Bokorportál

Lélekváró elmélkedések

A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fûzik csokorba az ország különbözõ tájairól hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig.
A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.

2014. június 1. - Mennybemenetel ünnepe
Mt 28,16-20 - "Tegyetek tanítványommá minden népet..."

Elmélkedhetnék a mennybemenetel csodálatos freskójáról, melyet az Ószövetség ecsetvonásaival rajzoltak meg az evangélisták. Csodálhatnám, hogy mint ragadtatott az égbe Hénokh és Illés próféta, vagy gondolkodhatnék Mózes mennybevételéről és Izaiás mennybemeneteléről. Kinek lehet kétsége afelől, hogy ezek a szellemi és lelki óriások csak a mennybe juthattak. Hát még Jézus, aki minden prófétánál nagyobb volt! Valaki okosan mondta egyszer: ahhoz, hogy egy képet megértünk, nem a festék anyagát kell kapirgálnunk, hanem a mondanivalót kell a képből kiolvasnunk.
A legfőbb mondanivaló azonban nem is a képben van, hanem Jézus szavaiban. Azok közül is a leglényegesebben: a tanítványok missziós küldetésében. Mivel Jézus maga sohasem keresztelt (Jn. 4,2), így még Máté szövegéből is kiemelten a kétségtelenül Jézus szájából való mondatban van az üzenet: "Tegyetek tanítványommá minden népet!"
Valamikor egyértelművé vált bennünk, hogy a "hirdetés", "tanítás" nem csak a papok dolga, hanem minden Jézus-tanítványé. Hiszen azért tanítvány, hogy tanítóvá váljon. Azt hiszem, ezt mindannyian tudjuk. Csakhogy más dolog tudni valamit és megint más dolog annak megfelelően cselekedni is.
Most azon gondolkodom, hogy miért nem tesszük azt, amit igaznak ismerünk fel? Sokszor az alkalmatlanságunkra, vagy az egyéb irányultságunkra stb. hivatkozunk. Sajnos ez mellébeszélés.
A napokban világosodott meg bennem, hogy mi is lehet a baj. Egy pszichológus beszélt arról, hogy a tudás a fejben van, de attól még bármit cselekedhetünk. Ha azonban a felismert jó a szívünkbe kerül, akkor nehezen tudunk azzal ellenkezőt cselekedni. Az "interiorizációról" (bensővé levésről) eddig is tudtam, de most esett le a húszfilléres, hogy tényleg, a jézusi üzenetnek a személyiségembe kell épülnie (parázsként beleégnie), hogy "ne tudjak hallgatni tovább"...

[Kovács László, Budapest]

"Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, bemerítve õket az Atyának a Fiúnk és a Szentlélek nevében." (Mt 28,19)

   - Mennyire sikerült Jézus tanítványává lennem?
   - Hány személyt sikerült Jézus tanítványává tenni?
   - Mit jelent nekem, hogy meg vagyok keresztelve?

[Angel]

2014. június 2. hétfõ
ApCsel 19,1-8; Jn 16,29-33

"A világban szorongattatásban lesz részetek. Hanem bátorság! Én legyőztem a világot." (Jn 16,33.b)

1. Ha megsérül egy kagyló, többnyire elpusztul. Egy bizonyos fajnak, a gyöngykagylónak van csupán esélye az életben maradásra. Azáltal, hogy egy sajátos anyagot, az értékes igazgyöngyöt termeli a sérült hely köré. A világ az a hely, ahol mi, emberek folyamatosan sérülünk. Testileg is, lelkileg is. Erről könnyű képet kapni, elegendő, ha csak röpke pillantást vetünk a napi sajtóra, TV műsorra. Természeti csapások, háborúk, járványok híre ér el bennünket nap mint nap, ha akarjuk, ha nem. De a magunk hétköznapi világában is számtalan kisebb-nagyobb nyűg, veszély vesz körül mindenkit, a sima aszfalton eleséstől egészen a súlyos autó, és egyéb balesetekig, vagy betegségekig. Nem könnyű elválasztani a testi sérülést a lelki traumától, de tény, hogy folyamatos a baj, korunk gyors változásai még csak fokozzák ezt. Nem véletlen, hogy a SZORONGÁS szinte már életérzéssé fokozódott napjainkra.

