A Hamvazószerdától Pünkösdvasárnapig tartó Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Április 26., Húsvét 3. vasárnap
Lk 24,35-48 – Az érzékek és értelem útja!
Egy elképzelhetetlen és váratlan esemény zavarba hozza a kiszámít-hatóságot kedvelő embert. Jézust már a vízen járásakor kísértetnek gondolták tanítványai. Megrémültek a rendkívüli látványtól. Jézus akkor a szavaival próbálta megnyugtatni őket: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” Péternek ez nem volt elég, bizonyosságként ő is járni kívánt a vízen. Amikor merülni kezdett, Jézus kicsinyhitűnek és kételkedőnek nevezte.
Hasonló jelenettel találkozunk húsvét estéjén is. Az apostolok az asszonyi szóbeszédből értesültek az üres sírról. Némelyek már látták is azt, de Jézust magát nem látták. Miközben az Emmauszból visszatért tanítványok megosztották velük élményüket, megjelent közöttük az élő Jézus. Megint csak szellemnek, kísértetnek vélték. Jézus először az érzékek útján győzködi övéit:
Szavaival: Köszönti őket: „Békesség nektek!” Rákérdez nyugtalanságuk okára és kételyükre. Ezzel megérinti békétlen és félénk szívüket.
Felhívja figyelmüket a nézésre: Átszegezett kezét és lábát mutatja nekik. Sebeinek látványa igazolja valóságát.
A tapintás bizonyossága olyan, mint Péter vízen való járása. Ez főleg Tamás meggyőzéséhez kellett.
Végül az evés érzékével rontja le bennük az a tévedést, hogy csupán szellemet, kísértetet látnak. Péter apostol később tanításában is hivat-kozik erre a tényre: „…vele együtt ettünk és ittunk a halálból való feltá-madása után” (ApCsel 10,41).
Az érzéki tapasztalatok előkészítették az utat az értelmi megértéshez. Szentírás-magyarázatával világossá tette előttük, hogy csak a szenvedés útján érhette el célját, és ennek jutalmát: feltámadását.
Azért győzködte ennyire alaposan apostolait, hogy mint mesterek majd ők is hasonló elszánással tanúsítsák örömhírüket leendő tanítványaik számára.
Napjainkban hasonlóképpen cselekednek a világ fiai, menedzserei a ter-mékbemutatókon. Reklámjuk hangoztatásával megpróbálnak rábeszélni a fogyasztásra. Árujuk előnyös oldalát láttatják. Megmutatják használat közben, és kipróbálásra ösztönöznek. Ha ehető az áru, ingyenes kóstolót rendeznek, ha nem, akkor árukapcsolással jön a „beetetés”. Végül következik a rábeszélés, az értelem meggyőzése: ha ezt megvásárolod, több leszel, boldogabb és elismertebb.
Lehet, hogy Jézus módszeréből tanultak a világ fiai. Ha a világosság fiai már „letudták” Jézus és az őskeresztények tanúságtételét, akkor ismét tanulhatunk a világ fiai okosságából. A küldetés Szentlelke mindenesetre ilyen vargabetűk nélkül, egyértelműen Jézus és első tanítványai útját tanítja: az érzékek tapasztalata után „megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat”. Így a Lélek erejével tanúskodhatunk a velünk együtt működő és tanításunkat hitelesítő ÉLŐ JÉZUSRÓL.
[Várnai László, Balatonboglár]
Április 27., hétfő
Jn 6,22-29
Másnap a tó túlsó partján maradt népnek eszébe jutott, hogy csak egy bárka volt ott. Tudták, hogy Jézus nem szállt a bárkába tanítványaival… Kafar-naumba mentek, hogy megkeressék Jézust …
„Bizony, bizony, mondom nektek: kerestek engem, de nem azért, mert csodát láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne fáradozzatok veszendő eledelért, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre, amit az Emberfia ad majd nektek: őt igazolja az Atyaisten.”
„Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?”
„Istennek tetsző cselekedet az, felelte Jézus, hogy higgyetek az ő küldött-jében.”
Furcsa jelenet, furcsa beszélgetés.
Egy része egészen reális, akár film-forgatókönyv alapja is lehetne: tópart, bárkák, és a nép (fia), aki gondolkodik, megbeszél, megszervez, cselek-szik stb.
Jézus viszont (legalább) három különböző síkról beszél:
- a leginkább „földhözragadt” az, hogy hallgatói (az őt most ismét megkeresők) ettek és jóllaktak – hát persze!
- a második – és mintha ezt azért elvárná a bámész néptől – a csodalátás: legalább eltátanák a szájukat, legalább eltöprenge-nének!
- és végül: az örök élet eledele, az Atyaisten igazolása, az Isten küldötte… – micsoda absztrakt gondolatok, ki érti ezt?
Az evilágiak dolga evilági: a jövés-menés, a bendő megtöltése.
