Bokorportál

Lélekváró elmélkedések

A Hamvazószerdától Pünkösdvasárnapig tartó Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.

Április 5., Virágvasárnap
Mk 11,1-10 és 14,1-15,47 – Találtok, találkoztok!

A váratlan események, meglepetések színessé teszik életünket. A meg-szokások rutinjából felemelnek az izgalmas, kiszámíthatatlan történések. Valljuk, hogy Isten ismeri minden lehetőségünket és lépésünket, de meg-hagyja nekünk szabad akarati döntésünket. Mégis, úgy tűnik, hogy időnként „besegít” az Ő akaratának felismerésébe és megtevésébe. A szülők és nevelők hasonlóképpen irányítják, inspirálják gyermekeiket a jó meglátására és cselekvésére. A virágvasárnapi liturgiában két ilyen jelre figyeltem föl Jézus és „fiacskái”, a Mester és tanítványai kapcsolatában.
A barkaszentelési evangéliumban olvassuk, hogy Jézus elküldi két tanít-ványát a Jeruzsálem előtti faluba, ahol találnak egy szamárcsikót, amelyet elköthetnek számára a bevonulásához. Máskor is kettesével küldi apos-tolait, mert két tanú egybehangzó véleménye hitelesíti a küldöttek igazságát. A szamárcsikó gazdája enged nekik, mert egyöntetűen vallják, hogy az Úrnak, vagyis a Messiás Királynak lesz rá szüksége. Neki pedig „életükön és vérükön” kívül még a szamarukat és zabjukat is készek voltak odaadni a szabadulás után áhítozó júdeaiak. A Jézusban hívő tanítványok tehát megtapasztalhatták Mesterük szavainak igazságát, mikor rátaláltak a bevonulás állatára, és odavihették számára. Ettől a beteljesüléstől fellelkesülve is kiálthattak hozsannát az éljenző tömeggel együtt Dávid elérkező királysága képviselőjének: Jézusnak. Úgy tűnik, azon már nem gondolkodtak el, hogy egy szelíd szamárcsikót, nem pedig egy harcias lovat találtak Uruk számára.
Jézus szavát komolyan véve, a Szentírás igéitől megérintve és a Szent-lélek vezetésével voltak már hasonló találataim?
A passió hasonló eseményt rögzít. A tanítványok kérdésére, hogy hol készítsék el számára a húsvéti vacsorát, a Mester ismét meglepetéssel áll elő. Megintcsak két apostolt szólít fel: „Menjetek a városba. Ott találkoztok egy vizeskorsót vivő emberrel.” Mivel hisznek Neki, elindulnak, és úgy történik minden, ahogy Jézus mondta. Valóban ott volt a vizeskorsót vivő ember, aki után menve megtalálták a vacsora termét.
Jézus mellett nincs helye az aggodalmaskodásnak, a kétségeknek. Ha reá hallgatunk, csupa meglepetés lesz az életünk. Izgalmas kaland a Mester követségében. Olyan találkozások sorozata, amelyeknek fényében még a Golgota is értelmet nyer. A hamis tanúk lelepleződnek, mert Jézus nem a jeruzsálemi templom lerombolásáról beszélt a templom megtisztításakor, hanem testének golgotai lerontásáról. A főpapok is csak hazugsággal foghatják rá, hogy le tudja rombolni, és három nap alatt fel fogja építeni a templomot, mert ezzel szemben feltámadását jövendöli meg. Velük szem-ben a pogány százados Isten Fiát látja meg agóniájában, az asszonyok pedig harmadnap üres sírt találnak, és a feltámadás tanújával találkoznak.

[Várnai László, Balatonboglár]