2. Mi újat mond ezek után nekünk Jézus azzal, hogy szorongatva leszünk-vagyunk? Tulajdonképpen ezzel semmit. De nem is azt akarja elárulni, amivel nap mint nap szembesülünk amúgy is. Hanem fel akarja nyitni övéi szemét, fel akarja hívni a figyelmünket arra, hogy az Őt követők, azaz az Isten Országát itt a Földön építők nincsenek kiszolgáltatva a világ szorongást keltésének. Nem kisebb személyre számíthatunk, mint Jézusra, aki győzedelmet vívott a világon. Nem vagyunk egyedül, nem vagyunk magunkra hagyatva. A világ szorongattatásai közepette sem, az Isten Országa építése közepette sem. SŐT! "Az Erő velünk van!", akkor is, ha történetesen a világ erői betartanak, vagy ilyen-olyan formában kifejezésre juttatják nem tetszésüket az Úton járásunk, Jézushoz tartozni akarásunk miatt. A Jézusi út nem sétagalopp, hanem rögös, küzdelmes út, aminek szorongatottság jellegére a világ külön gondot fordít számunkra. "Tessék csak visszatérni a jól kitaposott ökörcsapásra", ezt üzeni nekünk. Hogy aztán ez, az első pillantásra kényelmesnek tűnő, de Jézus győzedelmes erejét nélkülöző út idővel még csak fokozottabban szorongatottabb lehet? Erről sokszor már csak akkor szereznek tudomást az érintettek, ha már szinte nincs is kiút.

3. Ugyanakkor, ha a győztes Jézus velem, ki ellenem? Küzdve bízhatunk Mesterünkben, Aki előttünk és velünk haladva győzedelmeskedett a saját szorongattatásain. Arról szól, ami Neki magának is osztályrészül jutott. Ő tudja, milyen ez az út. Nem ámít, nem ígér rózsákkal tűzdelt pihenőszékeken kényelmes bebiztosítottságot. Szorongattatásról szól, a saját maga által megtapasztalt, Szeretetéért elnyert szenvedéseiről. Amiből miért ne jutna ki azoknak, akik az Ő nyomán jól szeretnek? Fel kell készülniük az Ő sorsára, mert miért is maradna ki éppen ez tanítványai életéből? De bízvást tehetjük a dolgunkat, mert támaszt találunk Benne, ahogy Ő Atyjában! A világ "szokásos", az embereket elbizonytalanító nehézségei, és az Isten Országa építéséért, annak Igazságának kereséséért "járó" további szorongattatásaink közepette is bátran nézhetünk szembe a világ keltette szorongatásokkal. A szeretet igazgyöngyei a mi "túlélési" esélyeink, és jutalmaink záloga. Tudjuk ugyanis, hogy ahol ketten, hárman összejövünk Jézus országáért, ott van közöttünk. A már itt és most megtapasztalható Szeretet világában. Azért vagyunk bátrak és bizakodóak, mert Vele és Általa a világ minden eltéríteni akaró, valódi, vagy fortélyosan megszerkesztett ijesztgetései ellenére is reményünket vethetjük a világ feletti győzedelmes GYŐZELMÉBEN!

[Venczel Ferenc, Leányvár]

