A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fûzik csokorba az ország különbözõ tájairól hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig.
A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.

 

2014. április 27. - Húsvét 2. vasárnapja
Jn 20,19-31 - Kétely és hűség

Eredetileg ezzel a szakasszal ért véget János evangéliuma, a további versek utólagos betoldások. Ennek megfelelően formailag szépen kidolgozott, fontos mondanivalót hordozó szakasszal van dolgunk. János evangéliuma különben is kiemelkedik irodalmilag a többi közül, számtalan csodás történettel és Jézus szájába adott, szerethető gondolattal ajándékozza meg olvasóját, olyanokkal, amelyek egy életre az ember lelkébe vésődnek. Ezekből itt is akad bőséggel, elég, ha csak az "amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket" mondatra gondolunk, vagy a "Boldog, aki nem lát, és mégis hisz"-re, amelyet szellemesen olykor kilencedik boldogságnak is mondanak. Azt is megtudjuk, hogy az apostolok féltek, és bezárkóztak. Együtt féltek, egymást erősítve/gyengítve.
Ebbe a reményvesztettséggel átitatott enteriőrbe lép be Jézus, és a Közel-Keleten elterjedt legszebb köszöntéssel ("Békesség veletek!") köszönti barátait.
A történet egyik főszereplője Tamás apostol, akinek a karakterét János evangélista rajzolta meg a számunkra, az ő írása nyomán emelkedik ki a többi apostol közül. "Az iker", "a hitetlen". Ez utóbbi különösképp rajta ragadt, közszót is képeztünk belőle: tamáskodik, amit arra mondunk, aki kételkedik valamiben. Kaphatott volna más jelzőket is, a bátort és a hűségest, mert korábban ezzel tüzelte elbizonytalanodott társait: "Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt!" (Jn 11,16). Az utókor azonban így bánt el Tamással.
Sokan ma is úgy gondolják, hogy nem helyénvaló a kételkedés. Azt is gyakorta tapasztalhatjuk, hogy már egy-egy kérdés feltevése is gyanút kelt. Mindig voltak, ma is vannak olyanok, akik szívesen birtokolják a válaszadás jogát, legtöbb esetben a kérdezését is. Jézus azonban nem ilyen.
Tamás példája arra mutat rá, hogy a kételkedés távolról sem azonos a hűtlenséggel. Az apostol minden bizonnyal csalódott (de ezzel aligha van egyedül), mégis kitart, nem válik árulóvá, még abban az értelemben sem, hogy csendesen hazamegy a családjához, holott ezt nyilvánvalóan megtehetné. Tamás marad, mert hűséges, mert szereti az Urat, akiért meghalni is kész volt, és akit a többiekkel együtt, neki sem sikerült maradéktalanul megértenie.
Jézus tudja mindezt. Ahogy azt is, hogy nemcsak Tamásban támadt kétely, de egyedül ő volt az, aki mert ennek hangot is adni. És az Úr utánamegy, mint a jó pásztor az elveszett bárányának. Neki ő is épp olyan fontos, mint a többi apostol. Az ő országában neki is helye van. Milyen különös, hogy a magdalai Mária, a leghűségesebb, nem érintheti meg, de Tamás, a "hűtlen" igen. Ha ez az ára az ő útra találásának, hát legyen!
Tamás Jézus-élménye ezért radikálisan személyes. Övé a tizedik boldogság: Boldog, aki olykor kételkedik, kérdezni bátor, mégis hűséges marad urához (övé lesz a megtapasztalás).

[Szabó András, Sopron]

