösnek. Pedig ez a történet is bizonyítja, hogy az emberi lélek már kétezer évvel ezelőtt megérett erre a rendre! Nem véletlen, hogy Jézus megtestesülése akkor történt.
Annyira gyönyörű, hogy muszáj egy pár szót ejteni Jézus kommuni-kációjának módjáról is: Tisztán csak önmagukkal szembesíti a történet szereplőit. Nem szid, nem menteget, nem is néz rájuk vádlón. Minden megnyilvánulása a belső lelki munkát, a belátást és a tudatosítást támogatja. A meglévőkön kívül nem rak újabb terheket hallgatói vállára. Nincs is erre szüksége, hiszen megnyilvánulásaiból tisztán látszik, viszonya rendezett önmagával, a körülötte lélegző világgal és az ő Mennyei Atyjával. – A mi kommunikációnk milyen viszonyról árulkodik?
[Orbán Ágnes, Miskolc]
„..az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” (Lk.8,7)
- Mennyire szeretek mások magánéletébe turkálni?
- Nem gondolom, hogy elsősorban a magam dolgaival kell foglalkoznom?
- Észreveszem-e hogyha vádaskodom akkor magamnak ártok?
[Angel]
