A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fûzik csokorba az ország különbözõ tájairól hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig.
A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.

 

2014. május 25. - Húsvét 6. vasárnapja
Jn 14,15-21 - "Vigasztalót ad nektek, az igazság Lelkét."

Amikor a mai vasárnap szentírási részletéhez kezdtem el összeszedni gondolataimat, nem nagyon akart megszólalni a szöveg. János evangéliumával különben is gondban vagyok, mert ez a nyelvezet nem olyan egyszerû, mint a szinoptikusok ("együttlátók") által elkészített szöveg. Nála erõteljesen érvényesül korának meghatározó szellemi áramlata, a gnoszticizmus. A jézusi eseményeknek sokfajta megközelítése született meg az elsõ század második felében, de végül hivatalosan elfogadottá és elismerté a Máté, Márk, Lukács és János szerinti evangélium lett. Áttekintve a szinoptikusokat (Máté, Márk, Lukács), nem találtam rá olyan határozott és egyértelmû részre, amelyben Jézus megígérte volna a Paraklétoszt (ügyintézõ, ügyvéd, buzdító, vigasztaló, segítõ). Ez a leírás János evangélista sajátos megközelítése. A szinoptikusoknál a Lélek a szentháromságos Isten egyik részeként jelenik meg, Jánosnál viszont jelentõs szerepet, feladatot kap.
Kíváncsi voltam, hogy amikor a hetvenes évek közepén Bulányi Gyurka bácsi által ír Keressétek az Isten Országát! (KIO) olvastuk - az átütõpapírra indigóval, 10 példányban gépelt szöveget -, mit tanultunk errõl a szentírási részrõl. Legnagyobb meglepetésemre és örömömre a KIO mind az öt kötetét megtaláltam a Magyar Elektronikus Könyvtárban (http://mek.oszk.hu/katalog). János evangéliumának 14. fejezetéhez kapcsolódóan a következõ olvasható: "Ez a világ nem ismerte meg az Atyát (Jn 17,25). A Szentlelket sem képes sem látni, sem megismerni, sem megkapni (Jn 14,17). Ez a világ nem látja Jézust (Jn 14,19), és nem is hisz Benne (Jn 16,8-9)" - KIO, V. könyv, 791. oldal. A következõ fejezetcím fájdalmasan foglalja össze a valóságot: "Ez a világ áthidalhatatlan ellentétben van Jézus tanítványaival."
Az elméleti megközelítések után felvetõdnek a gyakorlati kérdések. Velünk van-e a Vigasztaló? Milyen tények bizonyítják ezt? A Vigasztaló ott van jelen, ahol Jézus tanítása megértésre és befogadásra talált. Ahol keveset értettek és fogadtak be belõle, ott a Vigasztaló szerény mértékben, esetleg eltorzított formában van jelen. Ahol pedig Jézus (valódi, nem pedig félremagyarázott) tanítása a maga teljességében befogadásra talál, ott egyértelmûen megtapasztalható Isten jelenléte. Ki-ki nézzen magába, és nézzen szét maga körül!
Elmosolyodom, amikor az elmúlt 50 év pápáit nézem. Aranyosak, okosak, népszerûek. De foglyok. A Vatikán és a népszerûség foglyai. Ebbõl a kettõs börtönbõl nincs szabadulás. Nagycsütörtökön fiatalkorú elítéltek lábát mosni, a vatikáni közös menzán étkezni, hajléktalanokkal együtt ünnepelni a születésnapot, és sorolhatnám azokat a szimbolikus tetteket, amelyek Ferenc pápának a fogságból való kitörés õszinte, de reménytelen kísérletei. A népszerûség új formáival marad a Vatikán foglya. Pedig szerintem érzi, hogy mit kellene tenni. Ma is nagy szükség van a Vigasztalóra, a Segítõre, az Igazság Lelkére. Mindannyian saját elképzeléseink és megszokott kényelmes életünk foglyai vagyunk. Szembesítenünk kell magunkat, hogy mi mennyire távolodtunk el a példát és utat mutató Jézustól. Vissza kell találnunk az Útra: Isten Országának szünet nélküli keresésére. Csak így lesz közöttünk és bennünk a Vigasztaló, az Igazság Lelke.