---

2014. április 29. kedd
ApCsel 4,32-37; Jn 3,7-15

Nem akadt közülük szűkölködő… (ApCsel 4,34)
Kérem, mielőtt ezt a szösszenetet elolvasod, olvasd el az ApCsel megjelölt szövegét egyszer, kétszer és háromszor. Azt hiszem a keresztények közössége addig hiteles a világban, amíg ezt a kontrasztot fel tudja mutatni: "egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenütt közös volt. Nem akadt közöttük szűkölködő, mert akinek földje vagy háza volt, eladta, és az érte kapott pénzt elhozta és az apostolok lába elé tette". A szöveg is megadja a választ, hogyan lehetséges mindez, minek az erejében voltak erre képesek.
Válasz:
1) "A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt." Tehát gondolataik, érzelmeik egy irányba tartottak. A megtérésük által megtapasztalták és felismerték magukban Isten Lelkét, ami ugyanarra a küldetésre indította őket.
2) Mivel közelre várták az Úr visszajövetelét, s ezt tették értékrendjük csúcsává, ezért az evilági értékrendet alább tudták helyezni. Az individuális értékeket a közösségi értékek váltották fel (nem csak egy-két ember életében, hanem átütő erejűen ez az egész közösségre jellemző lett!).
El kell gondolkodnunk az alábbiakon:
a) Megtérésünk adott e nekünk ehhez hasonló intellektuális és spirituális-érzelmi töltést? Ha nem, teszünk-e azért valamit, hogy folyamatosan és elkötelezetten Istenhez térjünk? Ha igen, akkor képesek vagyunk-e egymással megosztani ezt az örömöt?
b) Háttérbe tudom-e szorítani egyéni életemet, érdekeimet és helyébe képes vagyok-e a közösségi létre?
Csak, ha én is, mi is ebbe az irányba lépkedünk, leszünk hiteles minta a világban. Meg kell oldanunk, az egymás közötti (BOKRON belül is!) egyenlőtlenség kérdését is, de ez már nem elég: az osztozás világra való kiterjesztése nélkül, a javak elosztásának gyökeres megváltoztatása nélkül, a javak felhasználásában való önmérsékletünk nélkül felzabáljuk a jövőt.
Álljon itt ennek alátámasztására egy Hetesi Zsolt gondolat:
"Élvezzük az életet, amíg lehet: gyönyörködjünk a természetben, bánjunk jól szeretteinkkel, fedezzük fel az élet apró csodáit, és tudjunk örülni a legapróbb ajándékoknak is, amivel ez a világ megörvendeztet minket. Tudjunk hálásak lenni, hogy még olyan élhető világba születtünk, aminek szépségeiből nekünk azért kijutott. Örülök, hogy ahhoz a generációhoz tartozom, aki ráébredt elődei és saját életformájának fenntarthatatlan voltára, de teljesen tanácstalan vagyok, és csalódottságot élek át, mivel figyelmeztető szavaim süket fülekre találnak. Az emberek nem akarják elhinni, hogy mi a helyzet. A hajó süllyed, a zenekar játszik, de mi azért még lezabáljuk a svédasztalt."

---

2014. április 30. szerda
ApCsel 5,17-26; Jn 3,16-21

Nem húzták el a csíkot…
Ekkora szerencse, ekkora véletlen, ekkora lehetőség nem adódik több az életben. Gyerünk, húzzunk innen, amíg be nem törik a fejünket! - gondolhatták volna az apostolok, hisz ismerték a zsidó főpapok logikáját, érvelését és érzelmeit. Kinyílik a börtönajtó, észrevétlenül leléphetnének, de ez nekik eszükbe sem jutott. Pontosan tudták, hogy mi következik ezután, pontosan tudták, hogy következik majd a főtanács elé hurcolás, a további börtönök és az út végén az életük elvevése, de nekik eszükbe sem jut a külföldre menekülés, vagy az elfutás, bujkálás lehetősége.
Mert az ő eszükbe az Isten Lelke, az ő szívükön keresztül diktálta egy másik út esélyeit. Innentől kezdve, ezzel a Lélekkel, ezzel a lelkülettel eltelve nem maradt más nekik csak a Mester tanításának hirdetése, közvetítése, továbbadása. Akár alkalmas, akár alkalmatlan, háztetőkről és terekről. Akár tetszik ez valakinek, akár nemtetszést, féltékenységet vagy haragot vált is ki ez másokból. Igen, háztetőkről és terekről: mindenütt és minden időben.
E minta alapján, el kell gondolkodnom azon, hogy én milyen utakat járok:
• Van-e bennem tűz, szándék a Mester tanításának hirdetésére, továbbadására?
• Tapasztaltam-e, hogy ez egy veszélyes út?
• Milyen kompromisszumokat tettem utamon? Életem, bőröm, egzisztenciám jóléte miatt feladtam-e már az elveimet?
• Ha kitartottam eddig elveim következetes képviseletében, van-e elég bátorságom arra, hogy a társadalomban (pártpolitikáktól függetlenül, tehát függetlenül attól, hogy éppen kik a hatalom birtokosai!) mindig a lelkiismeretem szavára hallgatva a lényegről, a valódi Örömhírről beszéljek és azt képviseljem?