Április 6., hétfő
Jn 12, 1-11

Ezt a vacsorát és a vele kapcsolatos megkenést elbeszéli Máté és Márk is.
Efraim városkában Jézus csak pár napig tartózkodott, innen indult Jerikón keresztül Betániába. Itt hat nappal húsvét előtt, tehát szombaton egy hívő, akit Szent János nem nevez meg, de Szent Máté és Márk szerint a bélpoklos Simon volt, vacsorát adott Jézus tiszteletére.
A lakomán jelen volt a feltámasztott Lázár is. Márta a vendégek ellátásában szorgoskodott, Mária pedig megkente az Úr lábát drága olajjal, amelynek súlya egy font, azaz kb. 300 gramm volt. Értékét az áruló Júdás 300 dénárra becsülte, ami 300 napszám árának felelt meg. Ebben az elbeszélésben a kulcsmondat különben Jézustól származik a 7. versben: „Hadd tegye, hiszen temetésem napjára teszi.” A kenet nem illatszer; nem egyszerűen előkészület a halálra; ez a temetési kenet, mely ugyanazzal az illattal tölti meg a házat, mint a sírt a temetési olajok. Szent János azt is megjegyzi, hogy Júdás tolvaj volt. Mária öntudatlanul azt az irgalmassági cselekedetet viszi végbe az Úr Jézus testén, amit nem tehettek meg hat nappal később a jámbor asszonyok a péntek este kezdődő szombati munkaszünet miatt: megkente az Urat a temetés előtt. Közben a papi fejedelmek gonoszsága egészen hihetetlen és szinte nevetséges formát ölt: meg akarják ölni Lázárt, hogy ne legyen bizonyítéka Jézus isteni hatalmának. Ez a kenés, mely Betániában történt, különbözik attól, melyet Szent Lukács ír le, amikor is egy bűnös asszony kente meg Jézus lábait. Mária, Lázár testvére, Mária Magdolna és a meg nem nevezett bűnös asszony három különböző személy, ezt tanúsítja a Szentírás, s a szenthagyomány is különböző személyeknek tartotta őket a legrégibb időktől fogva. A 9. verssel a „nagy tömeg” bevonul a színpadra. Végig ott marad, de csak a kellő pillanatban lép elő. De még Lázár áll a figyelem középpontjában. A tisztségviselők tervei szerint ő is, mint oly sok későbbi tanítvány, Jézus sorsára jut. Már létezése is túl erős bizonyítéka Jézus életadó szavának.
Jézus is barátai, szerettei között érezte jól magát. Én is, ha lehet, ezt választom.
A nárduszi olaj alapgondolat kapcsolatán – ami egy éves jövedelmünknek felelhet meg – mi mennyit áldozunk a szegények és rászorulók részére?
A szegények mindig köztünk vannak, észre veszem-e őket?
Megteszem-e a tőlem telhető legtöbbet értük-velük?
Aki nem az árral együtt megy (új dolgot hoz) általában megtapasztalja, hogy falnak ütközik, ,,betörik a fejét”. Jézus és Lázár is ezt a sorsot élte meg.

[Feketéné Zsuzsa, Székesfehérvár]

Április 7., kedd
Jn 13, 21-33.36-38

Az utolsó vacsora termében vagyunk. A bensőséges vacsora a végéhez közeledik, a tanítványokat eltölti a csendes pihenés jóleső érzése. És ekkor Jézus berobban a csendbe a bejelentésével: „közületek egy el fog engem árulni”. Megindul a találgatás, és Jézus a falat átadásával egyér-telműen jelzi, hogy kire gondolt. Ugyanazt a gesztust használja, mint később a vacsora után, amikor testét és vérét adja tanítványainak eledelül. A Szeretet feltétel nélkül átadja magát – és az már a másik félen, a fogadó félen múlik, hogy mit kezd a kapott ajándékkal. Most, a falat átadásával Júdásnak is azt mondja, amit később a vacsora végén a többi apostolnak: „a tied vagyok, átadom magam neked, fogadj magadba, hasznosítsd ezt az egyesülést képességeid szerint.” De Júdás benső-jében már nincs hely a feltétlen Szeretet számára. Kitöltik a hagyomány alapján a győzelmes harcos Messiást várás, a várt győzelem utáni hatalmi törekvések. A Szeretet ilyen fokú közeledése határtalan lelki fájdalommal feszíti szét a megcsontosodott bensőt, ezt már nem tudja elviselni, távoznia kell.
Ekkor jelenti ki Jézus: „Most dicsőült meg az embernek Fia.” Miben nyilvánul meg ez a megdicsőülés? Véleményem szerint abban, hogy tudta képviselni az önmagát feltétel nélkül, mérték és személyválogatás nélkül adó Szeretetet a világban. Függetlenül az előre kiszámítható következményektől, az önátadás mellett tudott dönteni.
Jézus figyelmezteti Pétert: „Ahová megyek, oda most nem követhetsz, de utólag követni fogsz.” Minden találkozásra fel kell készülni. A felkészületlen diák nem tud előrelépni a Szeretet iskolájában. Péter akkor és ott még nem volt képes saját lelki erejét felmérni. Kellett a kakasszó hatására a fájdalmas felismerés, hogy kevésbé elkötelezett, mint korábban gondolta. És át kellett mennie a következő napok és évek megpróbáltatásain, hogy élete végén érett lélekkel találkozzon az Úrral.
Számomra is lelkiismeret vizsgálati kérdés lehet, hogy mit kezdek a Szeretet szüntelen, túláradó önátadásával. Van-e helyem a befoga-dására? Mennyire töltenek el más értékek? Rugalmas vagyok-e, vagy úgy érzem, hogy szétfeszít Isten közeledése? Ha már befogadtam, tudom-e én is túláradóan továbbadni? Melyek azok a tetteim, amelyekben meg-nyilvánul ez a továbbadás?

