A Hamvazószerdától Pünkösdvasárnapig tartó Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Április 12., Húsvétvasárnap
Jn 20,1-9 – Elvitték az Urat a sírból!
Az emberi lét legsúlyosabb terhe a végessége, a halál tapasztalata. Ha van egy kis empátia a sírásóban vagy a temető papban, nem képes meg-rendülés nélkül végezni munkáját. Nem lehet megszokni, mert mindenki sorra kerül, még a búcsúztatót mondó is. Mivel az élet élni akar, olyan teher a halál, mint Jézus sírja előtt az a nagy kő.
Úgy tűnik, hogy Jézus hiába beszélt előre férfitanítványainak a harmad-napról. Az ő messiási reményüket véglegesen lezárta a sírkő. Számukra kétszer-kettő igazság volt, hogy a halál ellen nincs orvosság. Az értelem kapitulált.
De a nőtanítványok, mindenekelőtt Mária Magdolna, nem adták fel a reményt. A szeretet érzelme utat talál ott is, ahol az ész megáll. Titkon reménykedtek valamiféle folytatásban. Ezért siettek a sírhoz. Ám amikor Magdolna meglátja az elhengerült követ, első logikus következtetése, hogy elvitték a holttestet a sírból. Számára az a nagyobb tragédia, hogy nincs meg a test, a szeretet tárgya.
Az asszonyok a Katyn című filmben is mindaddig reméltek férjük, fiúk hazatérésében, amíg elő nem került a holttestük, vagy valamilyen személyes tárgyuk a közös sírból.
A kő nem azért került el a sír bejáratától, hogy Jézus előjöhessen, hiszen neki nem akadály a zárt ajtón belépés sem, hanem hogy a tanítványok bemehessenek oda. Az ember számára létezik az elhengeríthetetlen nehéz kő, amely végleg lezárja reményét. Isten számára azonban nincs lehetetlen: az Ő számára a sírkő nem végleges pecsét az életen.
Az üres sír és a leplek helyzetének látványa elég volt Péternek és Jánosnak, hogy megszülessen bennük a húsvéti hit. Nekik már nem probléma, hogy hová került Jézus teste. Mária Magdolna meggyőződését az őt néven szólító, az élő Jézust megtapasztaló találkozás juttatja el a bizonyossághoz.
Testvérem, nővérem, te hol tartasz a húsvéti hit útján?
Ha Jézussal zárkózom életem sírjába, ha vele temetkezem el, akkor életem földbe hulló magként elhal ugyan, de új életre támad. Eltemetkezni vele, hogy feltámadjak vele: nem az életem végén esedékes faladat, hanem mindennapi teendőm. De legalábbis minden húsvétünnepi lehetőségem.
Nagy Miklós költeményével vallom:
„A létem rácsain
Felnyújtom Hozzád két karom.
A sebzett, kinyílt titkot
A Szíved akarom….Hozzánk forrasztott
Örökségünk a fájdalom…Tanúskodik az ég,
Szívünk itt együtt dobogott.
Már semmi Tőled el nem választ:
Feltámadtál – feltámadok.
[Várnai László, Balatonboglár]
Április 13., Húsvéthétfő
Mt 28,8-15
A szentírási részt olvasva egy gondolat jár a fejemben, a félelem.
Ne féljetek! – mondja az előző részben az angyal az asszonyoknak és mondja itt Jézus ugyanezt.
Sokat gondolkodtam a félelmeimen. A félelem alapvetően nem baj. Az a baj, ha nem tudok úrrá lenni rajta, vagy ha legyőzéséhez rossz megol-dásokat választok.
Húsvétkor gondolkodjunk el:
- Milyen félelmeim vannak?
- Valós, vagy irreális félelmek ezek?
- Hogyan próbálom legyőzni őket?
- Jó helyre fordulok-e segítségért?
„Nem félek, nem félek, ha
volna mitől is, nem félek…..”
„Ne félj, ne aggódj, ne sírj,
ne bánkódj,
ha tiéd Isten,
tiéd már minden” – énekeljük. Nekem segít.
[Vágóné Ottilia, Érd]
Április 14., kedd
Jn 20,11-18
Jézus megjelenik Mária Magdolnának
„Ezekkel a szavakkal hátratekintett és észrevette, hogy ott áll Jézus, de nem tudta, hogy Jézus az.”
Az életben sokszor – különösen, ha nehéz, esetleg fájdalmas helyzetbe kerülünk – keresni kezdjük a miérteket és a hogyanokat. „Hogyan tör-ténhetett ez meg velem? Miért éppen velem történt ez meg?” Azután elkeseredünk, sírunk, s igyekszünk valami kézzelfogható, számunkra ért-hető magyarázatot találni. Mária Magdolna is így tett. S annyira ragasz-kodott ahhoz az elgondoláshoz, hogy elvitték az Urat, hogy ettől nem vette észre, hogy Ő áll ott mellette.
