Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Március 8., hétfő
Olvasmányok: 2Kir 5,1-15a; Zs 41-42; Lk 4,24-30
Elizeus meggyógyítja a szíriai Námánt) és Lk4, 24-30 („egy próféta sem kedves saját hazájában”) (2Kir5, 1-15a )
Námán, Szíria második hatalmassága, a király szeretett fővezére beteg. Leprás.
Brrrr....... Jó hír a rosszban, hogy egy zsidó rabnő, szolgáló szerint él egy csodatevő próféta Izraelben... - ahol ’természetesen’ nem nagyon hall-gatnak rá.
A király elküldi Izrael királyához, hogy ezzel a prófétával gyógyíttassa meg őt a zsidó király! Király kér a királytól - a diplomácia szabályainak meg-felelően.
Hát Isten vagyok én? - jajdult föl Izrael királya, s gyanakszik is: „Ez provokáció lesz, ürügy a háborúra..." ’S még tisztátalan is, hozzá sem érhetek...’ - gondolhatta.
Elizeus meghallja az esetet, magához küldeti Námánt. Amikor odaér ki sem megy hozzá, csak kiüzen: „Fürödj meg hétszer a Jordánban!”
Námán fürdés helyett ’fölkapja a vizet’, morog, elégedetlenkedik (ő hadvezér!, Elizeus csak próféta, a diplomácia szabályai szerint nem azonos rangúak): .....’kijöhetett volna legalább, megérinteni...’ - ’....s éppen ebben a csurgalékvízben fürödjek meg? Nekünk otthon jobb van, menjünk haza! Így nem lehet velem bánni!...’
Ha Námán, a hadvezér és diplomata hazamegy - a hatalmi rendszer szabályait betartva - leprás és hadvezér marad.
Ha Námán, a beteg, hajlandó józan ésszel élni és a nevetségesen kis követelményt végrehajtani - egészségessé és emberré válik. A kisember jó tanácsát meghallgatta, s így döntött.
Jól tette. Námánt lenyűgözte ez az utóbbi átalakulás - nem is tudta, hogyan és kinek hálálkodjon. Nem is engedték meg neki, hogy kifizesse a gyógykezelést - a fizetség ugyanis nem Elizeust illeti.
Ám megmaradt diplomatának és hadvezérnek is - több lett tehát, mint volt. Földet kér, hogy ha a szír bálvány előtt térdet kell hajtania a királya kívánsága szerint, akkor a zsidó szent földre épített oltáron bemutatott áldozattal engesztelhesse ki a megismert egy igaz Istent. Ravasz.. .., ám érthető, s Elizeus szerint is elfogadható. Akkor hát mi se vessünk rá követ, ne ezen kapjuk föl a vizet - hanem okuljunk Námán alázatra való hajlandóságából, s igyekezzünk megszerezni a belátás és emberi megértés többletét.
[Zsombok György és Magdi, Budapest]
Március 9., kedd
Olvasmányok: Dán 3,25.34-43; Zs 24; Mt 18,21-35
Akkor hozzálépett Péter és megkérdezte: Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer? Jézus így felelt: nem mondom hétszer, hanem hetvenszer hétszer. (Mt 18,21-22)
Az isteni megbocsátás előfeltétele, hogy én is tudjak megbocsátani az ellenem vétőnek. Nem hétszer, számtalanszor.
A példabeszéd arról tanít, hogy Isten irgalma végtelen. Amit a példa-beszéd királya elenged a szolgájának az kb. milliószor több annál, amit a szolga képtelen elengedni a társának.
Isten irgalmára viszont csak az számíthat, aki maga is képes a meg-bocsátásra.
Ugyanezt láthatjuk a Jézus által tanított imában:
„Bocsásd meg a mi vétkeinket,
Amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Ámen.
[Széplaki István, Pécel]
Március 10., szerda
Olvasmányok: MTörv 4,1.5-9; Zs 147; Mt 5,17-19
Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt vagy a prófétákat. Nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem, hogy tökéletessé tegyem. (Mt 5,17)
A törvények, parancsok megtartása
Jézus nem azért jött, hogy megszüntesse az Ószöv. Törvényeket, hanem, hogy tökéletesítse azokat. A parancsok Istentől származnak, így egy i betű vagy vesszőcske sem maradhat el azokból.
Nem veszítik érvényüket, hanem beteljesülnek, és tökéletessé válnak.
