A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fûzik
csokorba az ország különbözõ tájairól hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig.
A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.
2014. április 13. - Virágvasárnap
Mt 21, 1-11. - Felismerni a valódi Jézust
A
mai vasárnapon az Egyház Jézus jeruzsálemi bevonulására emlékezik.
Ez az utolsó vasárnap Húsvét előtt. Amikor az elmélkedést írom, éppen
Advent van, Karácsonyt várjuk...
Első gondolatom az volt, hogy nem könnyű Karácsonyt várva a Húsvétkor történtekről
elmélkedni. Sokat töprengtem arról, hogy mit írhatnék, mi az a közös pont,
ami mindkét időpontban aktuális üzenet. Próbáltam elképzelni mindkét esemény
történéseit, próbáltam belehelyezkedni a cselekménybe... Arra jöttem rá, hogy
mind a karácsonyi Gyermekben, mind a Jeruzsálembe bevonuló "Királyban" nehéz
felismerni a valódi Jézust. Nagyon könnyen szem elől téveszthetjük a lényeget.
Így történt ez a virágvasárnapi tömeghisztériában is. A tanítványok és a nép
az önmaguk által elképzelt, megálmodott királyt látták bevonulni Jeruzsálembe.
Végre minden összeállt: a tömeg ujjong, a farizeusok nem mernek fellépni, végre
most elhozza Izrael számára a szabadulást, és - nem mellékesen - bizonyára ők
is fontos pozíciót kapnak majd az új királyságban... Az ünneplés ennek az ideának
szólt és - mint ahogy azt néhány nap múlva tapasztaljuk - a kiábrándultságuk, álomból ébredésük "jutalma",
hogy keresztre feszítik a ma még ünnepelt "királyt".
Ha a tanítványok megértették volna Jézus tanításának a lényegét, ha felismerték
volna, hogy milyen országról, milyen királyságról beszélt az előző három év
során, nem lett volna ez a nagy bevonulás...
A mi életünkben is veszélyes, ha a saját elgondolásunkat akarjuk "ráhúzni" Jézus
személyére. Gyakran előfordul, hogy megszületik a fejünkben, szívünkben egy
- gyakran jó szándékú - elmélet, és ehhez keressük a különböző mondatokat a
Bibliából, ehhez próbáljuk igazítani Jézus-képünket. Így teszi ezt minden egyház,
minden kisebb-nagyobb keresztény közösség... és így tesszük gyakran mi is.
Mégis, ha körbenézünk, azt látjuk, hogy bár ugyanahhoz a Jézushoz tartozónak
mondjuk magunkat, nagyon fontos dolgokban különbözünk, és - ami a nagyobb baj
- ujjal mutogatunk a másikra.
Fontos lenne felfedezni - ahogy Karl Herbst nevezi - a valódi Jézust! Fontos
lenne megtisztítani a sok rárakódott elmélettől, hagyománytól, mítosztól, és
felfedezni, hogy ki is ő, mit is akart elmondani nekünk az Atyáról!
Úgy gondolom, hogy ehhez nem kis bátorságra és nyitottságra, valamint sok-sok átimádkozott, átelmélkedett
időre van szükségünk. Nekem is, Neked is, mindannyiunknak... Segítsen ebben minket
Jó Atyánk!
[Schaul Árpád, Sopron]
"És igen elszomorodva mindegyikük ezt szegezte neki: Csak nem én vagyok Uram?"(Mt 26,22)
- Mennyire szeretek mentegetőzni?
- Mennyire szomorít el, ha úgy érzem, hogy az gyanúsít, aki szeret?
- Hogyan tudom figyelmeztetni azt, akiről tudom, hogy rossz úton
jár?
[Angel]
2014. április 14. hétfõ
Iz 42,1-7; Jn 12,1-11
Mária és Júdás kontrasztja
Betániában vagyunk, Lázáréknál, egy héttel Húsvét előtt. Jézust tanítványaival
vendégül látják Máriáék. Barátság, meghittség - ugyanakkor már igen erős
a Jézus körüli feszültség.