[Lipien Mihály, Budapest]

---

2014. május 27. kedd
ApCsel 16,22-34; Jn 16,5-11

Magam elé képzelem a történetet, és csodálkozom: Jézus beszél, a tanítványok meg csak hallgatnak.
Vajon miért? Ennyire ledöbbentek? Érdektelenek lettek volna? Nem hitték el, hogy Jézus otthagyja őket? Megilletődtek a felelősség hirtelen rájuk törő súlyától, hogy mi lesz velük a Mester nélkül, amikor majd egyedül kell helytállniuk? Talán az izgalom csöndje ez? Vagy beszéltek ők, csak az evangelista nem tartotta ezt lényegesnek megemlíteni? Hiszen, ha igaz, hogy Jézus otthagyja őket, talán épp itt az utolsó pillanat, hogy feltegyék neki eddig megválaszolatlan kérdéseiket és eligazítást kérjenek a jövőre nézve. Mire föl ez a nagy passzivitás?
Jézus nem lehetett közömbös számukra, hiszen elfogadták mesterüknek, talán barátjuknak is. Ha igaz, hogy rövidesen távozik közülük, akkor a Vigasztaló elküldésének ígéretét - akkor és ott - csupán sovány vigaszként értelmezhették. Mégsem mondanak ellent, nem győzködik, nem ostromolják kérdésekkel. (És Te kedves olvasó, ha ott ülsz közöttük, felhasználod az alkalmat? Miket kérdeztél volna?).
Másrészt miért mondja Jézus, hogy "jobb, ha elmegyek"? Miért jobb?
Pedagógiai okokból? Mint amikor a madárfiókát szülei kilökik a fészekből, hogy megtanuljon repülni? Muszáj volt elmennie? Ha nem lett volna muszáj, maradt volna még? Meddig?
Az világos, hogy Jézusnak nem volt választási lehetősége. Tette a dolgát, és számot vetett azzal, hogy az út végén ezért elfogatás vár reá. Az is világos, hogy erre megpróbálja kíméletesen felkészíteni tanítványait, akik talán az utolsó pillanatig evilági királyságban és hatalomátvételben reménykednek. A kérdés csak az, hogy mit tett volna abban a nemvárt esetben, ha mind a főpapok, mind az írástudók, netán még a rómaiak is rádöbbennek a jézusi modell kívánatosságára, s így nem kerül sor a keresztútra sem? Mit tett volna Jézus, mint szülő, mint pedagógus, mint közösségvezető? Otthagyja őket, vagy nem hagyja? Otthagyja, hogy önállósodhassanak, hogy megtanuljanak a maguk erejéből járni, vagy sem?
Talán nem is annyira elméleti ez a kérdés, mint azt elsőre gondolná az ember. A gyakorlati jelentősége ugyanis óriási: vajon életképesek az általunk megálmodott és létrehozott közösségek itt a Bokorban, vagy csak addig élnek, amíg vezetőjük "ki nem dől a sorból"? Sikerült átadnunk a közösségi lét élményének a lényegét annyira, hogy nélkülünk is folytatnák a többiek (akár apróbb módosításokkal), vagy csak a nosztalgia, az irányunkban tanúsított udvariasság, a szülők, vagy az előző Bokor-nemzedékek iránti tisztelet/engedelmesség, kényelemszeretet, konformizmus, stb. tartja össze?
Tedd föl a kérdést magadnak kedves közösségvezető társam: mi lenne a te közösségedből Nélküled? A jó hír az, hogy nem kötelező ezt a tesztet azonnal végrehajtani. De egyszer mindannyiunknak el kell jutnunk odáig, hogy ezt (legalább elméletben!) nyugodt lélekkel megtehessük. Ebbéli munkálkodásunkhoz kérem a Jóisten segítségét!

---

2014. május 28. szerda
ApCsel 17,15.22-18,1; Jn 16,12-15

A mai részlet az Apostolok Cselekedeteiből Pál athéni beszédét tartalmazza. Mindenképp sikeresnek mondhatjuk, mert néhányan követték őt ezután, annak ellenére, hogy a holtak feltámadásának említése meglehetősen megosztotta a közönséget.
1. Pál a beszédét dicsérettel kezdi: "Athéni férfiak! Minden tekintetben nagyon vallásosnak látlak titeket."
2. Következő mondata elárulja, hogy nemcsak úgy betoppant és beszédet tart, hanem körülnézett előbb Athénban. Megnézte a bálványképeket - ahogyan ő nevezi a görög istenek tiszteletére emelt oltárokat.
3. Ezután kiemel egy "közös nevezőt" közte és a hallgatósága között. Talált egy oltárt, amelyen ez a felirat állt: "Az ismeretlen istennek." Ő ezt az istent szeretné megismertetni az Athéniakkal.
4. A dicséret és a közös nevező után elkezd mesélni Istenről. Arról mesél, hogy miben különbözik a görög istenektől, Ő nem lakik kézzel épített templomokban, és Ő ad életet mindennek.
5. Utána ismét a közös nevezőt hangsúlyozandó, egy görög költőtől idéz: "Az ő gyermekei vagyunk."
6. Majd ezután a kellő előkészítés után mesél arról, hogy bűnbánatot kell mindenkinek tartania, mert eljön a nap, amikor Isten majd ítélkezik a világ felett.
Pál profi volt. Ha nem lett volna profi, talán így beszélt volna:
"Athéni férfiak! Ahogy a városotokba érkeztem, rengeteg bálvány szúrt szemet nekem. Mivel mindjárt itt a világ vége, kötelességem, hogy figyelmeztesselek titeket, rossz isteneket imádtok. Én ismerem az igazi Istent, mivel találkoztam Jézussal, a küldöttjével. Jézust Isten küldte, melyre bizonyíték, hogy feltámadt. Az igazi Isten nem emberi kéz által épített templomokban lakik, és nem hasonlít aranyra, ezüstre, kőre, művészeti alkotásra. Tartsatok bűnbánatot. Az eddigi tudatlanságotokat Isten elnézi, de ne késlekedjetek."
Nem csak hitünk hirdetésekor lehet szükség "profizmusra". Hányszor érezzük, hogy mi jobban tudjuk, máshogy csinálnánk? Rengetegszer mond az ember véleményt. Véleményt öltözékről, magaviseletről, írásműről, alkotásról, életvitelről, nevelési módszerről, kamasz gyerekről. Mi mikor kezdjük dicsérettel mondókánkat? Körülnézünk-e, érdeklődünk-e, ismerkedünk-e mielőtt megszólalunk? Keressük-e a közös nevezőt, amire építhetünk? Ez nem a profizmus miatt fontos. Ha nem tudunk a másik szemével látni, a másik világába belehelyezkedni, akkor értelmetlen és bántó ítélkezés lehet a javító szándékú véleményünkből.

