A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fûzik csokorba az ország különbözõ tájairól hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig.
A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.

 

2014. május 25. - Húsvét 6. vasárnapja
Jn 14,15-21 - "Vigasztalót ad nektek, az igazság Lelkét."

Amikor a mai vasárnap szentírási részletéhez kezdtem el összeszedni gondolataimat, nem nagyon akart megszólalni a szöveg. János evangéliumával különben is gondban vagyok, mert ez a nyelvezet nem olyan egyszerű, mint a szinoptikusok ("együttlátók") által elkészített szöveg. Nála erőteljesen érvényesül korának meghatározó szellemi áramlata, a gnoszticizmus. A jézusi eseményeknek sokfajta megközelítése született meg az első század második felében, de végül hivatalosan elfogadottá és elismerté a Máté, Márk, Lukács és János szerinti evangélium lett. Áttekintve a szinoptikusokat (Máté, Márk, Lukács), nem találtam rá olyan határozott és egyértelmű részre, amelyben Jézus megígérte volna a Paraklétoszt (ügyintéző, ügyvéd, buzdító, vigasztaló, segítő). Ez a leírás János evangélista sajátos megközelítése. A szinoptikusoknál a Lélek a szentháromságos Isten egyik részeként jelenik meg, Jánosnál viszont jelentős szerepet, feladatot kap.
Kíváncsi voltam, hogy amikor a hetvenes évek közepén Bulányi Gyurka bácsi által ír Keressétek az Isten Országát! (KIO) olvastuk - az átütőpapírra indigóval, 10 példányban gépelt szöveget -, mit tanultunk erről a szentírási részről. Legnagyobb meglepetésemre és örömömre a KIO mind az öt kötetét megtaláltam a Magyar Elektronikus Könyvtárban (http://mek.oszk.hu/katalog). János evangéliumának 14. fejezetéhez kapcsolódóan a következő olvasható: "Ez a világ nem ismerte meg az Atyát (Jn 17,25). A Szentlelket sem képes sem látni, sem megismerni, sem megkapni (Jn 14,17). Ez a világ nem látja Jézust (Jn 14,19), és nem is hisz Benne (Jn 16,8-9)" - KIO, V. könyv, 791. oldal. A következő fejezetcím fájdalmasan foglalja össze a valóságot: "Ez a világ áthidalhatatlan ellentétben van Jézus tanítványaival."
Az elméleti megközelítések után felvetődnek a gyakorlati kérdések. Velünk van-e a Vigasztaló? Milyen tények bizonyítják ezt? A Vigasztaló ott van jelen, ahol Jézus tanítása megértésre és befogadásra talált. Ahol keveset értettek és fogadtak be belőle, ott a Vigasztaló szerény mértékben, esetleg eltorzított formában van jelen. Ahol pedig Jézus (valódi, nem pedig félremagyarázott) tanítása a maga teljességében befogadásra talál, ott egyértelműen megtapasztalható Isten jelenléte. Ki-ki nézzen magába, és nézzen szét maga körül!
Elmosolyodom, amikor az elmúlt 50 év pápáit nézem. Aranyosak, okosak, népszerűek. De foglyok. A Vatikán és a népszerűség foglyai. Ebből a kettős börtönből nincs szabadulás. Nagycsütörtökön fiatalkorú elítéltek lábát mosni, a vatikáni közös menzán étkezni, hajléktalanokkal együtt ünnepelni a születésnapot, és sorolhatnám azokat a szimbolikus tetteket, amelyek Ferenc pápának a fogságból való kitörés őszinte, de reménytelen kísérletei. A népszerűség új formáival marad a Vatikán foglya. Pedig szerintem érzi, hogy mit kellene tenni. Ma is nagy szükség van a Vigasztalóra, a Segítőre, az Igazság Lelkére. Mindannyian saját elképzeléseink és megszokott kényelmes életünk foglyai vagyunk. Szembesítenünk kell magunkat, hogy mi mennyire távolodtunk el a példát és utat mutató Jézustól. Vissza kell találnunk az Útra: Isten Országának szünet nélküli keresésére. Csak így lesz közöttünk és bennünk a Vigasztaló, az Igazság Lelke.

[Lipien Mihály, Budapest]

