A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig.
A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.

 

Mindhárom igeszakasz - az imádkozásról, a böjtölésről, az alamizsnálkodásról szóló - egyazon üzenetet hordoz: vigyázzunk, hogy ne legyünk képmutatók!
Ez bizony folyamatosan aktuális. Látjuk, hogy a körülöttünk lévő világra mennyire ráillik ez a jelző. Igaz, ma nem az utcasarki imádkozás hoz elismerést, de ma is dől a hírekből a kisstílű számítgatás: én hoztam létre, én avattam fel, én intéztem el - legyetek hálásak nekem, mert én jó és nagyszerű vagyok. Én vagyok a ti emberetek!
Szomorú ezt látni és jó, ha nem vagyunk átverhetők!
De vajon a saját életünk mentes a képmutatástól? Nem viselünk - e mi is álarcokat, amelyek időnként úgy ráégnek az arcunkra, hogy győzzük elővakarni igazi valónkat?
Amikor a munkahelyi felvételnél arról tudakozódnak, hogy milyen "kompetenciáink" vannak, ha önértékelő lapokat kell kitöltenünk, ha a pályázati beszámolókat írunk, ha folyamatosan el kell hitetnünk a világgal, hogy mi vagyunk a legalkalmasabbak, ha..., ha..., ha... Vajon nem torzul a lelkünk? Nem hisszük el magunk is, amit el akarunk hitetni másokkal? Muszáj nekünk is belemenni ezekbe a napi szintű képmutatásokba?
Sajnos sokszor muszáj. Néha nem a magunk, de a cég, az alapítvány, a munkahely renoméja miatt. Mert a hazug világ hazugságra, képmutatásra kényszerít.
Pedig ne feledjük, a mi Mesterünk azt akarta, hogy a szavunk legyen igen - igen, nem - nem. Arra vágyik, hogy csak őszinte mondatok hagyják el ajkainkat. Ne akarjunk másnak látszani, mint amilyenek valójában vagyunk! Törekedjünk a reális önértékelésre! Istenünk úgyis ismer minket az utolsó sejtünkig.
De ne essünk az álszerénység képmutatásába sem! Ne mondjuk, hogy "á, ez semmiség", amikor végre sikerült valami jót csinálnunk. Tudjunk együtt örülni a testvéreinkkel, ha valami Istennek tetszőt homorítottunk! Mert az is képmutatás, ha kevesebbnek akarjuk mutatni magunkat.
Segíts nekünk Uram egyre inkább olyannak látni magunkat és egymást, amilyennek Te látsz minket! Ámen.

[Gyurgyóka közösség, Pécs]

---

2014. március 6. csütörtök
Mtörv. 30,15.20; Lk 9,22-25

Világos beszéd: választani kell. Nincs mismásolás, ez az a helyzet, ahol a döntés nem kerülhető meg és el nem odázható.
Talán soha nem volt ilyen világos, mint ma: még a természet, az ökológia változásai is ezt sugallják; "tanúul hívom ellenetek az eget és a földet". Az élőlények és a környezet már 'kiabál' körülöttünk. Különös, hogy minél több erőforrásra teszi rá a kezét az ember, minél nagyobb teret vesz birtokba, s aknáz ki, annál több a Földön a szegény, az éhező, a kiszolgáltatott.
Hogyan lehet áldott a Föld?
Soha nem a többség, hanem egy építő, tudatos kisebbség körül képes kikristályosodni valós, komoly változás, már ha teszi a dolgát ez az elhivatott csoport.
Ha "szereted az Urat, a te Istenedet, az ő útjain jársz","Mert mi haszna van belőle az embernek, ha megszerzi akár az egész világot is, de maga elpusztul"?
A Teremtő által 'megálmodott' út nem a megszerzés, bekebelezés, kihasználás útja. Látszik, hogy ez utóbbi hova vezet. És az "ki meglátásra vak, s szeme elé a fény korlátja nőtt" (Wass Albert), nem lát kiutat a csapdából. Meg kell mutatni neki. Ahogy Jézus mutatta meg. Másként az ember "súlyos kárt szenved".
"Az emberek ma bátrak úgy, hogy szeretetüket feladják,
... de mindenekelőtt feladják az alázatot."
(Lao-ce: Tao-tö-king - Hamvas Béla fordítása)
A birtok, a hatalom, az erővel megszerzett, mind illékony, veszendő. Meg nem tart, sőt folyamatos erőfeszítést követel a megtartása. És a következménye a lerombolt és sivár Föld, lepusztult és sivár lélek. Nincs más mód, hogy magunkat és a nekünk adott Földet megtartsuk, mint a jézusi alázat és elkötelezettség útja: "Aki követni akar..."
Nap mint nap. Személyes kényelmem árán. Tulajdonom árán. Esetenként ragaszkodásaim és szokásaim feladásával. Egyenkénti, egyéni döntésekkel. Erős közösségi megtartással, hiszem, mindez lehetséges.