---

2014. május 2. péntek
ApCsel 5,34-42; Jn 6,1-15

Amikor jóllaktak, szólt tanítványainak: "Szedjétek össze a maradékot, nehogy kárba vesszen." (Jn 6,12)
A kenyérszaporítás csodája az egyik legismertebb és legsűrűbben idézett jézusi történet, ami "nem is csoda", hiszen ez az egyetlen csodaleírás, ami mind a négy evangéliumban szerepel, sőt, Máténál és Márknál kétszer is. A kisiskolás hittanoktól a főpapi prédikációkig sokszor találkozhattunk már vele, számos értelmezése közismert. Itt a Bokorban általában kevésbé tartjuk ezt az eseményt Jézus természetfölötti hatalmát demonstráló, anyagot szaporító "varázslatának", hanem sokkal inkább az emberek közti osztozás (amúgy nem kevésbé csodálatos) példázataként tekintünk a történetre. Azt gondolom, jó okkal teszünk így: a csodatévő Jézus nem indíthatna minket másra, mint vallásos áhítatra és sekélyes, "Uram, adj az éhezőknek!"-jellegű fohászkodásra, amely minden felelősséget levesz a vállunkról, és az Istenre hagyja a világ bajainak megoldását. A rejtett tartalékaikat egymással önzetlenül megosztó emberek története viszont erkölcsi üzenetet hordoz, és arra buzdít, hogy tegyünk mi is így. Rajtunk (is) múlik, hogy hány nélkülöző él körülöttünk. A felelősség a miénk, Isten pedig rajtunk, embereken keresztül hat.
Ennél a jól ismert tanulságnál talán valamivel többre is fölhívhatja a figyelmünket a kenyérszaporítás (vagyis osztozás) története. Mind a négy evangélista leírja, hogy miután mindnyájan jóllaktak, tizenkét kosárra való maradékot gyűjtöttek össze. A napi szakaszban maga Jézus utasítja a tanítványait: Szedjétek össze a maradékot, nehogy kárba vesszen! Nem árt ezt a gondolatát is eszünkbe vésni, mert azon kevés mondat közé tartozik, amelyben Jézus közvetlenül az ember és a teremtett világ kapcsolatáról szól, és ennek az üzenetnek ma sokkal nagyobb az aktualitása, mint az ő korában volt. Ma nem csak a józan takarékosság kívánja meg, hogy ne a szemétbe dobjuk, hanem felhasználjuk a maradékokat. Az emberiség által napjainkban termelt irtózatos mennyiségű hulladék egy része már a gyártásakor is szemétnek készült (gondoljunk például csak az el nem bomló csomagolóanyagokra), és a hulladék elhelyezésének gondjait jól mutatják az óceánokon úszó, már-már országnyi méretű szemétszigetek.
A jézusi osztozás arra is tanít ma minket, hogy oda kell figyelnünk mindarra, amit első gondolattal a szemétbe hajítanánk. Nem lehetne mégis felhasználni, újrahasznosítani vagy komposztálni? Első lépéseink lehetnének ezek egy élhetőbb, zöldebb világ felé.

[Bajnok Dániel, Budapest]