---

2014. május 20. kedd
ApCsel 14,19-28; Jn 14,27-31a

"Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek" (Jn 14,27-31) Jézus egyik legfontosabb, legtartalmasabb mondatával kezdődik ez az igeszakasz. Felvilágosítja apostolait, hogy lassan elmegy az Atyához, aki még nála is nagyobb, majd ígéretét teszi, hogy vissza fog térni. Megkéri őket, próbáljanak ennek örülni, és ne féljenek, szorongjanak miatta. Jézus szavai természetesen nem csak az apostolokhoz szólnak, hanem hozzánk is. Hányszor fordul elő életünkben, hogy úgy érezzük; Jézus most elment, nem figyel ránk, hiszen csupa rossz dolgok történnek, vagy úgy érezzük, hiába beszélünk hozzá, nem hallgat meg minket? Ilyenkor elfogy az erőnk és a bizalmunkat is hajlamosak vagyunk elveszíteni. A világban félelem, szorongás, háború uralkodik. Nemzetek harcolnak egymás ellen, a társadalmi elvárásoknak alig tudunk megfelelni, rohanunk, futunk, sokszor saját szeretteinkre se jut időnk. Mégis hogy lehetséges ez, amikor Jézus békességet hagyott ránk? Hogyan tudnánk ezt a békét visszakaparintani, fellelni, megtartani? Az biztos, hogy a sokszor elcsépeltnek tűnő szavakból és azoknak ágaiból kell kiindulnunk. Hit, bizalom, szeretet. Ezekre bizony nagy szükség van, ha Krisztus békéjére "pályázunk". Az ő békéje nem világi, hanem valami speciális, kézzel foghatatlan, mely átjárja lelkünket és szívünket kívülről-belülről. Megtanít minket igazán élni, látni, érezni ebben a veszélyekkel teli világban.
Mit jelent számomra Krisztus békéje? Képes vagyok-e arra, hogy az élet viharában időt szakítok Krisztus békéjének megélésére és annak továbbadására? Megteszek-e mindent érte?

---

2014. május 21. szerda
ApCsel 15,1-6; Jn 15,1-8

János evangéliumának a 15. részének első szakasza Jézusnak a szőlőtőről szóló példázata. Az evangélium szerint nagycsütörtök este hangzott el. A tanítványokat készíti fel a keresztre feszítés utáni időkre, így nekünk mai követőinek is útmutatást ad. Tulajdonképpen magától értetődő, szinte nem is szorul külön magyarázatra.
A példázatnak egy nagyon szép íve van. Az első megállapítása, amely szerint "lemetsz rólam minden vesszőt, mely gyümölcsöt nem terem" kissé ijesztő, mindenesetre önvizsgálatra késztet bennünket. Megnyugtat azonban bennünket, hogy azáltal, hogy hozzátartozunk fogunk gyümölcsön teremni. Ezek szerin az a feladatunk, hogy maradjunk Jézusban: "Miként a vessző nem képes magától gyümölcsöt teremni, csak ha a tőkén marad, úgy ti sem, ha bennem nem maradtok." Első látásra ez nem tűnik nehéz feladatnak, de Jézus annyira fontosnak tartja, hogy még háromszor megismétli kissé más formában. Valóban, ha megvizsgáljuk saját életünket, azt tapasztaljuk, annak ellenére, hogy számtalanszor átéltük már a Jézushoz tartozás örömét, gyakran nem úgy viselkedünk, sőt nem is úgy gondolkozunk, mint ahogy Jézus elvárná. Az, hogy ez tényleg milyen nehezen teljesíthető elvárás megmutatták a következő nap, Nagypéntek történései is, amikor a tanítványok szétfutottak. Jézus az ezzel való szembenézésre is fel akarja készíteni tanítványait. Ez lehet az oka annak, hogy a harmadik ismétlés már egy igazi felszabadító örömüzenet, ennél egy ember többet nem is kívánhat: "Ha megmaradtok bennem és beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok és megadatik nektek."
A záró mondatban Jézus a kiindulási gondolatot ismétli újra, de egészen máshová teszi a hangsúlyt, amivel végképpen magához emel bennünket, bekapcsolva minket Isten munkájába: "Azzal dicsőül meg Atyám, ha sok gyümölcsöt teremtek, és tanítványaimmá lesztek."

---

2014. május 23. péntek
ApCsel 15,22-31; Jn 15,12-17

"Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket." (Jn 15,12)
A szeretet által közelebb kerülünk embertársainkhoz, de nemcsak egymáshoz, hanem az Atyához is. Jézus barátainak nevezi a tanítványait, ezzel egy bensőségesebb kört alakít ki maga köré. A hierarchikus úr-szolga kapcsolatot elvetve, azonos szintre emeli a tanítványokat, ezzel is példát mutatva nekik, hogy ők maguk is tegyenek így, és teremjenek "maradandó gyümölcsöt". Jézus megmutatta és bebizonyította, hogy mennyire szereti a barátait, az embereket, mert az életét adta értünk.
Megtesszük-e mi is ugyanezt a barátainkért? Szeretjük-e egymást annyira, amennyire Ő szeretett bennünket? Vajon Jézus engem is befogadna baráti körébe? Szolga vagyok, aki még vakon teszi, amit ura parancsol, vagy már magamévá tettem mindazt, amit megtanítottak nekem, és készen állok, hogy mindezt továbbadjam? Saját magam választottam ezt az utat, vagy még mindig szüleim, tanáraim, feljebbvalóim határozzák meg gondolkodásmódom?