2014. június 3. kedd
ApCsel 20,17-27; Jn 17,1-11a

Számomra ebből a mai evangéliumi részletből, Jézusnak az emberek iránti mérhetetlen szeretete és bizalma árad. Bízik az akkori kor embere (tanítványok) és a mai kor emberében is.
A bizalomról tanúskodnak Jézus következő szavai:
"...mert az igéket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik; ők elfogadták, ..... és elhitték, hogy te küldtél engem."(Jn 17, 8)
Jézus mondatai elgondolkodtatóak:
Valóban elfogadom-e az igéket? Valóban elhiszem-e, hogy az Atya küldte Jézus Krisztust? Erős-e annyira a hitem, hogy megérdemeljem Isten mérhetetlen bizalmát? Kitartok-e a szeretetben, megerősítem-e magamat, gondolataimat, cselekedeteimet napról napra az Ige olvasásával? Próbálok-e tudatos szeretettel és "tiszta fejjel" figyelni a Szentírásban olvasottakra, vagy csak "átfutom" kötelezően a tanításokat?
Úgy gondolom, számtalan kérdést fel lehetne még tenni és lehetne rágódni a kérdéseken és a válaszokon is.
De egy biztos: ha a mérhetetlen szeretetnek csak egy töredékét is be tudjuk fogadni, akkor életünk a helyes irányba fog haladni.
Ha Jézusra hagyatkozunk földi létünk minden apró részletében, akkor megmaradunk Isten szeretetében és eggyé válhatunk az Örök Igével, ha megkezdődik majd az örök életünk.
Ehhez a ráhagyatkozáshoz a tanítványok Jézustól kapták meg a legfőbb támogatást, és a leggyönyörűbb - Mennyei Atyához intézett - fohászt.
"Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi." (Jn 17, 11b)
Urunk Jézus azonban minden emberre kiterjeszti végtelen irgalmát, szeretetét és bizalmát, s értünk így imádkozik:
"De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egyek legyenek..." (Jn 17, 20)

[Megyeriné Krisztina, Nagyoroszi]

2014. június 4. szerda
ApCsel 20,28-38; Jn 17,11b-19

Az olvasmány ezen részében Pál búcsúzik az efezusi vénektől Milétoszban, és rájuk bízza az egész nép, mint nyáj vigyázását. Figyelmezteti őket, hogy vigyázzanak, mert kívülről és belülről is támadhatnak "farkasok", akik félrevezetik, és inkább rombolják a nyájat, mint építőleg, segítve beszélnek hozzájuk. Különösen figyelmükbe ajánlotta a gyengéket, akikről szintén gondoskodni kell kemény munkával. A végső búcsúzkodás után még imádkoznak egy kicsit közösen is, sőt még sírásra is fakadnak. Nagy fájdalommal tölti el őket, hogy többet már nem fognak találkozni ebben a földi életben.
1. Csak a rám bízottakról tudok gondoskodni?
2. Felismerem a belső "farkasokat" is?
3. Kit tartok gyengének?
4. Mi számomra a kemény munka?

A mai evangélium Jézus főpapi imádságának középső része. Ez Jézus búcsújának csúcspontja. Ő távozni készül a világból, és mintha végrendeletben intézkednék, Atyjának oltalmába ajánlja a tanítványokat. Maga helyett Atyját ajánlja, mert ahogy ők egyek, úgy legyenek a tanítványok is egységben egymással és velük is. Ők mások, mint a világ, és ezért gyűlöli őket a világ. De a világban kell maradniuk, és őrizkedniük kell a gonosztól, ami csak az Atya segítségével fog sikerülni. Sőt Jézus a tanítványokat elküldi a világba, miután megtanulták az Atya Igéjét, ami az Igazság.
1. Vállalom a világgal szembeni feladatomat, vagy csak magamba zárkózom?
2. Mit teszek az egységért?
3. Mit teszek akkor, ha véleménykülönbség van csoportomban?
4. Hogyan szerelem le az ellenem irányuló gyűlöletet?

[Kramm Hampel Mária, Törökbálint]

2014. június 5. csütörtök
ApCsel 22,30; 23,6-11; Jn 17,20-26

Hogyan lehetnénk mi úgy egyek, ahogyan az Atya és a Fiú egy? Hiszen még a legforróbb szerelem idején sem vagyunk azonosak a szerelmesünkkel, hogy lehetnénk egyek a többi kereszténnyel? Akár a velünk egy felekezethez, sőt egy Bokorhoz tartozókkal is...
Jézus a főpapi imában mégis a mi egységünkért imádkozik. A 26. vers teszi az egységet érthetővé: "hogy a szeretet, amellyel szeretsz, bennük legyen, s én is bennük legyek."
Ez nem azonosság, nem egyetértés (amit az egyek vagyunk valamiben kifejezés jelent), hanem az Atya és a Fiú szeretete. Meg tud ez lenni bennünk? Egyszerre, többünkben? Akár csak pillanatokra? Egy-egy reagálásunkban, mozdulatunkban fel tud sejleni? És ha igen, felismerjük-e? Hálát tudunk-e adni érte?
Megértem Jézust, hogy az apostolokért meg a majdani hívőkért könyörög, amikor érzi, hogy nemsokára el kell hagynia övéit. Én is hasonló módon szoktam a gyerekeimre gondolni, hogy majd szeressék és segítsék egymást akkor is, amikor én már nem leszek köztük. Az Atya és a Fiú szeretetét kívánom nekik. Akár csak pillanatokra, egy-egy reagálásukban, mozdulatukban felsejleni. És hálát adok érte.