A túlvilágiak dolga, azaz a Szentháromság belső élete szintén rendezett, a saját szabályai szerint működő: a Fiú az Atya kedve szerint cselekszik, az Atya jóváhagyja, amit tesz.
A dolog érdekessé akkor válik, amikor a két világ találkozik, vagy lega-lábbis érintkezésbe lép egymással: amikor Jézus ad valamit (valami istenit) az evilági embernek, és amikor az evilági ember szeretne Isten kedvében járni.
Jézus Isten küldötte, de ezt várja tőlünk is: hogy az Isten küldötteiként legyünk jelen a világban, hogy a hitünk magatartás-azonosságban nyil-vánuljon meg!
Én mit tudok adni embertársaimnak, ami megmarad az örök életre?
Mit teszek, adok, amire azt érezhetem: igen, ezt igazolja az Atyaisten?
Támad-e, növekszik-e valakiben a Szeretet-Istenbe vetett hit, ha engem lát és hall?
Önvizsgálatom jó pontjaiért legyek hálás és bizakodó: igen, képes vagyok küldöttként jelen lenni a világban!
A rossz pontokért pedig tartsak bűnbánatot, belátva, hogy még van javítani-valóm – de van rá lehetőségem is!
Amen
[Schanda Bea, Budapest]
Április 28., kedd
Jn 6,30-35
Akkoriban a kenyér a túlélést, az életet jelentette. Jézus arra bíztatta az embereket, hogy kövessék Őt, higgyenek benne, nem lesz gondjuk a „napi betevőre”. Ha ugrunk szűk 2000 évet, valószínű az áhított teli kosár kenyeret helyettesíthetnénk egy nagy zsák pénzzel… Jézus valószínűleg ezúttal is ugyanazt sugallná. Az anyagi javak hajszolása helyett inkább koncentráljunk a „lényegre”, lássunk tovább az orrunknál!
[Kaszap Gábor, Pécel]
Április 29., szerda
Mt 11,25-36
Jézus, mint ahogy sokszor, ebben a beszédében is szétválasztó, katego-rikus. Semmi de…, vagy kivéve, ha…, vagy egyesek mégis…
Imában dicsőíti Atyját. A dicséret oka, hogy Isten az ő igéit csak a gyerekeknek számára fedi fel, csak a gyerekek értik meg.
Nem mondja, hogy a gye-rekek jobban értik, vagy a hallgatóság közül egyesek, akiknek gondolkodása közelít a gyerekekéhez, hanem kizárólag a gyerekek előtt nyilvánvalók Isten igéi.
És, ha azt gondolnák, hogy ez csak Jézus pillanatnyi vélekedése Istenről, azok számára következnek az előbbi kijelentést támogató, még kemé-nyebb szavak: az Atyát ugyanis igazán csak ő ismeri, csak ő tudja a szándékát, csak ő tudja a gondolatait.
Hallgatói között többen lehettek olyanok, akik bölcsnek, okosnak hitték magukat, vagy annak számítottak a többiek előtt. És akik nem, azok valószínűleg irigyelték az előbbieket társadalmi helyzetük, elismertségük, vagy gazdagságuk miatt. Jézus szerint viszont előttük el van rejtve Isten gondolatvilága.
Mi olyan követésre méltó a gyerekek gondolkodásában?
Miben mások a gyerekek, mint a felnőttek, az okosak és a bölcsek? Miben voltunk mások gyerekként?
Például abban, hogy a gyereknek először az anyjához, majd apjához, testvéreihez, aztán a barátaihoz fűződő szeretetkapcsolat a legfonto-sabb. Szigorú, és minden gyereknél azonos értékrend jellemzi. A bizton-ságos, meleg családi körben jól érzi magát, nem vágyik máshova. Akinek ez nem adatik meg, betölthetetlen hiánytól szenved. A gyermek ezt ki is nyilvánítja, nem tagadja le, nem hiszi, hogy ez mással pótolható. A gyermeket a barátság feltétlen osztozásra indítja, egy 4-5 éves gyerek a barátainak gondolkodás nélkül odaadja azt, ami az övé…
A Jézust körülállók számára, és számunkra is nehéz elfogadni a Jézus által kínált - bár boldogító - igát és könnyű terhet, ami a gyermeki gondol-kodással jár.
Mi imponálóbb nekünk, az evilági okosság, bölcsesség, vagy a gyermeki egyértelmű szeretetközpontúság?
[Polinger Ágnes, Budapest]
Április 30., csütörtök
Jn 6,44-52
Isteni öntudat
Jézus a kafarnaumi beszédben megígéri az Oltáriszentséget, az utolsó vacsorán pedig beteljesíti ígéretét: a kenyér és bor színében adja testét és vérét… Így tanultam.
