A Hamvazószerdától Pünkösdvasárnapig tartó Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Március 15., Nagyböjt 3. vasárnapja
Jn 2,13-25 – A templom megtisztítása
A zsidók húsvétjának közeledtével Jézus fölment Jeruzsálembe. A szinoptikusok ezt az eseményt Jézus nyilvános működésének a végére teszik, János pedig ide, az elejére. János részéről ez már visszatekintés, megkülönbözteti a zsidók húsvétját a keresztényekétől.
Miért van eltérés János és a szinoptikusok között a jelenet idejét illetően?
A negyedik evangéliumban Jézus első húsvétján játszódik le a jelenet, a másik három evangélista ellenben az utolsó húsvéttal kapcsolatban hozza. Mi a különös eljárás oka, és történetileg melyik valószínűbb? Az biztos, hogy az evangélisták igehirdetést adnak, és az eseményekből is elsősorban teológiai következtetéseket vonnak le, tehát nem írnak a mai értelemben vett történelmet. A szinoptikusoknál Jézus működésének színtere majdnem kizárólag Galilea, s csak az utolsó húsvétra vezetik Jézust Jeruzsálembe, ezért a jeruzsálemi eseményeket is erre az utolsó húsvétra sűrítik össze. Szerintük a templom megtisztítása Jézus és a zsidók közötti feszültségnek a végső kicsengése volt, és azért elfogatása után a főtanács előtt is vádként használták fel ellene. Jánosnál a végső törés Lázár feltámasztása után következett be, ő azért teszi a kereskedők kiűzését Jézus működésének az elejére, mert jelezni akarja, hogy a feszültség Jézus és a zsidók között már kezdettől fogva megvolt, mivel Jézus messiási útja eltért a zsidók várakozásától. János szerint ő az Atya előtti tökéletes hódolattal akarta kiengesztelni a világ bűneit, tehát a templomi jelenetben úgy mutatkozott meg, mint a Fiú, és megmutatott valamit dicsőségéből. Olyan meggyőző érveket egyik közlési mód mellett sem lehet felhozni, hogy azok alapján végérvényesen el tudnánk dönteni az időpontot.
Már Órigenész felvetette a kérdést, hogy a templom megtisztításával Jézus nem az ószövetség elégtelenségét és megszüntetését akarta-e jelezni? Ha igen, akkor Jézus már a kánai menyegzőn jelzést adott azzal, hogy a rituális tisztálkodásra szánt vizet borrá változtatta, tehát a régi helyett valami újat hozott. Az evangélista ezt a szempontot kifejezetten nem érzékelteti, de mint kikövetkeztetett értelmet el lehet fogadni, hiszen Jézus valóban új tanítást valósított meg.
János szereti az ellentéteket. Arra hivatkozik, hogy a tanítványok hite Jézus feltámadása után lett szilárd, s ezzel a hittel szembeállítja azt a kezdeti, bizonytalan hitet, amely kialakult az emberekben Jézus első jeruzsálemi tartózkodása idején. Hitüket azok a csodajelek indították el, amelyeket ott művelt. Az evangélista nem nevezi meg, hogy milyen csodákról van szó, de szinte biztosra vehetjük, hogy gyógyításokról. A jeruzsálemiek azért hittek benne, mert „látták a csodákat”. De ennek a motívumnak több értelme lehet attól függően, hogy a csodákat hogyan fogják fel. Az önzésre hajló és szűklátókörű ember csak azt látja, hogy jelen van Isten természetfölötti ereje, s azt szeretné egyéni céljaira felhasználni. Itt a zsidóság nemzeti vágya abba az irányba mutatott, hogy a Messiás szabadítsa meg őket a pogányok uralmától, és állítsa vissza Dávid eszményi országát. Ezért óvatos Jézus, és ezért nem bízik bennük. Nem valami egyéni bizalmatlanságról van szó, hanem inkább arról, hogy még nem tárja fel előttük egész messiási küldetését.
Természetesen a közeledőket sem szabad visszautasítani, hanem arra kell ösztönözni, hogy a hitük tisztuljon, a szó és a tett egységgé váljék az életükben.
Jézus tudásának a forrása nem valami titokzatos képesség, hanem az Atyával való kapcsolat. Ő irányítja lépteit, és Jézus mindent az ő akaratá-hoz mér. Ide nem tud befurakodni a szenvedély és a dicsőségvágy, vagy a hatalmi érdek.
[Valkó János, Sopron]
Március 16., hétfő
Lk 4,24-30
„Senki sem lehet próféta saját hazájában”. Jézus mondata közmondásossá vált. Azon gondolkoztam, hogy vajon szükségszerű-e, hogy így legyen? Bűnösök-e azok, akik nem fogadják el, hogy egy maguk közül való prófétává – azaz egy isteni igazság újszerű hirdetőjévé – emelkedik?