[Fiers Márta, Budapest]

2014. június 6. péntek
ApCsel 25,13-21; Jn 21,15-19

"Simon, János fia, szeretsz engem?" (Jn 21,16)
Ez a Jézus és Péter között lezajlott jól ismert párbeszéd a magyar fordításban nem tükrözi annak egyik fontos elemét. Úgy szokták tekinteni ezt az eseményt, hogy Jézus ezzel adta át Péternek a hatalmat az Egyház fölött, és ezért - Péter háromszoros tagadását jóváteendő - háromszoros szeretetvallomást kér tőle, amit Péter meg is ad - Jézus pedig rábízza a nyáját: "Legeltesd bárányaimat!".
Más megvilágításba helyezi azonban a dialógust a görög nyelvű szöveg. Jézus megkérdezi Pétert: "...szeretsz engem...?" - itt János evangélista a görög "agapé" szót használja, aminek jelentéstartalmát figyelembe véve azt mondhatjuk, Jézus azt kérdezte: szeretsz te engem, Péter, önzetlenül, önfeláldozóan, attól függetlenül, hogy ki vagyok én, és mit tettem érted? Péter felel: "Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek." Csakhogy az ő szájába János nem az "agapé", hanem a "filia" szót adja. Jelentése: igen, Uram, tudod, hogy kedvellek, mivel megérdemled, viszonzom a szereteted. Micsoda különbség! De Jézust nem zavarja ez a válasz, azt mondja: "Legeltesd bárányaimat!" - amivel nagy feladatot bíz Péterre, ami egyben kitüntetés is.
De másodszor is megkérdezi: "...szeretsz engem?" - ismét az "agapé" szóval. Péter másodszor is a "filia"-val válaszol. Jézus pedig megismétli: "Legeltesd bárányaimat!".
Harmadszor azonban Jézus már a "filia"-val kérdezi, hogy szereti-e őt Péter, aki erre elszomorodik. Miért kérdezi meg újra, és most miért így kérdezi? Átlát rajta. Tudja, hogy nem meri vállalni az "agapé"-t. De Péter nem tér át a válaszában az "agapé"-ra, hogy meggyőzze Jézust! Hanem harmadszor is szerényen, alázatosan válaszol a "filia"-val: "Uram, - Te mindent tudsz-, azt is tudod, hogy szeretlek."
Mi mindig alázattal válaszolunk Jézusnak? Tisztában vagyunk a saját korlátainkkal? Mert Jézus igen, és ennek ellenére feladatot bíz ránk. Lehet, hogy nem akkorát, mint Péterre. Lehet, hogy miattunk nem térnek Jézushoz százak, ezrek, de nem elment a Jó Pásztor megkeresni azt az egyet is?! Álljunk hát oda Jézus elé kellő alázattal és szerénységgel, mikor hív minket, hogy munkásai legyünk! Mert a "filia"-n (felebaráti szeretet) át vezet az út az "agapé"-hoz (önzetlen szeretet).

[Tóthné Kovács Kinga, Nagyoroszi]