[Miklós Tibor, Székesfehérvár]

Április 8., szerda
Mt 26, 14-25

Júdás. Ez a név összeforrt az árulással, talán még a pokolra jutással is.
E mellett a név mellett elhalványul számunkra az a tény, hogy a többi tanítványban is teljes a keveredés a húsvéti (utolsó) vacsorára. A Lukács Evangélium szerint ketten kardot hoznak magukkal, biztos, ami biztos. Sokan azt sem tudják eldönteni közülük magukról, hogy árulók-e, vagy sem. De hogy melyikük a nagyobb, azon újra összevitatkoznak.
Ennél mennyivel súlyosabb hiba, hogy Júdás menteni akarta magát az árulással?
Sokszor azt érezzük mi is egy-egy emberrel kapcsolatban, hogy nagyon szüksége van a szeretetre, az elfogadásra. Aztán később válik világossá, hogy akármennyi energiát fordítunk rá, ez az éhség benne csillapítha-tatlan marad.
Számomra Júdás egy ilyenfajta valamikori kisiklásnak az áldozata, ennek a jelképe – szemben az Evangéliumok mindvégig hatalmas és megátal-kodott szereplőivel.
„Te mondtad.” – válaszolja Jézus Júdásnak arra a kérdésre, hogy ő-e az áruló. Pilátus ugyanezt a választ kapja Jézustól, amikor király volta felől kérdezi őt. Mert aki kérdez, abban benne motoszkál a bizonytalanság, a félelem. Hogy hátha mégis igaz, amit kérdez.

[Tanos Gábor, Székesfehérvár]

Április 9., Nagycsütörtök
Jn 13, 1-15

A zsidóknál a Húsvét az Egyiptomból szabadulás emléke volt. Kovásztalan kenyér ünnepének is nevezték, mert hét napig kovásztalan kenyeret kellett enniük.
A három első evangélista a kovásztalan kenyér ünnepéről beszél, János pedig Húsvétról, amit Jézus tanítványai körében akart megülni, hiszen ez volt az ő családi közössége. Jézus vágyódott arra, hogy tanítványaival töltse ezt a lakomát, mert több húsvéti bárányt már nem eszik velük, s nem iszik velük többet a szőlő terméséből. Érzi, hogy halála közel van.
János így vezeti be a történetet: „Jézus tudta, hogy eljött az óra, mikor a világból vissza kell térnie az Atyához. Ekkor adta övéinek, akiket mind-végig szeretett és a világban hagyott, szeretetének legnagyobb jelét.”
Jézus tisztában van azzal, hogy földi működése lezárult. A hátralévő időt arra használja, hogy kimutassa övéi iránti szeretetét. Jézus a szeretet törvényét követi. Már tud Júdás árulásáról, ezt azonban félreteszi, és a szeretet útján akar bizalmat és elismerést szerezni.
A lábmosást a keleti szokás szerint végzi el. Azokat ülteti asztalához, akiknek lábáról lemosta az út porát, s a szolgálat elvállalásával kinyil-vánítja irántuk a tiszteletét. Péter fogja fel leginkább tettének értelmét, tiltakozik. Jézus azonban figyelmezteti, hogy tettében olyan tanítás van, amit csak ő is később fog megérteni. Vagyis az, hogy az ő országában az elsőséget a szeretetből fakadó szolgálattal kell kifejezni. Figyelmezteti Pétert: Ha nem moslak meg, nem lehetsz közösségben velem. Itt az asztal közössége már az élet megosztása, amit testének és vérének vétele hozott létre. Az evangélista a görög „meros” szót, azaz sors-közösséget használja. A víz azonban csak jelképes, a belső tisztulást a hit adja. A jelképes tettet a tanítás követi. „Én, az Úr és a Mester megmosom lábatokat, ti is ugyanezt tegyétek egymásnak. Példát adtam nektek, hogyan kell szeretni egymást.” A szavaknak azért van különös erejük, mert minden közösség megéli, hogy a baj, a nehézség az egy-ségnek a legnagyobb próbatétele. Jézus a veszély órájában is övéinek javát keresi. A lábmosás mint társadalmi szokás megszűnt, de őrzi a benne levő jelképet. Aki megbízást kapott, az adjon példát a szerény-ségre, az alázatra és a szeretetre.
Bennünk is megvannak a péteri és júdási vonások, hiszen mi is tudunk jót és rosszat tenni. Hitünk is lehet erősebb és gyengébb, de célunk, hogy egyre jobbak legyünk, s életünkben meg kell találnunk azokat a „lábmosási szokásokat”, melyek közelebb visznek az Isten országának építéséhez, a szeretet gyakorlásához.

