A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fûzik csokorba az ország különbözõ tájairól hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig.
A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.

 

2014. május 11. - Húsvét 4. vasárnapja
Jn 10,1-10 - "Én vagyok az ajtó!"

Nekünk dupla bejárati ajtónk van. Pontosabban kétszárnyú ajtó, no meg egy hatalmas vasrács. Szerintem majdnem szép. Néhány éve betörtek hozzánk, feltúrták az egész lakást. Siralmas volt látni a szekrényekbõl kidobált ruhákat, a mindent elborító felfordulást. Nem annyira az elvitt értékek miatt rendültünk meg, hanem azért, mert valakik hívatlanul és váratlanul beléptek intim világunkba. Nem vagyunk zarándok típusú család! Szeretünk odahaza lenni. Az "akol" biztonságos, meghitt közege összetart minket. Ha délután fél hatkor nincs mindenki odahaza, akkor izgatottak vagyunk. De aki eljön hozzánk, és megtiszteli otthonunkat, mindig jól érzi magát.
A mai vasárnap evangéliumi részlete a jó pásztor példabeszédét állítja elénk. A történet hivatalos egyházi tanítás szerinti szereposztása könnyen azonosítható: Akol = Egyház; Juhok = a Jézust követõk; Ajtó = Jézus; Béres = aki csak kényszerûségbõl van a juhokkal; Tolvaj, rabló = aki félrevezet, és pusztít az akolban. Ezen a vasárnapon felerõsödik a katolikus egyház és a katolikus hívek identitása, mert a szentmiséken tudatosul egy továbbfejlesztett szereposztás, amely szerint Akol = római katolikus egyház; Juhok = katolikus hívek; Ajtó = Jézus, pápa, püspök, pap; Béres = rossz egyházi vezetõ; Tolvaj, rabló = szekták, nem katolikusok, liberálisok.
Ezek mellett a szereposztások mellett azonban van egy egyéni, ha úgy tetszik családi, közösségi értelmezésû szereposztás is: Akol = a család, a közösség ahová tartozom; Ajtó = a valódi Jézus megismerése, hogy ne rossz ajtón át közlekedjek; Béres = akik körülöttem élnek, de ha bajba kerülök, elhagynak; Tolvaj, rabló = akik idõt, pénzt és szeretetet lopnak tõlem és a családomtól.
Este van, feleségem hazakísérte a gyereket a Patronából. Én is hazaérek. Mielõtt közösen megbeszélhetnénk a mögöttünk hagyott napot, mielõtt németbõl foglalkoznánk a kislánnyal, mielõtt leülhetnénk a közös vacsorához, megérkeznek az idõt rabló, véget nem érõ, értelmetlen beérkezõ telefonhívások. A nap végén beletörõdünk kifosztott sorsunkba, és szélesre tárjuk a rablók elõtt az ajtónkat: bekapcsoljuk a televíziót.
Lefekvéskor nap mint nap letesszük a szent fogadalmat, hogy holnaptól (talán) másként lesz. Úgy legyen!

[Lipien Mihály, Budapest]

---

2014. május 13. kedd
ApCsel 11,19-26; Jn 10,22-30

A zsidók azt kérdezik Jézustól: "Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!"
Gyakran úgy érzem, hogy a körülöttem élő emberek és én is mindenre bizonyítékot szeretnénk. Azt szeretnénk, ha valaki megmondaná nekünk, hogy valami tényleg úgy igaz-e, ahogy sejtjük, gondoljuk, látjuk. De nincs egyetemes igazság, az igazságnak annyi arca van, ahányan nézik azt. Ez sokszor kényelmetlen érzés számomra, ez a bizonytalanság. Hogy bele kell gondoljak a másik ember helyzetébe, hogy ő esetleg miért látja másképp a dolgokat, hogy el kell fogadjam, hogy nekem és neki is igaza van - sőt néha azt kell elismernem, hogy neki van igaza és nekem nincs.
Bonyolult ez, és sok időt és energiát emészt fel, hogy folyton odafigyeljek másokra is, hogy körbenézzek időnként, és ne csak a saját életemre, a saját problémáimra koncentráljak. Felmerül bennem a kérdés, hogy megéri-e ez nekem vagy bárkinek?
Az utópisztikus, képzeletbeli világomban nincsenek háborúk, az emberek békében élnek egymás mellett és egymással. Nem akarnak rosszat egymásnak és nem veszekszenek folyton. Úgy érzem, ha megpróbálom a másik igazságát megérteni, ha hiszek neki és benne, akkor közelíthetek ehhez az utópisztikus világhoz. û