---

2014. május 30. péntek
ApCsel 18,9-18; Jn 16,20-23a

"... ez itt (t.i.: Pál), törvény ellen való istentiszteletre csábítja az embereket." (ApCsel 18,18)

Törvénytelen istentisztelet? Nekem ez a jelzős szerkezet olyan, mint a kóser csülök....
(Milyen előírások szerint és hogyan kell Istent tisztelnünk? Ha már előírják? Ha már kell...? - Régen rossz! Azaz nem belülről fakadó - s ha külső kényszert követek, farizeuskodok.)
Lehet előírások mentén haladva is Istent tisztelnünk, közösségben célszerű egy bizonyos ’menetrend’ betartása-alkalmazása (a vasutasok szerint a menetrend arra való, hogy tudjuk, mennyit késik a vonat): korlátok, amelyek ha nincsenek, nem tudunk kapaszkodni....
Járok menetrend-szerinti istentiszteletekre?
No, de ha netán bele is szerelmesednék Istenembe, akkor minden percemet vele kívánnám tölteni. Kötötten-kötetlenül? Nem mindegy?
(Előírásosan szerelmeskedni? - Na ne: ez ’kóser csülök’!)

[Zsombok házaspár, Budapest]

---

2014. május 31. szombat
ApCsel 18,23-28; Jn 16,23b-28

"Miután itt töltött egy bizonyos időt, útra kelt, és sorjában bejárta Galícia tartományát és Frígiát, s minden tanítványt megerősített. Eközben egy Apolló nevű, alexandriai származású zsidó jött Efezusba, aki ékesszóló és az Írásokban igen jártas volt. Mivel már oktatást kapott az Úr útjáról, buzgó lélekkel beszélte el és szorgosan tanította az Úrra vonatkozó dolgokat, de csak János keresztségéről tudott. Bátran kezdett tehát működni a zsinagógában. Amikor Priszcilla és Akvila hallották őt, maguk mellé vették, és alaposabban megmagyarázták neki Isten útját. Mikor aztán elindult Akhájába, a testvérek buzdították, s írtak a tanítványoknak, hogy fogadják be őt. Amikor odaérkezett, sok mindenben hasznukra volt a híveknek, mert ellenállhatatlanul megcáfolta a zsidókat a nyilvánosság előtt, s kimutatta az Írások alapján, hogy Jézus a Krisztus." (Ap Csel 18,23-28)

Apolló sajátos, talán kicsit elfeledett alakja a korai kereszténység történetének. Mit tudunk róla? Zsidó volt, művelt volt, Alexandriából származott és János tanítását ismerte, hallott róla, Jézuséról még nem. Ám egy egyszerű házaspár - Akvila és Priszcilla - megmagyarázzák neki az Isten útját...
Példája ez annak, hogy nem elég a nagy tudás, a műveltség és a teológiai megalapozottság - több kell, s ez a több a hit ereje. Napjainkban még jobban elmondható, hogy az emberi ész sokáig elér, sok mindent tud, de a legfontosabbról nem akar tudomást venni. Ami az egyik oldalon, az ismeretek oldalán többletet jelent, az a másik oldalon gyakran hiányt okoz. Pascal mondja, "...szeretném, ha akkora hitem lenne, mint egy bretoni parasztasszonynak!" Apollói kijelentés ez is, és méltó főhajtás a hit egyszerűsége és nagyszerűsége mellett.