Röviden legyünk túl azon a sajnálatos tényen, hogy Júdás árulására magyarázatot
kereső ősegyházi testvéreink felebaráti szeretetből ez esetben sem vizsgáztak ötösre,
amint Ananiás és Szafira szörnyet halasztásakor sem (Apcsel 5,1-).
Márknál még csak áruló, aki "vezessétek el óvatosan" szavakkal még
emberi hangra is képes. Máténál már pénzt is elfogad, Jánosnál pedig kifejezetten
sikkaszt is. Nem látták meg benne a csalódott embert...
Mária a pazarló szeretet példája. A Himalájáról származó igen drága olajjal és
hajának törlő kendőként használásával messze túlteljesíti a vendéglátó lábmosási
kötelességét. Szívének hangjára hallgat és okoskodás nélkül veszi körül szeretetével
drága Mesterét.
Júdás okos érvelésű kötözködéssel pénztároskodik. Okos, hiszen a jézusi tanítással
teljes harmóniában képviseli az adás törvényt. A karitatív gyakorlatuktól herdálóan
eltérő magatartás irritálja, és szóvá is teszi. Közös kasszájuk kezelőjeként
valószínű, hogy ő volt a legalkalmasabb gazdaságis a tanítványok között, egyedüli
júdeaiként, a forró vérű, herdáló galileaiak között.
Jézusunk Mária mellé áll a jelen helyzetben. Vannak élethelyzetek, mikor a
szeretet túllép a bevett magatartáson. Ilyenek az ünnepek, ilyen a szerelem,
ilyen az életveszély... Pazarlás, herdálás az, ha rendkívüli helyzetben túlcsordul
a szeretetünk? Nem gondolnám. Van ideje a rászorulók megetetésének, van ideje
a túlcsorduló szeretetnek. A szeretet gyakorlásában természetesen emberi, mikor
koncentrikus körökben működünk: a szívünk belsőbb körében lévők jobban részesülnek
jótetteinkből, mint a külsőbb körökben lévők. A veszély abban van, ha önzés
(ÉN), kollektív önzés (családom), közösségi önzés (Bokor) kiüríti adakozásunk
kereteit. "Szeresd külső köreidet annak alapján, ahogyan belsőbb köreidet
szereted."- mondhatnák Jézus szavait kicsit átírva.
Szeretettek és szegények mindig lesznek körülöttünk. Értük élésünk idő-energia-pénz
gazdálkodása jó lenne, ha csakis rajtunk fordulna, és nem a külső elvárásokon
(illendőség), külső rámenős nyomulásokon (koldus), aszketikus önfegyelemre
épülő másokat "nevelni" akaráson
(mi ez a pazarlás?).
Az Isten Országa rajtunk fordul: szívünkkel látó, eszünkkel megfontolt működésünkön.
A kettő harmóniáján...
[Király Ignácz (Náci), Érd]
2014. április
15. kedd
Iz 49, 1-6; Jn 13,21-33,36-38
Az újszövetségi evangélium két tanítványt emel ki: Júdást az "árulót" és
Pétert a "megtagadót".
Melyik a "jobb": felvállalni a fekete bárány szerepét, vagy ígérni és
azt nem betartani?
"A falat után rögvest belészállt a sátán." Jézus csak ennyit mondott
neki: Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb! - lehet, hogy ezt a mondatot nem is
Júdásnak, hanem a sátánnak mondta Jézus? Júdás ezért nem szabadkozott, csak távozott?
A tanítványok akkor voltak igazán elhivatottak és erősek, amikor Jézus, a Mester
is velük volt. Hiszen erőt adott nekik. Péter is akkor érezte magát erősnek,
amikor Jézus a közelében volt: "Az életemet adom érted" -akkor biztosan úgy érezte,
mert a Mester karizmája erőssé tette őt. Határozottsága és bátorsága mindjárt
alább hagyott később, mikor a poroszló kérdőre vonta.
Mi sosem gyengülünk el? Sosem tagadtuk meg az elveinket? Vallásunkat?
Jézust?
Gyávaságból? Érdekből? Gyengeségből?
Tégy minket erőssé, hogy mi is erősíthessünk másokat, a környezetünket.