---

2014. május 14. szerda
ApCsel 12,24-13,5a; Jn 12,44-50

Az első igében Barnabás és Saul egy korábban teljesített feladatuk után (miszerint Antiokhiából Júdeába küldik őket, hogy élelmet vigyenek, ugyanis ott éhínséget jövendöltek) most egy újabbat kaptak: kiválasztotta őket a Szentlélek arra, hogy Szalamiszban Isten igéjét hirdessék a zsidó zsinagógákban. Számomra azt sugallja ez a kis igeszakasz, hogy Isten sosem ad túl nagy feladatot, hanem mindig csak akkorát, amekkorát én el tudok végezni. És miután megerősödtem egy feladatban, a következővel - ami lehet, hogy nehezebb - már könnyebben el tudok bánni. Talán úgy is fogalmazhatnánk másképpen, hogy "teher alatt nő a pálma".
A János-evangéliumban Jézus az Atyával való egységéről beszél: aki ő benne hisz, az az Atyában hisz. Aki látja őt, az az Atyát látja. Aki hallja őt, az az Atyát hallja. Aki elveti őt, az az Atyát veti el.
Jézus a példa, az etalon, rajta keresztül ismerjük meg az Atyát. Azt akarja ezzel mondani, hogy Isten általa szólítja meg az embereket: minket, téged, engem.
Ez az egység is a kettőjük (hármójuk?) egységét magyarázza.
Én ezt úgy értelmezem, hogy mindegy, hogy kit szólítok meg az imámban, mert ha az egyikhez szólok, akkor mindannyiukhoz szólok.
Összegzésül örülök, hogy bárhogy szólíthatom a Teremtőt, hiszen mindenképp meghall, illetve meghallgat, és annak is örülök, hogy időről időre ad valami feladatot, ami által én is jobb és erősebb lehetek - és remélhetőleg mindez a környezetem hasznára is válik.

---

2014. május 16. péntek
ApCsel 13,26-33; Jn 14,1-6

Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek. Tamás erre azt mondta neki: Uram, nem tudjuk, hová mégy, hogyan ismerhetnénk az utat? Jézus azt felelte neki: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam.

Kedves testvérbarátom,
nem tudom, miként lehetne ezt az igét jobban értelmezni, mintha átérezzük a helyzet súlyosságát. Jézus ezt véres haláltusája előtt mondja barátainak, kiket családjának mondott, családjaként szeretett. Elképzelem, ahogy ott van velük és biztatja őket. A családja nem érti, mit jelentsen mindez. Hova megy? Elmegy? De miért? Nem szeret minket? Mély érzelmek az arcokon, düh, félelem, és végtelen szomorúság... Mint mikor a gyermeket egyedül hagyja a szülő, s a gyermek nem fogja fel, hogy miért kell egyedül lennie, miért nincs vele és fogja a kezét anya vagy apa? S mégis a szülőnek ilyenkor a legnehezebb. Mert látja, hogy mennyit fog szenvedni, bukdácsolni az, akit szeret, és neki ezt hagynia kell. Ha mindig mellette van, akkor sosem válik felnőtté, felelősségtudatos asszonnyá vagy férfivá.
Úgy érzem Jézus is ekképp érezhetett, amikor a tanítványok szemébe nézett. De Mária is ezt érezhette, mikor tudta, hogy mi vár édes fiára, s ő nem tud ott lenni, nem tud segíteni, mert ez Jézus saját útja, nem az övé...
Miért mondja Jézus ekkor, hogy HIGGYETEK bennem? Azt gondolom azért, mert a bajban is hinnünk kell, amikor minden kusza az életünkben és minden borulni látszik, nekünk akkor is erősnek kell lennünk és rendíthetetleneknek, amilyen Jézus is volt küldetésében! De egy számomra nagyon fontosat kiemelnék a Mester gondolataiból, hogy nem akárhogyan kell hinni az Atyában, hanem kizárólag úgy, mint Ő, mert lehet sokféleképpen hinni az Istenben (papok és írástudók, mint meszelt sírok), de az a helyzet, hogy csak egy helyes út van! És ha egy ember hisz A SZENT CÉLBAN rendíthetetlenül, akkor nincs olyan földi erő, ami őt megállíthatná, ha életével fizet is AZ ÁLOMért, melyről hiszi, hogy MEGVALÓSÍTHATÓ, melyről tudja jól, hogy nemcsak egy álom...
Mennyire könnyítette meg nekünk Isten a hitet azáltal, hogy Jézusban hihetünk, hogy Krisztus az út Mennyei Szülőnkhöz?