Azt hiszem, mi is sokszor így vagyunk ezzel. Annyira elfoglalnak a saját elképzeléseink, hogy nem vesszük észre az igazi megoldást, a helyes választ. Törjük a fejünket a miérteken, dühösek vagyunk, sírunk és ebben ki is merülnek tartalékjaink. Talán helyesebb volna egy kicsit elcsen-desedni, időt adni magunknak, hogy meghalljuk az Úr szavát és figyelni tudjunk rá. Ha a csendben le tudjuk tenni Elé az elgondolásainkat, terveinket, vágyainkat, s el is tudjuk engedni azokat, akkor meghalljuk az igazi választ.
Mária Magdolna aztán mégis megismerte Jézust. Elég volt egy szó és ő már tudott és értett mindent.
Adok egy kis időt magamnak, hogy meghalljam Jézus szavát? Ha meg-hallom, meg is értem?
Ha megértem, próbálom életemet ennek alapján élni?
[Frank Gabi és Tibor, Érd]
Április 15., szerda
Lk 24, 13-35
„A sötét szomorúságtól a lángoló szívekig” - ez is lehetne a rövid, tömör összefoglalása az emmauszi úton történteknek.
Ez az út a megbizonyosodás, a megvilágosodás útja, ami kinek-kinek élete útját is példázhatja.
Lukács evangélista írásában az ellentétpárokkal is arra mutat rá, azt erő-síti meg bennünk, hogy milyen, ha Jézust fogadjuk magunk mellé útitársul. A két tanítvány kettesben, de mégis magányosan, sötét, szomorú arccal ballag (bizonyára) hazafelé, a lehanyatló nappal, a vaksi estébe,… de közben lelkük napja felvirrad, szemük (és eszük) megnyílik, és égni, lángolni kezd szívük!
És azonnal visszafordulnak a fárasztó gyaloglás után, újra megtenni az utat, hogy az örömhírt, az újabb tanúbizonyságot társaiknak megvigyék.
Az ember elcsüggedhet mélységesen, kiábrándulhat legszebb reménye-iből, mint ez a két, Jeruzsálemet, csalódásuk városát odahagyó tanít-vány…, de az Úr akkor sem hagy magunkra bennünket, ha talán első látásra nem is vesszük észre, hogy Ő van ott velünk az úton.
Ha hagyjuk, hogy mellénk szegődjön, társunk legyen az úton, ha igazán figyelünk szavára, még ha olykor keményen korhol is bennünket („Óh, míly értelmetlenek és rest szívűek vagytok…”), akkor téves gondolataink kiigazíttatnak, lelkünk megtisztul…
Jézus hajlandó akár újra és újra, a „kályhától elindulva” is magyarázni, türelemmel lenni hozzánk, hogy „buta fejünkkel” végre megértsük Őt ………”az egyetlen idegent Jeruzsálemből”…
[Hamar József]
Április 16., csütörtök
Lk 24,36-48
„Miért háborodtatok meg, és miért támadnak szívetekben okoskodások?”
– Jézus alapvető emberi hozzáállásunkra tapint rá: egyből keressük az ésszerű, logikus, objektív magyarázatokat, amint számunkra szokatlannal van dolgunk. Olyan jó lenne néha, ha ráhagyatkoznánk, és hagynánk, hadd vezessen a maga eszközei szerint.
A legkedvesebb számomra ebben a részben, hogy Krisztus megéhezik, és a tanítványoktól enni kér. Ez még a megtapintott hús-vér testnél is jobban szemlélteti számomra, hogy visszatért, és nem fénycsóvák által körbevett szellemalakkal van dolgunk.
Igen a szó szoros értelmében dolgunk van vele, hiszen feladattal, tenni-valóval lát el.
Nem varázsolni akart a feltámadással, hanem bizonyságot adni, erőt, és útmutatást a továbbiakra:
„Ti vagytok pedig ezeknek bizonyságai.”
– Feladta a leckét, nem csak azon szerencséseknek, akik ott lehettek akkor vele a megtestesülésekor, eljöveteleikor, hanem nekünk is. Belegondolok: mennyivel egyszerűbb dolguk volt az akkori kortárs követőknek: ott volt velük, hallhatták, láthatták, érezhették jelenlétét, feltámadt nekik, bátorította őket…
Vajon mindez csak ott és akkor volt aktuális??? Csak nekik támadt fel???