[Cseh Orsi, Székesfehérvár]

Április 10., Nagypéntek
Jn 18, 1-19, 42

Az emberi létünk egyik alapvető kérdésére is választ kaphatunk Jézustól a keresztúton.
Mi a szenvedés? Miért kell szenvedni testi, lelki, szellemi szenvedéssel?
Az evangéliumban milyen megoldást kínál a kereszten szenvedő Jézus Krisztus?
Három dologra azonnal felfigyelhetünk.

Tökéletesen más megoldást kínál a világ minden megoldási kísérletével szemben (mohamedán, buddhista stb…)
Döbbenetes, hogy milyen kevesen értették meg Jézust későbbi követői közül.
Jézus realista.

Jézus elfogadja a szenvedés tényét! Nem filozofál fölötte, nem magyaráz-gatja körül elméletekkel.
Tényekkel igazolja, hogy elfogadja az Atya akaratát, – a küldetését – így egészen új arcát mutatja a szenvedésnek is.
Az, hogy Jézus reálisan elfogadja a szenvedés tényét, a követőit is reáli-san szembesíti a szenvedéssel.
Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy aki Őt követi, az nem vonogat-hatja cinikusan a vállát, ha szenved, és nem fonogathat töviskoronát saját feje köré. Nem csak azért él, mert élnie kell. Nem menekül a halálba, hogy ne kelljen szenvednie, de indus módon nem is fordít hátat a szen-vedésnek, hanem:

elfogadja realista módon a szenvedés tényét.
beépíti életébe, sőt élet-tervébe.
de nem csak beépíti, hanem fel is használja, nehogy a világ ereje lehúzza.
Sőt, Jézus még ennél többre tanít: át is alakítja pozitív erőkké, tényekké.
Átalakítható a megaláztatás, a szegénység, a rágalom, az üldözés, a testi szenvedés, stb…

S míg a szívünk alkimista kohójában minden átalakul: mi is átalakulunk az Ő képére, hasonlatosságára, így állítódik vissza a teremtésbeli rend.

Égni kell, hogy a Nagy Alkotó kezében acélkemény szerszámmá legyünk.
Aki menekül, a szenvedés elől – azt utoléri a tűz és belevész.
Aki elébe megy és beleveti magát – azt megedzi és átformálja.

„Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt.”

[Bódai Ferenc, Székesfehérvár]

Április 11., Nagyszombat
Mk 16, 1-8

„Szombat elmúltával Mária Magdolna, Mária Jakab anyja és Szalóme illatszereket vásároltak és elmentek, hogy megkenjék.”

Szombat a nyugalom, az istentisztelet napja volt Izraelben. A csend, a várakozás ideje. A keresztre feszítés utáni szombat a megrendült, félelemmel teli tanítványoknak lehetőség az átgondolásra: mi, miért és hogyan történt. Mesterük, Jézus, akihez szegődtek, akiért lelkesedtek, megcsúfolva, keresztre feszítve szenvedett tegnap. Mára minden lecsen-desült. Az emberek hazamentek otthonaikba, nyilván beszélgettek a történtekről. De miről gondolkodhattak a tanítványok? Arról, hogy mit tanított a mesterük a megtérésről, az új emberről, a mindent adásról, az önfeláldozásról, a szeretetről, Isten Országáról. Amíg a férfiak elvonulva, bezárkózva a lehetőségeket keresik, hogy mit is tegyenek, mihez is kezdjenek a történtek után, addig az asszonyok már a következő napot készítik elő, teszik a dolgukat. Megkívánja ezt tőlük az évezredek óta beléjük ivódott gyakorlat. Kimennek a sírhoz, hogy elvégezzék a szoká-soknak megfelelő megkenést, hogy megtörténhessen a végső nyuga-lomba helyezés.
Mit teszek én a szombat csendjében? Teszem a begyakorolt „évezredes” tennivalókat? Ezek megtartanak, vagy megkötnek? Gondolkodom-e az igazságról? Mit jelent számomra önmagam odaadása? Rádöbbenek-e, hogy csak a szeretetben való odaadásnak van értelme? Megújítom-e a szövetséget? Erősödöm-e a közösségben? Átalakul-e a gondolkodásom? Megtérek-e újra és újra? Megtapasztalom-e az új élet örömét?

[Deli József, Székesfehérvár]

Achívum