[Győrfyné Király Cili, Budapest]
2014. április
16. szerda
Iz 50,4-9a; Mt 26,14-25
Az Úr hűséges szolgájáról (saját magáról) szól a próféta.
Nekünk is megadta a ’nyelvet’. Mi is megkaptuk az Úr szavának hallását. Ez
nem csak azt jelenti, hogy hallhatjuk a szentmisében pap által az Ő szavát.
Ezt sokan - remélem egyre többen - átéljük legalább minden vasárnap és ünnepnap.
De nekünk, akik Jézus által keresztények, katolikusok vagyunk és még megkaptuk
a Szentlélek kegyelmét is, nekünk hallani kell az Isten szavát a hétköznapokban,
a mindennapi munkában, örömben, szenvedésben. Ő szól hozzánk! Nemcsak a templomban,
a megszentelt helyen, de máskor is. Halljuk meg!
Add Uram, hogy meghalljuk! Sőt! A Szentírást is értenünk, 'hallanunk' kell!
Segíts Uram minket ebben!
"Nem álltam ellen" ... Ne álljunk ellen: Ne csak a szentmiséken éljük át
az Úrral való találkozást, beszélgetést, hanem a mindennapokban is ! Nehéz
ez! Sok családi, baráti, munkahelyi program, feladat áraszt el bennünket, közben
sokszor elfutunk az Úr szava mellett. De akkor is igyekeznünk kell, igyekeznünk,
hogy az Ő szavát keressük.
Segíts Uram minket!
Verik, tépázzák a prófétát, és Ő engedi. Minket is vernek, tépáznak! Talán
nem a szó szoros értelmében, de vernek, tépáznak: Egyre több és több munkahelyi
feladat, egyre több ellenfél, egyre több támadás nyíltan a hitünk ellen, egyre
többet érezzük mások ellenszenvét, oly nehéz embernek maradni! Akkor még hagyjam
is magam?! Még ezt is? Nem vagyok próféta!
DE: "Isten, az Úr megsegít," Hoppá!!! Hát nem hiszem el, hogy megsegít?
Hát nem mindenható az Úr?!!! DE BIZONY AZ! Hát akkor bízzuk rá magunkat! "Közel
van" "Isten, az Úr siet segítségemre, Ki ítélhet el ?" Hát bízzunk
benne! Segít nekünk is nemcsak a prófétáknak, szenteknek, apostoloknak, nekünk
is! Hát akkor hajrá! Akkor nem félek! Teszem, amit az Úr kér! Akkor minden
jó lesz!!!
Ugye sokszor éreztétek ezt! Hát éljük át minél többször!
Köszönjük Uram!
Júdás árulása. Szörnyű tett! Borzalom! Ilyet én nem tennék! Pfuj!
Biztos, hogy nem tettem ilyet soha? Nem hát! De a szemlesütés, amikor KATOLIKUS
hitünket szidják, az nem az? Amikor nem menten misére ünnepen, az nem az? Amikor
keresztény társamat szidom mások előtt ,,jogosan’’, az nem az? Amikor haraggal
a szívemben lépek az Úr elé ( a templomba lépés), az nem az? Amikor a szentmise
után szétrebbenünk, mint az idegen, összeverődött verébcsapat, az nem az?.......azt
hiszem mégis csak árulás az.....Hát nem vagyok szent...
De ezeket megbocsátja az Úr, ha rendben elvégzem a szentgyónást! Hát Júdás!?
Biztos, hogy jogunk van elítélni korunk júdásait?! Miénk az ítélet?! NEM! Hát
ezt is lássuk legalább néha Júdás árulásában!
Segíts Urunk Jézus, Atya - Fiú - Szentlélek, hogy ne botoljunk, hogy ne áruljunk
el, hogy példa lehessünk!
Az utolsó vacsorán Jézus megmutatja az árulót.
Jézus tudta! Már előre tudta! Már a teremtéskor tudta! Hű, de szomorú! Mégis
szeret minket!
Ez a lényeg: Az Ő szeretete végtelen! Végtelen! Bízzunk benne! Bízzunk szeretetében és
igyekezzünk a főparancs szerint élni és tanúi lenni. Legalább igyekezzünk!