A parancsok betartása tőlünk nem görcsös elvárást kell jelentsen, hanem Isten iránti szeretetből születő döntést. Az életvitelünk tudatos Istenre figyelés mentén kell mozogjon. Ráhagyatkozásunk, Feléfordulásunkban egyre jobban szeretetébe kapcsolódunk és már nem jelent gondot törvényeinek betartása.
Az életszentségünkben fejlődve már nem követelményként éljük meg azt, hanem természetes életállapotként. Így az Ő parancsainak megtartása már szeretetből fakad és tovább tökéletesedik Jézus példája nyomán.
[Széplakiné Erzsi, Pécel]
Március 11., csütörtök
Olvasmányok: Jer 7,23-28; Zs 94; Lk 11,14-23
A szent könyvek tartalmai mindig arra sarkallják az olvasót, hogy aktuális tartalmakat ragadjon meg bennük. Így van ez a Védáktól kezdődően a Koránig. A szent könyvek mindig súgnak, vagyis a transzcendenciából vetítenek egy-egy fénysugarat a mában, az immanenciába, hogy aki látni óhajt, jobban láthasson. A szentkönyvek elsősorban nem irodalmi művek (még, ha színvonaluk azokéval egyenértékű), és nem kultúrtörténeti dokumentumok (még, ha lehetséges így is kezelni őket), és főleg nem a vallások által kisajátított, dogmákkal körbebástyázott teológiai határozmányok (még, ha a vallások így is kezelik azokat).
És most – az európai kulturkört tekintve pedig már régóta – egyszerre két szentkönyv sugallata is megérinthet bennünket: az Ószövetségé és az Újszövetségé is. Ám mennyire más és más sugallatok ezek! Az az „eretnek” gondolatom is kifakadhat ennek kapcsán, hogy a két könyv össze-nem-illő, össze-nem-hasonlítható. Sőt az eretnekség fokozható: ami összeillő (azonos tartalmú, azonos sugallatú, azonos metafizikai tartalmakat kivetítő) az a Tao-te-king és az Evangéliumok. A két szent könyv szóról szóra ugyanaz, nem grammatikailag, hanem metafizikai tartalmaiban. Az Ószövetség „hadúr”, „seregek ura”, a „lesújtóan igazságos” istenképe, a „csak az én népem” teo-nacionalizmusa, a más népek kiirtója stb. merőben idegen az örömhír vonatkozási pontjaitól. Ha az Ószövetség rokonszálait kellene keresgélnünk talán a Mahabharata epikus szárnyalásaiban, a Pandava-seregek mészárlásaiban vagy a Korán erőszakot sugalló állításaiban - „Amikor a szent hónapok elteltek, mészároljátok le a bálványimádókat mindenütt, ahol megtaláljátok őket, fogjátok el és börtönözzétek be őket, és minden leshelyen fekve várjatok rájuk! (9:5)” – lelhetjük fel.
Lukács evangéliumi részletéhez jó, ha felelevenítjük, hogy a Belzebub név a “baál zöbúb” = “legyek ura”, görögben pedig “Beelzeboul” névből képződött az idők folyamán. A “legyek ura” névnek pozitív jelentőséget tulajdonítottak, azt értették alatta, hogy “a levegőbeli hatalmak ura” másként “a magasságbeli hatalmak ura”. Ezért Baál a kánaánita népek legfőbb istene volt, neve azt jelentette, hogy “úr”, ezért még Izráel bálványimádó királyai is hozzá mentek tudakozódni. Kánaánban Izráel Istenének legfőbb ellenségeként tartották számon. A farizeusok alkalmazásában a Belzebub név annak az egyetlen személynek a megnevezésére volt alkalmazva, aki mindig Istennel szembe áll, vagyis Sátánra, az ellenségre.
A farizeusok tehát azt állították, hogy Jézus Sátán ereje és segítsége által cselekszi a csodáit. Tipikus példája ez annak, amikor az úgymond nagy tudású emberek mondanak szörnyű butaságokat. Elfelejtették a farizeusok, hogy ördögi lélekkel nem lehet ördögöt űzni, mert meghasonlik önmagával. Mint ahogy égő vegyi anyagot sem lehet azzal a vegyi anyaggal oltani, ami táplálja a tüzet. Égő olajtartályt nem lehet olajjal oltani, mert az táplálja a tüzet. Mindenfajta logikai, filozófiai gondolkodás alapja az, hogy minden dolog önmagával azonos. Ha a liszthez lisztet adok, akkor abból nem cukor lesz, hanem több liszt. Persze Jézus most itt finomabban adja tudtukra a logikai antinómiát: ördöggel nem lehet ördögöt űzni.