[Király Kata, Érd]

---

2014. május 17. szombat
ApCsel 13,44-52; Jn 14,7-14

Jézusnak az utolsó vacsorán mondott beszédéből olvastunk egy részletet. Szeretnék kiragadni néhány gondolatot:
1. "Aki engem látott, az Atyát is látta." - Ha meg szeretnénk ismerni Istent, nézzünk Jézusra. Ha hallani akarjuk a tanítását, hallgassuk Jézust. Isten Jézus személyében mutatja meg magát leginkább nekünk, és azért küldte el Fiát a világba, hogy általa ismerjük meg őt. Isten tehát nem egy megfoghatatlan istenség, aki nem is érti a mi kis földi gondjainkat, hanem éppen olyan, mint mi. Sokkal közelebb áll hozzánk, mint gondolnánk. De vajon én ismerem őt eléggé? Olvasom a Bibliát, a tanítását?
2. "A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, s a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van." - Vajon hagyom-e hogy Isten bennem is munkálkodjon? Nem nyomom el az önzésemmel, a lustaságommal, a másra figyelésemmel? És észreveszem-e, hogy nemcsak bennem, de másokban is ott van Isten? Eszerint bánok velük?
3. "Bármit kértek a nevemben, megteszem nektek."- Elhiszem, hogy tényleg bármit kérhetek? Elhiszem, hogy Isten jobban tudja nálam, hogy mire van szükségem? Van elég hitem, hogy elfogadjam, ha nem úgy teljesülnek a kéréseim, ahogy én azt elvártam?

[Szikszainé Csiky Márta, Budapest]

---

2014. május 18. - Húsvét 5. vasárnapja
Jn 14,1-12 - "Atyám házában sok hely van!"

Ötven év felett az előrelátó ember megkezdi a tudatos csomagolást. Ez nem jelent pesszimizmust, elkeseredettséget vagy lemondást a biológiai és szellemi élet örömeiről. Eddig is tudtuk, hogy ha egyszer megszülettünk, akkor el fog jönni az a pillanat is, amikor biológiai életünk befejeződik. Eszembe jutnak két éve elhunyt apósom tréfás szavai: "Milyen jó, hogy az ember nem tudja, mikor fog meghalni, mert akkor előtte fél évig mást sem csinálna, mint búcsúzkodna." Pedig annak is megvan a jelentősége, ha eltávozásunk időpontja már aránylag pontosan meghatározható orvosilag. Ez a helyzet lehetőséget ad a tudatos felkészülésre. Szétválaszthatjuk életünkben az értékes búzát és a haszontalan konkolyt, hogy rátaláljunk arra, ami fontos és értékes. Él egy számomra kedves felszámoló hölgy, akinek a NAV-ban halálhírét keltették. Megkönnyeztem, mert rendes és kedves volt. Rá egy évre szembetalálkoztam vele. Látta rajtam, hogy valami nincs nálam rendben, ezért elmondtam, hogy a halálhírét keltették. Elmondása szerint valóban nagyon súlyos beteg volt, és megfogadta: ha meggyógyul, nem a munkájának, hanem csak a családjának fog élni. Meggyógyult, de fogadalmát nyugdíjasként sem tudta megtartani.
A mai vasárnap evangéliumi részlete Jézus búcsúbeszédének nyitánya. Felkészülés az elkerülhetetlenre. Azért mond búcsúbeszédet a tanítványoknak, hogy békesség legyen bennük (Jn 16,33). Ez a szerkesztett beszéd a mennyei hazáról, a Vigasztaló elküldéséről, a békesség ajándékozásáról, a világ részéről megnyilvánuló gyűlöletről és legfőképpen a szeretet parancsáról szól.
Jézus nem egy gyógyíthatatlan betegség közeledő befejezésének, nem is hosszú évtizedek sikeres életének ágyban és párnák közti lezárására készül. Az ő búcsúbeszédének más az élethelyzete. Nála a politikai körülmények és az igazsághoz való hűséges ragaszkodás határozza meg életének nagyon gyorsan bekövetkező időpontját. Tudja, hogy halála után a tanítványoknak mindent újra át kell gondolniuk. Erősíti apostolait a jelenben ("elküldöm a Vigasztalót"), és a vele sorsazonosságot vállalókat a jövőben ("Atyám házában sok hely van").
Ötven év felett az ember már búcsúbeszédeken is gondolkodik. Amikor eljön (ha eljön) a nyugdíj ideje, a nyugdíjas búcsúztatón vajon beszélhetek-e hitelesen arról, hogy életünknek nem célja a munkának élés, ha időm jelentős részét a munkahelyi munkával töltöttem el. Még van időm az életem átgondolására. Elbúcsúzni annak könnyű, aki mögött olyan hiteles élet van, amelyben a szó és a tett egymást támogatva válik jákobi létrává, amelyen az Atya házába lehet feljutni.

[Lipien Mihály, Budapest]

 

Achívum