[Bognár Éva, Csömör]

---

2014. március 7. péntek
Iz 58,1-9a; Mt 9,14-15

Jézus tanítványai és a böjt
Előzmény: Jézus tanítói útja során találkozott a vámnál ülő Mátéval és felszólította: "Kövess engem!" Az fölkelt, és mindenét otthagyva követte Őt. Később a tehetős Máté, otthonában nagy lakomát adott Jézus és a tanítványok tiszteletére, annak örömére, hogy vámos létére csatlakozhatott hozzájuk. A farizeusok szóvá is teszik Jézusnak, hogy vámosokkal és bűnösökkel eszik. Jézus megfelel nekik, az irgalmasságra téve a hangsúlyt.
Ebben a részben János tanítványai azt kérdezik: "Hogy lehet az, hogy mi és a farizeusok gyakran böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek." Közelebb érzik magukhoz most a farizeusokat, mint Jézust és követőit. Nem látják Jézusban azt a szigort, amit Mesterük saját magával és mindenkivel - köztük a hatalmasokkal szemben is - tanúsított, és amit az Eljövendőről is mondott: "A fejsze már a fák gyökeréhez ért..., szórólapáttal kezében kitakarítja szérűjét..." (Mt 3,10,12)
A böjt kérdésében János tanítványai a farizeusok oldalán álltak, akikhez pedig korábban Mesterük így szólt: "Viperák fajzata!" Ahogy később Jézus is, amikor sorozatosan "jaj nektek ti képmutatók" szavakkal leplezte le őket. (Mt 23,29-33)
Máté lakomáján Jézus menyegzői hasonlattal él, ahol a Vőlegény ő maga. Éppen János beszélt Vőlegényként Jézusról övéinek, amikor azok féltékenyek voltak Jézus növekvő népszerűségére. (Jn 3,25-30). Ott Izrael népe a menyasszony, itt a menyasszony és a násznép is Jézus tanítványai. "Csak nem búsul a násznép, míg vele a vőlegény? Eljön a nap, amikor elviszik a vőlegényt: akkor majd böjtölnek." Jézus látja a rá váró szenvedéseket, amit majd háromszor is megjövendöl, mindig hozzátéve és ezzel reményt adva: "de harmadnapra feltámad" (Mt 16,21;17,22;20,17-19)

[Rohonczi Gábor, Budapest]