Tehát az aznapi exorcium (ördögűzés) elmaradt...
[Faragó Ferenc, Budapest]
Március 12., péntek
Olvasmányok: Oz 14,2-10; Zs 80; Mk 12,28b-34
A főparancs (Mk 12,28b-34 )
Az élet lélegzik az evangéliumok egyik legfontosabb, központi jelenetében. A farizeus gondban van a sok szabály, előírás, tilalomfa miatt. Érzi, hogy sok az a 613 parancs, jól gondolja, hogy nem mindegyik egyformán lényeges. Odalép Jézushoz: „Melyik az összes parancsok között a legelső?”
Bárki odaléphet Jézushoz, így én is odalépek most Őhozzá. Előtte, a Lelke jelenlétében gondolkodom: Melyik a legfontosabb parancs számunkra? Nyilván ugyanezt válaszolja nekem is, legfontosabb a szeretet háromféle megnyilvánulása: Isten-szeretet, önszeretet és felebarát-szeretet.
Mi már a KIO-nak (Bulányi György: Keressétek az Isten Országát!) Jézus saját szavait, az ipsissima verbákat feldolgozó elemzéseiből tudhatjuk, hogy csúcsértékből csak egyetlenegy lehet, a szeretet. A Bokor gazdag tapasztalatai alapján ezt a csúcsértéket az adással, a szolgálattal és a békességteremtéssel tudjuk életté élni.
Ezt még az írástudó nem tudhatta, de kereste az Istent és az igazságot. A zsidóknak előírt töméntelen szabályból Jézussal kiválasztatta a legfőbb parancsot. Elfogadta Jézus lényegre mutató meghatározását. S nem volt messze Isten Országától...
De itt az az alapvető és legfontosabb kérdés: Ki az én felebarátom? Könnyű ám azt mondani: „Mindenki.” Mert nincsen mindenki a közelemben, nem tudok találkozni rendszeresen mondjuk százezer emberrel...
Tehát: Ki van rám bízva, de nem csak úgy általában? Kik azok, akik sajátosan az én segítségemre várnak? Nyilván a velem életközösségben vagy szeretetközösségben lévők. De rajtuk kívül elsősorban az elesettek, lelki-testi szükséget szenvedők. Sokszor az egész kicsi segítség, egy kis beszélgetés vagy biztatás továbblendíti az én felebarátom napját vagy akár életét. De a nagy segítségre is szüksége van embertársainknak, hogy lakhassanak, ehessenek és dolgozhassanak – valahol. Hogy megfordulhasson az életük, hogy kikászálóhassanak a lelki-testi nyomorból. A világ leépülése és pusztulása immár valós veszély. Ebben a körülményben úgy kell cselekednünk, hogy önmagunk megőrzése és mások megmentése összekapcsolódjék, a közösség is növekedjék. Azt kérem Jézustól és Atyjától, hogy adjon nyitottságot felebarátaink iránt, nyújtson erőt, hogy egymást erősítve is egyénileg és közösen apostolkodjunk, újra apostolkodjunk a mindennapokban.
Hogy ne legyünk messze Isten országától, sőt benne is legyünk...
Izrael őszinte megtérése (AKKOR és MOST) (Oz 14,2-10 )
Kedves Testvéreim! Hűha! Ez az ószövetségi könyv kőkeményen politizál. Ráadásul Ozeás népben, nemzetben, sőt vallási közösségben gondolkodik. Kr. e. kb. 725-ben összeomlott Izrael, az északi állam. A válság és a bukás idejére esik Ozeás próféta mintegy 25 éves működése.
Belém hasít a gondolat: Jaj! Az AKKOR mintha MOST lenne! Akkor az asszír birodalom terjeszkedése borzolta Izraelt, most az úgynevezett Európai Unió és több hatalom gyarmatosít országunkban, és az óriásvállalatok hatalma alatt görnyednek a magyarországi szegények és elesettek. AKKOR a politikai, vallási és erkölcsi szétesés kézzel fogható volt, a közélet a vezető csoportok (bandák) játékterévé vált s elbukott Izrael... MOST szintén zűrzavar van az országban, talán a bukás a következő állomás?