Úgy vélem, a dolognak két oldala van. Egyfelől van az, amit diákkorunk-ban „skatulyázásnak” hívtunk, és a rossz tanárok egyik legrosszabb tulajdonságának tartottunk, azonban a mindennapi életünkben is gyakran megjelenik. Az emberek nehezen változtatnak egy másik emberről alkotott képükön. Nagyon „feledékenynek” kell lennie annak, aki a másik ember mondanivalóját képes pusztán önmagában, sztereotípiáktól mentesen értékelni. Jó-e ez a feledékenység? Ez sajnos helyzettől függ, nehéz ebben bölcsnek lenni.
A „próféta” oldaláról nézve a dolgot viszont úgy merül fel a kérdés, hogy szabad-e foglalkozni azzal, hogy a hallgatóságban milyen kép alakul ki az emberről? Senki sem hibátlan, mindenkiben lehet olyan tulajdonság, ami rontja a róla alkotott képet. Minél közelebbi az ismeretség, annál több ilyen hiba lehet, és ez gátolhatja a továbbadást. Egy idő után dönteni kell: tisztább lapot akarunk-e kezdeni azzal, hogy elmegyünk és nem a hazánkban, otthonos közegünkben prófétálunk, vagy megpróbálunk szembeszállni a rólunk jól vagy rosszul kialakított képpel. Vagy a leg-könnyebb utat választva csöndben maradunk?
Ha valami isteni igazság, akkor annak érvényessége nem függhet attól, hogy ki mondja és kinek. Ez az, amit mindenki mondanivalójában keres-nünk kell. Nyitott szív és bizalom kell hozzá. És odafigyelés.
[Bajnok Kristóf, Budapest]
Március 17., kedd
Mt 18,21-35
„Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer?” „Nem mondom: hétszer, hanem hetvenhétszer.”
Megbocsátani olyan egyszerűnek tűnik. A példabeszéd is egyértelmű utasítást ad: ha bocsánatot kérnek tőlünk, meg kell bocsátanunk. A megbocsátásnak nem lehet határa. Annyiszor kell megbocsátani, ahányszor kérik. De mi van, ha nem kérik? Ha csak vétkeznek ellenünk, megbántanak, fájdalmat okoznak, de nem következik utána semmi más, csak a düh, vagy éppen a szomorúság? Akkor mi a teendő? Mi magunknak kell kezdeményezni a békülést? Lehetnek olyan szeretteink, akiknek, ha bántanak is, nagyon könnyű megbocsátanunk. És vannak olyan szeretteink, akiknek nagyon nehéz. Vagy akiktől olyat is bántásként élünk meg, amit nem annak szántak. Vagy akiket mi bántunk rendszeresen, de tudattalanul. Ha másért nem, ezért lehetnénk kezdeményezők, ha békülésről, a szeretet harmóniájának helyreállításáról van szó. Meg kell próbálni félretenni a gőgöt, hátha csak félreértés, hirtelen indulat, vagy nemritkán rosszul sikerült tréfa okozta a bántást, vagy bántódást. Ha már a szeretteinknél is ennyi nehézség adódhat, mi a helyzet a tágabb környezetünkkel vagy az „ellenségeinkkel”?
Elgondolkodtatott, hogy Jézus miért úr és szolga viszonyán mutatja be a megbocsátást, és miért királyemberhez hasonlítja a mennyek országát. Mert az urak gőgösek szoktak lenni? Mert ahhoz, hogy egy úr megbocsás-son, végtelen nagylelkűség és könyörület szükséges? Mi zajlik le bennem, amikor megbocsátok? Amikor eldöntöm, hogy a negatív gondolatokkal már nem óhajtok tovább foglalkozni, inkább megpróbálok szeretettel, együtt-érzéssel gondolni az engem bántóra? Ez talán – általában – magától nem megy, de a sok rágondolás, letisztázás és a megimádkozás átlendíthet a nehezén.
Mindig jólesik, ha bocsánatot kérnek, néha még zavarba is lehet jönni tőle. Főleg, ha előtte már kicsit visszatüzeltünk... Azt hiszem, ilyenkor nem lehet nem megbocsátani. De vannak, akiknek a bocsánatkérés még nehe-zebben megy. Én előbb leszek dühös a másikra, hogy minek bántódott meg, minthogy magamba nézve megállapítsam: bántóan viselkedtem. Mindannyiunknak ugyanazok az igényei, elvárásai az élettől: az össz-hang, az egyetértés, a békés, szeretetteljes együttélés, de majdnem mindannyian mástól várjuk ezek megvalósítását.
Legyünk békességteremtők, tegyük félre az állandóan hangoztatott igazunkat, mert sok minden történhet velünk és körülöttünk, ha meg-tanulunk magunk helyett másokra figyelni!