Attól válhatok hívővé, ha ezt a kérdést nem teszem fel, hanem a feladatot adottnak veszem, és eszerint próbálok élni.
[Király Lilla, Érd]
Április 17., péntek
Jn 21,1-14
Hétköznapi mégis szép és letisztult jelenet. Halászok, akik a mindennapi ennivalóért dolgoznak, komoly erőfeszítésük ellenére mégsem hoz ered-ményt a munka.
Mi hányszor érezzük ezt? Túlhajszoltan esünk haza, már legszívesebben nem is szólnánk senkihez a kimerültségtől, és ennek a hajtásnak mégsem mindig érezzük a termését.
Jézus „besegít” a tanítványoknak: vessék csak ki azt a hálót újra. Meg-tehették volna, hogy azt mondják: – Késő van már, ha eddig nem fogtunk semmit, akkor most se fogunk. Minek hát az egész?
De hallgatnak Jézusra, s az eredmény– temérdek ennivaló.
Felleljük-e azt, mikor nekünk segít Jézus? Csak azt vesszük számításba, mennyi imát mormolunk el, hogy valami sikerüljön? S ha valami nem jön össze, azt rögtön felrójuk? Miért nem vesszük észre, amikor segítséget kapunk? Olyan természetesnek vesszük azt, ha segítenek, hogy elfelejtjük megköszönni. Megfeledkezünk arról, hogy mi is forrásai lehetünk Jézusnak: rajtunk keresztül is üzenhet másoknak: persze csak akkor, ha hagyjuk.
Ehhez a szeretet- áramoltatáshoz próbáljunk meg nyitottabbá válni: olyan tiszta ablakként éljünk, melyen ha bekukkant valaki, akkor lássa odaát Őt, Akit kezdetben nem ismert fel.
[Király Lilla, Érd]
Április 18., szombat
Mk 16,9-15
Jézus megjelenik övéinek
Jézus a feltámadása után először megjelent Mária Magdolnának, majd az emmauszi két tanítványnak, de a többi tanítvány egyikkőjüknek sem hitt.
Miért nem hittek? Nem bíztak a hírvivőkben?
Dehogynem bíztak. Bíztak egy bizonyos mértékig. Milyen mértékig? Mondjuk az ésszerűség, a józan ész határáig. Egy ember feltámadása viszont messze meghaladja a józan ész, a tapasztalható valóság határát. Ha tegyük fel azzal a hírrel jön Mária Magdolna, hogy a katonák házról-házra járva keresik Jézus tanítványait, azt biztosan elhiszik. Kételkedés nélkül elhiszik és rögvest a tetteikkel is bizonyítják, mert habozás nélkül mentik az irhájukat. Belefér az általuk – és általunk is – ismert világ működési rendjébe, hogy a nagyhatalmúak a fegyveres katonaságot is igénybe véve felkutassák és elpusztítsák a számukra nemkívánatos elemeket. Ez belefér a képbe. De a feltámadás nem!
Bármennyire is bíznak Mária Magdolnában, bármennyire is szeretik az emmauszi társaikat, a feltámadás akkor sem hihető. A feltámadás eseménye nem illik bele ‑ sem akkor, sem ma – a világról szerzett isme-reteink rendjébe, nem illik bele a természet rendjébe. Természetfölötti esemény!
Ilyen nem szokott történni. Több mint rendkívüli. Rendkívüli, ha például egy anyának négyes, vagy ötös ikrei születnek. De nem lehetetlen, mert rendkívül ritkán előfordul. Nem ellenkezik a természet rendjével. Jézus feltámadása viszont átlép a Teremtő által alkotott – és az ember által napjainkig megismert – anyagi világ rendjén, átlép a tér és az idő korlátain, átlép az élet és a halál törvényein és mindenki meg-döbbenésére visszatáncol az életbe.
Ezzel a mozdulatával szavak nélkül is üzenetet hoz. A földi halandó számára felfoghatatlan világból, a létezés más dimenzióiból üzeni, hogy van élet, a halál után. Mivel pedig szóból ért az ember – vagy rosszabb esetben abból sem – elmondja a feladatot: „…hirdessétek az evan-géliumot minden teremtménynek.”
Tökéletesen érthető, hogy a tanítványok nem hitték el a feltámadást, csak a Jézussal való személyes találkozás győzte meg őket. A személyes találkozás után viszont nem kételkedtek tovább, az életüket áldozták az evangélium terjesztéséért.
Nekem nincs lehetőségem találkozni a feltámadt Jézussal a maga testi valóságában. Kiben, kikben bízok? Milyen örömhírben hiszek? Megha-tározza az életem alakítását az evangélium, vagy csak vallási máz?
[Balogh Laci, Debrecen]