Miért bukok, bukunk el? Ozeás megmondja: A bűnöm, a bűnünk miatt! Hogyan kerülhetem el, kerülhetjük el ezt a bukást? „Hozzatok szavakat magatokkal és, TÉRJETEK VISSZA AZ ÚRHOZ!” (14,3)
Mit kell elutasítanom, elutasítanunk? Nem fogadhatom el a vallási és politikai romlottságot, nem szabad tusakodnom az Isten ellen (ne akarjak Őfölé kerekedni)! Ne legyek kapzsi és csalárd (mások becsapása). El kell kerülnöm a hamis áldozatot, a bálványimádást (a „borjak csókolgatását”). Ne legyek hálátlan! Ilyen egyszerű.
Mit kapok, kapunk cserébe? Mi lesz belőlünk? Az Úr „szívéből szeretni fog” engem, bennünket. Viruló liliom, gyökeres nyárfa, pompás olajfa, illatos Libanon leszek, leszünk.
Nincs más hátra, fordítsuk le magunknak Ozeás akkori üzenetét. A magyar nép mostani helyzetére, az én életemre, a ti életetekre, a mi életünkre. Legyen őszinte a megtérésünk, az életalakításunk. Ne a gyarmatosítók, a gazdagok stb. oldalára helyezkedjünk, hanem Istenhez térve álljunk a szegények, az elesettek mellé.
Mit mond Ozeás? Ha van eszem, eszünk, az Isten „egyenes útjain” járok, járunk. (A gonoszok viszont fölbuknak ugyanezen az úton...)
[Mészáros András és Zsuzsa, Bicske]
Március 13., szombat
Olvasmányok: Oz 6,1-6; Zs 50; Lk 18,9-14
Oz 6,1-6
Isten emberek iránti erosza – amint mondtuk – egyidejűleg teljesen agapé. Nemcsak azért, mert teljesen szabad és minden előzetes föltétel nélküli ajándék, hanem azért is, mert Ő a megbocsátó szeretet. Elsősorban Ozeás mutatja meg Istennek az ember iránti, az ingyenesség szempontját messze túlszárnyaló agapé dimenzióját. Izrael „házasságot tört – megszegte a szövetséget; Istennek tulajdonképpen el kellett volna ítélnie, el kellett volna vetnie őt. De éppen most mutatkozott meg, hogy Isten Isten és nem ember: „Hogyan adnálak oda téged, Efraim, adnálak át téged, Izrael? (…) Megfordult bennem az én szívem, és ezzel együtt föllobban könyörületem. Nem teszem meg haragom dühét, nem fordulok meg, hogy szétszórjam Efraimot, mert Isten vagyok én, és nem ember; körödben a Szent és nem megfélemlítéssel jövök” (Oz 11,8-9). Istennek az ő népe – az emberek – iránti szenvedélyes szeretete egyúttal meg-bocsátó szeretet. Ez a szeretet oly nagy, hogy Istent szinte szembefordítja önmagával, szeretetét igazságosságával.
A keresztény ember ebben már a keresztnek rejtetten mutatkozó misztériumát látja: Isten úgy szereti az embert, hogy Ő maga emberré lesz, elmegy az ember után egészen a halálba, és ily módon összebékíti az igazságosságot és a szeretetet.
XVI. Benedek „Deus caritas est” (2005) c. enciklikája XV.
A farizeus és a vámos (Lk 18,9-14.)
Jézus két emberről, két embertípusról mutat be ebben a példabeszédben.
A farizeus látszólag hálálkodik azért a sok jóért, amit meg tudott tenni, gazdagságából, tanult és öröklött hite szerint mindent megtett Istennek.
A vámos nem sorol jótetteket, csak bűneit bánja és irgalmat kér.
Jézus ítélete: a vámos, a megítélt, megszólt, „bűnös” inkább megigazult, mint a farizeus. Miért?
A farizeus az imaformákból a hálát gyakorolja, de a beszédének íze nem igazi hála Isten jótetteiért. Jól megy a sora, tehát sok kegyelmet kapott, amelyek sok bűntől megőrizték, mindezzel szinte dicsekszik, dicséri önmagát. Úgy érzi neki Isten is lekötelezett. Bűnről nem szól, pedig a gőg a sátán bűne. A vámos bevallja, hogy bűnös. Vagy nem kapott elég kegyelmet, vagy nem használta föl: tehát vétkezett. De az alázatáért most bő kegyelemben részesül.