Segíts Uram, hogy jobbá váljak! Segíts minket Uram! Áldott a te neved! ÁMEN!
[Schindele Antal, Székesfehérvár]
2014. április 17. Nagycsütörtök
Kiv 12,1-8.11-14; 1Kor 11,23-26; Jn 13,1-15
Jézus ekkor már előre tudta mi fog vele hamarosan történni, mégis folytatta útját.
Folytatta, amit elkezdett gondolataival, tetteivel és tanítványaival. Talán élete
meghatározó cselekvései az utolsó napokban történtek meg. Így van ez az
utolsó vacsorával is.
Jézus vacsora előtt megmossa tanítványai lábát. Azokat a lábakat, amik Őt követték, ínségben és
bőségben, szeretetben és üldöztetésben. Azokat a lábakat, amik az út porától
koszosak és kérgesek voltak. Amiket a saru vörösre dörzsölt. Ezeket a lábakat
mosta Jézus. Jézus, a mesterük. A mester ezzel a tevékenységével lesz velük
egy, ezzel a tevékenységgel mutatja azt meg, hogy az emberek/keresztények egyenlők
mindenki előtt, egyenlők Isten előtt. Nincs hierarchia gazdag és szegény között,
nincs rangsor.
Egyszerű és puritán módon mossa meg lábukat, vízzel és törli le kendővel. Talán
nem is a lábmosáson van a legfőbb hangsúly, hanem, hogy Jézus a halálban is
Istent és embereket szolgálta, akkor a tanítványok (mi) sem tehetünk másképp.
Ha, kell, megalázkodik, mint tette azt a lábmosáskor is. Megalázkodott, hiszen
addig vezetőjük, és uruk volt, most pedig, mint szolga, ő mossa tanítványai
lábát. Egy lesz velük, mint később Ő az Atyával. Jézus szeretete - a halálával,
feláldozásával mérhető, vagy épp mérhetetlen, az az áldozat, amit mi talán
soha nem érthetünk meg. Jézus áldozatával, alázatával elhozta a szeretetet,
az elfogadást, a megbocsájtást a világba.
- Atyám, le tudok térdelni?
- Tudok kendőt kötni és szolgálni?
- Tudok előítélet és mérlegelés nélkül élni?
Úgy érzem, van még mit tennem, fejlődni!
[Fekete-család, Székesfehérvár]
2014. április 18. Nagypéntek
Iz 52,13-53,12; Zsid 4,14-16;5,7-9; Jn 18,1-19,42
Minden évben végigolvassuk ilyenkor ezt a szentírási részt, végiggondoljuk,
szörnyülködünk a kivégzés módján, sajnáljuk Jézust és a magukra maradt
tanítványokat. Megállunk egy pillanatra, de tovább is lépünk, hiszen nincs
vége mindenne , gondoljuk: van feltámadás, bele sem kell halni az egészbe!
Vagy csak napirendre térünk, és megy tovább az élet.
A kérdés azonban az, hogy helyébe lépünk-e valakinek, aki előttünk járt? Kiállunk-e
a hitünkért, elveinkért, vagy maradunk és félelemből, lustaságból, megtagadjuk
azokat? Az esendő Péter túl tudott lépni félelmén, felkészületlenségén és bár
megtagadta Jézust, összeszedte magát és a megtapasztalt igazságot hirdetni
kezdte. Jézus halála rádöbbentette arra, hogy rajta a sor, nem másra kell várnia!
A mindennapok kényelme és eltérítő sodrása velünk is könnyen kimondatja a megtagadást!
Ezt akarjuk? Vagy készek vagyunk arra, hogy amikor itt az ideje, felvállaljuk
a nehézségekkel, megpróbáltatásokkal, kereszttel járó Krisztus-követést?