"Azon a napon már nem kérdeztek tőlem semmit. Bizony, bizony, mondom nektek: Bármit kértek az Atyától a nevemben, megadja nektek. Eddig nem kértetek semmit a nevemben. Kérjetek és kaptok, hogy örömötök teljes legyen. Ezeket képekben mondtam el nektek. De elérkezik az óra, amikor már nem beszélek képekben, hanem nyíltan hirdetem nektek az Atyát. Azon a napon majd a nevemben kértek, s nem mondom azt nektek, hogy kérem értetek az Atyát, mert az Atya maga is szeret titeket, mivel ti is szerettetek, és hittétek, hogy az Atyától jöttem. Eljöttem az Atyától, a világba jöttem, de most itthagyom a világot, és visszatérek az Atyához." (Jn 16,23-28)

Jézus búcsúbeszédének mai részletéből kiderül, hogy az Atya szeret minket embereket és teljesíti azokat a kéréseinket, amelyeket az ő Fia, Jézus nevében intézünk hozzá. "Kérjetek, és kaptok" - szól Jézus bátorítása felénk. Kérjünk bátran Istentől, és a kért lelki javakat tőle meg fogjuk kapni.
Mi az alapja annak, hogy Istenhez fordulunk kéréseinkkel? Egyrészt az, hogy sokszor megtapasztaljuk kicsinységünket, gyengeségünket, emberi erőnk végességét. Nem tudunk mindent elérni, megvalósítani a magunk erejéből. Hiába a jószándék, hiába a kitartás, sokszor mindez mégsem elég, nem jutunk előbbre. Másrészt megtapasztalhatjuk Isten mindentadását, aki számára nincs lehetetlen. Ennek következtében ösztönösen is ahhoz fordulunk, akitől kéréseink megvalósítását várjuk. A kéréssel ugyanakkor kifejezzük bizalmunkat, hogy Isten teljesíteni fogja azokat, ha valóban lelkünk javát szolgálják. Gyurka bácsi a szavak szintjén is igyekszik rendet tenni, amikor a mindenható helyett mindentadót mond. Fontos szimbolikus értelemben is ez a csere, hogy egy olyan istenkép alakulhasson ki bennünk, amely nem az erő, a hatás, a nagyság oldalán áll, hanem az adásén, a szolgálatén és a kicsiségén.

[Faragó Ferenc, Budapest]

---

2014. június 1. - Mennybemenetel ünnepe
Mt 28,16-20 - "Tegyetek tanítványommá minden népet..."

Elmélkedhetnék a mennybemenetel csodálatos freskójáról, melyet az Ószövetség ecsetvonásaival rajzoltak meg az evangélisták. Csodálhatnám, hogy mint ragadtatott az égbe Hénokh és Illés próféta, vagy gondolkodhatnék Mózes mennybevételéről és Izaiás mennybemeneteléről. Kinek lehet kétsége afelől, hogy ezek a szellemi és lelki óriások csak a mennybe juthattak. Hát még Jézus, aki minden prófétánál nagyobb volt! Valaki okosan mondta egyszer: ahhoz, hogy egy képet megértünk, nem a festék anyagát kell kapirgálnunk, hanem a mondanivalót kell a képből kiolvasnunk.
A legfőbb mondanivaló azonban nem is a képben van, hanem Jézus szavaiban. Azok közül is a leglényegesebben: a tanítványok missziós küldetésében. Mivel Jézus maga sohasem keresztelt (Jn. 4,2), így még Máté szövegéből is kiemelten a kétségtelenül Jézus szájából való mondatban van az üzenet: "Tegyetek tanítványommá minden népet!"
Valamikor egyértelművé vált bennünk, hogy a "hirdetés", "tanítás" nem csak a papok dolga, hanem minden Jézus-tanítványé. Hiszen azért tanítvány, hogy tanítóvá váljon. Azt hiszem, ezt mindannyian tudjuk. Csakhogy más dolog tudni valamit és megint más dolog annak megfelelően cselekedni is.
Most azon gondolkodom, hogy miért nem tesszük azt, amit igaznak ismerünk fel? Sokszor az alkalmatlanságunkra, vagy az egyéb irányultságunkra stb. hivatkozunk. Sajnos ez mellébeszélés.
A napokban világosodott meg bennem, hogy mi is lehet a baj. Egy pszichológus beszélt arról, hogy a tudás a fejben van, de attól még bármit cselekedhetünk. Ha azonban a felismert jó a szívünkbe kerül, akkor nehezen tudunk azzal ellenkezőt cselekedni. Az "interiorizációról" (bensővé levésről) eddig is tudtam, de most esett le a húszfilléres, hogy tényleg, a jézusi üzenetnek a személyiségembe kell épülnie (parázsként beleégnie), hogy "ne tudjak hallgatni tovább"...

[Kovács László, Budapest]

 

Achívum