Fel kell tennünk a kérdést önmagunknak: melyik típushoz tartozunk? Kegyelmet csak az alázatos kaphat.
Elkerüljük-e a farizeus hibáit:
A farizeus nem ismerte önmagát.
Nem ismerte felebarátját sem.
Téves volt a hálaadása, mert nem ismerte istent sem. Isten nem azt nézi, amit az emberek: Ő a szívet látja.
[Vágujhelyi Pali és Kati, Budakeszi]
Március 14., Nagyböjt 4. vasárnapja
Olvasmányok: Józs 5,9a.10-12; Zs 33; 2Kor 5,17-21; Lk 15,1-3.11-32
Vissza az Egységbe
Az egész jézusi életmű bizonyos nézőpontból az Egység – a teremtett világ, az Atya és a Fiú Jézus, illetve az emberiség eggyé válásának vágya, az egység megteremtésének szükségszerűségei és lehetőségei – körül forog.
Ez a történet sok másikhoz hasonlóan indul. A farizeusok szívesen eltávolítanák, kiközösítenék maguk közül azokat, akiket ők – önmagukkal ellentétben – bűnösnek tartanak. Jézus most mégsem lesz indulatos, példabeszédeivel inkább hallgatósága megértését kéri, a szívükre akar hatni. A diskurzus hátterében a teljesség vágyva vágyása sejlik fel. Közben mintha abban is bízna, hogy e vágy nyomaira hallgatósága szívében is rátalál, még ha az evilági létbe bujtatott formájában is.
A történet szerint különleges értéke van annak, ha valami teljessé válik. Teljesség pedig akkor van, amikor visszaáll az eredeti rend. Az egymáshoz tartozók újra megtalálják egymást, ami csorba és hiányos, az ki-egészül, ami elveszett, az elő-kerül. Minden mozgás az anyagi világban és az emberi lélekben is a teljességre törekvésnek köszönhető. Minden hiányérzetünk mélyén valójában ez rejtezik, s ezernyi vágy és kívánság hangján üzen nekünk.
Igen. Az Istennel való eggyé levésünk fájó hiányát csupa evilági hiány-pótlásokkal próbáljuk betömködni. Végig sem tudnám sorolni, mennyi minden nyújt számunkra átmeneti enyhet, kielégülést. Még ha egyikről-másikról kiderül is az igazság (hogy csak pótlék, és nem valódi), a vágyak és kívánságok száma végtelennek tűnik, és mindig fennáll a veszélye annak, hogy kínzó késztetéseik háttérbe szorítják lelkünk éberségét, amely képes lenne idejében felismerni a hamisságot. Még Jézusnak magának is igazi kísértés volt ez a pusztában, de Ő felkészültségét igazolva megadta a választ kínzó belső késztetésére: „Nemcsak kenyérrel él az ember…” Bárcsak mi is alázattal el tudnánk fogadni testi és érzelmi szükségleteinket úgy, hogy közben az isteni teljességre való törekvésünk nem csorbul.
Vannak azért kegyelemteljes pillanatok – amikor vagy látszólag közre-működésünk nélkül, vagy néha látszólag éppen azért: imádság, meditáció, lelkigyakorlat, szertartás vagy egyszerűen csak az önmagunkat megadás okán – „kinyílik az ég”: egyszerre minden végtelenül tiszta, egyszerű és tökéletes lesz, a múlt és a jövő, az itt és az ott egy pontban, az itt és mostban sűrűsödik össze, mi is megszűnünk megszokott valónkban, és csak mint az isteni kegyelem tiszta csatornája létezünk tovább, és semmi, de semmi másra nem vágyunk jobban mint szeretni. Hála ezért.
[Orbán Ágnes, Miskolc]
„… szükséges volt azonban felvidulni és megörülni, mert halott volt ez a testvéred és föléledt, elvolt veszve , s meglett.” (Lk.15,32)
- Mennyire érvényesül napjaimban az irgalmasság rendje?
- Tudok-e örülni, ha valaki megtér?
- Vannak-e szerető gesztusaim? Mennyire őszinte?
[Angel]