---

2014. március 8. szombat
Iz 58,9-14; Lk 5,27-32

"Látott egy Lévi nevű vámost." Milyen sokat mond ez a szó: "látott". Jézus nem néz felületesen, nem siklik át a tekintete az emberen. Akire ránéz, ahhoz teljes lényével fordul. Így láthatta meg Léviben azt az embert, aki lelkében már szakítani szeretett volna eddigi életével, de a társadalom beszorította a "bűnös" kategóriába. Beszorította, mert esélyt és lehetőséget sem hagyott arra, hogy ha megváltozott a gondolkodása a munkájáról, életmódjáról, változtasson életén.
Ebben a történetben így nem is az a csoda, hogy Lévi az első szóra követi Jézust, hanem maga a hívó szó. Lévi számára a "kövess engem" hívó szó elfogadása a gyógyulást jelentette. A történet végén Jézus maga is összekapcsolja, azonosítja a betegséget a bűnösséggel - nem a gonoszsággal-, a gyógyítást a hívással. Lévi számára Jézus követésével megkezdődött, ill. már meg is történt a gyógyulás, hiszen mindenét ott hagyta. Egész életének hátat fordított azért az emberért, aki megszólította és meghívta, hogy lépjen vele közösségre és kövesse őt.
Komoly lelkiismereti vizsgálat tárgyává kellene tenni, hogy életem, útjaim során hány Lévit hagytam az út szélén, átnézve rajta, meg nem szólítva. Ki kellene dobálni a jó előre legyártott sablonjainkat melyekbe egy pillantással besoroljuk az embereket. Azt a bizonyos "maga tehet a sorsáról", vagy csak mert a magatartása, viselkedése az általam elvárt formától eltér, már átsiklik a szemem fölötte, nem akarok közösséget vállalni vele és ezért kerülöm a társaságát?

[Dévai Zoltán, Pécel]

---

2014. március 9. - Nagyböjt 1. vasárnapja
Mt 4,1-11 - Az emberi Jézus

"Gondolkodom, tehát vagyok" - hirdeti a filozófus Descartes. Vagyis az emberi létezés alapvető tulajdonsága az ismeretszerzés mellett a kételkedés, a választási és döntési képesség. A vallás nyelvén ez a megkísértettség, amely megszemélyesítve a sátán műve. Ebből Jézus is részt vállalt emberré levésével. Arról nem írnak az evangélisták, hogy nyilvános fellépése előtt milyen kísértések érték. Ám Lukács megjegyzi, hogy a mostani próbatétele után csak egy időre hagyta el a vádló = szétdobáló = sátán (vö. Lk 4,13). Azaz nem szűnt meg gondolkodni, kételkedni, döntéseket hozni, még akkor sem, amikor biztos volt útjában. Amikor Péter apostola szembeszállt vele szenvedés bejelentése okán, megkapta tőle a "sátán" minősítést, mert nem Isten tervei szerint gondolkodott (vö. Mt 16,23).
Jézus 40 napos böjtje végén történő megkísértésének szemléletes bemutatása azt a szellemi küzdelmet ábrázolja, mely küldetése végrehajtásának lehetséges módjairól szól. Jézus Atyjával megbeszélt célja Izrael népének, majd apostolai révén az egész világ Isten Országává alakítása volt.
Hogyan lehet ekkora közösséget létrehozni? Gondolatvilágában nyilván felmerült a korabeli világi, királyi-császári minta. A római birodalom urainak alapelve a "kenyeret és cirkuszt" adás volt.
Kézenfekvő megoldásnak tűnt az éhség ellen a test táplálása, akár a kövek kenyérré változtatásával is. Ő azonban fontosabbnak tartotta a lélek táplálását Isten akaratának tanításával. Döntésének helyességét igazolta a kenyérszaporítás kockázatos csodája, amely után a jóllakottak királyukká akarták kiáltani.
A cirkuszt egy bibliai zsoltáridézet is alátámasztotta. Vakmerő látványos tettével tapsot és csodálatot kiváltott volna ugyan, de követőkre nem számíthatott. Isten elgondolásával szembeni próbatételnek élte meg ezt a lehetőséget. Későbbi számos csodája ellenére sem álltak ki mellette Pilátus előtt. A hatalomtól való félelmükben Barabást választották!
A római világ országait, népeit a légiók megfélemlítő hadereje tartotta össze. Jézus nem borult le az erőszak előtt, hiszen a szeretet Istenét imádta és szolgálta. Elűzte a sátáni gondolatokat, és méltán részesült Isten angyalainak szellemi szolgálatában. Így adott példát és lelki erőt a szeretet isteni útján járásra, és más utak kísértésének elutasítására.

[Várnai László, Balatonboglár]

 

Achívum