[Bajnokné Vincze Orsolya, Budapest]
Március 18., szerda
Mt 5,17-19
Jézus egyértelműen vállalja: megfelel a várt, a megjövendölt messiás-képnek. Ő beteljesítésre jött. Ezzel a szóval helyezi el önmagát a korabeli messiás-jelöltekkel, csodavárókkal, rabbikkal, tanítókkal, hallgatókkal, farizeusokkal, zélótákkal, szadduceusokkal, esszénusokkal stb. való pa-lettán. Tudjuk, hogy a megváltó eljöveteléhez ki ilyen, ki olyan (leginkább politikai), de mindenki nagy reményeket fűzött. Jézus beteljesíti a jövendöléseket, „Messiás-pozícióból” tanít, cselekszik. Ugyanakkor tudja, pontosan tudja, hogy amit mond, nem egyezik a sokak által várt állás-ponttal. Könnyebb lett volna nem felvállalni ezt a feladatot? Mondandóját így is elprédikálhatta volna, a megsegítettek biztos, hogy hálásak lettek volna érte… Mégis, Jézus egyszerre teljesíti a Messiássá válás feltételeit és megváltoztatja a Megváltó szerepét, fogalmát. Vállalja a kihívást, de egy percig sem idomul a számára elfogadhatatlan, szeretetellenes dogmákhoz.
És mi? Vállaljuk a ránk ruházott feladatokat? Merjük-e a feladatok mögött meglátni az igazi kihívásokat vagy beleejtjük magunkat a ránk erőltetett szerepkörbe? Merjük-e átalakítani a felénk irányuló elvárásokat vagy fuldoklunk alattuk?
Jézus ezzel a szóval közösséget is vállal: a prófétákkal, a törvénnyel, az őt hallgatókkal. Jézus soha nem félt a szeretet útján járni, akkor sem, ha egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ezen az úton esetleg felkaptathat a Golgotára is. Hiba lenne azt feltételezni, hogy Jézus esetleg „nem mer” ellentmondani a törvénynek, vagy hogy nem akarja magára haragítani az embereket. Ha szükségesnek látta, bizony nem félt a konfrontációktól. De nem keres ellenségeket magának. Tudja, hogy azokhoz szólhat, akiknek ismeri a nyelvét. A Messiás nem tetszeleghet egy ember-feletti, múltat eltörlő szerepkörben. A Messiás része a törvénynek, nem felette áll. Tökéletesítője, befejezője, beteljesítője. Ezzel a szóval fejezi ki a folyta-tólagosságot, jelzi, hogy a fának, ahhoz, hogy új gyümölcsöket teremjen, kell, hogy legyen gyökere is.
Meg kell kérdeznünk magunktól: merünk-e mi is részesei lenni a gyümölcstermésnek? Merünk-e mi is közösséget vállalni Jézussal? Merünk-e építőkövekként tekinteni magunkra, vagy akkor vagyunk elégedettek, ha „mi bizony jól szembemegyünk mindenkivel”? Tudunk-e a saját élet-formánkat, hitünket szerető tettekké formálva építeni? Merjük-e betel-jesíteni az Isten szándékát?
[Garay Zsófia, Budapest]
Március 19., csütörtök
Mt 1,16.18-21.24a
Nehéz-e lemondani az igazságos, jogos elégtételről, és a szeretet útját járni? Láthatjuk: még Józsefnek sem könnyű. A zsidó törvények szerint aki megcsalja a házastársát (jegyesi szerződés után már annak számított a pár), és bizonyíték van rá (márpedig mi lehetne egyértelműbb bizonyíték, mint egy gömbölyödő pocak), annak joga van elbocsátani, megkövezni, megölni a házasságtörőt, és a benne élő kisgyereket. Láthatjuk tehát, a társadalmat szabályozó mózesi törvények szerint „rendben van” a dolog. A hímoroszlán is elpusztítja a nem tőle származó kölyköket. A társadalom felruházza Józsefet a joggal, hogy biztos lehessen benne: a saját tulajdonságait örökítheti tovább. Ő mégis „forgatja a szívében a gon-dolatot”, próbálja megoldani a helyzetet, nem akar ítélni, nem akar ölni, nem akarja érvényesíteni a jogait. Hisz abban, hogy szeretni értékesebb dolog, Isten-közeliség, míg hírbe hozni, nyilvánosan elbocsátani, megkövezni valakit méltatlan Istenhez és emberhez egyaránt. És – nem tudom – de talán abban is hisz, hogy „az Isten gyerekbőrbe csomagolja ajándékait” (Böjte Csaba ofm).