[Bajnok Sára, Budapest]

---

2014. május 24. szombat
ApCsel 16,1-10; Jn 15,18-21

"Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem elébb gyűlölt ti nálatoknál. Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, a mi az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ. Emlékezzetek meg ama beszédekről, a melyeket én mondtam néktek: Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd. De mindezt az én nevemért cselekszik veletek, mivelhogy nem ismerik azt, a ki küldött engem."
A világgal való barátság - ellenségeskedés az Istennel szemben! Ha Jézus barátai vagyunk, ellenségévé vállunk a világnak. Noha a logikus következtetés az volna, hogy a jó szándékot hála követi, mégis annyira eltér és idegen egymástól a két oldal, hogy ez a többségben gyűlöletet szül a változni és változtatni akarókkal szemben. Így tehát az efféle másság és kirekesztettség kettős teher: egyszerre kell vállalni az üldözött szerepét, és mindezt vonzóvá tenni az üldözők számára. Úgy élni ebben a világban, mint aki nem ebből a világból való.

[Kiss Márk, Pilisborosjenőt]

---

2014. május 25. - Húsvét 6. vasárnapja
Jn 14,15-21 - "Vigasztalót ad nektek, az igazság Lelkét."

Amikor a mai vasárnap szentírási részletéhez kezdtem el összeszedni gondolataimat, nem nagyon akart megszólalni a szöveg. János evangéliumával különben is gondban vagyok, mert ez a nyelvezet nem olyan egyszerű, mint a szinoptikusok ("együttlátók") által elkészített szöveg. Nála erőteljesen érvényesül korának meghatározó szellemi áramlata, a gnoszticizmus. A jézusi eseményeknek sokfajta megközelítése született meg az első század második felében, de végül hivatalosan elfogadottá és elismerté a Máté, Márk, Lukács és János szerinti evangélium lett. Áttekintve a szinoptikusokat (Máté, Márk, Lukács), nem találtam rá olyan határozott és egyértelmű részre, amelyben Jézus megígérte volna a Paraklétoszt (ügyintéző, ügyvéd, buzdító, vigasztaló, segítő). Ez a leírás János evangélista sajátos megközelítése. A szinoptikusoknál a Lélek a szentháromságos Isten egyik részeként jelenik meg, Jánosnál viszont jelentős szerepet, feladatot kap.
Kíváncsi voltam, hogy amikor a hetvenes évek közepén Bulányi Gyurka bácsi által ír Keressétek az Isten Országát! (KIO) olvastuk - az átütőpapírra indigóval, 10 példányban gépelt szöveget -, mit tanultunk erről a szentírási részről. Legnagyobb meglepetésemre és örömömre a KIO mind az öt kötetét megtaláltam a Magyar Elektronikus Könyvtárban (http://mek.oszk.hu/katalog). János evangéliumának 14. fejezetéhez kapcsolódóan a következő olvasható: "Ez a világ nem ismerte meg az Atyát (Jn 17,25). A Szentlelket sem képes sem látni, sem megismerni, sem megkapni (Jn 14,17). Ez a világ nem látja Jézust (Jn 14,19), és nem is hisz Benne (Jn 16,8-9)" - KIO, V. könyv, 791. oldal. A következő fejezetcím fájdalmasan foglalja össze a valóságot: "Ez a világ áthidalhatatlan ellentétben van Jézus tanítványaival."
Az elméleti megközelítések után felvetődnek a gyakorlati kérdések. Velünk van-e a Vigasztaló? Milyen tények bizonyítják ezt? A Vigasztaló ott van jelen, ahol Jézus tanítása megértésre és befogadásra talált. Ahol keveset értettek és fogadtak be belőle, ott a Vigasztaló szerény mértékben, esetleg eltorzított formában van jelen. Ahol pedig Jézus (valódi, nem pedig félremagyarázott) tanítása a maga teljességében befogadásra talál, ott egyértelműen megtapasztalható Isten jelenléte. Ki-ki nézzen magába, és nézzen szét maga körül!
Elmosolyodom, amikor az elmúlt 50 év pápáit nézem. Aranyosak, okosak, népszerűek. De foglyok. A Vatikán és a népszerűség foglyai. Ebből a kettős börtönből nincs szabadulás. Nagycsütörtökön fiatalkorú elítéltek lábát mosni, a vatikáni közös menzán étkezni, hajléktalanokkal együtt ünnepelni a születésnapot, és sorolhatnám azokat a szimbolikus tetteket, amelyek Ferenc pápának a fogságból való kitörés őszinte, de reménytelen kísérletei. A népszerűség új formáival marad a Vatikán foglya. Pedig szerintem érzi, hogy mit kellene tenni. Ma is nagy szükség van a Vigasztalóra, a Segítőre, az Igazság Lelkére. Mindannyian saját elképzeléseink és megszokott kényelmes életünk foglyai vagyunk. Szembesítenünk kell magunkat, hogy mi mennyire távolodtunk el a példát és utat mutató Jézustól. Vissza kell találnunk az Útra: Isten Országának szünet nélküli keresésére. Csak így lesz közöttünk és bennünk a Vigasztaló, az Igazság Lelke.

[Lipien Mihály, Budapest]

 

Achívum