Azóta jobban megismertem Jézust. Nem hiszem, hogy Jézus vallási pót-cselekvésekkel gondolta volna felépíteni a földön az Isten Országát. Nem hiszem, hogy attól lesz szeretet világ a földön, ha valaki elhiszi, hogy Ő az Isten Fia, vagy az Eucharisztia az ő teste és vére. Nem hiszem, hogy bármiféle vallásos hit és szertartás elég volna a földi és örök boldogság eléréséhez.
Azt hiszem, János beszámolójából az olvasható ki, hogy Jézus ráébredt isteni eredetére, hogy Jézus felismerte a szeretetben (adásban) az Isten lényegét, hogy Jézus az Atya akarata szerint megosztotta a kenyerét másokkal a pusztában is.
Azt hiszem, hogy a kenyeret „kapókat” arra akarta rávenni, hogy ők is „adjanak”: osszák meg kenyerüket másokkal. Azt hiszem, hogy a kafar-naumi zsinagógába Jézus után özönlő tömeg nem azon botránkozott meg, hogy Jézus kannibalizmust kíván tőlük, hogy falják fel őt (mert ezt később megtették), hanem az volt a kemény beszéd, hogy nincs ingyen kenyér, hogy nekik Jézus példáját követve másokat kell etetniük.
Mindezeket átgondolva az a kérdés, hogy én mire ébredhetek rá? Én mit ismerhetek fel? Nekem mit kell tennem?
Mécs László verse jut eszembe:
„Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
Messiás-mutató különös csillagok,
Csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok…” (A királyfi három bánata)
Rá kellene ébrednem,és minden embernek rá kellene ébrednie nem királyi, de isteni eredetére! Fel kellene ismernem újra és újra, és fel kellene ismernie mindenkinek az „Atya akaratát”! És jó lenne Jézussal együtt elmondani az Atyától kapott ételről, az élő és éltető kenyérről: „Az én eledelem az, hogy Atyám akaratát cselekedjem” (Jn. 4, 34).
[Kovács Laci, Budapest]
Május 1., péntek
Mt 13,54-58
„Sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint saját hazájában és házában.”
Keserű megjegyzés! Jézusnak keserű tapasztalata a fenti mondat.
És mi, hogy vagyunk ezzel? Észrevesszük-e a közelünkben élő prófétá-kat? Komolyan vesszük-e szavaikat? Vagy úgy vagyunk vele, mint a názáretiek: ugyan mit is okoskodik, honnan is tudná jobban, mint mi. Nem szeretjük a sorból kilógó embereket, azokat, akik szembesítenek elveink-kel, gyakorlatunkkal és megmondják a kemény igazságot. Kellemetlen emberek ezek a próféták.
Vagy nézzük az érem másik oldalát: Közvetlen környezetünkben - család, munkahely, szomszédok - betöltjük-e prófétai szerepkörünket? Sok a ku-darcunk? Eltántorít-e ez?
Jó lenne, ha meg tudnánk becsülni a ma is köztünk élő prófétákat, még akkor is, ha néha kellemetlen az, amit mondanak.
Szűkebb környezetünk a legnagyobb kritikusunk. Próbáljunk meg úgy élni, hogy életünk hitelesítse szavainkat.
[Kovácsné Kosztolányi Mari, Karancsalja]
Május 2., szombat
Jn 6,60-69
„Csak nem akartok ti is elmenni?”
Megfordult már a fejemben, Uram! Kemény dolog ez a Te szeretet-etikád: adás, szolgálat, erőszakmentesség. Mennyivel könnyebben él az, mennyi-vel sikeresebb az életben, akinek a vevés-szerzés, mások fölött való uralkodás, a jogos önvédelem nem okoznak lelkiismeretbeli gondokat. Én meg csak frusztrált vagyok, mert úgy érzem, nem jutok egyről a kettőre Isten Ország építésében. Kis eredmények ugyan vannak: az adás még mindig életem része (talán adhatnék többet is, ha lejjebb adnám igényeimet), nem tartozom a politikai és gazdasági elithez, így tehát nem uralkodom és nem is erőszakoskodom senki felett, gyerekeimet is meg-próbálom erőszakmentesen nevelni, ha alkalmam adódik, segítek másokon és felemelem szavamat minden erőszak ellen. Ezek azonban kicsiségek, valami igazi nagy tett kellene, radikális! Vagy mégsem? Mégsem ezt várod? Csak annyit, hogy ne menjünk el? Mert mégiscsak az adás, a szolgálat és a szelídség az, ami boldoggá teheti az életünket és a környezetünket, akkor is, ha minden nap meg kell érte küzdeni önmagammal, ha soha nem lehetek is elégedett, de ez az elégedetlenség hajt előre. Talán sok kis eredményből, lesz végül nagy tett is. Hiszen nem tehetek mást: „Neked örök életet adó igéid vannak.”
[Kovácsné Kosztolányi Mari, Karancsalja]