2014. június 7. szombat
ApCsel 28,16-20.30-31; Jn 21,20-25

Pál hirdette Isten országát és római fogságában is teljes bátorsággal tanított.
Felhívás számomra e kapott igerész, hogy vallomást tegyek.
Szívemben igaztalanul nem azt a tiszteletet és lelkes szeretetet hordoztam sokáig, ami Szt. Pált megilleti, és Istenünk előtt biztosan kiérdemelt. A páli levelek közös tanulmányozása során olyan értékítéletek fogalmazódtak meg bennem is, amelyek árnyékot vetettek Istenünknek e csodálatosan odaadott, szent emberére. Ez az árnyék az oka, hogy nem ragadott magával a rendkívül lelkes, a végsőkig hű és fáradhatatlan tanúságtevő Pál személyes varázsa, ami mindvégig árad belőle. Pál Pál, volt, a maga vehemenciájával, adottságaival, végtelen jóakaratával, minden problémát és helyzetet megoldó igyekezetével. Magát adta, többet már nem tudott adni. Képzett farizeus volt ő, kétségtelenül sokat tanult és sok mindent megértett a jézusi tanításból, de nem ült Jézus lábainál. Jóakaratúan pótolni igyekezett bizonyos információhiányokat az ő sajátos felkészültségével és zsidó hitelemeivel. Bizony, utódainál nehézségek mutatkoztak az ő értelmezési igyekezete miatt.
Ugyanakkor nem értékeljük azt a mérhetetlenül sok üldözést, szenvedés, megaláztatás, amelyben a damaszkuszi fordulat óta néki része volt, és ennek ellenére halált is vállaló bátorsággal tett tanúságot Krisztus urunk mellett, amit csak a legmélyebb meggyőződésű, hiteles ember tud megtenni. Bánt, hogy nem éreztem szívemben fájó részvétet, sajnálatot, hálás szeretetet mostoha életútja ismeretében, éppen az árnyék okozta figyelemelterelődés miatt. Mi, középszerű utódok, képesek lennénk-e arra, hogy látva a lehullott keresztény fejeket, akár a császáron keresztül is keressük a kibontakozás útját? Pál utat akart találni zsidó népéhez, hogy folytathassa az örömhír terjesztését. A két éves római fogsága alatt is építette az Isten országát. Krisztus szeretete űzte őt, igyekezete kiirthatatlan volt. Nem tudjuk felmérni, mit köszöntetünk neki! Istenünk elfogadta gondviselésének keretén belül a páli igyekvő szolgálatot, amit hitünk terjesztéséért tett. Ő ezt tudta tenni. Istenünk dolga, hogy inspirálja késői testvérutódait, akik majd a görbületeket kiegyenesítik, és így minden a helyére kerül.
Hálát adunk Teremtőnknek Pál testvérünkért, aki felülmúlhatatlan példaképünk az Ő lelkes, kreatív, megingathatatlan bátorságú, hűséges személyiségével. Erősítsen bennünket, és fűtse szívünket e jelen rátekintés is. Dicsőség és hála őérte Istenünknek!

[Sági József, Esztergom]

2014. június 8. - Pünkösdvasárnap
Jn 20,19-2 - "Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat"

Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak, ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket: "Békesség nektek!" E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: "Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket." Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: "Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad."
A tanítványok félnek. Mitől? Veszélyben volt az életük, a becsületük, az állásuk? Jézus három éven át járt velük, tanította őket, példát mutatott nekik. Minden hiába, a Mestert megölték, mindennek vége. Reményvesztetten ülnek együtt. Mire várnak? Miért nem mennek haza a családjukhoz, dolgozni? Mária Magdolna már megvitte a hírt a tanítványoknak, hogy él az Úr, de ők csak akkor hiszik el, amikor saját szemükkel látják.
Az Úr láttán minden megváltozik, öröm tölti el őket. Jézus egész élete, tanítása értelmet, tartalmat, jelentőséget kap. A tanítványok megkapják a Szentlelket; és vele a küldetést. Jézus elküldi őket az emberekhez, vigyék el az örömhírt mindenkinek.
Mi is tanítványok vagyunk, mi is megkaptuk a Szentlelket. Érezzük erejét, támogatását? Érezzük azt az örömöt, amit a tanítványok akkor éreztek? Végrehajtjuk a küldetést, amit Jézus ránk (is) bízott? Vagy kifogásokat keresünk? Könnyű megmagyarázni magunknak, hogy mit miért nem teszünk. Nehéz megvinni az örömhírt másoknak, megélni kisebb és nagyobb körben. Ehhez kérjük a Szentlélek segítségét. Amen.

[Demeczky Péterné Makai Ágnes, Pilisborosjenő]

"Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket." (Jn 20,21)

   - Tisztába vagyok-e a küldetésem tartalmával?
   - Teljesen odaadom magam Jézusnak?
   - Szavaim és tetteim összhangja hogyan növekszik?

[Angel]

Achívum