Furcsa elgondolni, de az igazságosság a jogrendszerrel változó relatív fogalom: ma Magyarországon szó sem lehet egy „házasságtörő” meg-kövezéséről. De a lényeget tekintve nincs ez másképpen. Mindenki nagyon jól tudja, hogy mi az, ami jár neki. Már a kisiskolások is roppant komolysággal tudják elskandálni, hogy mi mindent nem szabad ellenük elkövetni, és mi mindent kell biztosítani számukra a tanároknak, a szülőknek. Ma nagyon könnyű az igazságérzet táplálására megfelelő fórumokat találni! Nagyon könnyű elhinni, hogy „nekem ez jár”! Jár az államtól, jár a szomszédtól, jár a gyerekeimtől, jár a házastársamtól. Jár, mert én alapjában véve jó ember vagyok. Remek indokok vannak, a sor végtelen. Sőt, szinte követelés és elvárás, hogy „vegyél elégtételt”, mert ha nem, a rád bízottakkal szemben vagy felelőtlen. Az ember arcpirulósan mulyának érzi magát, ha az ilyen helyzetekben másképp cselekszik. Márpedig vállalni egy feladatot – mint ahogyan azt József is tette – inkább bátorság, erő. Csakhogy… Bátornak vagy mulyának érzem magamat, ha a szeretet útján járok? Mivel tudnám az előző érzést erősíteni, mivel tudnám ezt másokban erősíteni? Ha a jogaim és a szeretet között kell választanom: a döntésem tényleg szívből és elméből fakad, vagy csak a meg-nem-harcolni-vágyás lustaságából? Örülök-e döntésemnek?
Meghallom az angyal súgását?
[Garay Zsófia, Budapest]
Március 20., péntek
Mk 12,28b-34
A mai evangéliumi részt – a főparancsot – sokszor hallottuk már, én 3 gondolatot szeretnék belőle kiemelni.
1. „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből.” – Az, hogy szeretünk valakit, az nemcsak érzelem, hanem tudatos döntés is. Néha kifejezetten nehéz dolog a Jóistent szeretni és eszerint élni. Nem elég, hogy a szívünkkel érezzük a szere-tetet, ennek tettekben is meg kell nyilvánulnia, amihez sokszor igen nagy erő kell.
2. „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.” Ennek számomra kétféle olvasata van: egyrészt szeresd felebarátodat legalább annyira, mint saját magadat (sőt…), másrészt szeresd magadat is annyira, mint a felebarátodat. Önmagunkat is szeretni kell, de nem jobban, mint bárki/bármi mást. Az embernek először saját magát kell elfogadni, ismerni és szeretni ahhoz, hogy mások felé is szeretettel tudjon fordulni.
3. „Nem jársz messze az Isten országától”. Ezek szerint, ha tudjuk teljesíteni a Főparancsot, akkor már egész jól állunk… Uram, adj nekünk erőt a szeretethez!
[Csíky Márta, Budapest]
Március 21., szombat
Lk 18, 9-14
Manapság igen elterjedt az ujjal mutogatás a másikra. Ha a dolgozat rosszul sikerül, akkor az a tanár hibája, hiszen mi tanultunk. Keményen edzettünk, mégis legyőztek a versenyen a többiek, akik persze doppingol-tak. Mi tökéletesek vagyunk, más azonban sajnos nem: ez a mentalitás igen divatos lett.
Templomba járunk, mindennap imádkozunk, és alkalomadtán adakozunk. Ezek nagyon fontos dolgok, főleg, ha komolyan is gondoljuk őket. Ettől függetlenül sokunk kikerüli a hangosan káromkodó hajléktalant, (aki már messziről bűzlik és csak azért nem fagy meg, mert részeg), így nem kell neki pénzt adni.
A legnagyobb baj, hogy ha a farizeushoz hasonlítunk, akkor nem vesszük észre bűneinket. Másokra pedig nem hallgatunk, hisz azok meg sokat vétettek a Tízparancsolat ellen, szavuk mit sem ér! Szerencsére mindig van visszaút. Csak megalázkodni nagyon nehéz. Az ember például táncolni tanul. Egy alkalommal társai megdicsérik: „Nem is tudtam, hogy ilyen ügyes vagy! Te táncolsz?“ Erre a válasz általában: „Igen, már tíz éve.“ Senki nem kérdezte, hogy hány éve tanulunk táncolni! Ezt csak azért mondjuk, hogy még nagyobbnak tűnjünk a táncolni nem tudó, kis emberek szemében. De nagyon nehéz csak azt válaszolni, hogy „igen“.
A kis ember. A bűnös. Megigazulva megy haza, hiszen őszintén megbánta bűneit, és Isten megbocsátott neki. És ő boldog, kedves az Atya szemében. Jó neki. A példabeszéd alapján mindenki őrá szeretne hason-lítani. Meg szeretne alázkodni, én is. Legyen úgy, sikerüljön neked is!
Persze ez nem azt jelenti, hogy sokat kell vétkezned, hogy legyen alap a megalázkodás gyakorlására...
[Kőszegi Mátyás, Pécs]