[Cseh András, Székesfehérvár]
2014. április 19. Nagyszombat
Róm 6,3-11; Mt 28,1-10
Jézus feltámadása mindnyájunk számára a legnagyobb örömhír, az önfeláldozása által
juthatunk el az üdvösségre. Hiszen értünk halt kínhalált a keresztfán,
de harmadnapra feltámadt, felépítve a lerombolt templomot, és az asszonyoknak
mutatkozott meg elsőnek. Mária Magdolnának és a másik Máriának, azoknak,
akik végigkísérték őt, az egész életútján és hittek benne. Ezek az asszonyok
vasárnap reggelén is épp az ő sírját szerették volna gondozni, de a nyitott
sírhelynél az elgördített kövön ülő Úr angyalával találkoztak, aki hírül
adta nekik Jézus feltámadást. Ez a bibliai rész hihetetlenül fontos mindnyájunk
számára, hiszen ebben közli az angyal az örömhírt, Jézus Krisztus feltámadását.
Szerintem árulkodó, hogy az angyal és Jézus is úgy szólítja meg az asszonyokat,
hogy "Ne féljetek!", mert a lelke mélyén minden ember
fél, az
asszonyok is féltek, hogy vajon mi történhetett Jézussal, nem akartak hinni
a szemüknek. Mekkora megnyugvást jelenthetett számukra, amikor az angyal
szavai után a saját szemükkel is látták a valóban feltámadt Jézust, aki
ráadásul azt a feladatot is rájuk bízta, hogy adják hírül az apostoloknak
is, amit ők láttak.
Jézus feltámadása a keresztség szentségében nagyon mélyen jelen van, hiszen
a keresztség révén mentesek leszünk az áteredő bűntől és megkeresztelkedünk
a Jézus Krisztussal való közös halálra, azaz a feltámadásra. Halálunk után
rajtunk se fog tudni uralkodni a bűn, a bánat, a testi gyötrelem, ahogy Krisztuson
se tud, hiszen a mennybe költözött a második eljöveteléig, azaz a világ végéig.
A bűneinktől csak az után tudunk felszabadulni, hogy üdvözültünk, de ahhoz
előbb Istennek tetsző életet kell élni. A mai kor emberének ez különösen is
nehéz, hiszen egy egyre jobban szekularizált világban élünk, melyben a külső zajoktól
néha nehéz meghallani az Úr hívó szavát. Húsvét ünnepén mégis meg kell próbálnunk és
rá kell jönnünk arra, hogy Jézus Krisztus halála és feltámadása a világ legnagyobb
csodája.
[Molnár Veronika, Székesfehérvár]
2014. április 20. - Húsvétvasárnap
Mt 28,1-10 - Asszonyok a sírnál
Az élet nagy pillanatai: a születés és a halál az asszonyokra van bízva.
A bábákra és a siratóasszonyokra. Talán ők képesek leginkább elfogadni
a megváltoztathatatlant, amikor nincsenek érvek, meg akarat, meg "csak
azért is", meg "majd én megoldom". Ezekben a pillanatokban
csak a teljes jelenlét és odaadás lehetséges. Az átmenet pillanatai ezek.
A nem-létből a létbe, illetve a létből a nem-létbe. Kísérők ők, a megtestesülés és
az átlényegülés kísérői.
Így érthető, hogy Jézus sírjánál is ők jelentek meg először. A test gondozása,
ellátása a halál után legalább olyan fontos, mint a fürdetés és a pólyázás a
világrajövetel után. A végső gondozást akarták elvégezni, a test utolsó rendbetételét.
Vitték könnyeiket és olajos edényeiket. Szótlanul, lehajtott fejjel, már megkezdve
magukban a sirató dalokat, lépkedtek a sír felé. Három év élményeit, tapasztalatait,
tanítását vitték magukkal. Fájdalmukat akarták kisírni, csalódottságukat, reményveszettségüket.
És ebben a kiüresedett lelkiállapotban mi az, ami megtörténhet? A csoda! Egy
angyal egy hírrel, és már repült is a lélek. Elmúlt a csalódottság, a fájdalom,
a reményvesztettség. Egy villanásra átváltozott minden. A jelenlétet megtöltötte
az öröm. És az örömben létrejött a találkozás. A Feltámadott lépett eléjük.
Az
asszonyok a sírnál nagy utat jártak be. A teljes elveszettség állapotából átléptek
a túláradó öröm állapotába. És ezt a hírt vitték, vitték, vitték... és
ma is így hisszük. Az Úr feltámadott!
[Csizovszki Zsóka, Ágfalva]