---

2014. május 3. szombat
ApCsel 6,1-7; Jn 6,16-21

"Amikor beesteledett, tanítványai lementek a tóhoz, bárkába szálltak, és elindultak a tó túlsó partjára, Kafarnaum felé. Már egészen besötétedett, s Jézus még mindig nem tért vissza hozzájuk. Erős szél támadt, s a tó háborgott. Amikor már eveztek vagy huszonöt-harminc stádiumnyit, látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához. Megijedtek. De ő bátorította őket: "Én vagyok, ne féljetek!" Föl akarták venni a bárkába, ám a bárka nyomban partot ért ott, ahová tartottak."
Az ikonikus történet, amely Jézus vízen járásáról számol be, teológiai viták kiapadhatatlan forrása, melyben a "csodahívők" és a "csodában nem hívők", esetleg az "ezt nem így kell érteni" hívők változó vehemenciával képviseltetik véleményüket. A nem mindennapi jelenetet tartalmazó igeszakasz az én Szentírás példányomban a ’Jézus a vízen jár’ fejezetcímet kapta. Ez egyrészt persze érthető, hiszen számunkra a vízen járás legfeljebb gondolatban vagy átvitt értelemben lehetséges, mégis úgy érzem, ez a fejezetcím elvonja a figyelmem az ennél is lényegesebb momentumról. Mert ami igazán megérint engem ebben az igeszakaszban, az az, ahogyan Jézus a jelenlétével megnyugtatja a tomboló vihar idején tavon rekedt tanítványait. "Ne féljetek!" Nagyon fontos, kulcsfontosságú ugyanis, hogy ne féljünk, hiszen a népszerű elmélet szerint a félelem a szeretet ellentéte, annak hiánya. Akit szeretek, attól nem félek, akitől félek, azt nem (vagy nem igazán) szeretem. A félelem nélküli élet (amely természetesen nem vakmerőséget jelent) egyik vetülete a bizalom. Ezzel a mondatával Jézus talán erre a bizalomra próbálta emlékeztetni a tanítványait. Hasonlóan a csodálatos kenyérszaporításhoz, ahol a szerető bizalom helyett szintén aggodalom és bizalmatlanság töltötte ki a tanítványok szívét.
Tudom, hogy ha minden félelmemet bizalomra is cserélem, attól még elsüllyedhet a hajóm a viharban, éhezhetem, vagy elveszíthetem a munkámat, megsérülhetek, s nem valószínű, hogy csodás körülmények között megmenekülök. Mit nyerhetek akkor? Értelemszerűen - kevesebb értelmetlen aggódást. Ami azt jelenti, hogy több időm és energiám marad, hogy a félelem helyett a szeretet töltse be az életem.

[Bajnok Katalin, Budapest]

---

2014. május 3. - Húsvét 3. vasárnapja
Lk 24,13-35 - "... hogyan ismerték föl a kenyértörésben"

Minden reggel 4 óra körül szoktam felébredni és felkelni. Feleségem és a kislányunk még alszik, amikor megkezdem hajnali lépcsőimámat: "Szívem első gondolata hozzád száll fel, internet és koffein..." Miután sikerült életképessé tenni magamat, jöhet a kaland. Rosszabb esetben bizonyságtétel következik, amelyben bebizonyítom (csak azt nem tudom, kinek), hogy 57 évesen is fiatalokat felülmúló munkateljesítményre vagyok képes, ezért nekiállok a hivatali laptopon dolgozni. Jobbik esetben - kihasználva a hajnali csendet és nyugalmat - útra kelek.
Mostanában a XX. század kezdetére megyek vissza olvasmányommal, mégpedig egy Bolle nevű csavargó társaságában, aki korábban kiváló szivarkészítő volt, de a gépesítés a csavargók sorsára juttatta. Svédországi csavargásaink során ő tanított meg arra, hogy ne pálcát törjek, hanem kenyeret. Bolléval mi már ismerjük egymást, összeszoktunk az úton. Nem az első alkalommal vagyunk együtt, közel tíz éve egyszer már bejártuk ezt az utat. Akkor is és most is "Messzi volt Klockrike" (Harry Martinson). Időnként azért mérges vagyok rá, mert minden másról elvonja a figyelmemet. Ha együtt vagyunk, teljesen kisajátít magának. Mondom is neki: "Bolle! Már negyed hét van!"
Elindulok hát az emmauszi úton, mert nekem korábban meg kell érkeznem, mint a lányoknak. Teát főzök, gondosan megterítem az asztalt, mindenkinek a helyére odateszem a megszokottat és kedvenceket. Az asztalterítés legvégén kezembe veszem a kenyeret (ha lehet, akkor lipótit), szeletekre vágom, és mint az asztal legszebb díszét teszem oda. Közeleg a mindennapi ünnepi találkozás. Szólok a lányoknak, hogy jöhetnek az emmauszi asztalhoz. Jólesik a közös reggeli étkezés. Napi rendszerességgel elhangzik feleségem felszólítása: "Egyél, kislányom, mert nem lesz erőd a Patronában!" De neki van ereje. A 880 grammal születettnek. Talán azért, mert attól a közös asztaltól indul el nap mint nap, amely visszavár mindenkit.
Wille Marxsen teológus írja, hogy az Újszövetség az egyház legrégibb megmaradt prédikációs kötete, amelyben fontos szerephez jutott a közösségi eucharisztia. Nálunk is eucharisztia van minden reggel. Ezeken a napi kenyértöréseken Valaki mindig ott van velünk.

[Lipien Mihály, Budapest]

 

Achívum